Samantha Hattaway & Daniel Preskott

"Az élet sosem volt szép, és jó, mert az csak az álmokban lehetséges csupán.."

Életemet, sőt magát létezésem értelmét annyiszor kétségbe vontam már, hogy öröm nézni, hogy még mindig életben vagyok, és létezem. Kérdően fut végig a tekintettem a tájon, mintha attól várnék a kérdésemre választ, de úgy sem fogok kapni, és miért is kapnék, amikor az egész létem egy kegyetlenségre épült? Felsóhajtok már sokadjára.. és komolyan mondom elborzaszt az, hogy miket kellett megélnem, míg eljutottam ide; az érzelem mentességhez, és magához ahhoz, hogy legyen értelme az életemnek. Most már nem kell törődnöm tűnő feledékeny dolgokkal. Most már nincs problémám a nyomorult érzelmekkel, amik eddig befolyásolni tudtak, de most már nem tehetik meg, mert megszüntettem őket.. mindet kiiktattam, és egy mosollyal az arcomon nyugtázhatom, hogy azokkal nincs is gond, de az emlékek.. azok nem tűnek el, avagy múlnak el. Kitörölni, felejteni, és a pokolba küldeni sem lehet, pedig néha igazán jól esne oda vetni, hisz megszűnne ezáltal minden múltban történt dolog jelentősége. Olyan érdekes az élet, nem? Fájdalmat ad, kínt, és szenvedést, viszont nem kapsz semmi jót sem cserébe.. csupán élvezetet nyújtasz a sorsnak, hogy megadva magad könyörögsz a halálodért.. Utálom a vadászokat, akik régen kínoztak, de megérte mára már minden könnyebben elviselhetővé vált. Nincs lehetetlen számomra, és a fájdalmat is eltűröm szépen csendben. Nem okozhatnak nekem kínt holmi karók, vagy pedig vasfű okozta szenvedés.. megszűnt létezni az érzelmes oldalam, és mivel az kiiktatódott már nagyon rég, ezért nincs hatással rám senki, és semmi, így viszont az élet olyan gyerekjáték. Mások élete felett uralkodhattok, saját magam irányítom a sorsot, én döntök arról, hogy ki kapja meg általam a halált, és én döntöm el mit akarok kezdeni eme hatalommal. Szabad vagyok, és az is maradok.. örökre, amíg persze valaki szíven nem szúr egy karóval, de miért hagynám azt másnak? Miért lennék oly gyenge, hogy ezt megengedjem bárkinek is? Az életem jelentős lett a szememben, és épp ezért muszáj, sőt szükséges, hogy éljek!
-Annak igen könnyű a végig nézése, aki nem kötődik másokhoz.-Hangom rideggé, és keserűvé válik egyben.-Tudod egy idő után megszokja a vámpír a magányt, és beletanul abba, hogy ezzel kell együtt élnie, ha igazán élni akar.-Bólintok rá erősítésként szavaimra, miközben őszintén közlöm, amit közlök, hisz sosem hazudtolom meg magamat, na meg a szavaimat. Ritkán igen, de nem most.. valahogy nincs kedvem embert ölni, avagy szórakozgatni, mert nos.. megtehetném, de nincs ott az ideje. Amúgy is egy boszorkány haragját jó magamra vonni? Szerintem nem, ezért is hagyom ennyiben ezt a dolgot, és foglalkozom az úttal, amelyen haladunk előre.. valamerre. Pontos célom nincsen, de voltaképpen jelen esetben azt sem tudom merre megyünk. Végül is mindegy, nem?
-Csak azon töprengem, hogy milyen volt eddig az életem.. hidd el elég unalmas sztori.-Mosolyodom el keserűen, miközben rápillantok.-Van érdekesebb téma is az unalmasabb életemnél, nem?-Vonom fel a szemöldökömet kérdően, miközben kifújom a tüdőmben tartott levegőt, és úgy figyelem majdan ismét az előttem elterülő terepet.. Mégis miért vagyok itt, avagy miért cseverészem egy boszorkánnyal? Na ezen indokot nem értem, de meg kell hagyni jó társaság.. persze amíg nem okoz nekem gondot..

Samantha Hattaway & Daniel Preskott

A helyzet változatlan, hisz a gondolataim folyton ugyanazon járnak, mintha minden egyes pillanatban meghatároznának ezen gondolatok. Nem érzek, s ez már magában tény, amely nem elvethető, vagy megsemmisíthető, hisz kikapcsoltam.. De mégis ezen dolog ellenére nyugtalanság kerít a hatalmába. Nem az vagyok, akinek lennem kéne, hisz ha tényleg nem éreznék, akkor nem lennék ennyire megértő, s már-már túlontúl is kedves. Mégis mi történik velem? Miért válok olyanná amilyenné nem kéne? Miért nem feledem el az emlékeket, s magát a múltat? Miért nincs ki út ebből az őrületből, s tétova rémképből, amely felemésztve löki a valóságos képet a szemeim elé? Miért akarok érezni még mindig, amikor jól tudom, hogy ez nem éri meg? Mély levegőt veszek, s nyugtatni akarom magam, de nem megy, sajnos túl feszült vagyok ahhoz, hogy bármely féle nyugalom is legyen rajtam.. Nem vagyok, és nem is leszek nyugodt, amíg az érzelmek apró kis szikrája is felmerül bennem. Oly nehéz lenne az, hogy az érzelmek semmisek legyenek? Bár már nem érzek fájdalmat, kínt, és szenvedést, de a gondolataim akkor is folyton elő jönnek, és üldözni kezdenek engem. Menekvés pedig onnan nincs, hisz ha egyszer a gondolataimba feledkezem, akkor egy könnyen tuti, hogy nem leszek újra a valóságba, amely kegyetlen képeket kínál csak fel. El sem hiszem, hogy annyi éve csak tűrtem a fájdalmat, és nem tettem ellene semmit, pedig volt alkalmam százszor is arra, hogy kikapcsoljak, de azt vallottam, hogy érzelmek, s emlékek nélkül nem lehet élni. Emberséget akartam magaménak tudni, de rá kell ébrednem, hogy Nem Vagyok Ember! Nem is leszek már sose, hisz vámpír vagyok, aki az átváltozásnál meghalt, s onnantól kezdve egy szörny - vadállat - lettem, aki már nem érez úgy, mint egy ember, aki öli tömeg számra a halandókat, és akinek nincs bűntudata ezek után. Őrültség érezni, s az egész életben ez a legnagyobb ostobaság, amelyet meglép mindenki. Én már nem akarok kötődni senkihez, sőt érezni se szeretnék sose, hisz az csak egy hátráltató jellem, ami visszaránt, s fájdalmat okoz csak. Múló pillanat, átkozott perc, és megszűnni nem akaró érzés az, amelyet ezredjére is át kell élnünk. Sokszor teszem fel a kérdést; Miért nem lesz ennek egyszer csak vége, mint minden másnak? Vagy ez egy életre szóló nyamvadt kiváltság? Nézetelvem azt vallja elég ebből, s ezért mindent el is követek, de az élet nem hagyja, hogy ez megtörténjen, mert újra, s újra visszahúz. Újabb mély levegő, és a valóság árnyalta világban találom magam, amely kegytelen képet mutat be. Miért? Miért velem történik ez a szörnyű rémkép? Bár ne történne ez, bár ne kéne látnom eme valóságot. Végre muszáj megnyugodnom, mert ha ez nem történik meg, akkor összezavarodom teljesen, és az csak a lehető legrosszabbhoz vezetne. A lehető legésszerűbbnek kell lennem, és akkor minden megoldódik. Felsóhajtok majd a nő szavaira figyelek, ezáltal félbeszakad a gondolatmenetem teljes egészében.
-Akkor te itt élsz ezek szerint..-Jegyzem meg.-Mondjuk én nem vagyok se nem új, se nem régi itten.. de nem is érdekel egy helyen úgy sem szoktam leragadni.-Vonok vállat, és ehhez csak ennyit kívánok hozzá tenni, hisz nincs mit ragozni azon, hogy nem itt éltem le az életemet.. Bizonyos ideje már élek, és nem egy-két városban fordultam már meg, amit végül ki is ismertem, szóval nem nagy dolog az, hogy bár ha nem itt lakom, mégis tudom, hogy mi merre van. Azt viszont nem mondanám, hogy új vagyok itt, hisz már elég régóta itt tartózkodom.
-Tudom, hogy tudod.. és persze én is tisztában vagyok vele, hogy boszorkány vagy.-Pillantok felé komolysággal.-Nem titok ez az egész, és hogy őszinte legyek most nincs kedvem rád támadni, szóval.. megnyugodhatsz, sőt biztos lehetsz abban, hogy még a fejemben ezen gondolat meg sem fog fordulni!-Teljes komolysággal beszélek hozzá, és tényleg így is gondolom a mondandóm. Amúgy sem azért jöttem ide, hogy áldozatot keresek, hanem azért, hogy gondolkozzak, és most helyre is teszem bármibe is kerüljön..

Samantha Hattaway & Daniel Preskott

"Néha már magamat sem értem.. most ha kikapcsoltam; minek töprengem?"

Egy finom remegés fut át a testemen, ahogy belegondolok azon percekbe, amelyek szenvedéssel töltöttek el. Végre már ennek vége van, és büszkén mondhatom azt, hogy nem lesz többé ily alkalomban részem. Rengeteget szenvedtem, számtalan kínzó órát éltem meg, és a boldogság, sőt az élvezet egyetlen jele sem mutatkozott az életemben. Nem kapcsoltam ki az érzelmeket, mert megakartam tartani azokat, hogy azzal együtt legyek valaki.. valaki, aki emberi, és nem pedig egy szörnyeteg. Emberiséget akartam magamnak, még ha csak a tört részét is, de legalább tudjak felmutatni valamit akkorról, hogy igenis az maradtam, aki voltam, de ez nem lehetett lehetséges, mert mostanra képtelen voltam kikapcsolni. Nem tűrhettem tovább a kínt, azt az égető fájdalmat, amely minden egyes nap végig mardosta a lelkemet, s ezer darabra tépett belülről. Halk sóhaj hagyja el a számat, ezzel szakítom meg a szokásos gondolatmenetemet. Nem is értem már magamat lassacskán, állítólag érzelem mentes lettem, de most mégis kiül az arcomra a nyugtalanság. Talán csak a gondolatmenetem teszi ezt? De ha megszűnt minden, akkor mégis miért gondolkozom? Nem kéne már éreznem; se szenvedést, se nyugtalanságot, se kínzó érzéseket, de akármennyire nem szeretném, mégis érzek. S hogy miért? Ez egy örök rejtély marad, aminek a megfejtése homályos lesz, s hogy miért? Azért, mert egy megválaszolatlan dologra soha nem derül fény. A lényeg végül is nem ezen van, hanem az érzelmeken, amelyeknek már állítólag nem kellene bennem lenniük. Mély levegőt veszek, a valóságba találom magamat immár ismételten. A fiatal boszorkány már rég rá jöhetett mi vagyok, de nem igazán foglalkoztat jelen esetben ez. Nem én tettem magamat ezzé, hanem simán átváltoztattak, és ezért lettem az, ami. Nem szégyellem azt, hogy egy vámpír vagyok, hisz életem lehető legjobb történése volt, de azért mégis csak elgondolkoztató azon eset, hogy nekem ez az élet tényleg tetszik-e. Amikor épp a fájdalom emészt fel, akkor igazából kedvem lenne meghalni, amikor viszont kegyetlenkedek, akkor mindennél jobban harcolni kívánok, ezért az öröklétért. Bűvös, megfejthetetlen, és ravasz kör menet ez, hisz hol élni, hol pedig meghalni kívánok, de az élés vágya erősebb, mert fogva magamat kikapcsoltam az érzelmeimet, ami eddig nyomosztó hatást gyakorolt rám. Nos.. ideje felébredni a képzelet szülte álomból, és ezáltal a valóságba lépni ahol az élet rengeteg kegyetlen próba elé állít. Tekintettem megkomolyodik, és valami olyas fajta álcát tükröz, amely már egyből azt sugallja, hogy érzéstelen vagyok. Igen, érzéstelen! Mert nem lehetnek érzelmeim, amelyek elnyomnak, vagy amelyek emésztve elégetnek legbelülről. Meghaltam lelkileg; már nem létezek, nem élek, nem vagyok élő, hisz egy halott vagyok.. egy bolyongó lélek, aki nem találja a megoldást, aki nem leli meg önmagát, és aki remény veszetten, de keresi a kiutat, amely az eddigiekben nem jött el, de hinni akarja, hogy el fog.. egy szép napon. Bár az a nap messzinek tűnőnek, sőt lehetetlenségnek látszik, de mégsem adom fel, hisz kell lennie megoldásnak. Előbb-utóbb majd úgy is meg lelem az igazi értelmet, és ebben senki sem állíthat meg. Most már komolyan a boszorkányra - nőre - figyelek, és kizárok magamból minden téves gondolatot, amely csak összezavarhatna, s nincs semmi értelme. Hallgatom szavait, míg végül választ adok rá;
-Értem, nos benne vagyok, amennyiben nem okozok kellemetlenséget.-Jegyzem meg neki, miközben komolyan tekintek rá. Az egyedüli sétámat nem nevezném magányosságnak, inkább csak szeretem volna egy kicsit tisztítani az elmémet, és ennyi, de hát nem nagyon sikerült az erre való koncentráció, hisz össze vagyok zavarodva teljességgel.
-Rendben, Sam.. az én nevem pedig Daniel.-Elfogadom a kéznyújtását, hisz kezet fogok vele, amit végül lazán meg is rázok, aztán pedig ennek a jelenetnek a lejátszódásával magam mellé ejtem vissza a kezemet. Megindulok az én irányomba, mivel úgy tűnik, hogy hajlandó erre felé sétálni, így pedig csendben megindulok egymás mellett, míg nem felteszi a kérdést, miszerint ide való vagyok-e? Hát mondhatnám, hogy igen, de akkor hazudnék, ha meg nemet mondok az sem igaz.. nem is tudom, akkor hogy fogalmazzam meg..
-Nos.. nem mondanám, hogy régóta élek itt, inkább egy bizonyos ideje. Pár hónapja, de eléggé szépen kiismertem a környéket, eddig pedig még téged nem láttalak. Esetleg új vagy, vagy itt élsz régebb óta, csak én nem figyeltem annyira erre?-Nézek irányába, és kíváncsian várom a válaszát.

Samantha Hattaway & Daniel Preskott

"Talán jól elcsevegünk, de hidd el veszélyes vagyok rád nézve is..!"

Akkor rontottam el a vámpírlétet, amikor érezni kezdtem, és hagytam, hogy azok a nyamvadt emberi érzések eluralkodjanak rajtam teljesen. Utat hagytam nekik, és ezáltal könnyedséggel sétálhattak be az életembe, ahol szenvedést, kínt, és fájdalmat nyújtottak napról napra. Ezidáig pedig egyszer sem kapcsoltam ki, mert azt vallottam jobb ezzel együtt élnem, de tévedtem, hisz csak olyan érzelmek sorai törtek rám, amik teljesen tönkre vágtak lelkileg, így már nem maradhattam meg emberinek, így nem láttam értelmét annak, hogy engedjek emberi mivoltomnak, és végül kikapcsoltam. Ezáltal lett könnyebb minden, így tudom elviselni azt a rengeteg kívülről érkező hatást, és emiatt nem érzek már semmi nyomasztott! Kedvem szerint szórakozhattok, ölhettek, és kegyetlenkedhettek. Élhettek az élet adta lehetőségeimmel, és nem kell megtagadnom önmagamat most már. Vámpír vagyok, és ezt ki is kell élveznem, hisz a vámpírlét nem holmi egy pazarolható lételem, nem? Könnyedén bűntudat, és fájdalom nélkül végezhettek akárkivel! Állhatok valakik felett, mert van hatalmam, van képességem, van halhatatlanságom, és van adottságom ehhez. Lehet ez pusztán véletlen, de nem az, hisz ezzé tettek, ami most vagyok.. egy vadállattá, egy gyilkossá, és egy kegyetlen személlyé, aki most per pillanat életében először megtagadott minden érzelmet, és ezáltal könnyebbé tette az önmaga életét. Olyan ez, mint egy játszma, ahol mindent felrakhatsz, és nem kell belegondolni a következményekbe, nem kell sírni a vereségért, és nem kell örülni a győzelemért, mert csak egy barátságos játék, és semmi több. Nem élhettek már a múltban, nem lehettek az a valaki, akit látni szeretnének, mert már rég nem vagyok az! Egy új személyiségé váltam akkor, amikor megszűntem létezni belülről, és ezt nem csak pár évre gondoltam, hanem örökre, és ezt a többieknek is el kellesz fogadniuk, hisz ez vagyok én.. ez Daniel Preskott!
Lépteim lassúak, és úgy haladok a kijelölt úton, de hogy merre megyek nem tudom, sőt nem is akarom tudni, hisz a lényeg azon van, hogy megyek valamerre előre. Egy teljesen ismeretlen terep nyílik a szemeim előtt ahogy megyek, persze már ismerem hellyel közel a környéket, de ezt a tudást jelen esetben nem tudnám alkalmazni, mintha egy röpke pillanat alatt felejtettem volna el Mystic Falls külterületi részlegeit. Az erdő csendes, és amikor az ösvényre kiérek sem lesz semmilyen változás. Csupán lépteim zaja veri fel a csendet, és ez okoz némileg hangforrást. Felsóhajtva pillantok magam elé, és figyelem a kiszemelt utat. Emberinek tűnök, de mégsem vagyok az, hisz tudni vélik, hogy egy vámpír vagyok, aki már rég meghalt.. szóval az emberségemnek akkor lőttek, és hiába is kerestem egy életen át aztat, hisz nem találtam meg, és már nem is fogom, mert az akkor megszűnt létezni, amikor meghaltam. Arcom érzéstelen, talán szemeimben látható némi feszültség, düh, és nyugtalanság a gondolataimat illetően, de végül megnyugtatom magamat, vagyis próbálom, hogy újra az legyek, aki eredetileg vagyok. Hirtelen zökkenek ki gondolatmenetemből, ahogy meghallom az emberi lépéseket. Szóval.. itt egy ember.. remek! Teszek előrébb egy néhány lépést még, míg egyszer csak megtorpanva nézek rá a távolból, még nem vett észre, szóval.. visszafordulhatnék, de nem teszem, inkább megindulok előre, és folytatom az immár megkezdet utamat. Nem sokára elé is érek, és mivel köszön, és leszólít megállok előtte. Egyből kapcsolok szinte, hogy nem akárkivel van dolgom, hanem egy boszorkánnyal.
-Szia.-Szólalok meg baráti hangon, és valami idétlen mosolyt öltök fel magamra, ahogy rápillantok.-Semmi érdekes, csak a szokásos.. gondok, és problémák.-Persze neki ez lehet egy egyszerű emberi dolog, de nem az, ez egy vámpíros sztori.. jó hosszadalmas, és regényt lehetne belőle írni, de mivel boszi, ezért nem kizárt, hogy nem érzet meg a maga közelében. Egyes boszorkányok utálják a vámpírokat.. nagyon. Remélem most nem egy olyan személlyel van dolgom, mert nem szeretnék magamnak egy ellenséget beszerezni.-Álmatlanság, és a velem egykorúval járó gondok töm kellege miatt látsz nyúzottnak, de hidd el nincs semmi..-Pillantok el oldalra.-És te hogy hogy erre? Gondolkozol a dolgokon, vagy felejteni szeretnél, vagy.. találkozó?-Pillantok ismételten rá, de ezúttal már semmi nyoma rajtam az érzelmek egyikének sem.

Samantha Hattaway & Daniel Preskott

"Az élet mindig rejteget meglepetéseket..!"

Mindent elkövettem azért, hogy újra emberi lehessek, hogy ne kelljen azoknak gyilkosként tekintenie rám, akikkel megismerkedtem, de nem ment.. egyszerűen nem megy. Amik történtek, amik ezidáig eljuttattak, csak azt keltik bennem, hogy muszáj mielőbb tennem valamit annak érdekében, hogy ne érjen több fájdalom engem. Eddig csak tűrtem, és tűrtem folyton, azért hogy ezáltal majd hátha megtanulom kezelni ezt az egész érzelmi szakaszt, de lehetetlen, hisz ha akarom, ha nem a fájdalom csak megjelenik a semmiből. Mi is bizonyítaná jobban, mint a Benjaminos eset! Rögtön fájt ahogy arra a napra gondoltam, amikor Bennek meghalt a felesége, és a gyermeke.. javarészt az én hibámból, és ez a tudat, ez a tett most belém égődött örökre. Muszáj voltam elengedni ezeket végre, és valami olyat tenni, amit lehet, hogy megbánok, de csak ezáltal lehettek az, aki vagyok, az akinek lennem kell. Lehet ez puszta rögtönzött kényszer, vagy totálisan elmebeteg tett, de én ezen nem fogok változtatni. Kikapcsoltam az érzelmeimet, ezáltal egy új vámpírrá váltam, egy új személyiségé, aki nem nyavalyog az élet okozta gondokon, aki nem törődik a szánalmas érzelmekkel, akit nem riaszt el a semmi. Megtanultam az életem alatt rengeteg cselt, trükköt, és ezeket alkalmazva lehettek majd a leginkább hasznos tag, vagyis vámpír, azoknak akik ismernek.. ha viszont változtatni szeretnének rajtam, nos sajnálom, mert arról már lekéstek. Ez lettem, ez leszek, és maradok, ha tetszik, ha nem! Tudom nem ez voltam még néhány nappal ezelőtt, de nem érdekel. Nem leszek egy szánalmas érző barom, akit bárki bármikor kihasználhat, átverhet, vagy pedig ugráltathat..
Lépteim lassúak, sőt már mindinkább úgy megyek, mintha ügyelnem kéne minden egyes lépésemre, mintha bármelyik percben összeeshetnék, mintha most tanulnék meg járni.. pedig nem. Mély levegőt véve haladok át a csendes erdőn, amelyben csak néhány állat mozgolódása adott hangot, és az én lépteim visszhangzottak, mint ha teljesen kihalt volna minden. Mondjuk az erdőben nem is szoktak annyira járkálni az emberek, hisz félnek, vagy pedig nem vállalják be azt, hogy bejöjjenek ide, inkább vadászokba lehet belebotlani. Az is ritka eset, mintsem gyakori. A napfény kiválóan bevilágítja előttem az utat, amelyet könnyedén kiveszek, és így haladok egyre beljebb, vagy pedig már magam sem tudom merre. Nincs konkrét elképzelésem a mai napra, csak úgy sétálgattok a gondolataimba meredve, miközben össze vagyok némileg zavarodva. Az idő pompás, csupán csak enyhe szellő fújása zavarja meg az összképet, de ez nem zavar nagy mértékben. A hajamba is néha-néha belekap, és érzem a bőrömön a hidegségét. Egy farmernadrág, egy fehér póló, és egy dzsekiből áll a cuccom. A dzseki is úgy, hogy fel sincs húzva a cipzár.. eszem ágában sem lenne rá, hogy meg tegyem.
Érzelem, érzelem.. milyen szép szó, és mily tökéletes lehet, ha valaki csak a jó oldalát tapasztalja meg. Nekem a rosszat kellett, a folytonos szenvedő oldalt, amely mindig végig mardosta a lelkemet, ami kikészített mára, ami teljesen tönkre vágott lelkileg. Óvatosan állok meg, és tekintek körbe a tájon. Mit keresek itt? Mit akarok magammal kezdeni? Mit tegyek, hogy rendbe legyek végre..? Kérdések, nos igen számtalannyi akad belőle, de válasz persze egyikre sincs. Olyan ez, mint egy keresztrejtvény.. amire megoldást kell találni, csak csupán annyi a különbség, hogy ezekre nem létezik, vagy legalább is én nem tudom rájuk. Nem sokára újból megindulok a tekintettemet a fákon jártatom végig, míg nem kiérek egy ösvényre, aminek az útvonalát lassan követni kezdem. Nem tudom merre vezet, vagy hogy hol fogok kikötni, de nem is érdekel. A lényeg a séta, a nyugalom, a béke, és a harmónia, amely körül vesz. Ezáltal tudok gondolkozni, és merengeni teljesen normálisan. Nos így haladok az úton előre..

// Remélem tetszik a kezdő, bár nem a legjobb

Elijah Mikaelson & Jason McAdams

Az erdő felé szegezem pontosan az íjamat; a nyíllal ellátva, s csak egy elengedésembe kerül mindösszesen, s az áldozatom megsebesül egy pillanat alatt. Várom, hogy jöjjön elő miközben felmérem az eshetőség százalékát.. Vagy ember, vagy pedig vámpír.. Ha ember, akkor nem fogja érteni, hogy mégis miért szegezem rá ezt a fegyvert, de ha vámpír, akkor viszont érzi a vér illatát, aminek szinte lehetetlen lenne ellenállnia, s rám támadna egy pillanat alatt, s még egy szem rebbenésembe sem kerülne. Ideges vagyok, s feszült, de ez érthető, hisz meg vagyok sebesülve, s kisebb eséllyel indulok azzal szemben, aki leselkedik rám a fák közül.. Kissé szaporábban ver a szívem, de nem a félelem miatt, inkább csak izgulok, hisz ez a játszma az életembe is kerülhet, bár őszintén szólva semmit sem ér az életem, ezért ha meg kell halnom meghalok. Vannak olyanok, akik bármit megadnának azért, hogy halhatatlanok lehessenek, s sokáig éljenek, de én nem azok közzé tartozom.. Nem félek a haláltól, sőt semmitől sem félek.. Faágak recsegése, léptek hangos hangja, ha halkabb lenne a léptek zaja, akkor talán meg sem hallanám, de kissé különlegesebb vagyok a többi embertől, hisz vadász vagyok. Ki vagyok képezve, s hallásom is kissé jobb, s a megérzésem szinte sosem csal, amint előlép az illető kissé meglepődök, de az arcomon ez meg sem jelenik, csak belül magamban döbbenek meg, hogy épp Elijaht terveztem felkeresni valamikor, amikor jobban leszek, s lám ő talál meg engem. Ez puszta véletlen vajon, vagy pedig pontosan tudta, hogy hol vagyok? Mindegy is. Figyelem a reakcióját, s nézem, ahogy megadóan felemeli a kezét, s végül a nevemet majd nem sokkal később már kérdését hallgatom. Lazítok a kezemben tartott íj fogásán, s elválasztom a nyilat az íjtól, majd egy mozdulattal a tegezbe helyezem vissza a nyilat, aztán már csak magamra helyezem a íjat.
-Üdvözlettem Elijah!-Mondom tisztelettel kissé megfűszerezve miközben őt nézem.-Egy hír miatt érkeztem a városba, de mivel kutattam kissé a város természetfeletti tagjai után, ezért arra is rájöttem, hogy itt tartózkodol.. Voltaképpen felkerestelek volna, de mivel ilyen állapotban vagyok, amint látod, sőt érzed, ezért nem nagyon készültem erőtlenül eléd állni..-Mondom komolysággal a hangomban.-De ha már itt vagy, akkor megemlíthettem számodra azt, hogy ideje teljesítened az ígéretedet, amit még régebben megfogadtál úgymond.-Megérteném őt, ha képtelen lenne rá, s ha jól is értesültem, akkor azóta Klausból hibrid lett, s emiatt nehezebb megölni, vagy talán lehetetlen, de ugyan mindegy, hisz próbálkozni azért lehet.. Bár ha Elijah egy meggyőző indokkal letud beszélni erről, akkor talán nem készülök majd a fivére megölésére.-Van családod, ősi vagy, és már több, mint ezer éve élsz.. Sok tapasztalattal rendelkezel, s jóval erősebb vagy mindenkinél ezen a földön; világon..-Nem is tudom, hogy mindezt most miért említem meg számára.. Mindig is bíztam benne, s ezt ő is jól tudja.-Irigyelek kissé, hisz te nem vagy egyedül, s nem vagy magányos, de nekem senkim sincs. Számomra az, akit Klaus megölt nagyon sokat jelentett, hisz bíztam benne, s szeretem..-Érzelem mentesség fedezhető fel a hangomban, hisz már hozzászoktam ahhoz, hogy körülöttem mindenki meghal.-Már csak te vagy az egyetlen olyan személy, akiben feltétel nélkül megbízom ezt vésd az eszedbe.. S ha most azt mondod, hogy képtelen vagy teljesíteni az ígéretedet, akkor elfogadom, hisz teljességgel megértenélek.-Mondom miközben a földre nézek egy pillanat erejéig aztán a tájat kémlelem. Őszinte voltam hozzá teljességgel, amit lehet, hogy nem kelletett volna, de már csak benne bízom, s jobb ha ezzel tisztábban van. Ha esetleg csalódom benne, vagy valamilyen formában átver azt képtelen lennék feldolgozni, s örökre elveszteném a bizalmam, amiből már szinte semmi sem maradt. Nekem már végül is mindegy, hisz lelkileg már megöltek..

//Bocsánat a reag minőségért, amiért nem lett jó, de remélem, azért valamennyire megfelel:)

Elijah Mikaelson & Jason McAdams

Megsérültem.. Megsebesített balszerencsémre egy vámpír, de nem értem, hogy ez miért velem történik meg, s miért pont most.. Mindegy is, hisz végül megöltem, s átküldtem őt a túlvilágra; a pokolba, ahová tartózik, s ahová való.. Szinte még fáj a seb helye, de nem is nagyon foglalkozom vele, amikor inkább a gondolataim kötnek le. Szerencsémre a Mikaelsonok itt vannak a városba, ami azt jelenti, hogy Elijahnak ideje megtenni azt, amit megígért.. Az utolsó még számomra fontos személyt vesztettem el Klaus miatt.. A családomról meg évekkel ezelőtt hallottam utoljára, de nem is csodálkozom ezen, hisz direkt nem kerestem fel őket, s direkt nem érdeklődtem arról, hogy mi van velük, mert nem érdekeltek a szüleim. Főleg azok után, hogy.. Elég! Nem kínozhatom magamat folyton azokkal a gondolatokkal, amik már rég elmúltak, amiknek már rég vége szakadt. A múltban, vagyis 10 évvel ezelőtt saját akaratomból hagytam ott a családomat; az anyámat, az apámat, és a testvéremet.. Én magam mentem el, s hagytam ott mindent a szüleim miatt, akkor meg most mégis miért kínzom magamat azzal, hogy folyton rájuk emlékezem? Veszek egy mély levegőt, s gyalog vágok neki az erdőből kivezető útnak, bár fogalmam sincs, hogy mégis merre tartok éppenséggel..
El jött az idő, hogy Elijah teljesítse a szavát, ha nem teszi meg, akkor én teszem meg, hisz nem hagyhatom szó nélkül, hogy az egyetlen egy személyt, akivel szinte bármit képes voltam megosztani csak úgy elvette tőlem Klaus.. Annak idején Elijah letudott állítani, de most nem fogja tudni megtenni. Bosszúm ugyan csillapodott azóta, de mit sem változtat azon a tényen, hogy halott az, aki egykor még közel állt hozzám. Felfogom keresni Elijaht előbb vagy utóbb, de most erőtlen vagyok szinte, a megsebzés miatt, s le vagyok gyengülve mindenkivel szemben, bár azért ez a seb nem annyira súlyos, hisz van még rajtam elég bőven.. Ugyanabban a felsőbe vagyok még mindig, amiben megsebesítettek, ezért tiszta véres a ruhám, de nem nagyon bír zavarni jelen pillanatban. Legfeljebb egy vámpír nekem esik, és akkor mi van? Remek ínyenc fogása leszek a mai napra! Mindinkább úgy érzem, hogy eltévedek ebben az erdőben, s nem találok ki innen, de szokásomhoz híven élvezem ezt a helyzetet, hisz miért is ne élvezném, amikor kóborolhatok, s ki tudja kivel találkozom. A sebemre helyezem a kezem, amely még mindig fáj, s megállok, hogy egy fának dőlhessek pár percre. Pihenek, de csak néhány röpke pillanatig, mivel megzavar hirtelen egy hang; faágak recsegése.. Mégis ki az, aki ilyenkor nem bír nyugton maradni otthon, vagy valahol máshol? Úgy látszik ez a szerencse napom kisebb sikerrel, hisz ha vámpír, akkor érzi a levegőben terjedő vér illatát, s bármelyik percben nekem eshet, hogy szárazra szívjon. Ellököm magam a fától, s kissé gyorsabb tempóra váltva próbálok innen úgymond kijutni, s végül sikerül is, hisz egy ösvényen lyukadok ki.. Leveszem magamról az íjamat, s a tegezből előhúzok egy nyilat, amit végül az íjhoz erősítek aztán meghúzom, s majd az erdő felé szegezem. A lehető legjobb íjász vagyok, hisz képes vagyok bármilyen célpontot pontosan eltalálni, s nem ijedek meg semmitől, sőt senkitől sem, hisz számomra a félelem egyáltalán nem létezik. Újabb faág recsegések törik meg a csendet, s a hang irányába fordítom az íjamat. Valaki vagy követ, vagy csak véletlenül pont erre jár..
-Gyere elő!-Mondom határozottan miközben várom, hogy vagy csak az elmém játszik velem, vagy tényleg van itt valaki, s mindjárt nekem támad a vér illata miatt, vagy csak egy ártalmatlan ember kószál erre felé. Bármelyik is legyen az végül, én mindenre felkészültem úgy is..

Katherine & Lexi

Hányingerem van az olyan emberektől, akik úgy adják elő magukat, mintha a világ urai lennének. Ilyen például Katherine, a gúnyos hangneme rosszabb, mint Damoné. Bár Damonét kezdem megszokni, sőt, néha még szórakoztató is, de Katherine túl megy minden határon. Úgy beszél, mint a kutyákkal, ez felettébb idegesítő és szörnyen visszataszító. Nem is értem, hogy annak idején Stefan és Damon hogy szerethetett bele ebe a nőszemélybe, hiszen ha én lettem volna a helyükben, a lábam nem érte volna a földet, olyan gyorsan mentem volna el még a közeléből is. Bár lehet, hogy akkor még normális volt. Sosem ismertem őt, csupán onnan, amikor Stefan mesélt róla. De most, hogy szemtől-szemben állok vele, legszívesebben hátat fordítanék és elmennék, hiszen nekem ennyi elég is volt belőle. De ha ő is ilyen, akkor én is bunkó leszek, ne várja el tőlem, hogy jópofizzak neki.
-Hmm... Akkor nem haltál meg? És több száz évig egy templomba voltál bezárva több tucat vámpírral? Szegénykém...-mondtam ironikus hangnembe. Úgy érzem sosem fogom kedvelni őt, még akkor sem, ha esetleg megváltozik, bár az lehetetlen, hiszen nem tud egy ember -vagy az ő esetében nem ember- annyit változni.
Hatalom az áldozat felett? Ugyan már! Mindenki tudja, hogy egy vámpír azért gyilkol, mert nem bírja azt, hogy emberekkel van körülvéve és ezáltal mindig érzi a vér bódító illatát, ami egy vérszívónak jobb , mint a legjobb illatú illatosító. Bár lehet, hogy ez is szerepet játszik abban, hogy embereket öl, de mégis csak egy vámpírról beszélünk. Köztudott, hogy szükségünk van a vérre, még akkor is, ha ez egy emberölést jelent. Viszont nem volt kedvem ezen vitázni vele, minél előbb szabadulni akartam. Elfojtottam egy gúnyos vigyort, mit mondjak, nem annyira sikerült.
Mindig vissza fog térni? Remek... Nincs elég veszély Mystic Fallsban, még ő is kell ide...
-Micsoda öröm.-mondom a lehető legtöbb gúnnyal a hangomban.
-Ennek bizonyára mindenki nagyon örül... De nem értek valamit. Mit fogsz te itt csinálni az emberek átverésén, kihasználásán és megölésén kívül? Ezt fejtsd ki nekem légyszíves.- mondom cinikusan, majd felvonom a szemöldököm és a karomat összefonom a mellkasom előtt. Kíváncsi vagyok mit fog válaszolni, hisz fogalmam sincs minek marad itt, mi köti ide azon kívül, hogy itt született. Meg nem is a Salvatore tesókat akarja őrületbe kergetni... Akkor mi a célja?

Tyler Lockwood & Alaric Saltzman

Emberként igazán könnyebb volt az élet, s minden másabb volt.. Igaz, hogy szellemként még könnyebb, de valahogy vágyók arra, hogy újra élhessek, s úgy érzem, mintha ezzel csak egy vágyat, sőt álmot kergetnék, amit nem érhettek el, olyan mintha ez az álom egyre messzebb és messzebb kerülne tőlem. De vajon vissza jöhettek-e az élők közé? Vajon lehet-e belőlem az a régi önmagam, aki a halálom előtt voltam még emberként? Nem akarom a Mikaelsonokat legyilkolni, csak élni akarok úgy mint régen, amikor még ember voltam, s nem egy vámpír.. Újra csak egy történelem tanár akarok lenni, aki éli az életét, aki ügyel Jeremyre és Elenára, aki néha vámpírokra vadászik és mindeközben Damonnel vagyok, a barátommal.. Miért kellett nekem meghalnom? Teszem fel a kérdést, de válasz nincs rá, s valahogy vissza kéne jönnöm az élők közé is, csak hogy? Hogyan élhetnék újra? Esetleg, ha felkeressek egy boszorkányt, akkor lehet, hogy van esély arra, hogy újra élhessek, de eléggé kockázatos is lehet ez az egész és hát nem tudom, hogy képes lenne-e engem visszahozni valaki. Tylert figyelem, aki érzi, hogy itt vagyok, de nem lát, s nem is hallana meg.. Nem is értem, hogy miért figyelem őt, s legfőképpen miért ijesztgetem.. Mondjuk ez nem olyan rémisztgetés, de hát akkor is érez engem, s ettől egyszerűen megijed. Persze én akárhogy is akarnék megszólalni nem tudnék, hisz csak egy szellem vagyok.. Egy sima szellem és semmi több, s mindezek ellenére élőnek mondhatóm magam olyan szinten, hogy az élők közt lehettek, de az élők tudomást sem vesznek rólam.. Sétálhattok köztük vagy átmehettek rajtuk, de nem látnak, se nem hallanak. Akár próbálkozhatnék mindenhogy nem menne, hisz sosem fognak látni engem, sőt hallani sem fognak. Miközben gondolkozva állok egy helyben Tylert figyelem, aki egyszer csak fel áll és elindul az ösvényen. Gondolkozás nélkül utána indulok és faágak recsegését lehet hallani, s ekkor hirtelen Tyler megfordul, de nyilván való, hogy nem lát engem, ezért újból megindul, s én még mindig követtem őt. Hirtelen kiabálni kezd, hogy ez egy nagyon rossz vicc.. Érez, de nem hall, s nem lát.. Gyorsabb tempóra váltva megy előre és egyszer csak a földre esik. Egy kis idő elteltével felpattan és folytatja az útját, de én már nem megyek utána, hisz nincs értelme őt követnem. Nincs értelme annak, hogy utána menjek, hisz úgy sem tudok kezdeni semmit sem azzal, hogy itt van.. Egy boszorkány kell nekem, de minél előbb! Fel kéne keresnem egy boszorkányt, aki a városban van jelenleg és ha megkérem, akkor remélhetőleg csak visszahoz vagy talán nem, de muszáj egy próbát tennem. Muszáj újra élnem.. Elindulok a város felé vezető úton és csak egy cél vezérrel, hogy találjak egy boszorkányt, aki visszahoz az élők közé, ha ez egyáltalán lehetséges.. Ezennel belevágok és legyen, aminek lennie kell! Vagy újra élek vagy örökre szellem maradok.. Vajon melyik lesz igaz? Lassú léptekkel megyek és csak egyre koncentrálok mind végig.. Egy a cél..

Játék Vége!
Játéktér Szabad!

//Semmi baj! Köszönöm a játékot!