Rebekah & Matt

[You must be registered and logged in to see this image.]

Az emberrel történnek dolgok és olyankor azt hiszi, hogy már semmi sincs, ami meglephetné. Megesik, hogy holtan végzi a barátja... a barátnője... a húga... mindennek fejében pedig még az anyja is elhagyja őt és azon a ponton eszébe jut, hogy tényleg a béka feneke alatt tengődik az élete. Arra gondolunk, hogy az Isten veri őt valamiért, de pontosan nem jövünk rá, hogy miért, mert viszonylag jó embernek tartjuk magunkat - sosem világosodunk meg és az Úr nem egy jó szándékú hapsi, akinek kedve támadna leülni dumálni. Tűrnünk kell, belenyugodva a gondolatba, hogy a legrosszabb már megtörtént... már nincsenek meglepetések többé. Aztán jön valami, ami padlóra vágja és nem feltétlenül negatív értelemben. Valahogy így ért - hideg zuhanyként - Rebekah érkezése a Grill-be, aki ismételten a tökéletes nőt testesítette meg sok férfi számára.
Nem mondom, valóban könnyen megakad rajta az én szemem is, de nálam ez mindig úgy ment, hogy a belső elrontja az összképet. Rebekah undorító dolgokat tesz, bűntudatot nem érez, sőt boldog attól, amilyen életet él. Egy ilyen embert képtelenség szeretni szerény véleményem szerint.
Nagyot sóhajtok, azt remélem, hogy nem jön ide hozzám és nem kell vitába bocsátkoznunk. Nem vagyok az a veszekedős fajta, de most nem egy dolgot tudnék a fejéhez vágni: miért kellett kiállnia az út közepére; miért épp a mi utunkba állt; miért nem sajnálja legalább egy kicsit is Elenát? Annyira természetesnek véli, hogy valaki vámpírrá vált, mintha ez lenne az élet rendje, pedig nem. Vámpírrá válni súlyos lelki trauma - ugyan nem tudhatom biztosra, de valószínűleg így van.
Pislogva fordulok felé, mikor a billiárd asztalhoz ér és megszólít. Végigpillantok rajta futólag, de nem szentelek ennél több figyelmet számára. Minek? Úgy sem érdekli mások véleménye, pláne nem egy hozzám hasonló halandóé. Képtelen vagyok nyugodt maradni egy olyan személy közelében, aki bántotta és tönkretette a legjobb barátom életét.
- Nem hiszem, hogy lenne miről beszélnünk, Rebekah - elfordítom a fejemet, tovább törlöm az italfoltot, bár észreveszem, hogy már tiszta dühből dörzsölöm a textilrétegbe ivódott folyadékot - És őszintén szólva, nincs is sok kedvem hozzá - sóhajtok bele a mondatomba, aztán vállamra dobom a törlőrongyot és ellépve mellette kezdem leszedegetni az asztalról a poharakat.
Nem ismerek magamra. Én Matt Donovan vagyok: a srác, aki mindig mindent megbocsájt és aki általában nem hajtja el azokat, akik beszélgetni szeretnének. Kis lelkiismeret furdalásom támad, aztán újra elgondolkodom és fejembe ötlik, hogy Rebekah Mikaelson-ról van szó. A lányról, aki miatt most Elena vámpír és aki már több ezer ember életét vette. Aki könnyedén végezne velem is és épp ezért nem értem: miért nem ölt még meg?

Rebekah & Matt

[You must be registered and logged in to see this image.]

Ami történt, megtörtént. Persze, mint mindig, most is én végzem a piszkos munkát: én biztosítom Elena számára a megfelelő táplálékot, egyenesen az ereimből. Fogalmam sincs, hogy van ehhez az egészhez gusztusom, de talán azért, mert az én figyelmetlenségemnek köszönhetően hajtottunk le a hídról. Talán, ha időben észreveszem Rebekah-t, akkor elkerülhettük volna a balesetet és Elena még mindig a régi lenne. Nem vagyok szupererős, nem tudom elbájolni az embereket sőt még csak természetfeletti szépségem sincs, mégis mindent elszúrok. Amióta Vicki meghalt, az életem romokban hever és Bonnie-ékon kívül senkim sincs. Egyedül vagyok, mint a kisujjam.
Ma korán jöttem be, hátha sikerül valamelyest elkalandoznom és nem a sok balesetre gondolni magam körül. Próbálom valami teljesen normális feladaton törni a fejemet, mint például azon, hogy feltöröljem ezt a mocskot a padlóról. Bele sem merek gondolni, mi lehetett itt tegnap éjjel, amitől minden ázik a kólától meg a... sörtől? Jól látom, hogy ez itt sör? Óvatosan átlépdelek mindenen és besétálok a pult mögé. Derekam köré tekerem azt az idétlen kötényt, amit muszáj viselnünk meg beletűrök egy konyharuhát is, aztán a felmosóvödörrel kezemben rohamozom meg az egyik foltot, hogy mire nyitunk, minden ragyogjon annak rendje és módja szerint.

Másfél óra múlva már kezdenek befelé szállingózni az emberek és én ki sem látok a poharak mögül. Akik nem ismerik Mystic Falls-t, azt hinnék, hogy ez a hely cseppet sem megy jól, pedig igen. Én amióta az eszemet tudom idejárok a barátaimmal, ha egy kis kikapcsolódásra vágyok és nem egy szülinapi zsúr is került már ezen a helyen megrendezésre. Egy szó, mint száz, a Grill több, mint egy kis útszéli bár, ahova betérhetsz egy pofa sörre. Ennek a helynek lelke van és szerintem a város minden lakója szívesen tér be ide, ha kellemes társaságra vágyik. A tegnap este pedig... nos ritka kivétel lehetett, mert nem gyakori errefelé a ramazuri.
Nem sokáig sikerült elméláznom ezeken a régi szép emlékeken, mert újra gondolataim közé repül a képkocka, amint Elena csuklómhoz hajol és hegyes szemfogaival átlyukasztja bőrömet, majd apró kortyokban kezdi nyelni véremet. El sem hiszem, hogy ez lett belőle. A lányból, akibe egykor szerelmes voltam. A lányból, akit már több megrázkódtatás nem is érhetett volna. És mindez Rebekah miatt. Értem én, hogy senkije nincs és lassan Klaus-t is kezdi elveszíteni - sőt! -, de ettől függetlenül nem kell a környezetében minden embernek pokollá tenni az életét. A következő én leszek? Dühös vagyok rá, tény és való, de szokásomhoz híven nem csinálok semmit. Matt Donovan ismét csak tűr és hallgat, mert ahhoz ért a legjobban.
- Hé! Mondtam, hogy oda italt nem vihettek! - szólok két srácra, de a a baleset már megtörtént, mert egy pohár kóla borult a billiárdasztalra.
Összeszorított fogakkal és egy törlőruhával a kezemben megyek oda. Az egyikük szabadkozni kezdene, de én csendre intem és így inkább eloldalognak. Igyekszem tolerálni mindent és nem akarok egy idegroncsnak tűnni. Had higgye azt mindenki, hogy minden rendben van. Had higgyék azt, hogy jól vagyok és hogy túlélek mindent.

Hol kellene hozzákezdenem? Plakátokat nem ragaszthatok ki, „Látta a mamámat?” felirattal, mivel nincs róla egy darab fényképem sem. A legegyszerűbb megoldásnak az ismerkedés és az újdonsült ismerősök kifaggatása tűnik. Persze koránt sem biztos, hogy a mami még mindig itt van, de biztos, hogy nem is olyan nagyon régen megfordult erre. Bár... tanácsosabb lenne a hozzám hasonlókat faggatni. Elvégre halandóknak biztosan nem szokott arról beszámolót tartani, hogy ki is ő és mit csinál erre. Hm... Tény ami tény, nem vagyok épp a legegyszerűbb helyzetben. Viszont már így is jobban állok, mint az elmúlt évszázadok során bármikor. Most már bármi lesz is, mindenképpen meg fogom találni őt! Eléggé elszánt tudok lenni, ha éppen az szükséges. Dolgozni kell egy kicsit, hát dolgozom.
Nekem tényleg hiányzik, bár... hát hogy is mondjam, erősen valószínű, hogy ő nem érez hasonlóképp. Mindig jól kiismertem az embereket és minden egyebet is. Ez az egyik legnagyobb erősségem. Tudom, hogy milyen... Viszont... azt is tudni akarom, hogy milyen lenne igazából. Az évszázadok menekülés és az állandó hazugságok mindenkit megviselnek. A végén... már saját kiötlőjük is elhiszi őket. Láttam és tapasztaltam már, hogyan is működik ez. Na de teljesen feleslegesen töprengek ezen. Ameddig nem találtam meg, úgysem tudok mihez kezdeni. Éppen itt az ideje, hogy belevessem magam az információk utáni vadászatba. Azok alapján, amiket erről a városról hallottam, nagyon sok természetfeletti teremtmény mászkál errefelé... Valamelyikük csak tud valamit arról, hol a mamám!
Szerencsére viszonylag hamar akad egy vállalkozó kedvű biliárdpartnerem. Igazság szerint nem tudom, hogy mit képzelhetnek rólam a jelenlévők, de nem is igazán érdekel. Ha törődnék ilyen jelentéktelen, külső körülményekkel, sokkal kevésbé lenne szórakoztató az öröklét. Merthogy ez az... legalábbis addig, amíg nem kapok egy karót a szívembe. Vagy történik valami egyéb kellemetlenség. Amire mostanság minden esély megvan. Ahogy hallottam. Egyelőre tehát az ég világon semmi okom sincs rá, hogy visszafogjam magam. Különben sem vagyok az ilyen megjátszós izék híve. Mármint... azt persze eltitkolom, hogy véren éldegélek már néhány száz éve. De ettől eltekintve mindig igyekszem önmagam maradni. Elég sok dolgot elvesztettem már az évek során. Magamat megtartanám.
- Szia. Tökéletesen megfelelsz. Hát persze, hogy igen – mosolygok rá a lányra. - Cassie vagyok. Cassie Novak. Téged hogy hívnak? – érdeklődöm meg, miközben becélzom a biliárdasztalt. - Régóta a környéken élsz? – nem tudom megállni, hogy fel ne tegyem a második kérdést. Végtére is... ha már összeakadtunk, legalább megtudom, hogy számíthatok-e tőle egyáltalán bármire, vagy ő is csak valami átutazó... esetleg olyan friss lakos, mint jómagam.

Lexi multijának, ezer bocs, de nem jut eszembe a neve

Halkan dúdolgatva libbenek be a Mystic Grill ajtaján. Odakint mondta az előbb valaki, hogy így hívják. Még nem nagyon vagyok tisztában vele, hogy mi hol van a városban. Néhány órája érkeztem meg csupán. Egyszerűen ledobtam a csomagjaim és nekiindultam, hogy megnézzem magamnak a várost. Koránt sem lehetek biztos benne, hogy a mama itt van. De évszázadok óta ez az első nyomom, szóval ostoba lettem volna, ha nem próbálok utána járni a dolgoknak. Érdekes ez a város, bár az nem biztos, hogy az egészségemnek is jót fog tenni. Komolyan... brrrr... olyan dolgokat hallani, amik nem jelentenek feltétlenül jót a vámpírnak. De mindegy, nem számít... Amúgy sem szeretek unatkozni. Nem hiszem, hogy olyan nagy baj lehet belőle, ha az életem kissé... érdekesebbé válik. Nem igazán tudom, hogy hogyan is kezdhetnék hozzá a dologhoz. Mármint én szeretem a mamát, de tudom, hogy a legtöbben, akik ismerik... hát eléggé rühellik. Engem pedig minden valószínűség szerint őrültnek néznének a véleményem miatt. Persze ez egyáltalán nem zavar. Jó, tudom én, hogy a mama nem épp a legnormálisabb vámpír a világon, de megvolt rá az oka, hogy ilyenné váljon. Ha nekem is azzal kellett volna szórakoznom az elmúlt évszázadok során, hogy menekülök, mert valami eszelős üldöz... hát valószínűleg én sem lennék sokkal jobb állapotban. Különben sem vagyok kíváncsi mások véleményére. Én se akarom megszabni senkinek, hogy kit szeressen és kit nem. Hát akkor engem is békén hagyhatnak... A nagy töprengés és dúdolgatás közben kétszer is majdnem megpróbálok átgyalogolni egy-egy berendezési tárgyon, de még időben észbe kapok és korrigálom az útirányom. Mondjuk mintha ez is elég lenne hozzá, hogy furcsán nézzenek rám. Általában az emberek vagy azt hiszik, hogy részeg vagyok, vagy azt, hogy teljesen bolond. Bár általában nem mondják a szemembe, de ugye egy vámpír háta mögött suttogni... nem épp kifizetődő. Mindig hallom, hogy miről sutyorognak, de nem zavar túlságosan. Az a fontos, hogy jól érezzem magam.
Hm... Tényleg nem tudom, hol kellene elkezdenem. Elvégre... megállíthatnék minden embert, hogy nem látott-e egy bizonyos nőt mostanában, de... valami megérzés azt súgja, hogy annak nem lenne túl jó vége. Nem is nagyon lenne kifizetődő. Egy terv! Ez kell mindenek előtt! Egy jó kis terv. Elvégre ha fejjel megyek a falnak, annak általában sosincs jó vége. Bár abból kifolyólag, hogy nem vagyok épp ember, akár még faltörő kost is játszhatnék.
Végre időt szakítok rá, hogy komolyabban is felmérjem a helyet és a jelenlévőket. Körbepislogok. Azért hallani érdekes pletykákat Mystic Fallsról. Többek között azt, hogy valamiért szokatlanul sokan mászkálnak erre olyanok, akik... hát nem éppen hétköznapi emberek. Lehet, hogy a mama is ezért járt erre? Vajon még a környéken van?
Oké. Vegyük sorra a dolgokat. Információkat kell szereznem, ahhoz pedig nem ártana néhány ismerős. Különben sem tudom, hogy mennyi ideig maradok majd a városban. Nem árt, ha elkezdek berendezkedni.
Megállók a kóceráj kellős közepén és füttyentek.
- Hahó, van kedve valakinek biliárdozni? – érdeklődöm meg vigyorogva.
Remek. Valószínűleg már eddig is gyanakodtak rá, hogy egy bolond tévedt közéjük, én meg még rá is erősítettem. De nem tehetek róla. Most minek moderálnám magam? A szórakozás a lényeg... csak úgy szép az élet.

[You must be registered and logged in to see this image.]

Már itt lebzselek pár napja a városban, de Tylernek még mindig se híre se hamva. Ekkora mázlim is csak nekem lehet, hogy épp akkor tudok betoppanni, amikor Ty még csak Mystic Falls közelében sincs. Azt, hogy mikor érkezik vissza, sajnos senki nem tudja megmondani nekem. De előbb utóbb csak visszajön, én pedig ha már megtettem ezt az utat, nem fogok csak úgy lógó orral hazabattyogni. Még képletesen sem. Abban erősen reménykedem, hogy nem valami őrült Klaus féle küldetésen van. Attól tartok, annak az alaknak meg lehetnek a módszerei rá, hogy kötelék nélkül is dróton rángassa a barátaimat. Csakhogy ezt nem fogom sokáig hagyni. Egyébként is... a drága őshibrid szolgái között még nem egy olyan barátom van, akinek felajánlhatnám a segítségemet, és ha már itt vagyok, ezt meg is fogom tenni. Kiadja az időm, és szerencsére én senkihez nem vagyok hozzá kötve... se így, se úgy.
Az első napokban csak lassan felmérem a terepet, mondhatni az árnyékban meghúzódva, kivárva a megfelelő lehetőségeket ahhoz, hogy a többi hibrid közelépe tudjak férkőzni... Klaus őrködő szemei előtt rejtve. Így adódik egy alkalom arra is, hogy beszéljek egy rég nem látott baráttal, Kevinnel is. Csupán pár lépéssel előttem érkezik a Grillbe, és talán épp egy billiárdpartihoz keresne partnert, de mielőtt felpakolhatná ehhez a kellékeket a zöld asztalra, elállva az útját felülök elé, és a képébe vigyorgok.
- Helló Mister Hibrid - köszöntöm félig vidáman, mégis enyhe csipkelődéssel, ami ha nem lenne nyilvánvaló, a fajának szól.
- Legalább ezer éve, ugye? - Ha nem több, hogy utoljára találkoztunk, még valahol Clevelandben, azt hiszem. Akkoriban egy falkához tartoztunk, de annyi felé jártam már, hogy nem tudok mindenre emlékezni a legapróbb részletekig.
- Képzeld, azt csicseregték a madarak, hogy belőled is félvér herceg lett - fogalmazok a zsúfolt helyiségre tekintettel kicsit tréfásan, majd lepattanok az asztalról, és kézbe kapok egy dákót.
- Egy sörbe, hogy még mindig lazán megverlek! - Fene tudja, hogy az utóbbi alkalmakkor tényleg megvertem e, de a kihívás állja. És ahogy emlékszem, nem az a fajta, aki erre ne lépne.