» Folyosók Pént. Jan. 09, 2015 1:05 am by Damon Salvatore
» Udvar Pént. Jan. 09, 2015 1:05 am by Damon Salvatore
Word Count
how much did you write?
Credit
we deserve a little more respect.
A kódokat és az oldal külsejét Katherine Pierce-nek köszönhetjük, aki nélkül nem lehetnénk ilyen szépek. Sokat dolgozott a kinézeten, így nem örülnénk, ha a kódokat máshol látnánk! Ha segítségre szorultok, inkább szóljatok, s ha tudunk, segítünk. A gyönyörű képek, gifek Damon Salvatore keze munkáját dicsérik, aki szintén sok időt töltött ezek megszerkesztésével, nem szeretnénk máshol látni őket. Valamint külön köszönettel tartozunk a csodálatos Elena Gilbert-nek a meseszép fejlécünkért, amivel rengeteget dolgozott. A leírások (világleírás, fajleírás, sorozatbeli és canon karakterek leírása) a Staff tollából fakadnak, nem szeretnénk ezeket máshol látni.
Nem számítottam rá, hogy itt bárkibe is belebotlok majd, sőt, egyenesen reméltem, hogy egyedül bolyonghatok majd az erdőben. Számolnom kellett volna vele, hogy nem így lesz, már csak azért is, mert az ellenkezőjét akartam. Jobban tettem volna, ha otthon maradok, és egy üveg alkoholba fojtom a bánatom, megkockáztatva, hogy elmúlik tőle a frusztráltságom. Ehelyett az erdőbe jöttem, és búcsút mondhattam az egyedüllétnek. Mielőtt megpillantottam volna az illetőt, aki megzavart, nevetését hallottam meg, és ettől rögtön remegni kezdett a gyomrom az idegességtől, a karót szorosabban markoltam, és dühösen fújtam ki a levegőt. Feltrtott kezekkel jött elő a fák közül egy fiatal srác, talán egy korú lehetett velem, feltűnően helyes vonásokkal rendelkezett, és szimpátiát ébresztett bennem, amiért nem rémült halálra. Ennek ellenére undorodva horkantam fel, és lejjebb eresztettem a fegyverem, de nem raktam el. A levegőbe szagoltam, és nem kellett fél perc se, rögtön tudtam, hogy mivel van dolgom. A ránk jellemző farkasszag áradt a bőréből, de ez furcsa illattal keveredett, ami viszont a vámpírokra jellemző. Egy hibrid, remek.. Felvont szemöldökkel meredtem rá, ajkaim enyhén elnyíltak, összeszűkült szemeimmel arcát vizslattam, próbáltam rájönni, mit akarhat tőlem, ha már így felfedte magát, és nem került el, mikor rájött, hogy társaságra akadt. Talán szárazra akart csapolni valakit, egy hibridnél sosem lehet tudni, melyik énje kerekedik felül. Kíváncsi tekintete, és a mosoly az arcán teljességgel összezavart, nem tudtam összeilleszteni őket, és szavai ellenére nem nyugodtam meg, inkább még feszültebbé váltam. - Nem tiltja a törvény, hogy nappal nem lehet nálam... fegyver. - feleltem könnyedén a kérdésére, és úgy meredtem rá, mint aki a diliházból szabadult, vagy minimum nem beszélnénk egy nyelvet. Azonban nem hagyhattam ennyiben, ismerni akartam a szándékait, mielőtt még biztos helyre tenném a karót. Nem tudhattam még, a biztos hely mit jelent; az övemet, vagy a srác szívét. - Különben sem lehetsz biztos benne, kibe botlasz egy ártalmatlan kis séta során, nemde? - gúnyos hangom ellensúlyozta némileg meglágyult mosolyom, de ha átlátott rajtam, és van némi esze, tudhatta, hogy ez nem valós, csak egy álca, ami mögé szívesen bújok el, ha megbízhatatlan emberekbe ütközöm.
Ideges lépteim alatt recsegett a sok falevél és faág. Tudom, hogy hálásnak kellene lennem. És az is vagyok, nem is akárhogy. De kezdi bökni a csőröm, hogy Klaus folyamatosan ugráltat, mintha valami felbérelt szolga lennék, ráadásul nekem mindent meg kell tennem. Hiszen nem tehetek mást, nem hagyhatom cserben, megszabadított a kínoktól, és könnyebb életet adott nekem, én pedig próbálom ezt megfizetni neki, holott tudom, hogy soha nem lesz elég az, amit teszek. Legszívesebben ebben a pillanatban rohantam volna, el innen, nagyon messzire, ahol nincsen Klaus, sem hibridek, csak normális emberek… de hogy is gondolom én ezt? Ismerem már Klaust annyira, hogy tudjam, egy világ nem lenne elég elmenekülni előle, így muszáj lesz tűrnöm, és továbbra is csinálni, amit kér, mert ugye minden rosszban van valami jó. Életem eddigi legjobb döntése volt, hogy felkerestem Klaust, hiszen erős vagyok, és halhatatlan… kell ennél több? Mindent megkaphatok, mivel örökre fiatal maradhatok, az egyetlen hátránya a dolognak az az átkozott kötődés. De azt hiszem, igazán nem kellene panaszkodnom. De mégis megteszem. Hogy miért? Mert ilyen a természetem. Lépteim lelassítottam, mivel már nem is olyan messziről neszt hallottam. Csak remélni mertem, hogy valami harapnivaló ember tévedt erre, ugyanis amint lehiggadtam, rá kellett jönnöm, hogy rettentő éhes vagyok. Villámgyors léptekkel száguldtam az egyik fa mögé, leselkedtem, hogy ki lehet itt. Egy csinos lány állt ott, teljes harci felszereltségben: karó a kezében, támadóállás. Tudtam, hogy talán veszélybe sodrom ezzel magam, de mégis csipkelődő nevetéssel léptem ki a fa árnyékából. – Hóóó. – magam elé tartottam a kezem, mint aki feladta magát. Arcomon féloldalas mosoly pihent; talán ennél nyugodtabban nem is tudtam volna reagálni egy lányra, akinek karó van a kezében. – Nyugi. – közelebb mentem hozzá. Tudtam nagyon jól, hogy mi is ő, és szerintem ő is tisztában volt azzal, hogy én sem vagyok átlagos. Engem pedig vonz a balhé, szóval miért is kéne elmenekülnöm? – Kíváncsivá teszel. Miért is van nálad egy karó fényes nappal? – felvonom a szemöldököm, tekintetem az értetlenséget tükrözi, viszont az a csintalan mosoly még mindig az arcomon pihent. Ki tudja, mi lesz ebből, de az biztos, hogy jobb, mint Klaus közelében lenni.
A nővéremmel töltött idő ahelyett, hogy jobb kedvre derített volna, és kiegyensúlyozottabbnak éreztem volna magam, hiszen sikerült nagy nehezen fenn tartanom az egyensúlyt a két élet közt, a helyzet inkább rosszabbra fordult. Megint elfogott az a különös érzés, hogy nem találom a helyem a világban, hogy én nem tartozom egyik csoportba sem, sőt, sehova. Időnként előfordult ez az állapot nálam, mondhatom, hogy igencsak sokszor, de ez most az erősebb fajtából való volt. Nem éreztem szükségét, hogy ostoba, emberi teendőket végezzek, azonban vadászni sem volt kedvem. Egy frissítő - legalábbis annak szánt - zuhany után a bennem lakozó farkasra hallgattam, ami sokkal közelebb állt a szívemhez az átváltozást követő nehéz időszak után, ahogy még mindig ezt éreztem. A fájdalom nem számított, az sem, hogy később talán még arra sem fogok emlékezni, mit műveltem, mert akkor és ott, az erdőben csak az ösztönök számítanak. Nincsenek érzelmek, se aggodalom olyan szükségletek iránt, amik csak az embereknek "adatik meg". Egy farkas elméje sokkal egyszerűbb, s egyáltalán nem tudnám megállapítani, miért, de sokkal közelebb álltam mindig is ehhez az énemhez. Talán ezért alakult ki bennem a gyilkolásra való hajlam is. Mint egy szükséglet. Vagy vadászom, vagy éhen pusztulok. Mindenesetre szerettem ezt magamban, az egyetlen gond csak az volt, hogy a nővéremre közben mégis figyelnem kellett, érzéseket kimutatni az irányába, gondoskodni róla, legalábbis érzelmileg, mert ő ezt várja el tőlem. Ha ő nem lenne... Megráztam a fejem, és végighajtottam a dzsippel a már ismerős úton, ami egyenesen az egyik erdei ösvényhez vezetett. Még ha emberként is készültem a világ legklasszabb helye felé, rögtön felvillanyozott a tudat, merre tartok. Éreztem, amint ébredezik bennem a farkas, fekvő helyzetből felemelte fejét, és szaglászni kezdett a levegőben. Tudta, hogy mindjárt otthon leszünk, és halk, izgatott csaholást hallatott. Mikor kiszálltam az autóból, kissé idegesen pillantottam körül, rajtam kívül van-e itt valaki, de nem féltem, hiszen gyakorlott voltam a meglepő helyzetekben, és a váratlan eseményekben. Mindenesetre reméltem, hogy senkibe nem botlok ezen a napon, csak a fák, és az erdei levegő vesz majd körül, közben pedig zavartalanul élvezhetem a nap sugarait, miközben csupasz karomat, és arcomat tűzik. A melegebb idő kedvéért ujjatlan, apró virágmintás felsőt vettem fel, persze a farmerből nem engedtem, azonban bakancs helyett csak egy régi, kopott edzőcipőbe bújtattam lábaim. Hajamat hátrasimítottam, lágy hullámokban omlott a hátam közepéig, és sietős léptekkel vágtam neki az ösvénytelen útnak. Könnyedén léptem át a kidől fákat, és hajoltam el a páfrányok, és egyéb növények, vagy épp faágak elől. Csak akkor lassítottam, mikor már jóval beljebb jártam, a fák sűrűje közt. A vízesés valahol a közelemben zúgolódott, akárcsak korábban a fejem, ámbár az most tiszta volt, mint fölöttem az ég, és tényleg otthon éreztem magam. Egy halvány mosolyra húzódtak ajkaim, végtelen boldogság árasztott el, kisugárzott minden egyes porcikámra, amik zsibbadtan fogadták a jóleső érzést, gyomrom pedig apró bukfenceket vetett. S mintegy végszóra, mérhetetlen jó kedvem sziszegésbe, morgolódásba, és dühöngésbe fordult át, mikor meghallottam a közeledő lépteket. A derekamon lévő övből előrántottam hirtelen a mindig magamnál tartott karómat, végtére is nem lehet tudni, ki téved erre, és figyeltem, vajon kit sodort erre a szél ezen a - nos, eddig még az volt - szép napon.
Nagyon boldog vagyok. Olyan jó, hogy annyi idő után végre újra találkozhattam a mamával. Eleinte voltak ugyan kétségeim azzal kapcsolatban, hogy okos döntés volt-e Mystic Fallsba jönni, de végül is... nem bántam meg. Azt még mindig nem tudom, hogy mennyi ideig maradok, de... amíg a mama is a környéken bóklászik, azt hiszem nincs okom a távozásra. Ő sem próbált meg lerázni, ennek pedig különösen örülök. Nincsenek nekem illúzióim vele kapcsolatban. Tudom, hogy a pletykáknak van alapja. Nem éppen a legjobb ember... elnézést... vámpír. De engem ezek a tények sosem érdekeltek túlságosan. A mama attól még a mama. Én szeretem. Bár valószínűleg nem túl átgondolt cselekedet ez részemről, de... ez van. Ilyen vagyok. Mások nyilván sietnének kijelenteni, hogy valahol, valamikor nagyon elromolhatott bennem valami, de... nekem jó így. Amúgy sem érdekelt soha ismeretlenek véleménye. Láttam én már elégszer, hogy furcsa, sokatmondó tekintetekkel méregetnek. Nem baj... Ez nem ok rá, hogy visszafogjam magam. Mindig úgy éltem, ahogy nekem a legjobb volt. Ha ezért furcsának titulálnak, hát legyen. Különcködni amúgy is sokkal szórakoztatóbb, mint átlagosnak... sőt, szürkének lenni. Ha már sokáig élek el kell ütnöm valamivel az időt.
Éhes vagyok. Gyakran megesik... talán ez is annak a hátulütője, hogy nem vagyok hajlandó embereket az étlapomra tenni. Persze a mama is kiakadt ezen és meg is mosta a fejemet. Persze tudom én azt, hogy... bizonyos szempontból sokkal előnyösebb lenne, ha feladnám ezt az önsanyargató életmódot, de... mégsem áll szándékomban a dolog. Így legalább biztos nem történik semmiféle baleset. Vessenek meg érte, ha akarnak, de nem szeretnék bántani másokat. Így meg... hát maximum az állatvédőknek lenne okuk rá, hogy egy karóra akarják tűzni a fejemet. Bár a fanatikus Buffy-imitátorokat általában nem szokta érdekelni, hogy egy-egy vámpír éppen miből vacsorázott. Csak mennek a saját fejük után. Nem is értem, miért munkál egyes emberekben ilyen erősen az öngyilkossági hajlam. Rejtély. Ok-okozati összefüggések. Éhes vagyok... még mindig... de már korábban is az voltam, épp ezért határoztam el, hogy ennivaló után nézek. Elcseszett egy vámpír vagyok én... még azon is kiakadok, ha megölök egy állatot. Azt hiszem a mamának tényleg nincs rá oka, hogy büszke legyen rám. Pedig mikor annak idején átváltoztatott olyan érthetően és tisztán magyarázott el mindent. Az ember nem is hinné, hogy Katherine Pierce ilyen is tud lenni. Csak tudnám, ki pletykálta el neki, hogy jó ideje mellőzöm az emberek vérét. Mondjuk mikor felhozta a parkban a témát, nem lepődtem meg rajta. Már miért tettem volna? Jó ideje tudom, hogy bármi megtörténhet és minden lehetséges. Efféle magasröptű gondolatok cikáznak keresztül a fejemen táplálkozás közben. Hirtelen azonban békés magányomnak egy ismeretlen férfi hangja vet véget. Méghozzá... nem is egyszerűen csak megszólít, hanem egyenesen kérdőre von. Csodálkozva pislogok felé... nem igazán értem, mit akar tőlem. Mégis mi köze hozzá, hogy mit csinálok? Annyira utálom ezt... én eldöntöttem, hogy ezt és ezt teszem... innentől fogva ez már lezárt téma amit felesleges feszegetni. Őt ráadásul még csak nem is ismerem. Basszus... ha Mystic Fallsban tilos a humanizmus, akkor jó lett volna, ha kiírják valami táblára a városhatár környékén. Úgy legalább tudtam volna, hogy mire készüljek. Igazán nem vágyom rá, hogy egy vad idegen elkezdjen az étrendem miatt molesztálni. A mamától még elnéztem az ilyen jellegű tanácsokat és megjegyzéseket... de ő mégiscsak a mamám. Igaz, hogy évszázadok óta nem láttuk egymást, de akkor is ő... nos, ő a mamám. Ezen nincs mit ragozni. Még ha nem is az, aki a világra hozott... nekem irracionális módon akkor is fontos. Hirtelen olyan érzésem támad, hogy ez a beszélgetés bizony hosszú ideig el fog húzódni. Tehetetlen sóhaj szakad ki belőlem, miközben hagyom, hogy a nyuszi maradványai a földre hulljanak. Matrica van a homlokomon „zaklassanak csak bátran, külön erre a célra jöttem a városba” felirattal? Hm... azt hiszem le kell ellenőriznem egy tükörben. - Nem igazán érdekel, hogy kire hozok szégyent és mivel – közlöm vele. - Vámpír vagyok, ez tény és való... de nem értem, ebből miért kellene egyenesen annak következnie, hogy gonosz is vagyok. Vagy hogy... heves késztetést érzek rá, hogy bántsak másokat. Köszönöm szépen, de tökéletesen megvagyok úgy, ahogy vagyok. És már megbocsáss, de egyáltalán nem érdekel a véleményed. Azt se tudom, hogy ki a nyavalya vagy. Nem állíthatsz csak így ide, hogy kifejtsd a véleményedet! – húzom el a számat. – Miért kellene nekem turistákat molesztálni? – kérdezem csodálkozva és a szemöldököm is feljebb szalad. - Lehet, hogy nem lakom jól az állatoktól... így jobban meggondolva fogalmam sincs róla, mikor éreztem magam utoljára... jóllakva. De inkább mazochista vagyok, mint szadista. – jelentem ki azzal a fajta magabiztossággal, mely szerény tapasztalataim szerint leginkább a bolondokra jellemző. - Különben is... tekintve, hogy mielőtt vámpír lett belőlem, boszorkány voltam... hát lehet, hogy épp a régi önmagamra nem akarok szégyent hozni. Bár ez már veszett fejsze nyele. Vagy nem így szokták mondani? Na mindegy... azt hiszem most nem ez a lényeg. – És ez az a pillanat, mikor rádöbbenek, hogy kezdek eltérni a témától. Karjaimat összefonom a mellkasomon és tovább méregetem ezt az ismeretlen fazont. Oké. Nagyjából száz százalékig biztos voltam benne, hogy Mystic Falls tartogat majd számomra néhány... meglepetést. De őszintén szólva... egyáltalán nem ilyen jellegűekre számítottam. Nem szeretem, ha megjegyzéseket tesznek rám. Az pedig kifejezetten irritál, ha megkérdőjelezik életvitelem helyességét. Könyörgöm... hát én sem állok oda mások mellé és kezdem el kritizálni őket. Elvárnék valamiféle... kölcsönösséget. Bár azt hiszem ez túlságosan nagy kérés lenne az univerzumtól. Lehet, hogy nem vagyok éppen egy szabványos vámpír, de attól még egészen jól szuperálok. Nem sikerült volna háromszáz hatvan évig kihúznom, ha teljesen hülye lennék. Szóval valamit csak jól csinálhatok. Mondjuk arra nem ártana végre rájönni, hogy egészen pontosan mit is... Csak a további félreértések elkerülése végett. Bár feleslegesen strapálnám magam. Minden úgy szép és jó meg rózsaszín, ahogy van. Ennyi a mese vége.
Vendég
Take care, cuz' I'm a(n)...
Vendég
Tárgy: Re: Vízesés Pént. Júl. 19, 2013 4:10 pm
Cassie & Silas
Több, mint kétezer éve élek ezen a földön, én vagyok a legerősebb, a legyőzhetetlen, a vérengzős. Mindenki tőlem retteg, sokak úgy tartják, ha visszatérek a világunkba, akkor gyakorlatilag el fog szabadulni a Pokol. Senki sem tud engem legyőzni, halhatatlan vagyok. De én mégis a halálra vágyok. Kérded miért? A válasz egyszerű. A volt, immár elhunyt szerelmemmel szeretnék ismét egyesülni, Imogennel. Ezt az egész varázslatot csak ő miatta hoztam létre, hogy örökké együtt lehessünk. Ne kelljen aggódni a másikért, ne kelljen utána sírni, amiért belebetegedett egy gyógyíthatatlan betegségbe, vagy éppenséggel járványba. És hogy még miért nem végeztem magammal? Mert előbb még a tervemet kell véghez vinnem. Ràadàsul nem tudok olyan könnyen meghalni, mint említettem elpusztíthatatlan vagyok, ezért kellett létrehozni egy úgynevezett árnyékot,aki ugyanazt a testet birtokolja, mint én, köznyelven hasonmás. Stefan Salvatore-nak cseppet sem könnyű az élete. Még bele kell szoknom. Miután kiderítettem lakcímét elvittem pár személyes holmit, kezdve a naplóival. Ha azt akarom, hogy a buta emberek bevegyék, hogy én vagyok ő akkor el kell kezdenem úgy is viselkedni. Meg kell őt ismernem, habár be kell vallani, hogy túl sokat vinnyog, és szenved szerettei után. Egyes részeknél olyan, mint egy rossz szappanopera forgatókönyve. Víz csobogását hallom a közelemben és akaratlanul is Imogen jut eszembe. Vajon a halálában is rám gondol? Engem szeret? Miután a barátom, aki segített a varázslat létrehozásában a föld alá temetett egy átkozott gyógyírral, és elterjesztette mindenkinek, hogy halott vagyok, hogy fogadta a hírt Imogen? Talált magának más valakit, ki karjaiba zárta? Öngyilkos lett? Vagy csak beleőrült a magányba? Bármit megtennék azért, hogy újra láthassam őt. Két közeli szívdobogásra figyelek fel. Egy normálisra, és egy akadozóra, mintha már a halála szélén lenne. Követem a hangot, a szellő kellemesen borzolja szét hajamat, a víz áramlásának hangját pedig egyre közelebbről hallom. Alig telik bele pár percbe, megpillantok egy fiatal hölgyet, kezében valamivel. A vér illata egyből megcsap, és egyből előbújik belőlem a ragadozó. Közelebb osonva hozzá látom, hogy egy egész apró állatot szorongat, egy nyulat. - Nem gondolod, hogy így szégyent hozol a fajunkra? - szólalok meg, felfedve magamat. Remélem, nem Stefan egyik közeli barátjába futottam bele,mert akkor nem tudom, hogyan fogom előadni magamat. Még csak az 1900-as évek elején tartok az olvasásban. - Attól nem fogsz jól lakni. Hiszed, vagy sem, de egy turista csodákra képes. -kacsintok rá, és elkezdek elé sétálni, hogy a nő arca lelepleződjön.
Vendég
Take care, cuz' I'm a(n)...
Vendég
Tárgy: Re: Vízesés Kedd Jún. 04, 2013 7:03 pm
Meredith Fell & Jason McAdams
A tragédiák, szörnyűségek, és egyre rosszabb helyzetek követik egymást, amely már-már az életem minden napjaiban felfedezhető, mint egy szokásos dolog. Mindig történik velem, vagy legalább is körülöttem valami olyan, ami rám nincs mosolyogtató - boldog - hatással. Megtehetném azt, mint egyesek, hogy nem törődök semmivel, és senkivel ezen a világon, de még sem teszem, hisz úgy érzem, hogy nem magammal kell csak kizárólag törődnöm, hanem másokkal is. Muszáj valamit tennem a világon zajló események ellen, hisz ez ami itt történik az egyszerűen rémisztő.. Egyre több vámpír van, és ami a felettébb idegesítő az az, hogy egyre kevesebb az emberek száma. Persze ezzel a vámpírok nem igen foglalkoznak, hisz nekik az emberek úgymond csak táplálékok, s nem többek annál. -Inkább én haljak meg, mint a többi ember.-Felelem szavára egyszerűséggel. Az én életem már nagyon régóta nem számít, hisz se családom, se szerelmem, sőt még barátaim sincsenek már. Szépen sorban elvesztettem mindenkit, és éppen emiatt már az életemnek sincs jelentősége. Ha meghalok, akkor büszkén halok meg, hisz valamit tettem ezen a földön másokért, ha pedig nem halok meg, akkor még élek ameddig kell, és egyre több vámpírral végzek majd. Persze a legjobb megoldás az ősiek megölése lenne, de ha őket megölném, akkor több más vámpír is velük együtt halna meg.. Ártatlanok, vagy éppen nem ártatlanoknak veszne el az élete egy pillanat alatt, hisz ha a teremtőjük meghal, akkor ők is mennek vele együtt. Az ősieket nem szeretném, sőt nem is akarom megölni, hisz kitudja, hogy kik azok, akik velük együtt halnak meg, másrészt pedig nem olyan könnyű velük végzeni, mint azt sokan hinnék.. -Igaza van, de önnek még vannak barátai, ezért van miért élnie.-Mondom egy halvány mosollyal, hisz igazság szerint neki legalább még vannak élő barátai, míg nekem már azok sincsenek. Persze nem fogom sajnáltatni magam ezért, hisz így jártam, és ezen nincs mit őszintén szólva ragozni szerintem. -Igen épp ez a gond, de másrészt jobb, mivel legalább tudnak róluk.. De még mindig sok azoknak a száma, akik semmit sem sejtenek, és tudatlanok.-Jegyzem meg, miközben őt nézem. Nem tudom, hogy mi egyebet mondhatnék még ezzel kapcsolatban, hisz valami ötlet kéne erre, de az igazság az, hogy erre semmiféle ötlet sincs. Ha így haladunk lassan már emberek sem lesznek.. Figyelem őt, és egy helyig el is jutunk, de hirtelen megcsörren a telefonja, ezért ahogy ő úgy én is megállok. Ha jól veszem ki a beszélgetésből, akkor a kórházból hívták munkaügyben, és természetesen ő megy. Egy kicsit lazíthatna néha azért tényleg, mert a folytonos munka végül az őrületbe kergeti majd. Hirtelen egy felém nyújtott névjegykártyára leszek figyelmes, amelyet egy halvány mosoly kíséretében el is veszek tőle.-Semmi gond, illetve nincs mit köszönnie. Menjen nyugodtan rám még úgy is vár valami.. Viszlát!-Mondom utána, miközben lassan elsétál visszafelé abba az irányba ahonnan jöttünk. Megvárom míg végleg eltűnik, majd futásba kezdek, hisz muszáj elérnem egy adott célt..
Játék Vége! Játéktér Szabad! //Köszönöm a játékot én is:)
Az a gond, hogy egyszerűen nem tudok nem aggódni a vámpírok miatt. Hiszen rengetegen vannak és jóformán mind kihasználja az embereket, gyilkolnak, fenyegetnek minket. Nem tudok úgy kimenni már az utcára, hogy ne botoljak bele legalább egybe. Na meg arról már ne is beszéljek, hogy miattuk halt meg Alaric. Nincs olyan nap amikor nem gondolok rá. Bármit megadnék azért, hogy legalább egyszer találkozzak még vele. Hogy láthassam, halljam hangját, érezzem illatát...megölelhessem. De attól tartok ez már nem fog soha bekövetkezni, pedig akár az életem is odaadnám azért a pár percért. Elvégre számomra már nem sok értelme van az életnek. Csak a munkámért élek, nincs egyetlen olyan ember sem aki igazán szeretne. Így hát még szép, hogy az életem adnám azért, hogy láthassam az egyetlen embert aki még szeret. - Így hát nem maga az egyetlen, aki bármelyik pillanatban meghalhat. Ez pedig nem is tudom, hogy jó-e... - Persze, vadászok nélkül még több vérszívó lenne ezen a földön. De mégis nehéz abban a tudatban élni, hogy többen is meghalnak egyrészt miattam, másrészt az egész emberiségért. Már ami maradt belőle! És persze erről senki nem tud semmit. Nem tudják, ki és mit tett értük. Hősnek tartják a katonákat, de a vadászok sokkal többet tesznek fel! - Tudja én úgy vagyok ezzel, hogy ha meg kell halnom, hát meg fogok halni. Nem akarok bújkálni egész hátralévő életemben. Az már nem lenne élet. - Úgy érzem meg tudom magam védeni egy vámpírral szemben. Remélem, hogy nem tévedek ezzel kapcsolatban. Mert én aztán biztos nem fogom az életem hátralévő részét a saját házam fogságában leélni. - Szerintem már így is elég sokan tudnak róluk. Vagy legalábbis sejtenek dolgokat. - És mit lehet ez ellen tenni? Semmit. Várni a csodára. Mást nem tudunk csinálni. Legalábbis én nem. Talán az egyetlen lehetőség az lenne ha az ősieket ölnék meg. Akkor magukkal vinnék a pokolba a többi vámpírt is. Ez az utolsó esélyünk. De ki az aki ki mer állni négy ezer éves vámpír ellen. Teljességgel lehetetlenség! Épp mire szóra nyitnám a számat, egy ismerős hang üti meg fülemet. Méghozzá a hang forrása a táskámból jön. Kiveszem a készüléket, majd egy bocsánatkérő pillantással Jason felé, felveszem a telefont. - Dr. Fell! - Mondom, majd végighallgatom a telefon másik végén lévő munkatársamat. - Persze...be tudok menni. - Mindenki tudja, hogy én bármikor ugrok amikor szólnak, és a legrosszabb, hogy ezt elég sűrűn ki is használják. Amiért igencsak fel tudom magam húzni. Mindegy! Nem miattuk teszem, hanem a betegek miatt. - Nagyon sajnálom! Ezt a beszélgetést most el kell halasztanunk. De... - Előkeresek egy névjegykártyát táskámból és átnyújtom neki. - ...ígérem, hogy be fogjuk pótolni. Csak hívjon fel. - Elmosolyodok halványan. - Tényleg nagyon sajnálom. A munkám a hibás. És mégegyszer köszönök mindent. - Hadarom el zavartan, majd visszaindulok az autóm felé, onnan pedig a kórházba.
//Köszi a játékot ^^
Vendég
Take care, cuz' I'm a(n)...
Vendég
Tárgy: Re: Vízesés Csüt. Május 30, 2013 6:48 pm
Meredith Fell & Jason McAdams
Az emberek száma rohamosan csökken, míg a halál esetek száma ezzel párhuzamosan nő, hisz köztudott, ha a halottak száma nagyobb, akkor az emberek száma fogyatkozik. S ennek mégis mi az oka? Vagy mi az értelme egyáltalán annak, hogy annyi ember életét veszik el napról napra? Hát nem is kérdéses, hogy kik állnak a háttérben.. A vámpírok azok, akik az emberek életét veszik el szimplán hobbiból, de legtöbbször azért, hogy vért vegyenek magukhoz, mert ez élteti őket.. De mégis, ha táplálkoznak, akkor minek elvenni mások életét? Sőt egyáltalán minek kell élniük a vámpíroknak? Nem lenne szimplán elég, ha meghalnának? Már kezd elegem lenni belőlük, és ezért is ölöm meg őket sorra, hisz mindnek halál jár! Persze van kivétel, hisz az mindig akad. Például most jelen esetben azok, akiket felsorolt Meredith. Meg persze azok, akikkel úgymond jóban vagyok. Ide persze megemlíthetném még az Ősieket, de érdemtelen, hisz magától adódó, hogy ő velük nem áll szándékomban végezni.. Ebbe a városba jönni veszélyes vállalkozás volt, de azt mondom, hogy megérte, hisz kell ide valaki, aki elkezdi a város vámpírjait kiiktatni, mert ha így haladunk már emberek sem lesznek. S mégis mire lenne jó, ha nincsenek emberek? Egyrészt egy árva élő ember sem marad, míg másrészt a vámpíroknak nem lesz táplálékuk, de ez alól természetesen kivétel az, aki állati véren él, de az nagyon ritka eset, mint a fehér holló. Na jó köztudott, hogy nincsen fehér holló, de hogy azt mondjam ez egyfajta mondás, és nem szó szerint értendő dolog. -Nem kell aggódnia a vámpírok miatt.-Kezdek bele a beszédbe.-Nem hiszem, hogy én vagyok az egyetlen egy újonnan érkezett vadász, aki az életüket akarja venni.-Szavaim sejtelmesek, de mégis határozottan hangzanak el.-Bár azért sosem lehet tudni, hogy mi fog történni, ezért is kerülje inkább az olyanokat, akiket el kell.-Bár szavaim nem sok tanácsot adnak, hisz ha a sors úgy akarja, akkor összetalálkozhat épp egy olyannal, akivel nem kéne, de nyilván azért van ebben némi ötlet - , tipp. Mert ha azt nézzük, akkor tehet némileg valamit az ellen, hogy ne találkozón velük. Alaric.. Az ő halála szinte súlyos fájdalomként ért, és alig bírtam felfogni, hogy halott, de most, hogy saját szememmel láttam a sírját felfogtam, hogy már nem él többé.. Már nincs köztünk, és azt kell mondanom, hogy ez fáj mindennél jobban.-Igen, a jövő az rejtélyes..-Jegyzem meg halvány mosollyal az arcomon. -Az nem valami jó, sőt kifejezetten azt kell mondanom, hogy nem sokáig lehet lesz már titkolni a természetfeletti lények kilétét ebben a városban. Lassan rá fognak jönni..-Szavaim nem biztatóak, inkább aggódóak, hisz mi lesz akkor ha rájön megannyi ember a vámpírok kilétére. Elszabadul, akkor majd maga a pokol, és ennek éppenséggel nem kéne így történnie. -Ne aggódjon annyit, kérem. Én kiválóan érzem magam.-Kissé megszédülök, ami a vérveszteségre utalhat. A kezemet a fejemhez emelem, és a hajamba túrok végül. Lassan elindulunk végre vissza a vízesés felé, de hogy őszinte legyek nem vagyok én oly annyira erőtlen, hogy ily lassan kelljen menni, ezért kissé gyorsabb léptekkel haladok, bár szerintem lehet, hogy ezt nem kéne..
Azt hiszem az a kifejezés, hogy "egyre kevesebb" az nem elég. Ebben a városban szinte alig él már ember. Vagy egyszerűen csak kiszívták a vérét és megölték, vagy át is változtatták. Bele sem merek gondolni milyen érzés lehet az ha vámpírként ébredsz fel a halálból és fogalmad sincs róla mi történt. Ha senki nem tudja elmondani neked, hogy mi is lettél valójában. Egyedül vagy! Mert hát nagyon kevesen tudnak a vámpírok létezéséről. Ebből az következik, hogy hiszem azt, sok embert átváltoztattak akiknek halvány sejtésük sem volt a természetfeletti lényekről. A legrosszabb, hogy kétségbeesésükben egyből gyilkolni kezdenek.Vagy ha nem mást, akkor magukat próbálják. És ekkor döbbennek rá, hogy valami nagyon nincs rendben magukkal. Mire kezdenének rájönni a dolgokra, kezdenék kitapasztalni, addigra valószínűleg felkel a nap, esetleg csak kimennek a fényre...és vége mindennek. Nagyobb szenvedés vámpírként meghalni mint emberként. Minek változtatják át őket ha utána sorsukra hagyják? Ha velem történne ilyen már tudnám mit tegyek, de egy tudatlan ártatlan semmit nem tud tenni. Szörnyű! Valóban legkönnyebb lenne ha mindenki elhúzna ebből a városból amilyen messzire csak tud. Ez nem sokáig mehet így tovább! De csak nem állíthatok be minden lakásba azzal, hogy menjenek el innen ha nem akarnak meghalni. Akkor mégis mit tehetnék? - Megvallom őszintén, azt sem tudom nekem, hogy sikerült ilyen sokáig életben maradnom. Vagyis, valószínűleg Alaric valamit csak tett. De most, hogy nincs... - Inkább be sem akarom fejezni a mondatot. Vagy inkább nem tudom befejezni. Szerintem pontosan tudja mire gondolok. Most, hogy nincs Alaric, bármikor történhet velem bármi. És egyedül nem tudok ellenük tenni semmit. Én nem vagyok olyan erős. Az egyetlen erősségem maximum az okosság. Viszont az ész nem mindig elég egy éhes vérszívó ellen. Sőt! Az hiszem mostanában kezdek idegeskedni ez miatt. Nem tudom hogyan védhetném meg magam. Hordjak a táskámba mindig egy karót? Az lelassítja őket. Már ha egyáltalán sikerül eltalálnom őket. Nem szeretnék találkozni egy vámpírral sem. - Igen. Ez így igaz. Nem gondoltam volna, hogy itt egyáltalán bárkivel is találkozni fogok. Nem tudhatunk semmit előre. - Mondom egy újabb halvány mosollyal arcomon. Örülök, hogy nem ítél el azért amiért van vámpír barátom is. Hiszen ők tényleg mások. Még ha valamikor gyilkoltak is, mára már nem. Bárki meg tud változni ha tényleg meg is akar. Viszont ha kikapcsolja érzelmeit soha nem javul meg. Az azt jelenti nem is akar semmin változtatni. De többnyire akik nem szerettek volna azzá válni amik, azok nem feltétlen gonoszok. Gondolok most Caroline-ra. Ő pont ezek közé tartozik. Ha meg is ölt valakit azt nem szánt szándékkal tette. Amit nagyra lehet értékelni. Hiszen csak emberi vérből kellene táplálkoznia. De nem teszi! Visszafogja magát. Legalábbis én így tudom...ha nem így van akkor viszont nagy csalódás érte. - Nem tartozik nekem. Elvégre ez a munkám. Az lenne a baj ha nem segítettem volna! - Na meg azt is megköszönhetném, hogy itt volt. Hiszen ha ő nincs itt akkor velem találkozik össze az a bizonyos vámpír. Ha ez megtörtént volna már talán nem is élnék. Ki tudja? - Ne is emlegesse! Sokszor már kénytelen vagyok huszonnégy órázni. Főleg a napokban egyre több volt a beteg. Mint valami járvány! - Megrázom a fejem. Nincs elég vérkészlet a kórházban. Szinte mindenki vérveszteség miatt jön...amit valamivel pótolni kell. Na meg vannak olyanok is akik rendszeresen bejárnak és elviszik azt. Persze inkább a kórházi készletet dézsmálják meg mint az embereket. Éppen ezért nem szólok semmit...pedig azt hiszem pontosan tudom kik is ezek a látogatók. - Rendben! De ha bármi gond akad, egyből szóljon. Még ameddig itt vagyok. Nem szeretném ha baj történne. - Lassan megindulok visszafelé, de nem veszem le tekintetem róla. Ugyanolyan aggódva figyelem ahogy felkel.
Vendég
Take care, cuz' I'm a(n)...
Vendég
Tárgy: Re: Vízesés Vas. Május 19, 2013 8:26 pm
Meredith Fell & Jason McAdams
Az életem tíz évvel ezelőtt darabokra hullott, s onnantól kezdve jelentősen megváltozott, amely egy igen jelentős tényhez vezetett. Értelmet nyert az a tény, hogy másokért küzdjek, és ennek szenteljem az életemet végérvényesen. Már nem számít az, hogy meghalok, vagy sem.. Már nem számít az életem, mert már nincs kiért, vagy miért élnem. Csupán csak mindösszesen azért élek, hogy másokat megmentsek az életem árán, s azért hogy kiirtsam a vámpírokat, amelyekből egyre több, és több van. Ha így haladunk lassan, akkor már emberek sem lesznek ezen a földön. S erre a tényre egyáltalán gondolnak a vámpírok? Gondolnak arra, hogy mi lesz, ha nem lesz több ember? Vagy csak a vér az, amit látnak a szemük előtt? Ily ennyire gonoszok lennének mindannyian? Megrázom a fejem, és Meredithet figyelem, miközben gondolataimat próbálom erről az egészről elterelni, de nem sikerül. Olyan, mintha belém ivódott volna ez az egész gondolatmenet, amely olyan nyomasztó, hogy kiiktatni sem lehetne már.. S hogy miért pont velem történik mindez az igazán kérdéses dolog.. -Igen ez pontosan így van, és ami az egészben a legszörnyebb azaz, hogy egyre kevesebb ember van már életben.-Menthetetlen a helyzet, hisz nem lehet felvilágosítani minden embert, csak mindösszesen annyit lehet tenni, hogy amennyi vámpírt csak lehet meg kell ölni mielőbb. De egy "végtelenségnyi" természetfeletti lényt hogyan lehet megölni? Ez kész rejtély számomra, sőt már az erre való gondolat is hülyeség, hisz szinte lehetetlen ennyi mindenkivel végezni egyszerre. Sóhajtok, és újból megrázom a fejem. -Néha tényleg jó megismerni olyanokat, akiket eddig még soha nem is ismert az ember.-Jelentem ki egy halvány mosoly kísértében, s továbbra is őt figyelem. Alaric halálát először lehetetlennek véltem, s miután leesett, hogy tényleg halott az engem belülről teljesen kikészített. Még egy valakit elveszteni nem kellemes dolog, s főleg akkor ha ezáltal egyedül maradsz. Bár vannak még olyanok, akiket ismerek, de velük nem vagyok olyan jóban, mint például Rickel. Ő tényleg a barátom volt, és örökre az is marad. Nem kellett volna meghalnia, de már nem lehet visszahozni sehogyan sem. Bennem akkor is tovább fog élni, s nem számít, hogy halott, hisz azok akik szerették őt örökre emlékezni fognak rá.. -Megértem, és egyáltalán nem kell megköszönnie, ez természetes a részemről, hisz ennyivel tartózom önnek.-Mondom mosolyogva. -Ennek nagyon örülök, hisz egy kis kikapcsolódás sosem árt senkinek sem.. A folytonos munka meg néha már az ember agyára megy, s így hát kell egy kis munkaszünet.-Mondom a szemébe nézve.-Örömömre szolgál tényleg, hogy velem tart.-Miután felálltam Meredith mellé sétálok.-Ugyan már, kérem! Jól vagyok, és bírok menni.-Mosolyodom el, miközben kezemmel intek, hogy induljunk meg vissza a vízesés felé..
Ennek az egésznek nem szabadna megtörténnie! Milyen világ ez? Ez egy olyan világ amiben túl sok olyan szörnyeteg él, vagy a vámpírok esetében hal, amelyeknek nem kellene létezniük! Elvégre Isten csak az embereket, növényeket és az állatokat teremtette meg. Ezek a lények egyikre sem hasonlítanak. Úgy néznek ki mint az emberek, de közben a viselkedésük pontosan olyan mint az állatoké. Hiába a boszorkányok vagy a vérfarkasok nem tesznek annyi gonoszságot, mégis azt mondom nekik is el kell tünniük a földről! Egy embernek sem lehet ereje! Ez egyáltalán nem normális. A farkasok pedig cseppet sem másak. Hiszen csakis akkor bújik elő belőlük a vérfarkas énjük ha valakit megölnek. Így tehát mire is következtessek ebből? Lehet, hogy az én felfogásom a hülye, de mégis kitartok mellette. - Tudom. És szörnyű azt látni, hogy senkinek nem tűnik fel semmi. Ez is azt mutatja, hogy az emberek sajnos egyáltalán nem törődnek egymással. Lassan már a saját családjukat is elhanyagolják a legtöbben. - Persze van kivétel, hiszen az mindig van. De ha csak egy kicsit is érdeklődnének az emberek egymás iránt, máris előrébb lennénk. Valóban jobban érzem magam attól amit mond. Tudni, hogy mégegy ember szerette Alaricet, fantasztikus érzés. Ráadásul pontosan tudja, hogy milyen. Hogy mikre volt képes. Hogy sokat köszönhet neki az egész világ. Még szép, hogy örülök ennek. Ahogy annak is hogy találkoztam ezzel az emberrel. - Nagyra értékelem, hogy ilyeneket mond róla. Mostmár tudom, hogy még egy személyen segített. Tényleg erre a beszélgetésre volt nekem szükségem. - Mondom halványan elmosolyodva. Ahogy meglátom arcán azt a könnycseppet olyan mintha éppen hasbavágtak volna. Valóban nagyon szerethette ha képes még könnyezni is miatta. Legszívesebben a nyakába borulnék most. Van úgy, hogy jól esne egy baráti ölelés, és ez a pillanat most pont egy olyan. De ugyebár nem fogok nekiugrani. Hiszen még alig ismerjük egymást. Valószínűleg összetörne az a kép amit Jason felállított rólam a fejében. - Köszönöm! Nem igazán szeretném ha bajuk esne. Tudja...ők nagyon sokat segítenek nekem. Nem is merek belegondolni, hogy hol lennék most ha ők nem lennének. - Például Stefan számtalanszor megmentette már az életem. Tartozom neki annyival, hogy szólok egy két szót annak ügyében, hogy ne ölje meg ez a vadász. - Hát végülis miért ne? Van még egy kis időm. Aztán vissza kell mennem dolgozni. De addig szívesen beszélgetek magával. - Mondom fellelkesedve. Kit érdekel a munka? Az elmúlt hetekben szinte a nap mind a huszonnégy órájában dolgoztam. Ki fognak bírni fél órát nélkülem. - Bír jönni? - Pillantok ekkor aggódva a sebre.
Vendég
Take care, cuz' I'm a(n)...
Vendég
Tárgy: Re: Vízesés Pént. Május 10, 2013 8:35 pm
Meredith Fell & Jason McAdams
Az élet múlása, az emberi élet eltelése, és a kor amelyet megélünk is kevés ahhoz, hogy megértsük azt, hogy miért élünk. Egy egyszerű emberként figyelve az életünket kevésnek tűnő, de épp elég arra, hogy olyat tegyünk, ami maradandó marad e életben. Ugyan nem mindenki válik híressé, és nem is mindenki lehet kiemelkedő személy, de mindannyian érünk valamit, hisz nem kárnak születünk.. Az életünknek, az itt létünknek nagyon is sok jelentősége van, s hiába a sok természetfeletti lény.. Egykor ők is emberek voltak! A vámpírok is voltak régen emberek, és semmivel sem többek, mint mi, csak csupán annyi a különbség, hogy erősebbek, gyorsabbak, és halhatatlanok.. Ugyanúgy ők is sebezhetőek, ők is éreznek, és nekik is van lelki életük. Emberi életet élek, amely átlagos lehetne, ha nem tudnék a természetfeletti világról, de mégsem lehettem tudatlan ember, hisz olyan családba születtem, amelyben az apám vadász, és így nekem is el kellett sajátítanom ezt a szakmát, vagy másképpen mondva foglalkozást. Arra lettem kiképezve, hogy vámpírokra, és vérfarkasokra vadásszak, de csak egyedül a vámpírokat ölöm meg, hisz nekem nem ártottak a farkasok.. Emberek, akik szörnyű sorsra lettek ítéltetve a telihold alkalmával, de hiába azok, ha csak mindösszesen akkor válnak azzá, és nem máskor. Nem ítélem el őket, sőt kifejezetten azt kívánom, hogy bárcsak ne szenvednének minden alkalommal, amikor átváltóznak. Ők a vámpírokhoz képest jók, hisz nem szánt szándékkal, és épp elmével ölnek embert, hanem véletlenül.. -Reménykedni lehet, és ezt is kell tenni! Viszont az, hogy egyszer majd emlékezni fognak rá kérdéses, hisz sok ember még a természetfeletti világról sem tud.. Sokan úgy élnek, hogy azt sem veszik észre, hogy mi zajlik körülöttük, és egyre többen halnak meg. Egyre többen kerülnek koporsóba.. Át a túlvilágra!-Szavaim a vége felé feszülté válnak, hisz elegem van a sok vámpírból, akik emberek százezreit ölik meg. Talán azokat bírom értékelni, akik tasakos vért, vagy netán állatból isznak, de még azt is kétségesbe vonom, hisz nem lehet tudni, hogy visszaszokik-e, vagy sem.-Jó embernek ismertem meg, és örökre az is marad! Egész életemben emlékezni fogok a tetteire, és ő rá, mint egy remek barát! Különleges ember volt! S az egyetlen dolog, vagy tett, amit a szerettei tehetnek még érte az az, hogy csak is a jó emlékekkel emlékeznek rá, és örökre a szívükbe zárják őt..-A földet nézem, és próbálok erős maradni, hisz ennek kell látszanom jelen pillanatban.-Legbelül örökké élni fog ön számára, számomra, és mindenki más számára.. Nekem ő volt az utolsó olyan barátom, aki mindent tudott rólam.. Az ő elvesztése végérvényesen tönkre tette bennem azt, hogy valaha is közelítsek még egyszer bárkihez is..-Egy könnycsepp folyik végig az arcomon, de nem jelentek neki oly nagy jelentőséget, csak egy könnycsepp, és semmi több. Csak egy égetően fájó könnycsepp..-Meg kell tanulni együtt élni ezzel, és lássa csak, hogy előbb, vagy utóbb minden könnyebb lesz. Ugyan nem gyógyítja be az idő a sebet, de ön tehet azért, hogy ne fájjon ráemlékezni. Higgye el, ha csak egy kevés kis időt is arra szán, hogy gondol rá úgy, hogy csak a jó emlékeket idézi fel, akkor mosolyogni fog majd, de persze nem most.. Az még túl korai lenne, de egy idő után, majd megszokja! Mindig ott lesz magával, csak annyi, hogy már nem látja őt, és nem hallja a hangját.. -Igen, persze.. Róluk halottam! Ígérem őket nem bántom, és hozzájuk sem érek. Ennyivel tartózom önnek!-Mosolyodom el halványan.-Mit szólna hozzá, ha visszamennénk a vízeséshez, és ott folytatnánk a beszélgetést? Egy kis kikapcsolódás jól jönne önnek szerintem!-Lassan felállok, és ránézek végre Meredithre.-Ha bármilyen tanácsot adhattok állok rendelkezésére!-Mosolyodok el végül, és várom, hogy mit szól ehhez az egészhez.
// Végre összehoztam valamit, de nem a legjobb.. Bocsánat!
Még hogy ne köszönjem? Ezzel a pár mondatával amit eddig elmondott, jobban megnyugtatott mint az összes barátom együttvéve. Rengeteggel tartozom ezért neki. És az csak a minimum, hogy ellátom a sebét. Ráadásul ez a munkám. Ha meglátok valahol egy haldokló embert, nem hagyhatom ott. Akkor nem lennék igazi orvos. Lesülne a bőr a képemről ha ilyet tennék. Bár van egy két munkatársam akik szerintem nyugodt lélekkel hagynák ott a rászoruló embert. Nekik csak a pénz a fontos. Hogy megkapják a nem megérdemelt fizetésüket és kész. Én az összes betegemért az utolsó pillanatig harcolok, és ha nem sikerül megmentenem legalább nyugodt a lelkem, hogy mindent megpróbáltam. Hiszen nem lehet mindenkit megmenteni. Akkor nem halna meg senki. De sajnos ez az élet körforgása...megszületünk, élünk, meghalunk! Éppen ezért természetfeletti lények a vámpírok. Ők nem halnak meg, pedig kellene! Hiába is kedvelem Stefant, vagy Carolinet. Ugyanaz a véleményem. Bár Care aztán tényleg nem tehet semmit arról, hogy átváltozott.A legrosszabb az, hogy pont a kórházban történt. Észre kellett volna valakinek vennie... - Így igaz. A reménynek soha nem szabad meghalnia. Ha az meghal akkor már az ember is... - Ha nincs miben reménykedni, az már szinte olyan mintha nem is élnél. Annál szörnyűbb érzés nincs mint amikor mindent elveszítesz amihez kötődtél.Ez pontosan olyan mint amikor valakinek leég a háza...ha nincs benned remény nem fogod tudni újjáépíteni. De ha van talán sokkal szebbet is tudsz mint ami eddig volt. Ez vonatkozik sok mindenre...és ha jobban belegondolok talán még a párkapcsolatokra is. Mit is mondjak? Hiába adok még saját magamnak is tanácsokat ha soha nem fogadom meg. Pedig tudom, hogy kellene. Ahogy azt is tudom, hogy már rég el kellett volna húznom ebből a városból, de mégsem tettem. És nem is tervezem. Viszont tényleg sokkal jobban járnák...de épp ez az, hogy csak én! Senki más! Ahogy elmeséli az Alaric-el való első találkozását, csak némán állok és hallgatom. Érzem ahogy legördül pár könnycsepp arcomon, ezért lehajtom fejem és egy faágat kezdek lökdösni lábammal. Nem szeretném, hogy lássa mit vált ki belőlem ha róla beszél. Ezért mikor befejezi a mesét, észrevétlenül letörlöm könnyeimet arcomról aztán egy halvány mosollyal rápillantok. - Ez rá vall! Ő is pontosan olyan ember volt aki képes lett volna saját életét kockára tenni egy másikéért. Ezért szerettem, de egyben féltettem is. Sajnos a végére túl sokat tett kockára. - Mondom, nyelek egy nagyot majd hozzáteszem : - Remélem egyszer tudni fogják az emberek, hogy mit tett értük. Bár ez is csak egy újabb reménykedés, aminek még csak nem is szabadna, hogy megtörténjen. - Ha tényleg tudomást szereznének az emberek róla abból óriási gond származna. Így hát ezt mégsem kérhetem. Viszont legalább a barátai tudták, hogy mit tett. - Nekem sem volt túl kellemes a halálhírét hallani. Úgy éreztem megszakadok. Meg szerettem volna halni...de ehelyett teljesen a munkámba temetkeztem. Éjjel, nappal dolgozok és még csak kedvem sincs máshoz. - Felnevetek keserűen. Rengetegszer az én életemet is megmentette. Akkor én miért nem menthettem meg az övét? Miért kellett neki is ÚGY meghalnia...? Bele sem merek gondolni, hogy hogyan is halt meg. Soha többé nem akarok rágondolni sem. - Persze. - Elmosolyodok most egy kicsivel több életkedvvel - Szerintem legtöbbről hallott is már. Elena, Stefan, Caroline...? - Kérdezem lassan, egyenként kimondva a neveket.
Vendég
Take care, cuz' I'm a(n)...
Vendég
Tárgy: Re: Vízesés Vas. Május 05, 2013 4:55 pm
Meredith Fell & Jason McAdams
Ha elvesztesz valakit, akkor annak a hiánya borzalmasan fájó, de ha már több valakit veszítesz el, akkor az már rosszabb, mint a halálos fájdalom. Ha már senkid sincs, akkor mondhatod azt, hogy végleg egyedül maradtál, és akkor nincs kiért, vagy miért élned már tovább. A helyzet olyankor kilátástalan, és egyre inkább úgy érzed, hogy nem tudsz élni, hogy nincs értelme annak az életnek, amelyet eddig éltél, s ilyenkor jön elő az a gondolat, hogy meghalni jó lenne. A halál magában egy megnyugvást hozó dolog, amely mindentől megszabadít, de semmit sem old meg. Hisz hiába halsz meg, ha minden a régi marad, ha semmi sem változik meg.. Ha már senkid sincs, ha már teljesen egyedül vagy, akkor is van miért élned, hisz még ott vannak azok, akiket nem ismersz, akiket meg kell ismerned. Ha megölöd magad, akkor csak másoknak okozol fájdalmat, hisz kitudja, hogy ki kedvelt meg, vagy hogy épp kinek vagy fontos.. Nem lehet belátni másoknak a fejébe, és nem lehet olvasni a gondolatukba, de lehet épp ésszel gondolkozni, s épp ezzel a józan szerű gondolatmenettel mented meg magadat.. Nekem már nincs kiért, vagy miért élnem, ezért az életem is feláldozható, de ha már meghalok, akkor úgy haljak meg, hogy legalább valami jót is cselekedtem ebben az életben. Ugyan nem vagyok egy jó ember, és soha nem is leszek az, de segíthettek másokon. Megmenthettem mások életét, s gondoskodhatok róluk úgy, hogy a saját életemet adom értük. Ők megérdemlik az életet, de én már nem.. Nekem lejárt az időm! Nekem már senkim sincs, és éppen ezért kell minden emberért élnem, harcolnom, és küzdenem, hisz nekik jár egy jobb, és szebb jövő, amelyben nem vadásznak rájuk vámpírok, ahol nem halnak meg tömeges számban. Jár mindenkinek egy élet, egy esély, és egy lehetőség. Ha csak ennyit tehettek, vagy adhatok már nekem az is boldogság. Sokak úgy vesztenek el valakit, hogy egy vámpír veszi el a szerettük életét, s ezzel a tettel a vámpír örökre fájó sebet okoz annak, akinek meghalt a szerette. Ebben mi a jó? Nincs szívük? Nincs lelkük? Sokan úgy változnak át, hogy nem is akarnak szörnyetegek lenni, de mégis azokká kell válniuk. Sokan szenvednek belül kínzó fájdalommal élve együtt, s mindez a vámpírok tette.. Mindez az ő művük! -Ugyan ne köszönje.. Semmiség az egész!-Hangom elhalkuló, s némileg erőtlen is. Nincs erőm, nincs kitartásom, nincs életem..-A jövő kérdése, hogy lesz-e természetfeletti nélküli világ.. Majd a jövő megadja a választ mindenre. A reményt nem szabad feladni, hisz legutoljára az hal ki bennünk..-Hangom kissé még mindig erőtlen, de már összeszedettebb az előbbinél.-Igen vannak, akik nem érdemelték volna meg azt a sorsot, de ellene már nem tudnak mit tenni!-Teszem még hozzá röviden majd Alaric kerül szóba.. Na igen ő a barátom volt, hisz ismertem, de a halála csak egy újabb sebet okozott rajtam, ami megint csak bélyegként pecsételte meg az életem.-Régebben találkoztam vele.. Egy véletlen folytán..-Kezdek bele a mesélésbe.-Egy vámpírt akartam levadászni, de rosszul sült el a dolog, és úgy nézett ki, hogy meghalok, hogy már nincs remény. Két gyereket próbáltam védeni, akik alig lehettek vagy nyolc évesnél idősebbek. Egy fa mögé rejtőztek el, és onnan figyeltek engem. Segítséget vártak.. tőlem.. De persze én nem tudtam rajtuk segíteni, hisz a vámpír eléggé szépen megsebesített, s már majd nem a kegyelem döfést adta meg számomra, amikor hirtelen egy alak megjelent a semmiből, és megölte a vámpírt.. Nem emlékeztem rá, hogy ki volt az, hisz elájultam.. Túl sok vért vesztettem! A kórházban tértem magamhoz, és úgy ébredtem, hogy azt suttogom, hogy legyen jól a két gyermek, hogy ne legyen semmi bajuk sem. Az ajtótól nem messze állt kint egy rendőr az ablakból kivettem az alakját, meg nem volt nehéz felismerni, hisz a ruházata már elárulta őt. Aztán egy másik férfit pillantottam meg, aki épp a rendőrrel beszélt valamiről. Nyilván az esetről lehetett szó, ami velem történt.. Csak figyeltem őket egy jó ideig, majd végül a rendőr távozott, és belépett az idegen férfi, aki megmentette az életemet. Azt kérdezte, hogy vagyok, és hogy hogyan érzem magam. De nem feleltem rá, csak annyit kérdeztem tőle, hogy ki ő, és erre csak annyit felelt, hogy Alaric Saltzman a neve.-Fejezem be a mesét végül, hisz tovább folytatva már a szívem szakadna bele.-Röviden, és tömören így ismertem meg, és ezután persze barátok lettünk, de egy idő múlva tovább álltam, s ő pedig megint másfelé ment, és most persze nem rég az a hír fogadott, hogy halott.. Hát mit ne mondjak.. Nem volt kellemes ezt hallani!-Nagyot nyelek végül majd elfordítom a tekintettemet a tájra.. -Esetleg megtehetne nekem valamit, ha nem oly nagy kérés részemről..-Mondom miközben a tájat figyelem, és próbálok nem összpontosítani a belül lévő fájdalmamra, amely teljességgel kerít a hatalmába.-Kik azok, akik vámpírok, és az ön barátai?-Teszem fel a kérdést.-Azért szeretném tudni, hogy ne ártsak nekik, hogy ne bántsam őket.. Ennyivel tartózom magának!-Teszem még hozzá.
Nem hiszem el, hogy egy számomra teljesen idegen ember ad nekem tanácsokat. De bármilyen nehéz is ezt bevallanom magamnak: Igaza van. Nem is értem miért viselkedek úgy mint egy hisztis liba. Hiszen nem én vagyok az egyetlen ember aki elveszített már valakit. És hát mindenki túlélte. Csak erősnek kell lennem! Azért sem fogom feladni a harcot! Alarick örökre a szívemben fog maradni, és ezen nem változtathat senki! Szerettem őt! Vagyis még mindig szeretem! Ilyenkor azokra a pillanatokra kell gondolnom amikor együtt nevetgéltünk...csakis a jó dolgok kell, hogy megmaradjanak az emberben. Össze kell állítani egy csodálatos képet róla, hogy mikor az eszembe jut elmosolyodjak. Ne pedig sírjak! Az életből hiányzik, de a szívemből nem fog soha! - Igaza van! - Mondom, aztán halványan elmosolyodok. - Köszönöm! Pontosan erre volt most szükségem. - Azt hittem csak a barátok tudnak megfelelő tanácsokat adni. De be kell valljam, hatalmasat tévedtem ez esetben. Legalább már ezt is tudom! Meg kell egyszer tanulni élni! Ha valakit lehet igazi vadásznak nevezni, akkor az ő. Tényleg nem saját maga érdekli, és soha nem futamodna meg egy vámpír elől, még ha tudja is, hogy semmi esélye ellene. Ez pedig bizony dicséretes dolog. Olyan mintha Alaricot látnám benne. Van valami közös bennük. Azon kívül, hogy vadászok. Igazán örülök, hogy megismerkedhettem ezzel az úriemberrel. Meg annak is, hogy segíthetek rajta. Ha az embereken én nem is tudok segíteni, legalább a vadászon tudok, hogy tovább ölje azokat az ostoba vámpírokat. - Nem tudom merjek-e remélni egy szebb jövőt. Egy olyat ahol nincsenek természetfeletti lények. Bár...jóformán az összes ismerősöm, vagy boszorkány, vagy vámpír. Ők nem érdemelték meg ezt. Nem csinálnak semmi rosszat.- Gondolok ez alatt Caroline-ra, vagy Elenára esetleg Stefanra. Ők azok akik nem tettek semmi olyat amivel kiérdemelnék a halált. Többnyire inkább segítenek ugyanúgy az embereken ahogyan én próbálok. - Alaric... - Mondom kissé elhaló hangon és nyelek egy nagyot. Tudtam! - Honnan ismeri, ha szabad kérdeznem? - Pillantok rá, miközben erőltetek egy újabb mosolyt arcomra, bár szerintem a hülye is láthatja rajtam, hogy csak kényszer. Feltűnik, hogy elég jól tűri a fájdalmat. Még egy szisszenés sem hagyta el száját. Csak mosolyogni próbál. Legtöbb ember ilyen esetben már a temetését kezdi rendezni. - Nincs mit. Esetleg kell még valamiben a segítségem? -
Vendég
Take care, cuz' I'm a(n)...
Vendég
Tárgy: Re: Vízesés Szer. Ápr. 24, 2013 7:19 pm
Meredith Fell & Jason McAdams
Az idő teltével sok minden megváltozott, és még én is, s már nem az vagyok, aki egykoron 10 évvel ezelőtt voltam.. Nem vagyok egy menő srác, aki a barátaival bulizik, és részegre issza magát. Nem vagyok egy reménykedő srác, aki abban hisz, hogy egyszer majd megfelel az apjának.. Oly mértékben megváltoztam, hogy az már néha döbbenet. Megfontoltabb, komolyabb, és egyúttal határozottabb lettem, s megtanultam, hogy nem érdemes félnem. Nagyon sok harcban volt már részem, hisz a vámpírok ellen küzdök, de sajnálatos módon mindhiába, hisz ezek egyszerűen egyre többen vannak.. Az életem fordultatott vett, amikor Aaron megjelent, s magával vitt.. Más lettem; egy jobb ember, aki sokat tanult, s most elért idáig, ahol most tart. Képes lennék az életemet adni egy emberért, vagy akár több emberért. Bárkiért képes vagyok feláldozni magam, csak hogy ezek a teremtmények meghaljanak végre valahára, bár vannak kivételek, hisz azok miért is ne akadnának..? -A sebeket nem gyógyítja be az idő, hisz örökre bennünk él majd az emlék..-Kezdek bele a mondandómba.-Nem lehet elfelejteni, csak hozzászokni lehet, s ezt pedig magunknak kell megtanulnunk. Vagy megtanuljuk kezelni a helyzetet, vagy feladjuk a harcot.-Mondom miközben figyelem őt.-Őszinte részvétem, és sajnálom, hogy elvesztett valakit, de higgye el azokat, akiket szeretünk azok örökre a szívünkben élnek majd tovább. Ezt ne feledje!-A sebem fáj, s ez a fájdalom nem szűnik meg. Úgy érzem menten belehalok a fájdalomba, mintha nyilakat szurkálnának a szívembe egymás után, de még sincs így, hisz senki sem szurkál semmivel, s főleg nem nyíllal, de mégis mintha ezt tennék velem. Fáj, hogy annyi mindenkit el kellett vesztenem az életem során. A családomat, bár őket én hagytam ott, de nyomos indokkal, aztán a jegyesemet, akivel Klaus végzett, s nem utolsó sorban Aarontól is el kellett válnom. Senkim sincs, s az egészben az a legszörnyebb, hogy ez égetően fáj.. Egy nagy lyukat érzek a szívem kellős közepén, és ezt már nem lehet lesz begyógyítani soha többé, hisz apró darabokra törtek, omlottak, és morzsolódottak össze azok a részek, amelyek kihullottak a lyukas részről. Bár összeragasztani összelehet, de már helyre hozni nem lehetséges.-Igen ebben ez a szép.. Az, hogy nem csak magunkért, hanem másokért is harcolunk az életünket kockáztatva, és nem számít az, hogy meghalunk-e vagy sem, mert a lényeg egy, hogy önfeláldozóan küzdjünk ellenük.-Szavaimból kivehető némi remény, és boldogság érzet is, hisz boldogsággal tölt el ez az egész. Szeretem a vadászatot, de ugyanakkor nem magamért teszem, s nem hobbiból, hanem az emberekért..-Igen én ismerem önt, de én magának nem lehettek ismerős.-Nagyot nyelek, s élesen üt bele a mellkasomba, vagyis jobban mondva a szívembe egy újabb fájdalmi pont.-Alaric miatt ismerem önt.. Nekem a barátom volt Rick.. Alig akartam felfogni, hogy meghalt.-Enyhe fájdalom hallatszik hangomban, de próbálom nem éreztetni azt, hogy mennyire fáj. -Csak csinálja, én kibírok mindent!-Mondom miközben ránézek, majd figyelem mit csinál.-Semmiképpen sem szeretnék kórházba menni.. Tudja nem a kedvencem.-Nézek komolyan szemeibe. Semmiképpen sem akarok kórházba menni, hisz épp elég az is, hogy ellát. S majd csak begyógyul a seb, és ennyi.-Rendben.-Válaszolom mondatára, s közben megfogadva tanácsát rászorítom erősen a sebre.-Nagyon szépen köszönöm a segítségét! Hálás köszönetem!-Mosolyok halványan rá, de ismét komollyá válok, hisz az érzelmeim nem hagynak nyugton. A fájdalom lett rajtam úrrá..
Sok minden változott...nagyszerű! Nálam is sok minden változni fog? És ha én nem akarom, hogy változzon semmi? Egyszerűen nem tudom mitévő legyek. Mindenki azt mondja próbáljam elfelejteni és könnyebb lesz. De hogy akarnám én elfelejteni azt akit a világon legjobban szerettem. Még ha akarnám sem tudnám. Egyáltalán lehetséges ez? Hiszen Bonnie is megmondta, hogy még a mai napig is ha rágondol a nagymamájára szörnyen érzi magát. Meddig fog tartani a szenvedés? Én ezt nem akarom! Legszívesebben fognám a holmimat és elhúznék ebből az őrült városból olyan messzire amilyen messzire csak tudnék. Viszont ezt sem tehetem meg, hiszen nagyon jól tudom, hogy ITT van rám szükség. Lehet, hogy nem mindig a legjobb módszerekkel gyógyítom meg az embereket, és persze nagyon kockázatos is, de legalább megélik a holnapot. A munkatársaim átlagban egész nap ülnek és beszélgetnek egy jó forró kávé mellett még akkor is ha behoznak egy sürgős esetet. Így hát kénytelen vagyok ott maradni. Lehet, hogy pihenni jöttem ide, de ha nyugalmat akarok egyszer akkor muszáj ezen az emberen segíteni. Ő az aki megöli a vámpírokat és segít a városon. Én jóformán csak a vámpírok után takarítok. - Nem rég veszítettem én is el valakit, akit nagyon szerettem, de nekem úgy tűnik mintha soha nem múlna el ez a...- Mondom de közben megcsuklik a hangom. Mikor sikerül elnyomni egy rám törő sírásrohamot befejezem a mondatot. - ...fájdalom. - Veszítettem már én is el sok embert, közöttük barátot, családot, beteget de egyik sem volt ilyen fájdalmas. - Én mindig is csodáltam a vadászokat. Képesek a saját életüket feláldozni másokért. Erre nem mindenki lenne képes... - Lassan megrázom a fejem. Több száz meg ezer vadász halhatott már bele egy-egy "harcba". Hiszen a vámpír sokkal erősebb mint az ember. Egy vadász akkor jó ha okosabb az ellenfelénél. Csakis akkor járhat sikerrel munkája. Nem az ereje határozza meg, hanem az esze! Az tény, hogy nem sokan tehetnek arról, hogy vámpírok lettek. Nagyon sokan vannak akik egyáltalán nem akartak azok lenni, mégis átváltoztatták. Pedig legtöbben szerintem emberként ugyanolyanok voltak mint mi. Éppen ezért nem mindenki érdemli meg a halált még ha épp vámpírként már kegyetlenek. Nem ők tehetnek róla! Hanem az aki vámpírrá tette őket. Úgy mondja ki a nevem mintha valami régi ismerőse lennék. Meglepetten. De miért? Nekem nem rémlik, hogy találkoztunk volna már. Kíváncsian pillantok rá. - Meglepett? Talán ismer valahonnan? - Kérdezek vissza ugyanolyan meglepetten. Jason McAdams? Tényleg nem ismerős ez a név. Akkor honnan? Alaric? Vagy..? Nem értem! Mikor elveszi a sebről a kezét, először fogok egy vattát és egy kis jód segítségével fertőtlenítem a sebet. - Ez most azt hiszem egy kicsit csípni fog. - Mondom miközben a sebet és környékét törölgetem. - Nem szeretne mégis kórházba menni? Nem olyan mély, hogy nagyobb problémákat okozzon, de azt hiszem nem ártana megnézetni. - Nézek szemébe egy pillanatra csak, hogy lássa komolyan beszélek. Miután befejeztem a fertőtlenítést, leragasztom a sebet. Mást nem is igazán tudok vele tenni...nincs nálam komolyabb felszerelés. - Ezt szorítsa a kezével ha bírja. Az segíteni fog most már a véralvadásban is. -
Vendég
Take care, cuz' I'm a(n)...
Vendég
Tárgy: Re: Vízesés Vas. Ápr. 21, 2013 4:50 pm
Meredith Fell & Jason McAdams
Élesen üt bele a fájdalom a mellkasomba, s nem csak azért, mert megsérültem, hanem azért is, mert oly régi emlékek jutnak az eszembe, amelyet jobb lenne nem felidézni. Tíz éve élek egy olyan életet, amelyben egyedül vagyok, és senkim sincs. Tíz évi oktatásban vettem részt, s épp ennyi időt töltöttem távol azoktól, akiket egykor szeretem. A családom volt a.. mindenem. Úgy éreztem gyerekként, hogy nélkülük semmit sem érek, hogy elveszem, ha nincsenek mellettem, s meghalok, ha már nem lesznek. Ehhez képest most csak is a gyűlöletet érzem irántuk, amely pecsétként íródott a sorsomra. Nagyot nyelek, s megrázom a fejem miközben a nőre figyelek. Néha nem ilyen egyszerű visszacsöppennem a valóságba, hisz van olyan, amikor képtelen vagyok elszakadni a gondolataimtól, amelyek folytonosan előjönnek bennem. Persze a múltban történt dolgoktól már régen elszakadtam, de akkor sem egyszerű ezt kiűzni magamból véglegesen. Nem könnyű a felejtés, s még ha néha úgy is tűnik, hogy megy, az akkor sem jelenti azt, hogy tényleg elfeledtem mindent. Olyan, mintha örökre belém vésődött volna a múltam, s úgy érzem, hogy ettől nem szabadulhattok. Mintha láncra lennék verve, s egy bilincset hordanék magamon, amelyet örökre viselnem kell, s mint egy rab úgy vagyok kiszolgáltatva a sorsnak, amely a rabjává tesz.. Lépteim eléggé lassúak, s kezemmel erősen szorítom az anyagot a sebre, amely a vérrel itatja át az anyagot. Szinte erőtlenül lépkedek előre, s egyre jobban érzem azt, hogy menten itt esem össze, de nem adom fel egy könnyen, hisz tartom magam, s nem hagyom, hogy gyengének tűnjek. Ha lehettek még fehérebb, akkor most az vagyok, hisz nem csak, hogy erőtlenségbe, de vérveszteségben is szenvedek egyaránt. Úgy érzem, hogy meghalok, s már nincs sok hátra az életemből.. Se családom, se szeretteim, se senki, aki mellettem lehetne.. Senkim sincs.. Mindenkit elvesztettem, mindenkit elvettek tőlem, s már csak én maradtam meg a szenvedésre, amelyet talán jogosan meg is érdemlek. Lélegzetvételem lassul, s a fájdalom is erőteljesebben emészt fel belülről. Szinte már éget, és semmit sem hagy belőlem.. -Ne sajnálja, kérem..-Hangom gyengén csendül fel, s szinte erőtlenül.-Már régen történt mindez, s azóta sok minden változott..-Nézem, s egyben követem őt, ahogy eddig is tettem.-Nem erről van szó.. Csak tudja nem volt választási lehetőségem, hisz apám vámpírvadász volt, s éppen emiatt belőlem, és a bátyámból is vámpírvadászt akart kreálni. Azt akarta, hogy vigyük ezt tovább hagyományként, s egészen hat éves koromtól erre képzett ki engem. A bátyám kissé később kezdte, mivel ő nem akart ebben úgymond eleinte részt venni, de végül ő is vadász lett.-Mondom miközben teljesen bele élem magamat a szituációba, mintha újból abban az időben élnék.-Őszintén szólva hat évesként nem volt választási lehetőségem, s most, hogy mindennek a végére értem azt mondom, hogy szeretek vadászni, de annyi vér tapad a kezemhez.. Annyi életet oltottam ki, de megérte, hisz ha nem teszem, akkor még többen lennének ezek a teremtmények, mint most. Csak is az emberekért teszem.. Egy szebb, s jobb jövőért! Annyi életet mentettem meg, hogy az szinte megszámolhatatlan, s épp ez ad nekem erőt, örömöt, s éppen ezért nincs bennem oly sok fájdalom.-Szavaim őszinték, s egyben komolyak is. Oly sok minden változott, s annyira többen vannak ezek a lények, hogy lassan már élő ember nem is lesz.. Akkor miből fognak táplálkozni? Akkor mi tartja majd őket életben? Gyűlölöm a fajtájukat, de persze csak szolidan, hisz vannak, akik kivételt képeznek.-Tudom, s épp ezért kéne tenni valamit, de egy magam kevés vagyok minderre.-Mondom, s a következő megjegyzésére már csak bólintok, hisz tényleg ostobaság volt magamból kihúzni azt a karót.. -Meredith?-Neve hallatán megdöbbenek, s szinte meglepettség tükröződik szemeimben, hisz ő ismerte Alaricet.. Azt, aki miatt a városba jöttem egyrészről, de másrészt viszont muszáj itt rendet tenni végre!-Elnézését kérem, csak meglepett..-Megrázom a fejem, s mikor megpillantom az autót elkönyvelem, hogy már nem sokat kell sétálni előre.-A nevem Jason.. Jason McAdams..-Mondom az eredeti nevemet, amit leginkább használok az emberek társaságában.-Kitartok, az már nem sok..-Mosolygom halványan, s amikor a kocsihoz érünk, akkor nézem, hogy mit csinál, s hallgatom a szavait. Leülök, ahogy kéri, s figyelem mit tesz.-Hát a seb itt lenne..-Lazítok az anyag fogásán, és végül leszedem a sebről azt..
El sem tudom képzelni mit gondolhat rólam. Valószínűleg fogalma se nincs honnan tudok a vámpírokról meg persze róla is. Azt hiszem én is el lennék képedve ha egyik nap bejönne hozzám egy ízig vérig ember és elkezdene beszélni nekem vámpírokról. Természetes, hogy kíváncsi lennék honnan tud mindenről. Így hát magamból kiindulva nem ártana elárulni ennek az úriembernek, hogy én honnan tudok mindenről. De azt hiszem egyenlőre képtelen lennék minden elmondani egy teljesen idegennek. Még barátoknak is nehéz beszélni az elmúlt időszakról nemhogy ismeretleneknek. Talán ha rákérdez beszélek. - Óhh nagyon sajnálom. Nem lehetett könnyű... - Te jó ég! Én itt síránkozom Alaric-ért miközben ez az ember már az egész családját elveszítette. Tényleg nehéz lehet. De egy valamit nem igazán értek. - Nem szeret vámpírokra vadászni? - A kis történetből amit elmondott úgy tűnik mintha egyáltalán nem szeretne vámpírvadász lenni, mintha csak kényszerből csinálná az egészet. Ez pedig így nekem nem teljesen érthető. Elvégre ha nem szereti akkor miért vadászik? - Nem tudom mikor lesz ennek az egésznek vége. Ez csak egyre rosszabb lesz. Nincs biztonságban senki. - Nem mehet sehová úgy egy ember, hogy ne botoljon bele egy vámpírba se. Hála a boszorkányoknak. Pedig elvileg ellenségek lennének. Akkor meg miért készítenek olyan tárgyakat amikkel a vámpírok napon is lehetnek? Ez egyáltalán nem jó! - Nem fog semmi baj történni? Sajnálom de ebben én nem vagyok olyan biztos. Nagy meggondolatlanság volt kihúzni azt a karót. - Bár az tény, hogy még mindig elég jól bírja. Nagyon erős! Más a helyében már rég feladta volna. Ki tudja, talán én is. Lassan indulok a kocsi felé, hogy lépést tudjon velem tartani. - Persze. Meredith. Merdith Fell. És a magáét szabad tudnom? - Kérdezek vissza egy halvány mosollyal, miközben megpillantom az autót. - Mindjárt ott vagyunk. Tartson mostmár ki. - Pillantok rá aggódva. Mikor odaérünk, kinyitom az ajtaját. - Üljön le, könnyebb lesz! Addig én előkeresem ami kell. - A csomagtartóhoz lépek és kiveszem belőle a felszerelésem. - Na lássuk azt a sebet. - Fordulok vissza hozzá.
Vendég
Take care, cuz' I'm a(n)...
Vendég
Tárgy: Re: Vízesés Szer. Ápr. 17, 2013 7:22 pm
Meredith Fell & Jason McAdams
Fájdalom.. Ezt érzem most, és őszintén szólva nem is csodálom, hisz nem rég egy karó volt bennem, de most már nincs, mivel én hülye kihúztam magamból, és persze vérzek. A sebre szorítom erősen a ruhadarabot, vagy jobban mondva anyagot, amely lassan, de biztosan magába szívja a vért.. Erőm jócskán fogyatkozóba, de én voltam az idióta, s a meggondolatlan, szóval bírnom kell a kiképzést, s nem mondhattok kudarcot. Ránézek a nőre, s nem is figyelek másra, hanem csak rá, hisz mégis mit tehetnék? Hallgatom a hangokat, s összpontosítok a nőre is eközben. Egyre gyengébb vagyok, s szinte lassan már olyanná válok, mint egy hulla, vagy mint egy élőhalott. Még egyenlőre élek, de szinte már halottként érzem magam. Hallgatom a nő kérdését miközben kissé ezen elgondolkozom. Mégis honnan tudhat minderről? Hisz az emberek többsége a természetfelettiek létezéséről mit sem tud, de persze már az sem meglepő, hogy tud róluk, hisz sokan tudnak róla, de még elég sok tudatlan ember van ezzel kapcsolatban. Csak remélni merem, hogy nem sokára el kezdenek ezek a szörnyetegek; vámpírok fogyatkozni, hisz elég már belőlük.. Épp elegen vannak! -Igen vadász vagyok, de persze nem önakaratomból.. Inkább úgy fogalmaznám, hogy egészen kiskoromtól kezdve erre lettem kiképezve, hisz a családom..-Nagyot nyelek.-Vagyis jobban mondva az apám vadász, és így emiatt én is az lettem végül, de ez már nagyon régen történt, és több mint tíz éve nem él már a családom egy tagja sem.-Mondom szinte érzéstelenül miközben tisztábban vagyok vele, hogy igen is élnek, csak én hagytam ott őket.. Ha a szüleim nem teszik azt, vagyis ha az apám nem mondja azt, ha nem vág ilyet a fejemhez, akkor még mindig mellettük lennék, de nem.. Ők szúrták el, s remélni merem, hogy fáj nekik, s szenvednek!-Tudom, épp azt csinálom, és ne aggódjon értem!-Mondom egy halvány mosollyal az arcomon.-Tudom épp ezért is jöttem ide, de persze más tény is szerepet játszik ebben.-Mondom kissé rejtélyesen, hisz Alaric miatt jöttem eredetileg, de ha már itt vagyok, akkor lehet ez is a célom.-Higgye el nem fog történni semmi baj!-Mondom komolyan miközben a szemébe nézek.-Rendben, követtem.-Mondom miközben megindulok utána.-Szabad tudnom, hogy mi a neve?-Kérdezem meg a nőtől, amikor mellé érek. Igazán különös, hogy épp jókor jelent meg itt ezen a helyen, bár sejtem, hogy miért jött ide, és én persze még a kis nyugalmát is elrontottam azzal, hogy pont itt voltam sérülten.. Lényegtelen most már.. Nem húzom sokáig már az idejét, csak legyek túl ezen az egészen, és békén hagyom őt. Lélegzetvételem egyre szaporább, s lépteim egyre lassabbá válnak, de még tartom magam, s éppen emiatt nem esem a földre. Erőm már alig-alig, de még élek..
Örülök, hogy elmondta mi történt vele. Természetesen ahogy megláttam ezt az embert már rögtön tudtam mi szúrta bele azt a karót, de mégis jobb nekem is és neki is ha nem kell titkolózni. Talán még jól is esik találkozni egy Rick-hez hasonló vadásszal. Azt is el tudom képzelni, hogy ismerték egymást. Hiszen itt többnyire mindenki valamilyen szinten ismer mindenkit függetlenül attól, hogy él vagy nem. Na meg véleményem szerint senkinek nem árt ha jóban van egy vadásszal. Különösen egy vámpírokkal teli városban. Egyszer még lehet, hogy neki kell majd segítenie rajtam. És biztosan szívesen is tenné ha közben megölhet egy vérszívót. Persze egy szóval sem mondta eddig, hogy vadász...de mégis azt gondolom. Elvégre nem mindenki szaladgál ilyen felszerelten. - Jól sejtem, hogy maga egy vadász? - Kérdezek rá mindenesetre, csak mert a női logika túl sokat tud néha beleképzelni a dolgokba. Ami valljuk be nem mindig túl sikeres! Viszont annak megintcsak örülök, hogy végre elfogadja a segítségem és be is látja, hogy nem marad túl sokáig életben ha nem kap kezelést. Számos probléma jelentkezhet még...elvérez, elfertőződik a seb, és persze azt sem tudni milyen belső sérülés történt. Ha egy létfontosságú belső szerv megsérült talán még én sem segíthetek rajta. De ne a legrosszabbra gondoljak már! Ha így is lenne, nem tudna mozogni sem. Szóval nem hinném, hogy annyira komoly lenne. - Csak jó erősen szorítsa a sebre. Nem messze van az autóm. - Mondom aggódó tekintettel. Egyáltalán nem tűnik erősnek. Csak bírja ki az autóig. Utána már nem lesz olyan nagy a veszély, de persze ezt is csak egy teljes vizsgálat után tudnám megmondani. - Hát az tény, hogy meggondolatlan és hülyeség...de mégis jó célt szolgál. Mostanában nagyon elszaporodtak a vámpírok. Az emberek viszont vészesen fogynak. - A kórházban annyi sérült van, hogy már nem tudok mit kitalálni magyarázatként. Mert hát sokan kíváncsiak rá, hogy mi is van. Én meg? Össze vissza hazudozok nekik. De hát mi mást tehetnék? Nem mondhatom el senkinek az igazságot. Annak én is innám a levét! - Nem szívesen ások el senkit. Egyébként meg nem hagynám, hogy elvérezzen. Csak reménykedjen, hogy nem történik nagyobb baj! - Lassan elindulok az autó felé. Lehet hogy sietni kellene de mit ér az ha nem jut el a kocsiig? Nem hiszem, hogy el tudnám vinni úgy, hogy ne okozzak csak nagyobb kárt. Ide pedig aligha tudnék behajtani a sok fa miatt. - Erre jöjjön. Ha segítség vagy támasz kell csak szóljon. - Még ha nem is túl sokat tudok segíteni, mégis megpróbálom ha kell. Sajnos nem vagyok valami szupererős, de hát na! Csak nőből vagyok!
Vendég
Take care, cuz' I'm a(n)...
Vendég
Tárgy: Re: Vízesés Csüt. Ápr. 11, 2013 6:17 pm
Meredith Fell & Jason McAdams
Egy igazán hülye, s makacs személyiség vagyok, de hát ez vagyok én, s ezen nem szeretnék változtatni.. Tudom, hogy óriási baromság volt kihúzni magamból a karót, de hát nem tehettem mást. Nagyon fájt már az is, hogy seb keletkezett rajtam, de hogy még a karó is benne volt a gyomromba, csak még nagyobb fájdalmat okozott, amit szinte nagyon nehezen bírtam elviselni. Ezért képtelen voltam ehhez az őrült, de egyszerű megoldáshoz folyamodni, bár az életembe is kerülhet a dolog, de hát van ilyen.. Vagy megélem a holnapot, vagy sem, de legalább abban a tudatban halok majd meg, hogy végeztem azzal a szörnyeteggel.. Életem során már többször is megsebesültem vámpír által, de sosem akadályoztak meg a sebeim abban, hogy vadásszak ellenük.. Mindegyiket egytől egyig megölném, ha tehetném, de hát koránt sem ilyen egyszerű a dolog, hisz ember vagyok, aki lassabb, mint egy vámpír, s még erőtlenebb is vagyok tőlük. De ezek csak apró dolgok, s a vadászataim sikeresek, hisz mindig akad olyan vámpír, akivel sikerül végeznem. -Rendben, legyen..-Adom meg magam végül, hisz szembe kerülök azzal a ténnyel, hogy tud a természetfelettiekről.-Vámpír szúrta belém a karót, de ő már halott szóval legközelebb nem igen árthat számomra, s senki számára sem.-Jelentem ki egyszerűséggel neki. A tájat szemlélem, s kissé a gondolataimba merülök. Egész életem során szeretem a kihívásokat, a kalandokat, és az izgalmakat, s szinte sosem maradtam ki semmiből sem. Részt vettem az élet nagy dolgaiban, amiben csak lehetett, s szinte mindent kipróbáltam. Újabb, és újabb célokat tűztem ki magam elé, s most ennek köszönhetően tartok itt, ahol vagyok. Egy sikeres nyomozó lettem, s nem utolsó sorban kiváló vadász is vagyok. Ritka az az eset, amikor nem vadászok le egy vámpírt, de megesik, hisz nem célom megölni az ártalmatlanokat, viszont azt sem tűröm, ha túl sokan vannak, s épp ideje ezt a helyt kissé megtisztítani. Muszáj helyre rakni a helyi vámpírokat, hisz ki tenné meg, ha nem én? Ki ölné meg őket? Erre lettem kiképezve az évek alatt, s épp ezért is ölök olyan kegyetlenül, s szinte már ridegen, mintha csak egy megszokott hobbim lenne, hogy eltávolítsam őket.. -Szerintem el tudok menni addig, bár a seb vérzik, s fáj, de azért még élek..-Mondom a nem messze álló nőnek őszintén.-Tudja imádom az őrültségeket, s épp ez is egy meggondolatlan hülyeségem egyike..-Mondom, és erősen szorítom az anyagot, amelyet a sebre szorítok. Nagyon fáj, s ez a fájdalom nem szűnik, inkább csak erősödik..-Ha elvérzem, akkor megtenné nekem, hogy elás?-Nevetek fel keserűen miközben óvatosan elindulok, s végül megállok mellette.-Most merre? Mutassa az utat kérem, én meg követem önt.-Mondom kissé halkan, de hallja a szavaimat pontosan. Erőm egyre fogyatkozik, s szinte úgy érzem már magam lassan, mint egy hulla..
Mostmár teljesen biztos vagyok benne, hogy az a bizonyos "illető" egy vámpír volt. Egy épp eszű ember nem művel ilyet. És persze azért nem akarja elmondani nekem mert azt hiszi nem tudok róla. Na de majd mindjárt meglepem. Muszáj elmondania mi történt vele. És akárhogy is ellenkezik segíteni fogok rajta. Bele is halhat abba a sérülésbe ha elvérzik. Alaric is pont ilyen volt mint ez a fickó, és hát Rick is végül mindig beleegyezett a segítségembe. - Ugyan! Azt hiszem semmi kétségem felőle, hogy nem ember volt az a támadó. Szóval nem kell titkolózni! Több ilyet láttam mint maga azt gondolná. - Még rosszabbat is láttam, de ezt nem éppen áll szándékomban elárulni. Viszont ha ő egy vadász, akkor hogy nem hallottam még róla? Vajon Stefan és Damon tudnak róla? Lehet nem ártana figyelmeztetni őket, hogy kicsit vigyázzanak. Bár ha Damonnal beszélek körülbelül olyan mintha a falnak beszélnék.Mindegy! A lényeg, hogy csak ők tudnak rajtam segíteni, ahogy Alaric-nek is segítettek, így nem hagyhatom, hogy most megölje őket egy vadász. Mikor keresgélni kezd valamit abban a táskában csak figyelem, hogy mit is akar kezdeni magával. De mikor rájövök, hogy mire is készül egy hirtelen mozdulattal megindulok felé. - Ne! - Kiáltok fel, de már késő. Kihúzta magából a karót. Ami nagyon rossz döntés volt. Így csak még jobban vérezni kezd. Kéznél pedig nincs semmi amivel el tudnám állítani. Meg hát nem ártana fertőtleníteni sem. Hiszen el is fertőződhet.Az pedig nagyon veszélyes. Nem értem miért kell ilyen keményfejűnek lenni? Ha megengedte volna, hogy segítsek most nem lenne ilyen nagy baj. - Ezt nem kellett volna! Ha el tud jönni az autómig ott segíthetek. El tud jönni? - Kérdezem kissé idegesen. Hogy lehet valaki ilyen felelőtlen?
Vendég
Take care, cuz' I'm a(n)...
Vendég
Tárgy: Re: Vízesés Hétf. Ápr. 08, 2013 5:58 pm
Meredith Fell & Jason McAdams
Belélegzem a friss levegőt miközben megnyugszom teljesen, s próbálok nem az érezhető fájdalomra koncentrálni. Kizárom a szúrás okozta fájást, s minden erőmmel összpontosítok arra, hogy elfelejtsem még az érzését is annak, hogy bennem éppenséggel egy karó van. Körül tekintek a tájon; a vízesés okozta látványon, s eközben hallgatom tisztán a hangokat, amely a környéken elhangzik. Aaron szavai járnak a fejemben, miszerint; "Senki sem lehet jó vadász, ha nem kap egy-két sebet, s nem éli meg azt.. A vadász egyik legfőbb jellemzője, hogy tűri a fájdalmat; a kínt, s ezért éli túl mindazt.." A nő szavai húznak vissza a valóságba, s ezúttal már ránézek, de semmit sem mondok.. Szóval orvos, s ő éppen tudna nekem segíteni, de nem érzem veszélyben magam, hisz semmi bajom sincs, - egy karó áll ki belőlem - teljesen jól vagyok! Újabb mondani valóját hallgatom miközben leveszem magamról az íjamat, s a tegez-t, amelyben a nyíllak vannak, s magam mellé rakom őket majd egy kis erőlködés segítségével felállok sikeresen. Gyengének, s erőtlenek érzem magam jelen pillanatban, de ennek ellenére állok, s a nő előtt nem is olyan messze. Szemébe nézek szinte halálosan komolyan.. -Nem hiszem, hogy lényeges, hogy ki támadott meg.. Az illetőt nem ismerem, s nem is akarom!-Jegyzem meg sejtelmesen. A vámpír már halott, ezért nem lesz vele többé gond, de ez a seb viszont fáj, s nem igen fog csak úgy eltűnni..-Tudom, hogy tudna nekem segíteni, de értse meg, hogy semmi bajom sincsen, majd elintézem később..-Makacsságom szinte határtalan, de hát nem tehettek róla, hisz ilyen vagyok, s ez már nem igen fog megváltozni. Hátrálok pár lépést a felszerelésemig majd a sebre nézek, amely nem igen szép, s főleg úgy, hogy egy karó áll ki belőlem. Ma nincs szerencsés napom, de hát ez van, ezt kell elfogadni. Leguggolok majd a tegezből elő húzok egy némi nemű anyagot, aztán egy hirtelen mozdulattal kirántom magamból a karót, s az anyagot a vérző sebre tapasztom, de kérdéses, hogy a vérzés elfog-e állni vagy sem. Erősen rászorítom, s csak reménykedem, hogy ez hatásos, bár az orvosnő jobban tudja, hogy mit kell tenni ilyen helyzetben, mint én. A karót egy pontos mozdulattal eldobom a lehető legmesszebbre miközben óvatosan felállok, de a kezemet nem szedem le a sebről; az anyagról.-Mondja tud valami hatásos módszert a vérzés elállítására?-Teszem fel a kérdést egyszerűséggel miközben a nőre pillantok, s a felszerelésemet az egyik kezemmel felszedem a földről, s a nő elé lépek végül.-Ha lenne nálam varrókészlet, amely ilyenkor alkalmas, akkor visszavarrnám a sebet, de amint látja nem mindig hordok magamnál ilyent..-Mosolyodom el halványan, hisz a fájdalom hirtelen élesen nyíllal belém. Bár az arcomon a fájdalomnak egy jele sem látszik, de ennek ellenére belül érzem, s szenvedek tőle nagyon is. Várom a hölgy válaszát miközben készen állok arra, hogyha el kell indulnunk..
Kezdőlap
Kedd Márc. 10, 2015 6:16 pm by Vendég
