Hihetetlen, hogy mennyire meg tud változni a nézőpontom egy nap alatt. Azt hittem, hogy a természetfeletti világ csak a mesékben létezik, hogy csak a gyerekeket akarják vele ijesztgetni, de… nem. Sosem hittem, hogy ez létezhet, azt meg főleg nem, hogy talán én is a részese leszek. Viszont ha ennyibe kerül az, hogy a testvéremmel lehetek… állok elébe. Mióta megtudtam, hogy nem az igazi családomnál nevelkedtem, csak arra vágytam, hogy egyszer találkozzak az igazival. Elég hirtelen jött ugyan, de azóta a nap óta, mióta találkoztam Cornival, csak arra tudok gondolni, hogy még van remény.
Szavait szinte iszom, minden apró részletet tudni akarok. Tudni akarom, hogyan, miért, és mikor, és hamarosan erre a választ is megkapom. Nagyra nyílt szemekkel néztem, mikor azt említette, hogy ő már ölt. Egy pillanat erejéig átfutott az agyamon, hogy talán ezt nekem is meg kell majd tennem… embert ölni. Ledöbbentett a felismerés, viszont ha lépést akarok tartani Cornival, muszáj lesz elhessegetnem a gondolatot. Tovább hallgattam a történetét, miközben próbáltam memorizálni mindent. Klaus, félig vámpír, félig vérfarkas… hogy mi? Szóval vámpír? Ez esküszöm egyre jobb és jobb.
Pár pillanatig csak némán bámultam. Nem tudtam, mit kellene mondanom. Ledöbbentett ez a sok információ, és nem tudtam nem hinni neki. Hiszen… a saját szememmel láttam. Nem mondhatom, hogy nem igaz. Be kell látnom, hogy nagyon sok dolog van, amiről eddig nem tudtam. Viszont talán jobb is volt addig, amíg nem jártak ilyenek az eszemben.
Rengeteg kérdés kavargott a fejemben. Többek között az, hogy vajon mivel táplálkozik. Kiskoromban mi is sok rémtörténetet meséltünk egymásnak a barátnőimmel, és sokszor szóba került, hogy a vámpír emberi vérrel táplálkozik. Sosem féltem ettől, hisz azt hittem, hogy vámpírok nem léteznek. Biztos voltam benne, hogy nem bánthatnak, de most, hogy itt áll előttem egy félig vámpír, félig vérfarkas, rá kell jönnöm, hogy bizony könnyen megeshet az ilyen.
Közelebb jön hozzám, és vállamra teszi a kezét. Tudom, hogy félnem kellene tőle, de képtelen vagyok rá. Hiszen… a testvérem. Kétlem, hogy bántana. Valamiért érzem, hogy bízhatok benne.
- Azt hiszem… kell egy kis idő, hogy ezt feldolgozzam. Köszönöm, hogy őszinte voltál velem. – halvány mosoly jelent meg az arcomon. Képes voltam mindezt félretenni, és örültem, hogy nem titkolta el előlem. – Még egy kérdésem van. – nagyot sóhajtottam. – Mi a helyzet velem? Én is olyan vagyok, mint te? – rettegtem a választól. Nem éreztem magam késznek arra, hogy ebbe az egészbe belefolyjak, de a testvéremért mégis bármit megtettem volna. Visszakapni a családom egy részét olyan volt, mintha minden vágyam teljesült volna. Ami igaz is, még akkor is, ha nem biztos még, hogy ő valóban a nővérem.

El sem hiszem, hogy ebbe az egészbe belekeveredtem. Mit is hittem én? Hogy egyszer sikerül normálisnak lennem? Mert ez a tulajdonság elég messze áll tőlem, és egyre csak távolodik. Ezzel a húzásommal pedig totálisan elvágtam annak a lehetőségét, hogy átlagos életet éljek. Mindig is gondoltam, hogy nem lesz olyan nyugis életem, mint másoknak. De sosem gondoltam volna, hogy ennyire nagy felfordulás lesz az egész.
Döbbenten nézek újra és újra végig a szőrös teremtésen, aki szinte egy perc alatt lett négylábú. Hihetetlen, hogy ez történik. Ez az egész természetfeletti világ olyan messze áll tőlem, éppen ezért annyira lehetetlennek érzem, hogy pont én csöppenek bele. Corni régebbi mondata, miszerint én is az vagyok, egyre csak visszhangzik a fejemben, de… ez látva nem akarok az lenni. Nem akarok vérfarkas lenni.
A gondolatok kusza sokasága egyre gyorsabban áramlik a fejemben, és arra eszmélek fel, hogy Corni már lassan újra emberi alakban fekszik a földön. Remegő kezeimmel hátrasimítom a hajamat, majd tágra nyílt szemekkel nézem, ahogyan visszaöltözik.
Nos? Csak ennyit kérdez, mire elképedve nézek rá. Lehet, hogy neki csak ennyi az egész, de… én még sosem láttam ehhez hasonlót. Elég sok választ tudnék adni a kérdésére, kezdve azzal, hogy halálra ijesztett. Nem, ez tudom, hogy nem az ő hibája, de… nem tudom egykönnyen feldolgozni ezt. Kell egy kis idő, és… magyarázat. Miért lett ilyen? Hogyan? Ezzel születni kell? Vagy valahogy terjed? Ha én is az vagyok, én miért nem csináltam ilyet eddig?
A kérdések elborították az agyamat, s nem tudtam, hogy mit kezdjek velük. nyilván választ szerettem volna kapni rájuk, de ez egyáltalán nem megy olyan könnyen. Nem akarom rázúdítani az összest, de egyszer kénytelen lesz megadni a választ rájuk.
Köpni-nyelni nem tudtam, nem jött szó a számra, pedig annyi mindent szerettem volna mondani. Például azt, hogy nem félek tőle. Igaz, hogy pár perccel ezelőtt majdnem becsúszott a naciba, de a láncok vigyáztak… rám.
– Senkinek nem fogom elmondani, bízhatsz bennem. – aprót bólintok, majd egy bizonytalan mosoly jelenik meg az arcomon. Még szerencse, hogy a vészes helyzetekben is erősnek tudom magam mutatni.
Felkészültél a folytatásra? Elrettentve nézek rá, nem igaz, hogy itt még nincs vége. De jobb túlesni rajta, minthogy még napokig rágjam magam ezen, úgyhogy színlelt bátorsággal bólintok. Fogalmam sincs, hogy miről lehet szó. Azt hittem, hogy már mindent láttam, sőt… többet, amit kellett volna, de ezek szerint nem. És bevallom, félek. Mi lehet még ennél is rosszabb?
– Csak ígérd meg, hogy nem fogok bedilizni. – kicsit nevetséges kérdésemet mégis kétségbeesetten teszem fel, mert igazság szerint eléggé félek ettől is. Könnyen megeshet, hogy egy idő után a sok lehetetlen dologtól elkap az agybaj, de reméljük, hogy nem így lesz. Mindenesetre próbálok normális maradni.

Nem tudom, mit csináljak… olyan tehetetlennek érzem magam. Mármint… kezd az egész farkas dolog egyre valószínűbbé válni, én pedig egyáltalán nem vagyok képben velük. Nem tudom, hogy milyen ez az egész. Eddig csak maximum filmekben láttam ilyet, de totál kimaradt a természetfeletti világ az életemből. Nem tudom kezelni a helyzetet, teljesen ki vagyok bukva. Mi van, ha én is olyan vagyok, mint ő? Ha én is… vérfarkas vagyok…
Immár Cornelia arcán, ideges mosolyában is könnyen fellelhető az idegesség, bár ezt természetes. Legalábbis szerintem. Én a helyében már kétszer agyvérzést kaptam volna, és egyszer ideg összeroppanást, pedig még azt sem tudom milyen az, amikor felveszi a farkas alakot. Jézusom, ez milyen furán hangzik… teljesen idegen az én számból.
Egy lépést hátrálok, hunyorogva nézem Cornit, mintha bármelyik pillanatban történhetne olyan, amikor inkább becsukom a szemem, és nem nézek oda. Félek… Egy hatalmas reccsenés üti meg a fülem… Nem, ez nem lehet igaz. Ijedten sikítok egy kicsit, szemem kétszeresére kerekedik, elképedve nézem, ahogyan újra és újra eltöri a csontját, és… kárt tesz magában. Cornelia a földre kerül… a hangok alapján rettentően fájhat neki. Meddig fog ez tartani? Nem lehet leállítani?
Hallgatok rá, és azonnal hátrálok egy pár lépést. Összeráncolt homlokkal, fájdalmas arccal figyelem a történteket. Úgy érzem magam, mint aki egy rémálomba csöppent… egy olyan rémálomba, amiből nem lehet felébredni.
– Kérlek, Corni! Állj le. Hiszek neked. – kétségbeesetten ejtem ki a szavakat a számon, és egy percig nem foglalkozom azzal, amit nemrég mondott. Tudom, hogy egyáltalán nem nekem kellene nyávognom, és valószínűleg ezzel csak rontok a helyzeten, de… nem bírom nézni, ahogy szenved.
Még soha nem láttam ehhez hasonlót… négy lába van. A testvéremnek négy lába van. És szőrös. Természetellenesen szőrös. Arany szemei megcsillannak, ahogyan felém ugrik, éles fogai láttán azonnal hátrébb állok. Nem bírom… az ájulás kerülget, le kell ülnöm valahova, mielőtt késő. Sosem voltam az a fajta, aki minden durva dolog láttán rosszul lesz, de ez… ez több mint durva. Ez lehetetlen.

Nem tudom, hogy jó ötlet-e ebbe belekeveredni… Az egész dolog annyira… ijesztő. Minden másodpercben egyre jobba félek. Nem akarom, hogy igaza legyen, valamilyen megmagyarázhatatlan érzés azt súgja, hogy ne tedd, rohanj, ahogyan csak tudsz, és maradj ki ebből az egész dologból. Viszont… másrész pedig csak arra tudok gondolni, hogy talán van egy testvérem. És ez az, ami miatt nem tudom leállítani magam.
Üzenete láttán még jobban rám jön a frász. Most komolyan szórakozni akar velem? Nem hiszem el, hogy mit csinálok… komolyan mondom, nem vagyok normális!
Cornit meglátva mintha bukfencezne a gyomrom… talán még sosem tartottam semmitől ennyire. Szívem hevesen dobok, arcomra kiül a félelem, de próbálok uralkodni magamon. Az már más kérdés, hogy vajon sikerül is.
– Köszönöm, hogy bizonyítasz. –  hangom bizonytalan, nem hangzik őszintének, de… most, hogy szinte már nyakig benne vagyok az egészben, egyre jobban azt érzem, hogy nem akarom tudni… de ha már eddig eljutottam, nem táncolhatok vissza. Meg kell magam emberelni, fel kell készülnöm minden lehetséges dologra, mert fogalmam sincs, mit várjak a helyzettől.
A táskáját ledobja, ami hatalmas csörömpöléssel ér földet. Mi lehet benne? Megrökönyödve, tág szemmel és felvont szemöldökkel bámulom a táskát, mintha így át tudnék rajta látni, de… erre nincs szükség. Cornelia mintha gondolatolvasó lenne.
Láncok. Fogalmam sincs, hogy ezt hova tegyem. Igazából… egyáltalán nem tudom, hogy mit hová tegyek. Minden annyira zavaros… először találkozom az állítólagos testvéremmel, aki azt állítja, hogy hozzá hasonlóan vérfarkas vagyok… most pedig azért vagyunk itt, hogy bizonyítson. Nekem.
Kuncogását szinte észre sem veszem, bár kicsit böki a csőröm… én itt a halálomba aggódom magam, ő pedig nevet? Na, mindegy.
– Rend…ben. –  akadozva ejtem ki ezt az egy szót a számon. Nem tudom, hogy bírni fogom-e. Amit mond… sosem volt különösebb bajom a gusztustalan dolgokkal, de most elég nagy bizonytalansággal állok a dolgok elébe, nem tudom, hogy mennyire fog sikerülni türtőztetni magam.
– Azt hiszem… igen. –  nagyot nyelek, percről percre egyre idegesebb leszek, holott nem nekem kell átélni a fájdalmat, hanem neki. Kicsit hibásnak érzem magam, mert ha nem lennék ennyire bizalmatlan, akkor nem kéne átváltoznia, de… muszáj tudnom.
Biztos vagyok benne, hogy ő sem nyugodt, bár valljuk be, elég jól leplezi. A láncot körbevezeti a fa körül, majd az egyik végét az én kezembe adja. Tehetetlenül forgatom a kezeim között egy pillanat erejéig, majd erőt veszek magamon, és nagyot sóhajtva próbálom ráerősíteni a bokájára egy láncot. Remegő kezemet egyáltalán nem tudom leplezni, de… szerintem ebben a helyzetben nem is kell. Nyilvánvaló, hogy félek.
– Így jó lesz? –  kérdezem, felnézve a kék szemeibe. Meg kell hagyni, rettentően hasonlítunk…
Nem tudom, hogy mennyire fogok sikerrel járni a láncokkal. Még sosem csináltam ilyet, de remélem, hogy rendesen rá tudom tenni a kezére, mert ha nem… állítólag nagy baj lesz. Nem mintha ez nem lenne elég.
Ne félj. Legalább ő nyugodt. Egy picit sikerült rám is ragasztania belőle, de még mindig rettentően izgulok. Nagyot bólintok, apró, zaklatott mosolyt varázsolok az arcomra.
A láncot a kezeim közé véve kicsit értetlenül nézek, olyan összevissza, de erre is találok megoldást. Pár másodpercig bogozom, majd megtalálom a – szerintem – megfelelő végét.
– Ez kell a bal kezedre, ugye? – totálisan kezdőnek hangzik a mondatom, de igazából az is vagyok. Kicsit szerencsétlenkedve, de végül mindkét kezére rákerült a lánc. Az arcomba hullt hajat kisepertem az arcomból, majd felegyenesedtem. Borzasztó rossz volt megláncolva látni Corneliat, de… most már nem futamodhatok meg. Végig kell csinálnunk. Együtt.
– Elég szoros? Kezdheted már?

Megöl a kíváncsiság. A Corneliával való találkozásunk után nem sokáig bírtam... Szinte minden nap a kezembe vettem azt a telefonszámot... de nem hívtam fel. Nem volt hozzá merszem.
Viszont most... elhatároztam magam. És ha én elhatározok valamit, az megtörténik.
A mobilomat a kezembe véve pötyögtem be az sms-t Corneliának.
Fél óra múlva az erdő melletti tisztáson. Szükségem van a bizonyítékra.
Kicsit úgy hangzik, mintha valami bűnöző lennék, aki próbálja rejtegetni a dolgot, amit csinált. Viszont nem, én arra várok, hogy kiderüljön, hogy van-e testvérem... és az, hogy vérfarkas vagyok-e.
Nem mindennapi dolog, azt hiszem nemhiába vet szét az izgatom, és az idegesség. Nem is tudok megülni a seggemen... Talán hamarabb ott leszek, de legalább fel tudok készülni... Bár nem tudom, hogy mit várjak. És azt sem, hogy erre fel lehet-e egyáltalán készülni...
A válaszát nem vártam meg, már indultam is az előbb említett helyre. A szél néha-néha a hajamba kapott, valamint a szemem is bekönnyesedett egyszer-kétszer tőle, de ilyenkor csak kicsit összébb húztam magamon a pulóvert, és mentem tovább, megállás nélkül.
Vajon mivel fogja bebizonyítani? Ötletem sincs... Talán... szőrös bundát növeszt? Vagy megvillogtatja a fogát? Elfog egy macskát? Nem tudom. Kilátástalan az egész helyzet, olyan... bizonytalan, és nem tudom, hogy mit csináljak...
Igazából már nem csak izgulok, hanem... félek is. Baja fog esni Corneliának? Vagy inkább nekem? Fel fogja magára hívni a figyelmet? Próbáltam egy olyan helyre hívni, ahol nincsenek emberek, ahol egyedül lehetünk, de nem tudom, hogyan fog alakulni ez az egész. Lehet, hogy el sem jön. De ő mondta, hogy bebizonyítja... Remélem nem csak szájhősködött.
A megbeszélt helyre érve örömmel könyvelem el magamban, hogy senki nincs itt. A telefonomra nézek, hátha írt vissza Corni, majd egy farönkre leülök, és úgy várom tovább a... testvéremet.
Még mindig bizonytalanul mondom ki ezt a szót. Testvérem. Világéletemben azt hittem, hogy egyke vagyok, talán ezért is furcsa, hogy ilyeneket mondok.
Léptek zaja üti meg a fülem, körülbelül 5 perc várakozás után. Izgatottan pattanok fel, olyan vagyok, mint egy kisgyerek, aki az ajándékára vár.
Végignézve Cornelián meg kell állapítanom, hogy még mindig kísértetiesen hasonlít rám. -Szia. Örülök, hogy eljöttél. - most mit kéne csinálnom? A béna mosolyon kívül, ami a szám szélében csücsül, fogalmam sincs, hogyan üdvözöljem. Elvégre... a testvérem. Meg kéne ölelnem? Vagy mit kéne csinálni?
Ezt inkább meghagyom neki. Sokkal határozottabbnak néz ki, mint én. Erről árulkodik a félénk mosolyom is, valamint az, hogy csak állok, és várok a csodára. Az istenért is, Nathalia, kezd már magaddal valamit!