Jeremy & Elena

Látszólag jól voltam. Még mikor nem is éreztem semmi emberit, semmi fájdalmat, akkor is bárkit átvertem arról, hogy pontosan mit is érzek. Mert a szívem mélyén még akkor is éreztem. A fájdalom, melyet a családtagjaim elvesztése okozott egyre tágult, ahogy távolodtam el Jeremy-től is. Pedig nem akartam. Ahogy a temetőbe értem, ránéztem a két sírra, rájöttem, el is veszíthettem volna, én magam öltem volna meg. A folytonos "Anyád büszke lenne rád." szöveg már-már elkeserítő hazugság volt, mert tudtam, hogy nem lenne rám az. Ha akkor megtettem volna, ha nem akadályozta volna meg valaki, megölöm, és most az ő létezését is egy ilyen kődarab jelentené. De ezt a kődarabot senki nem érdemli meg. Mert az ember nem csak egy kődarab. Valamit tett az életében, valaki volt, valószínűleg családja is akadt. Nem érdemli meg egy ember se, hogy a szerettei egy kődarab felett zokogva álljanak, az emlékezést érdemli meg, az életet, a reményt hogy a családja, a szerette vannak olyan erősek, hogy csillapítsák az őket mardosó fájdalmat.
A temető hideg földjére érkeztem, ahogy lábaimból kiszállt az erő, és a marcangoló fájdalom egyre jobban magába kerített. Az emlékeim, ahogy reggelente mosolyogva ad puszit anyu, ahogy Jenna néni lopva ad a kávéjából, ahogy mosolyognak, beszélnek hozzám, ahogy a szüleim halála után Jenna mint barátnőt, és nem mint gyereket kezelt. És miattam halt meg. Miattam, e a beismerés nehezebb, mint a tény feldolgozása, hogy ő már nincs többé. Hiányzott Alaric, ahogy a bárpultot támasztotta, majd hosszú kérlelés árán beköltözött a kanapénkra, majd hasonló időszak tán már szobát is hasznosított. Ahogy a karó használatára tanított, hogy Jeremy mellett végre ott volt egy férfi, aki segítse, mert én mint nővére aligha érthettem a pasik ügyes-bajos dolgaihoz. A nővére? Jeremy csak a féltestvérem volt, annyi közös vonással, hogy a vérvonalunk egyezett meg. De vajon mikor érezhette úgy, hogy a nővére vagyok, és nem csak egy ember a családva egyik elágazásán, akit mindenki letagad. Mert mindig is ő volt az elnyomott, akivel miattam nem foglalkoztak, aki a drogokban, gyógyszerekben talált megnyugvást. Aki nem tehetett róla, hogy a nővére olyannyira félresikeredett, hogy a külvilág mást sem tud csinálni, mint megvédeni, és elhitetni mindenkivel, hogy amit tesznek miattam teszik, és ez lesz mindenkinek a legjobb. De senkinek nem lesz jobb. Sőt.
Ahogy meghallottam a lépéseket, majd a hallott dologhoz kép és ember is társult, egyszerre fogott el a borzongás és a boldogság. Örültem, mert itt volt, mert ide jött, ugyanakkor borzongtam, amiért pont ide jött, amiért félt tőlem. Mert a lépései, ahogy megállt távol tőlem, ahogy beszélt, mind arról árulkodott, hogy tartott tőlem. Hozzáteszem teljesen jogosan. Nem tudta mit tegyen, ahogy én sem.
Nem válaszolok. Lassan állok fel, óvatos mozdulatokkal, megtörölve könnyes szemem, erőt véve magamon, hogy ne hagyjam több könnycseppem a földre hullani. Kezemmel leporolom a ruhám, de ez is inkább időhúzás volt azért, hogy tudjak válaszolni. Hogy tudjak kielégítő és jó választ adni. De nem tudtam. Egyszerre akartam annyi mindent mondani, egyszerre akartam bocsánatot kérni, és leüvölteni a fejét, hogy nem ölt meg akkor, mikor megtehette volna.
-Én...-kezdek neki, e ahogy szemébe nézek rájövök, hogy nem tudom elmondani. Még nem. -Sajnálom. Sajnálom, amit veled akartam tenni, sajnálom, hogy miattam szenvedtél, és miattam szenvedsz újra meg újra. Mert bárhogy igyekszem, nem tudok jó nővér lenni, mindig meghal valaki, aki szeret, aki téged szeret. Mert rossz döntéseket hozok, és önző mód téged akarlak biztonságban tartani, megtartani az ígéretet, amit tettem, de folyton elbukok.-érzem, ahogy szemem újra megtelik könnyel, ahogy szívem sajog, ugyanakkor boldog is, amiért kimondhatja azt, amit érez.
Közelebb léptem, de lábam megtorpant, és remegő végtagjaim mintha leszögezték volna őket, szorultak testem mellé. Valamiféle félelem kerített magába. Nem akartam bántani, meg sem fordult a fejemben. Ahogy megtorpantam, egy pillanatra eszembe jutott, a képsor, ahogy nyakának ugrok, ahogy vérét szívom. Hányingerem lett, és egyszerre szédültem meg.
-Miért nem döftél karót a szívembe, mikor megtehetted volna? Megérdemelném a halált, jobban mint bárki.-teszem fel a kérdést, mely már akkor megfogalmazódott bennem, mikor az iskolából ide jöttem. Mert megtehette volna, nem tette, mégis ha beismerné, jobb lenne az élete nélkülem. Ahogy mindenkinek. Egyszerűbb lenne, és nem éreznék azt, hogy van a nyakukon egy kolonc, akit óvni kell, mintha ő lenn az utolsó búzaszem a földön.

Elenaの の Jeremy

Miután a kocsimba ültem az iskola parkolójában, nem tudtam mihez is kéne kezdenem. Mindenképpen el akartam onnan tűzni, méghozzá minél hamarabb, de a kormányra hajtottam a fejem, és jó néhány percig mozdulatlanul hagytam, hogy a gondolatok áramlata végigfolyjon a fejemben. Nem akartam semmire sem gondolni, de olyan sokáig elfojtottam mindent, amit át kellett volna gondolnom, hogy kénytelen voltam engedni a makacskodásból, és hagyni, hogy történjen, ami különben is elkerülhetetlen, mindez csak idő kérdése volt. Először az a jelenet játszódott le, mikor Elena felszakította a nyakamon a bőrt, még az a jellegzetes, vámpírharapásra jellemző hang is visszhangozva vert lyukat az agyamba, mintha az emléknek az lett volna a célja, hogy újra fájdalmat okozzon nekem. Ezt követte szinte szünet nélkül Caroline aggódó arckifejezése miután rám talált, és a meglepett arca, mikor sietősen elrohantam. Láttam még magam előtt a táskám, amint beleejtettem a számszeríjat, s mikor kirángattam az ágy alól félelmemben. Végül az utolsó jelenet, ami lelki szemeim elé tárult, Elena és Bonnie harca volt. A nővérem a női mosdó padlóján hevert, az önuralmát vesztett boszi pedig csontjait törte darabokra, hatalmas reccsenések, és egy éles sikoly próbálkozott dobhártyám átszakításával sikertelenül, ugyanis ezek a hangok és képek csupán az emlékezetemből toppantak elő. Mélyen, és kissé nehézkesen magamba szívtam a levegőt, aminek elvileg éltetnie kéne, de én nem éreztem jelenleg élőnek magam. Csak egy árnyéka voltam önmagamnak, és hiába éreztem szívem dübögni a mellkasomban, amióta magamhoz tértem, mintha elveszítettem volna egy darabot tulajdon lelkemből. Mindenesetre kész voltam tovább küzdeni ebben az életnek nevezett színdarabban, és játszani a megszokott szerepem, még ha egy megtépázott rongybabának is éreztem magam. Nem volt fontos, nem számított, mert bíztam abban, hogy jobbra fordul a helyzet. Előbb vagy utóbb... A gázra léptem, és csak a Grill előtt az útpadkán álltam meg, ott hagytam az autót, mert nem állt szándékomban magammal vinni. Csak addig tartózkodtam bent, míg vettem egy sört, de távozás előtt alaposan körül szemléltem odabent, kerestem valakit. Szerettem volna látni a szőke fürtöket, az angyali arcot, ugyanakkor elleneztem is, hogy most Corni közelébe kerüljek. Nem akartam belekeverni semmi pénzért ebbe a szörnyű, rengeteg áldozatot követelő világban. Meg szerettem volna óvni a veszélyektől, amik engem, és a szeretteim üldözik, de azt is tudtam, hogy ezt csak akkor tehetném meg száz százalékosan, ha elengedem őt. Arra pedig nem voltam képes. Csalódottan bontottam meg az üveget, és kisétáltam, mert ez a hely most nem volt számomra sem vigasz, sem pedig menedék. Ahelyett, hogy a főtéren vagy a parkban egy padra telepedtem volna, gyalog elindultam a járda mentén, és séta közben igyekeztem megtisztítani a gondolataim. Semmire, de semmire az ég világon nem akartam gondolni. Arra koncentráltam, ahogy a hűvös ital lecsordogál a torkomon, a lépteimet számláltam, majd kis idő múlva a lélegzetvételeim akartam lassabbra fogni, majd azt kezdtem figyelni, ahogy a szél a fűvel, és a fák leveleivel játszik. De mikor már a betonon lévő repedések fixírozása sem vált be, engedtem hát a fájdalomnak, viszont ez nagy hiba volt. A hirtelen jött, nagy erősségű érzelmek letaglóztak, olyan érzés volt, mintha darabokra hullott volna az életem... megint. És itt már nem volt hátraarc, vagy tovább. Oldalra pillantva, a temetőt veszem észre, a kerítésen és a kapun túl hívogat a csendesség, a nyugalom, a béke, és egyúttal a fájdalom is, ami az előbb vert bennem gyökeret. De nem mehetek máshova, nem volt már egy hely sem, ahová szívesen mennék el. Különben is, itt nyugszanak a családom tagjai, és kihez sietnék, ha nem hozzájuk? Nem sok ember maradt hátra, nem sok szerepet tölthető be az életemben, illetve, a legtöbb hely üres, és örökre az is marad. Besétálok a kapun, a kis ösvényen haladok tovább, egyszerre vágyom az ismerős sírok látványára, és ódzkodom a dologtól. Ezek csak kövek, alattuk pedig nem a szeretteim fekszenek, csak csontok hevernek a föld alatt, amik nem adják vissza azt az érzés, a szeretetet, amit egykor megkaptam a családtagjaimtól. A kőbe vésett nevek és dátumok nem juttatnak közelebb sem az érzéshez, sem az emlékekhez, mégis úgy éreztem, hogy itt a helyem. Elena jut eszembe, látom magam előtt, ahogy az egyik sírkőnek veti a hátát, és szomorkás arckifejezéssel irkál a naplójába. Sosem értettem, miért teszi, miért hiszi, hogy így ő tovább lépett, mert minden azt bizonyította, hogy éppen csak emésztgeti a veszteséget, hiába történt hónapokkal előtt. Egy valakit is borzasztó nehéz elveszíteni, egy szülődet, de ha mindkettő a vízbe veszik, és nincs többé... az érzés leírhatatlan, elmagyarázhatatlan és mindenki más számára érthetetlen. Borzalmas, és ezen nem lehet túllépni évek múltán sem, csak megtanulsz együtt élni vele. Azt hiszem hirtelen, csak az elmém csal, megvezet, és a nővérem valójában nincs itt, a síroktól, egy virágcsokortól alig néhány lépésnyire. Hogy nem görnyed a földre, ez csak a képzeletem szüleménye, mert hiányolom magam mellől az utóbbi időben, és most is. Szükségem van rá, hogy egyben tartson, ne engedje, hogy darabokra essek. De amint meghallom a hangját, és látom a fájdalmat az arcán, tudom, hogy ez a valóság, és hogy Ő itt van. Nem hiszek a szememnek, és egy kicsit még mindig kételkedem. - Te... mit keresel itt, Elena? - vádlón szerettem volna feltenni a kérdést, nem is tudom miért, talán úgy érzem, azzal, hogy ő itt van, ez a hely nem szent többé. No, nem mintha hívő ember lennék, de a holtakat attól még tisztelem. És az, hogy egy gyilkos beteszi a lábát erre a helyre, túl... abszurd. Bármi is történt, nem tudok rá gyilkosként tekinteni, így a hangom is gyengén, elhalva hangzik fel, mintha nem jutna elég oxigén a tüdőmbe, vagy a hangszálaim összecsomósodtak volna, így megakadályozva a beszédet. Hátrálok két lépést előre tartott kézzel, némi félelmet még mindig érzek a közelében, nem bízhatok meg benne, hiába látom szenvedni őt. Nincs nálam fegyver, még egy nyavalyás karó se,amivel megvédhetném magam. Egy fadarabon állapodik meg a tekintetem, tudom, hogy fel kéne kapnom, magamhoz venni, akkor lenne némi esélyem a vámpírral... Elenával szemben, de nem teszem. Nagy dilemmával ütközöm hirtelenjébn. Szívem szerint odarohannék hozzá, de egy helyben állni, tőle néhány lépésnyire okosabb ötletnek tűnik. Nem merek kockáztatni, így szinte két darabra szakadok. Egyik felem védekezni akar, a másik a nővérem közelében lenni. Végül nem teszek semmit. Ott állok, egy helyben, és nem moccanok. Nem tudom, mitévő legyek.

Jeremy & Elena

Lassú léptekkel, mégis sietve haladtam a temető felé. A rám törő érzelemlökettől sajgott a fejem, és úgy éreztem a szívem menten végleg megszűnik dobogni. Ahogy haladtam egyenesen a város széle felé, egyre inkább azon járt az agyam, hogy mennyi mindent tettem...mennyi mindennel okoztam fájdalmat. Egyedül voltam, és ezt csak most éreztem igazán. Mert bár érzelmek nélkül könnyebb volt, elveszíthettem volna mindenkit aki valaha közel állt hozzám. De kitartottak mellettem, noha nem érdemeltem meg.
Mire észbe kaptam, már a kezemben szorongattam egy csokor virágot, és pár lépésnyire álltam szüleim sírjától. Szememben gyűlő könnyeim előtörtek, ahogy azt a pár lépést is leküzdöttem, mely most mérföldeknek tűnt. A csokrot a kő elé helyeztem, s arcom egyre nedvesebb lett. Vámpír énem mintha kiszökött volna belőlem, homályos lett látásom, és az eddigi fájdalmam még inkább úrrá lett rajtam. Egész eddig futottam. Futottam az érzéseim elől, próbáltam elhitetni magammal, hogy azokat akiket elvesztettem... hogy nem én tehetek a halálokról. De ez üres mesebeszéd volt. A szüleim miattam hajtottak le aznap este a hídról, mert megkértem őket, hogy vigyenek haza. Az igazi szüleim John és Isobel, Bonnie nagymamája...akiket Jeremy szeretett. Mind miattam haltak meg, az öcsém miattam szenvedett. És alighogy vámpír lettem, a vérét vettem volna.
Könnyeim csendben potyogtak, ahogy a sírokra néztem. Szívverésem heves lett, légzésem szapora, és nem túl egyenletes, míg kezeim összefűzve számhoz emeltem, de térdeim feladták a harcot testemmel, és összeroskadtak alattam. A hűvös földre zuhanva, a térdem szorosan a mellkasomhoz húztam, és hagytam, hogy az a rengeteg fájdalom ami bennem kavargott csillapodjék könnyeimmel. De ez is olyan hazugság volt, mint az, hogy jobb érzelmek nélkül. Ujjaim hajamba siklottak, így megtartva leszegett fejem. Az egyre eluralkodó emlékektől hátam rázkódni kezdett, a levegőt kapkodva emeltem tekintetem az ég felé.
-Sajnálom...-suttogom, mígnem egy erősebb széllökés ismerős illatot csap orromhoz. Tekintetem a fújó szél irányába kapom, ahonnan egy közeledő alakot pillantok meg.
-Jeremy...-próbálom hangom hangszínét megemelni, de nem bírom. Képtelen vagyok felállni, s ahogy közelebb ér, arcomra megannyi érzelem akar egyszerre kiülni, helyette azonban meggyötört, könnyes szemem árulkodik arról, hogy mit érzek. Remegő végtagjaimmal megtörlöm arcom, de könnyeim patakokban, megállás vagy szünet nélkül folynak végig arcomon.
Mert egy dolog elhitetni másokkal, hogy nem érzel semmit... egy dolog elhitetni, hogy jól vagy, túlléptél, és éled az életed. De beismerni, hogy mindenkit elvesztesz, mert mindenki csak téged akar menteni, elkeserítő, s a tudat, hogy mindenki aki ezt akarja, milliószor néz szembe a halállal, elborzasztó. Ahogy láttam Bonnie-t, amikor Jeremy a falnak csapódva végezte miattam...Nem akartam, hogy baja essen, mert szüksége volt egy nővérre. Mert nekem szükségem van egy öcsikére....

Mosolyogva pillantok fel a nálam kb. fél-egy fejjel magasabb emberkére. Oh, Jason ha tudnád, hogy milyen nehéz volt nekem nélküled. Még midnig mosolygok mikor mondja, hogy nem haragszik. Ezt szerettem mindig Jason-ban. Hogy nem haragudott soha sem rám, pedig tudta, hogy mi vagyok. És én is tudtam, hogy ő mi. Veszélyes a barátságunk, hisz mikor vele vagyok akkor minden egyes porcikájában benne van a vágy, a vágy a vámpír ölés iránt. De én határtalanul is bízok Jason-ben.
- Tudom, hogy vadász vagy és tudom, hogy nem maradhatsz sok ideig egy helyen, de azért egy üzenetet vagy egy telefont igazán meg elythettél volna.- feleltem, de most már nem mosolyogtam annyira. Tudom, hogy nem maradhat egy helyben, hisz akkor nem ölné meg a világ összes vámpírját, de ennyi erővel én sem maradhatnék, hisz ennyi erővel én meg nem öregszek. De ha el is mennék akkor minimum a legjobb barátomnak szólnék, telefonálnék vagy hagynék egy üzenetet. - Azért nem tudod NEKEM el magyarázni, mert vámpír vagyok?- feleltem és most már tényleg nem mosolyogtam. A hangsúly a NEKEM-en volt. Imádtam Jasont, ő volt a legjobb barátom, de utáltam, hogy mindig úgy tett mintha nem érteném meg. Lehunytam a szemem és vettem egy nagy levegőt. Nem kérheti tőlem azt, hogy folytassuk a barátságunkat onnan ahol befejeztük, hisz azóta minden megváltozott. Ő is és én is megváltoztunk. Megkérdezte, hogy miylen volt az életem. Hát erre mit mondjak? Azért kicsit össze szedem magam majd halkan válaszolok mosoly és érzelem nélküli arccal.
- Hogy telt az életem miután elmentél? Nos...- kezdtem a mondandómat. - Rossz volt mikor elmentél és nem szóltál. Rengeteg év ig kerestelek aztán fel adtam, mert meg halt az utolsó kis remény is hogy valaha is láthatlak. A legjobb barátom voltál és képes voltál úgy el menni és itt hagyni, hogy semmi életjelet nem adtál magadról. És tudom, hogy nehéz a közelemben lenned, mert vámpír vagyok te pedig vámpír vadász és ilyenkor minden porcikáddal a halálomat kívánod, de még is csak barátok voltunk.- mondtam ki egy szuszra és az utolsó szót szinte suttogva mondtam.

Régóta nem voltam temetőben - minő melgepetés - és úgy gondoltam, hogy most itt az ideje, hogy meglátogassam a szüleimet és rendbe rakjam a sírjukat. Mielőtt otthonról elindultam volna gyorsan bepakoltam az oldal táskába valami gaz ölő sprayt, gyomírtót és társait. El raktam még pénzt és a temető felé vettem pár szál rózsát. Mikor oda értem a temetőhőz egyből megpillantottam a szüleim sírját. Öhm... hát hogy is mondjam... elég gazos volt. Mondjuk az igaz, hogy legalább 5 éve nem járt itt kint senki úgy hogy ideje volt tényleg, hogy rendbe rakjam a dolgokat. Lassú, kómótós léptekkel mentem a sírkő felé. Mikor oda értem letérdeltem - szerencsére nem egy hiperszuper ruhát vettem fel - és imádkoztam. Imádkoztam azért, hogy bárcsak ne történt volna meg az a viharos estén a bizonyos dolog. Imádkoztam azért, hogy a szüleim büszkék legyenek rám, hogy büszkék legyenek arra aki vagyok/lettem. - mondjuk apám biztos, hogy utál, hisz utálta a magam fajtákat; a vámpírokat - Ilyesmi gondolatok jártak a fejemben miközben el kezdtme előszedni a gyomírtó felszerelésemet. Lassan el kezdtem levágni a gyomokat és a gazokat a sírkőről stb....
Olyan fél óra múlva kész is voltam mindennel és a sírkő szebb volt mint új korában. Szparkoltam és elindultam haza felé mikor csak bele potlottam valakibe.
- Oh, elnézést.- feleltem majd felnéztem az illetőre. - Oh, Jason. De régen láttalak.- feleltem mosolyogva majd a nyakába ugrottam. - Hogy vagy? Hol voltál ennyi ideig? Miért nem vetted soha fel a telefont? Tudod mennyit aggodtam miattad?-zúdítottam rá a kérdéseimet. Az összeset mosolyogva mondtam kivéve az utolsót. Azt komolyan kérdeztem.
Jason még régebben el ment és nem tudom mikor jött vissza. - talán nem is ment el csak engem hagyott ki az életéből - Nem mintha nagyon számítana, hisz csak barátok vagyunk, de akkor is. Mindig mellette áltam és kicsit zavart, hogy így el nyelte a föld.

Sosem nyíltam meg túlságosan hamar az embereknek, ez alól Alaric sem volt kivétel. Volt egy kis ellenszenv bennem iránta, amit próbáltam leküzdeni, de nem nagyon sikerült, elvégre ő egy szellem... Nem szoktam szellemekkel társalogni, szerintem érthető, hogy miért vagyok ennyire... kételyekkel teli.
Így visszagondolva hülyeséget kérdeztem tőle, hiszen már az első pillanattól fogva tegeztem őt, de ez volt a legkisebb problémám akkor. Bólintok, jelezve, hogy tudomásul vettem a válaszát, majd elárulom a nevemet.
-Cher vagyok.- árulom el a keresztnevem. Elég neki ennyit tudni, nem kötök vele úgy sem örökre szóló barátságot. Már így is sokat tud rólam, bár nem hiszem, hogy veszélyt jelentene számomra, hisz senki nem látja és hallja.
Sosem voltam jó az ismerkedésekben, főleg nem a tőlem idősebb emberekkel. Nem tudok csak úgy kérdezni, nem is tudom, mit kéne. Szerencsémre a zsebemben lévő telefon megrezzent, majd egy sípoló hanggal adta tudtomra, hogy üzenetem jött. Egy bocsánatkérés közepette kivettem a zsebemből a telefont, majd elolvastam az üzenetet, amit anyám küldött. Haza kell mennem, mert aggódik értem. Feltűnésmentesen megforgattam a szemeimet, majd visszaírtam neki és a telefont a táskámba dobtam. Összeszedtem a gyertyákat a földről és azokat is eltettem, majd Alaric felé fordultam.
-Sajnálom, de most mennem kell. Örülök a találkozásnak, Alaric.- hadarom el, majd egy mosolygás után elindulok haza. Nem tudom, hogy miért aggódik értem ennyire anyám, de kezd zavaró lenni, hogy mindenhonnan elráncigál, mert félt. Tudom, hogy nem rosszat akar, de akkor is. Úgy gondolom, 20 évesen tudok magamra vigyázni, nem kell mindig hívogatni, hogy hol vagyok és mikor megyek haza. Szeretnék önálló életet élni, de nem tudom, hogy ezt mikor sikerül majd elérnem. Talán majd, ha egyszer rászánom magam és beszélek a szülőmmel, talán akkor sikerül elérnem azt, hogy több teret adjon nekem, és ne mindig utánam szaladgáljon, mint egy őrült tinédzser után, aki a lázadó korszakát éli drogokkal, piákkal és egyéb ilyen dolgokkal. Én nem ilyen vagyok. Sosem voltam ilyen, és nem is tervezem, hogy megőrüljek.