Legalább végre csendben van, aminek rettenetesen örülök. Nem tudok úgy koncentrálni, ha valaki folyton a fülembe duruzsol. Megőrjít vele. Ráadásul az, hogy Katherine-nel kellett alkut kötnöm, az maga a pokol. Bár nem szándékozom teljesíteni az alkut. reményeim szerint a varázslat által majd visszatér valami ellensége, aki menekülésre készteti. Bár azért kíváncsi lennék, mennyi ellensége van egy ilyen nőnek, mint ő? Biztos sok, soknak kell lennie. Hiszen a városban egyetlen személyt sem tudnék mondani, aki szereti. Talán ha megigézik akkor, de amúgy. Én is gyűlölöm őt, de kellett a sírkő, és valahogy ki kellett csalnom belőle. Persze kínozhattam volna az erőmmel, és meg is ölhettem volna vele, de sokáig tartott volna, nekem meg nincs annyi időm. Sőt. Nekem most kellett, meg akarom óvni Elenát. És Jeremy-t és mindenki mást ebben a városban. Elenának gyógyír kell, ami eltűnt, és csak Qetsiyah tudja elmondani nekem az összetevőit. Egy másodpercre sincs bűntudatom, amiért átvertem az átverések mesterének hitt Katherine Pierce-t. Ha elérem a célom, akkor teljesen mindegy, mit tesz velem. Na jó annyira nem, mert előtte meg kell csinálnom a gyógyírt. Meg kell mentenem Elenát ettől az egész vámpíros dologtól. Meg Silas-tól.
A Nagyi szelleme velem van, és figyelmeztetett. Hozzá beszéltem, Katherine meg meghallotta. Ahogy majd lassan meghallhatja azt is, hogy több szellem is sustorog, vagy én nem tudom, de körül vesznek minket. Motoszkálást hallok a kripta közelebbi helyeiről, egy pillanatra megijeszt, de ez ezzel jár. Ez a varázslat ilyen. Csodálom, hogy Katherine még nem könyörgött a szétválasztásért.
- Muszáj mindig megzavarnod? - Pillantok felé dühösen, és egy pillanatra mozdulatlanságot érezhet, amit eltüntetek, majd ismét varázsolni próbálok. Qetsiyah-t hívom, miközben észrevétlenül leomlik teljesen a fal a háromszög belsejében, így sokkal hangosabbá válnak a szellemek, akik eddig láthatatlanok voltak. - Talán csak nem félsz, Katherine? - Kérdezek vissza gúnyosan. Az erő csak úgy tombol bennem, de valami kezd kicsúszni az irányításom alól és egy cseppnyi félelem lesz úrrá rajtam. Gyengülök, és egy pillanatra erős nyomást érzek a mellkasomon, amit Kath is megérezhet. Olyan ez, mintha valaki megmarkolná a szívemet,, és nem ereszti, mintha nem én irányítanék. De nem hagyom abba a varázslatot, mikor már majdnem készen vagyok. Lassan elérem, amit akarok, lassan minden világos lesz, de Qetsiyah mintha rejtőzne. Magam sem értem, mi van most, félek, hogy elrontottam valamit... És az erőm vészesen fogy...

Mély levegőt veszek, szinte már elfelejtettem Katherine mennyire elviselhetetlen tud lenni. Nem elég neki a régimódi vámpírhalhatatlanság, neki a teljes sérthetetlenség kell. Vagyis kellene, de nem hiszem, hogy meg fogom adni. Az ígéretemhez még mindig hű vagyok, s nem fogok hozzásegíteni egyetlen vámpírt sem a teljes sérthetetlenséghez, mert egyik sem érdemli meg. Akkor miért Katherine érdemelné meg? - Összekötöttem az életünket is, és ne aggódj, egyikünk sem fog meghalni, megvan az erőm a varázslat elvégzéséhez... Bár ha tovább fecsegsz feleslegesen, lehet, hogy elhamarkodott kijelentést tettem! - Pillantok rá rideg tekintettel. Nem félek tőle, azért mert ötszáz éves, már megelégeltem, hogy a vámpírok mindig meg akarják mondani, mit tegyek, és mit ne, most épp itt van az ideje, hogy én döntsek. Hogy én irányítsak, és én rángassam őket. Undor fog el, hogy alkut kellett kötnöm Katherine-nel, még ha ez az alku igazából üres szavak összessége, akkor is. De a cél érdekében mindent meg kell tennem. Elena nem maradhat vámpír. Először Caroline, aztán Elena. Ráadásul még anyám is egy közülük, s míg én halandó maradtam, ők örökké élve járják majd a nagyvilágot, s majd mikor varázsolni kell, akkor jó leszek megint. Feszülten csóválom meg a fejem, majd ismét folytatom a mormolást, mely igazából egy halk varázsige, s amint érzem a vért csorogni ujjaimon, rájövök, hogy sikerülni fog. Hogy az erő, ami bennem van, amit látott Jeremy, az közel sem a teljes erő, ami most bennem lakozik. Mikor a fények kialszanak, már tudom, hogy a varázslat sikeres, de nem lebontani akarom a falat, csak Qetsiyah-t elérni, hogy segítsen, hogy a gyógyír összetevőit megossza velem, így egy újabb varázzsal folytatom, vagyis folytatnám, ha Katherine nem zavarna meg. - Ha nem zavarnál meg két percenként, valószínűleg hamarabb készen lehetnék! - Nyitom ki a szemeim, miközben igencsak mogorva hangon szólalok meg. Nem szeretem, ha megzavarnak a bűbájban. Törökülésbe ülök, kezeimet a térdeimre fektetem hunyom le ismét a szemeim, s már hallom, hogy a szellemek hangjukat hallatják a barlang többi részén, halk suttogások, melyek erősebbé válnak, a fal gyengül, s talán egy kívülállót megrémítheti a barlangot bejáró hűvös szellő, én kezdem megszokni, hogy ez ezzel jár. A suttogás erősödni kezd, ahogy a szél is belekap Katherine hajába, mint az enyémbe is, de most nem szabad feladni, érzem, ahogy az erő átjárja testem, érzem, ahogy fekete erek futnak végig arcomon, s nyakamon egyaránt. Érzem, hogy ez az erő ki fog szabadulni belőlem, s egy belső hangot hallok a fülemben.
- Bonnie, ne tedd! Ez az erő sok neked! Bonnie kérlek! - A hang megszólalásik hasonlít a Nagyim hangjára, melyre ki is nyitom a szemeimet, s Katherine mögött észre is veszem nagymamám alakját halványan. - Meg kell tennem! - Suttogom alig hallhatóan, miközben egy könnycsepp szántja ketté arcomat, mely nem csak a bánat könnye. Felszabadultam, de egyben egyre jobban elhatalmasodó nyomás lesz úrrá mellkasomon, s most veszem csak észre, hogy a fal, mely elválasztja a két világot - élőket és holtakat -, elhalványodott és én pengeélen táncolok...

Feszülten hagytam ott az iskolát azzal a céllal, hogy ennek véget kell vetnem. Nem tudom nézni, ahogy Elena az emberségét félredobva válik Katherine Pierce kiköpött másává. Nem hagyhatom neki. Össze kell kötnöm a mészárlások helyeit, és gyengítenem a falat, hogy beszélhessek Quetsiyah-val, aki létrehozta a gyógyírt, hogy megcsinálva Elenának is beadhassak egyet. Nem lehet többé ilyen. Jeremy-vel kellene lennie és nem eljátszani a drámakirálynőt. Idegesen kutatok a varázskönyveim között, s tudom, hogy nincs telihold, de képes vagyok arra, hogy lebontsam a falat, ha részlegesen is, de meg kell tennem. Ehhez pedig Katherine Pierce kell. Akinék a sírkő van, abban van Quetsiyah megkövesedett vére, mely erőt adhat, hogy a túlvilágról magamhoz hívva segítsen. Persze semmi sincs ingyen, szóval felajánlottam neki a Silas-féle halhatatlanságot cserébe, hogy megkaphassam, amit akarok.
Könnyebb volt elhitetnem Katherine-nel, hogy megkaphatja az áhított sebezhetetlenséget, mint hittem. A szabadságra való vágya mindennél hatalmasabb, ezért ez a legnagyobb gyengéje, de szerintem ezt mindenki tudta eddig is. A kriptához érve nem várok rá, hanem bemegyek, ahol már rögtön le is támad.
- Egyelőre még én teszek neked szívességet! - Veszem magamhoz a nehézkes követ, miközben egy magamban elmormolt varázsigével összekötöm kettőnket. Ez egy biztosíték, hogy ne lépjen meg a kővel együtt, majd felnézek rá. - Összekötöttem a mészárlások helyeit. Nem akarom teljesen lebontani a falat, csak amíg nem érem el Quetsiyah-t. Ő hozta létre a halhatatlanság igéjét, csak ő tud segíteni, de gyere! - Megyek beljebb a kriptában, és Katherine nem tud mit tenni, jönnie kell velem, hiszen ahogy pár lépést teszek, mintha valami láthatatlan kötélnek köszönhetően neki is jönnie kellene. Nem tud ellene mit tenni. Én pedig nem fogom megmagyarázni, hiszen talán magától is rájött a dolgokra. Mikor körbenézve meglátom a megfelelő helyet, a fáklyák meggyulladnak körülöttünk, és én két kezembe fogva a követ mormolni kezdek. El kell érnem. Elenáért. A kőből lassan indul meg valami vörös folyadék, érzem, ahogy végigfolyik az ujjaimon. A fáklyák lángjai a magasba szöknek, én pedig tovább mormolok, tudván, hogy közel a cél...

szavak: 326 zene: Dark Paradise megjegyzés: Átírom, ha kell! credit:

Izgalom? Egy ideje már elegem van belőle, pontosabban szólva azóta, hogy vadásznak tanítanak otthon és minden cselt belém vernek, ami csak hozzásegíthet a vámpírok sikeres elpusztításához. Lehet, hogy egy egyszerű halandónak fontos az izgalom, sőt némelyikük még adrenalinfüggő is, de én egy ideje azt kívánom, hogy bárcsak ne kellene foglalkoznom ezen teremtmények világával. Bárcsak fittyet hányva élhetném a saját életemet Walter-rel az oldalamon, lassan megőszülve, unokákkal körülvéve magunkat. Mert minden normális ember ezt akarja, ugye? Kár, hogy én sosem voltam hétköznapi vagy normális és épp ezért, most sem vagyok benne biztos, hogy ez az álmom. Titkokban ugyanis élvezem a kalandokat, a keresést, még ha ez betegesen is hangozhat egy nő szájából, aki tizenkét éves korában már elpusztított egy vámpírt. Az agyam máshogy működik mint a legtöbb ember agya, ahogy minden más a testemben - épp ezért kell most bolondnak neveznem magam, amiért megtörtént a kis afférunk Tish-sel. Reménykedem benne, hogy ezek után nem látom és örökre elfelejthetem.
Zavar a sötétség, zavar, hogy az ég világon semmit sem látok, legfeljebb körvonalakat és azokat is csak homályosan. Hol beszívom alsó ajkam, hol ráharapok és el sem képzelem inkább, hogy merre tévedhet olykor tekintete... Teljesen hülye vagyok! Ahogy én, úgy ő sem láthat valami jól ebben a "megvilágításban", tehát felesleges aggódnom. Ugye?
- Elismerem, hogy vannak még, de nagyon kevesen. Túl kevesen ahhoz, hogy bárkiben bízzunk anélkül, hogy előtte kérdőre vonnánk vagy azt kérnénk, bizonyítson - sóhajtok és közben örülök, hogy ezen a ponton legalább dűlőre jutok az idegennel - Nem tudom, miért akarnál megölni... de kérdezd a gyilkosokat, hogy ők miért teszik! Szerintem a fele meg sem tudná magyarázni, mert csak szórakozásból teszik... vagy azért, mert túl gyakran elborul az agyuk. Honnan tudhatnám, hogy te nem vagy elborult elméjű gyilkos csak mert jól leplezed? - vonom fel szemöldökömet kíváncsian és rámarkolok a gyújtóra, mintha az bármi védelmet is adhatna, ha esetleg nekem rontana a férfi.
Kezdek egyre jobban kiengedni, egyre fesztelenebbül megy a beszélgetés és jelen pillanatban ez egyetlen örömforrásom. A másik az lenne, ha hirtelen felbukkanna Walter, magához szorítana és megcsókolna. Láthatnám, hogy minden rendben és nem lett vámpír. Nem akarom, hogy az legyen! Ha átváltozna, mégis mit tehetnék? Vagy ellenszegülök a családomnak és hátat fordítok eddigi elveimnek, vagy egyszerűen karót döfök a szívébe és örökre elpusztítom az embert, akit tiszta szívemből szeretek... akiért képes voltam ebbe az átkozott városba is elutazni. Pedig Chicago picit arrébb van, ráadásul nem is vagyok eleresztve vagyont illetően.
- Furcsa. Azt hittem minden férfi ért a fegyverekhez. Kivételes vagy - ejtek meg egy apró mosolyt, felbátorodva, hogy ugyebár nem látja sem az arcomat, sem a szememet... így azt sem, mikor mosolygok - Nem érdekel, mennyi időmet veszi el. Ha kell, egész álló nap keresem. Ő... fontos nekem - nyögöm ki végül és azt hiszem, a jövendőbelimről való beszélgetést is le is zárhatjuk. Még akkor is, ha ő nem tudja pontosan, milyen kapcsolatban is állok Walter-rel... sőt még a nevével sincs tisztában.
Annak ellenére, mennyire furcsállja, hogy megrémültem és hogy nem bízok benne, most óvva int a kinti veszélyektől. Na ne mondja! Mystic Falls-ba érkezésem óta túl vagyok egy farkastámadáson és egy közelharcon egy vámpírral. Azt hiszem, ennél nagyobb izgalmakra nem vágyhatok és minden jogom meg van félni az itteniektől, legyenek azok emberek, farkasok vagy vámpírok. Egyébként sem vagyok még teljes mértékben biztos abban, hogy Daniel - igen, már el is árulta a nevét - nem egy közülük. Látszólag olyan, mint én, de a belső sok mindent rejthet.
- Kösz a jó tanácsot, de tudok vigyázni magamra - jelentem ki kissé nyersen, de reményeim szerint nem veszi majd magára, ahogy az eddigi csípős válaszokat sem - Sutton. Chicago-ból - késztetést érzek arra, hogy ezt is hozzáfűzzem és ne higgye, hogy én is ebbe a szerencsétlen városba tartozok. Sosem lennék a lakója, a világ minden kincséért sem. Sőt, még ha Walter-nek ez lenne a terve, akkor sem.
Látom, hogy megmozdul és értékelem, hogy felém azonban egy tapottat sem tesz. Nagyot nyelek, a pulzusom az egekig ugrik most, mert nyilván nem véletlen mozdult meg és nem véletlenül némult el. Gyorsan életre hívom ismételten a lángot ezüst színű gyújtómból és megteszem a kezdő lépést, s odamegyek Daniel-hez. Az arcán aggodalom tükröződik - minél közelebbről látom, annál sármosabbnak és vonzóbbnak tűnnek vonásai. A dohszag mintha erősödne, hirtelen fojtogatni kezd.
- Mi az? - suttogom, s érzem, hogy valami nincs rendben. Csak tudnám mi az! Megőrjít, hogy erre az emberre vagyok utalva - Ha ez az egész átverés és csak megjátszod ezt az enyhe pánikot, akkor én esküszöm, hogy... - aztán elhallgatok, mert árnyékot látok rávetülni egy szemközti falra.
Kezem Daniel karjára csúszik és megszorítom azt, hogy hátha figyel rám, mert ha ezt megtenné, akkor látná, hogy biccentek egyet az árnyék felé, hogy nem-e tudja ki az. Nem ijedtem meg, csak egy másodpercre... Bármikor képes lennék harcba szállni vele. És akár még Daniel-lel is, azonban egyenlőre egyikkel sincs okom.

Olyan, mintha kicsit elmélázna és mintha nem figyelne rám. Mintha egyáltalán meg sem hallotta volna, mikor azt mondtam, képes vagyok fejbe lőni. Hát persze. Tipikus Virginia-i tuskó, aki azt hiszi, egy nőnek nem lehet annyi merészsége, hogy meghúzza a ravaszt, mikor egy furcsa idegennel találja szemben magát. Ráadásul ezt a furcsa idegent veszélyesnek is érzem, a női megérzések pedig ritkán csalnak. Van valami a szemeiben... hogy lehet valami egyszerre megnyugtató és frusztráló? A fél karomat odaadnám, ha most beleláthatnék a fejébe és tudhatnám, hogy hazudik-e vagy sem. Pár hete vagyok csupán itt, mégis csak negatív tapasztalatokkal gazdagodtam ez idő alatt. Nem, Tish nem tartozhat a pozitívumok közé, mert minden erejével azon van, hogy elszakítson Walter-től és tönkretegye az életemet. Zavar, hogy nem keresett már három napja - szokásától eltérően -, egy részem viszont kezd megnyugodni, mert végre elfelejthetem őt és mindent, ami akkor történt. Az nem én vagyok. Az valaki más, aki kikapcsolódásra vágyott és feledésre, hogy meneküljön ebből az őrült világból. I find it hard to tell you, I find it hard to take, When people run in circles its a very, very, Mad world, mad world... Idézem fel magamban ebből kifolyólag Gary Jules Mad World című slágerét, végül nagyokat pislogva koncentrálok ismét az idegenre.Megrökönyödve hallgatom, amit mond és egy pillanatra eluralkodik rajtam a bűntudat. Valóban ennyire paranoiás lennék, hogy már egy ártatlan, elmélkedni vágyó srácban is a gonoszt látom? És még én nevezek másokat előítéletesnek és sznobnak... Egy fokkal sem vagyok jobb, csupán annyiban, hogy emberként élek, nem pedig vámpírként. Megfordult már a fejemben, hogy mi lenne, ha kiszűrném a gonoszt és csak őket ölném meg, életben hagyva a jólelkű vérszívókat, de egy rossz tapasztalat jóvoltából rádöbbentem, hogy ilyen nincs. Bármikor úrrá lehet rajtuk - hacsak egy másodpercre is - a vérszomj és akkor nincs menekvés. Az ösztöneikre fognak hallgatni, nem pedig az érzéseikre.
- Bocsánat, Mr Világfájdalom, hogy nem tudlak megérteni annak ellenére sem, hogy ebben a pillanatban ismertelek meg. Talán, ha nem lennél ilyen hátborzongatóan néma, mikor közeledik valaki, akkor most nem fognék rád fegyvert - makacsul próbálok igazat adni magamnak, de tudom, hogy ebből a helyzetből már nem jövök ki jól. Legalább megpróbálom fenntartani a látszatát - Nem ártottál semmit, ez igaz. Viszont sokan mások igen és nem érzem úgy, hogy vakon bíznom kéne bárkiben is errefelé. Ez pedig itt megvéd az olyanoktól, akik másnak mutatják magukat csakhogy közelebb édesgessenek, aztán megöljenek engem - megemelem egy picit előtte a fegyvert, hogy lássa mire célzok végül mély levegőt veszek és véglegesen elhajítom a Berettát.
Megnyalom alsó ajkamat, ami már szárazra lehet repedezve annak jóvoltából,hogy legalább két napja élek egy pohár vízen. Nem azért, mert ne lenne rá pénzem, hanem mert hetek óta nincs étvágyam és még csak szomjasnak sem érzem magam. Azt az egy pohár vizet másfél napja tuszkoltam le a torkomon, mert kezdtem szédülni. Félek, lassan az erőtlenség is úrrá lesz rajtam, amiatt, hogy nem eszek és a kalóriákkal még csak köszönőviszonyban sem vagyok mostanában.
- Szuper, akkor már ketten vagyunk - emelem meg szemöldökömet, aztán összefonom karjaimat mellkasom előtt - Állatokra? Egy Berettával? Látom, nem az eszedért szeretnek az emberek. De ha nagyon tudni akarod, keresek valakit. Minél hamarabb meg akarom találni és nem vagyok benne biztos, hogy az a fajta, aki... akinek napközben támad kedve egy sétára - nyelek egyet, a puszta gondolat is, hogy Walter talán vámpír lett, elkeserít és görcsbe rántja a gyomromat.
Apropó, Walter. Ez a férfi félelmetes vonásokat visel - félelmetesek, mert kicsit mintha a barátomat látnám benne. Természetesen erről nem szándékozok említést tenni, mert a végén még a fejébe szállna a... nem is tudom, mi. Lényeg a lényeg, elég furán venné ki magát, ha közölném, hogy hasonlít a jövendőbelimre.
- Elárulnád legalább, hogy hogy hívnak? Ha már így rám ijesztettél és különben is elég idegesítő, hogy nem tudom - vállat vonok, szenvtelen stílusom miatt könnyedén hátat fordíthatna, de tudom, hogy nem fogja megtenni. Nem fogja, mert nem tűnik egy sértődékeny típusnak és olyannak sem, aki megszegné a szavát, miszerint nem közelít felém.
Zsebre teszem a gyújtót, kétségbeesetten vágyom most arra, hogy kimenjünk és ne itt lent, a hidegben és a félhomályban kelljen társalognunk.

Úgy érzem magam, mint tíz éves koromban, mikor apa erősen rázva felém mutatóujját figyelmeztetett, hogy nem lesz jó vége annak, ha belenyúlok a konnektorba. Nem tudtam, hogy mi történik, ha mégis megteszem, hiszen nem tapasztaltam még - csak hallomásból értesültem a "megrázó" élményről és a rajzfilmekben láttam az égnek meredő hajszálakat egy alapos konnektorba-nyúlás után. Ugyanerre emlékeztet a mostani helyzet, amikor is szinte utasítást kaptam, hogy ne keressem tovább Walter-t, mert veszélyes, én mindennek ellenére megtettem. Konnektorba akartam nyúlni. Talán nem lesz jó vége, talán csalódni fogok, ha megtalálom és az sem kizárt, hogy mással lesz majd, de biztosra veszem, hogy megéri mindez. Szeretem annyira, hogy legalább próbálkozzak a felderítéssel, a kapcsolatunk helyrehozásával és a válaszok keresésével. Sutton Avidan-t nem lehet csak úgy elhagyni minden szó és telesírt levél nélkül.Mikor megszólal, nem tudok nem arra gondolni, hogy milyen furcsán beszél. Nem pöszít, nem selypít, de még csak nem is dadog - sőt, gyönyörűen artikulálja a szavakat -, mégis van benne valami, ami csiklandozza a fülemet. Nem normális, még a hangszíne sem. Túl lágy, túl krémes, túl hívogató. Mintha így próbálna közelebb csalni magához, megeshet, hogy teljesen akaratlanul. Nem zárom ki annak lehetőségét, hogy vámpírral van dolgom, viszont szavai ennek ellentettjét próbálják elhitetni velem. Néhány kósza tincs mintha szemébe lógna - engem kifejezetten zavar. Erős késztetést érzek, hogy felbátorodva odanyúljak és kisöpörjem őket zafírként tündöklő íriszei elől. Nem teszem, hiszen érdekesen venné ki magát a dolog, lévén, hogy ebben a pillanatban ismertem meg és még csak a nevét sem tudom. Őszintén megvallva, nem is hajt a kíváncsiság, hogy tudomásomra jusson, miként hívják.
- A múlton? Már megbocsásson, de alig tűnik idősebbnek nálam. Túl régre nyúló múltja nem lehet és... áh, a francba is! Tegeződhetnénk? - morgok, mert maga a helyzet is feszélyez, amibe belecsöppentem. Szemeiből olyan ridegség árad, ami jobban áthűti lényemet, mint ezek a komor sziklafalak, amik körbevesznek bennünket itt, a kripta mélyén - Szívesen megteszem. Egy szavába kerül - vállat vonok és egy pillanatra hagyom kihunyni a lángot, mert kezdi perzselni ujjam begyét.
Köztudott, hogy nem az érzékenységemről és együttérzésemről vagyok híres. Sutton, ez egy bók volt! Észre tudnád venni legalább néha, hogyha romantikus próbálok lenni? Elevenítem fel Walter szavait, amiken mindig jót mosolyogtam. Őt sosem zavarta, hogy az a fajta lány vagyok, akit kemény fából faragtak, nem pedig az, aki a manikűrnek és a tini sztárok istenítésének él. Minden sznobizmust félretéve, más vagyok, mint a többiek. Azóta más vagyok, hogy a világra jöttem és megláttam apám arcát, akinek hegek borították mély ráncokkal barázdált vonásait. Hegek, melyeket a legfájdalmasabb és legkeservesebb csatákban vívott olyan lények ellen, akikről jobb szerettem volna nem tudni.
- Érdekesebb? Ennél már aligha lehetne érdekesebb... összefutni egy vadidegennel, aki némán áll a fal mellett, mint egy nemnormális és olyasmit kér, hogy lőjem fejbe. Tényleg, ez valóban unalmas egy kicsit - jegyzem meg szarkasztikusan, bár nem mosolygok. Még a félhomályban is meglátom, amint ellöki magát a faltól, így elsütöm a pisztolyt, de éppen csak, hogy válla fölött. Nagy robajjal fúródik a golyó a sziklák közé - Szóltam előre. A következő tényleg a homlokod lesz. Maradj... ahol... vagy! - préselem ajkaim közt a szavakat. Egyre rémisztőbb a helyzet, főleg, hogy a férfi annak ellenére is megőrizte hidegvérét, hogy éppenséggel egy Berettát irányítok felé.
Remegő kézzel gyújtok lángot ismét és nagyot sóhajtok. Visszaszorítom magamba a pánikot, mit segít leküzdeni a makacsul higgadt, kék szempár és annak kiegyensúlyozottnak tűnő tulajdonosa. Nyelek egyet, fogalmam sincs, mitévő legyek, abban viszont biztos vagyok, hogy ezzel itt nincs minden rendben.
- Van egy ajánlatom - kezdek bele és szemrebbenés nélkül hagytam figyelmen kívül iménti kérdéseit - Leteszem a fegyvert, amennyiben tartod a két méter távolságot. Nem bízok benned, szóval nincs más lehetőséged - ellentmondást nem tűrően közlöm mindezt és meglebbentve előtte bizalmamat, óvatosan elkezdem leereszteni a fegyvert.
Reménykedem benne, hogy nem fogom megbánni, amit teszek. Azt kívánom, bárcsak hirtelen berontana a sötétből Tish és a kezébe venné a dolgokat. Bárcsak segítene vagy nyugalma egy részét átragasztaná rám! Mindent úgy kezel, mintha az természetes lenne... még minket is. Talán épp ezért szeretem annyira - normálisnak tart engem is és magát is. Azt hiszi, ez az egész - a világunk - úgy jó, ahogy van, pedig egyáltalán nem. Végső soron, öröm, hogy van még ember a Földön, aki látja a szépet ezen a bolygón.

Lendületesen pattanok fel a kanapéról és közben ziláltan kapkodom be a levegőt, hogy ne tűnjek olyannak, mint akinek asztmarohama van. Látom Tish elkerekedett szemeit és furcsának érzem magamat. Furcsán abnormálisnak, mint még soha és mindez azért történik, mert engedtem a kísértésnek. Hagytam, hogy néhány szőke tincs és egy igézően kék szempár elcsábítson.
- Miért akarsz ilyen görcsösen megfelelni nekik? - éppannyira felzaklatta a dolog, mint engem, csakhogy őt pozitív értelemben. Megbánásnak nyomát sem lehet felfedezni tükörsima vonásain - Ismerem a fajtádat... Tökéletesek akartok lenni - fejcsóválva feláll, ahogy én is tettem az előbb, de nem jön közelebb.
- Ez komoly, Tish? A "fajtámat"? Valami állat vagyok? Vagy mégis mit értesz ez alatt? Az olyanok alatt, mint én... - dühös vagyok, érzem, hogy felforr az agyvizem és nem sok hiányzik ahhoz, hogy elrohanjak innen, mint valami hisztis nőszemély. Igazából pont olyannak érzem magam. Tombolni akarok, a képébe vágni az ajtót és soha többé nem keresni. Miért kellett ennyire összekuszálnia a fejemben mindent?

Megrázom szalma színű tincseimet, melyek most enyhe hullámokban omlanak vállamra és felkapom a fejemet, mikor halk léptek zajára leszek figyelmes. Visszaugrok a jelenbe. Nem tudom, mégis hogyan, de mintha erősödtek volna az érzékeim, mióta több figyelmet szentelek az edzésekre és fizikai kiképzésekre. Valójában mindez apámnak köszönhető, aki kitartóan hajszol engem, míg nem tökéletessé válok majd. Talán igaza van Tish-nek és tényleg erre törekszik az egész családom. Pedig esküszöm, hogy nekem nem ez minden vágyam. Én tényleg csak Walter-rel akarok lenni és boldogan leélni az életemet két gyerekkel az oldalamon, egy gyönyörű tóparti házban, csinos kis verandával - ez olyan nagy kérés? Úgy tűnik, igen. Néha elbizonytalanodom. Néha - mikor Tish-sel vagyok - azt érzem, hogy mégsem ezek életem vágyai, hanem az, hogy vele legyek és kitűnjek a tömegből. Lehetek más, szeretniük kell azoknak, akik így is szeretnek. Az nyilvánvaló, hogy Walter-rel többé nem beszélek majd, de ha lesz más mellettem, akkor lehet, hogy nem is fog érdekelni. Fogalmam sincs mindezekről, tele vagyok kérdőjelekkel és ez megőrjít. Szívesen levetném most magam a Wickery hídról.
Addig-addig haladok előre, míg nem megpillantom azt a magas, szikár alakot, aki a falnak vetve hátát bámul rám. Ijedtemben kis híján kicsúszik a fegyver kezemből, de megemberelve magamat felé rántom és mutatóujjamat a ravaszra feszítem, hogy bármikor képes legyek lőni, ha úgy kívánná a helyzet. Tudom, hogy minél mélyebben vagy, annál veszélyesebb az ilyesmi az omlások miatt, de jelen helyzetben nem érdekelne - elvégre az életemről lenne szó és különben sem vagyunk túl mélyen a földben. Az Isten szerelmére, ez csak egy kripta!
- Ki maga? - szegezem neki a kérdést azonnal és közben homlokom mélyen barázdált ráncokba szalad - És mit csinál itt ilyenkor? Figyelmeztetem, hogy egy moccanás és golyót repítek a fejébe! - a fenyegetés sosem túl elhamarkodott, főleg, hogyha egy ismeretlen, gyanús alakkal futsz össze egy kripta mélyén közel járva már az éjfélhez.
Az első pillanatban, mikor megláttam, volt egy aprócska reményem, hogy talán Walter az. Egy pillanatra bemeséltem magamnak, hogy ilyen könnyen ment az egész, csak mert belefutottam valakibe, aki látszólag a kiköpött mása - de mégsem. Walter valójában sokkal alacsonyabb és legfeljebb a hosszúkás tincsek egyeznek, semmi más. Bárcsak látnám az arcát... Hirtelen ötlettől vezérelve kikapok egy gyújtót a zsebemből és kipattintva tartom felé az életre hívott lángot. Tényleg nem Walter, viszont kétségtelenül van benne egy vonóval abból a férfiból, akit szeretek.

Halkan, nesztelenül sétálok ki a házból és egy darabig még levegőt sem veszek. Éjfél környékén járhat már az idő, a biztonságérzetnek nyoma sincs most bennem - félek. Örülnék neki, ha ebben a pillanatban Tish is mellettem lenne, hogy együtt vágjunk neki Walter keresésének. Kár, hogy nem tud a jelenlegi barátomról és arról, hogy minimális szinten ugyan, de még szeretem. Tudom, hogy nem tartozom neki magyarázattal.
Ez az egyik problémám: nem tudom hova tenni az érzéseket, amiket Tish felé táplálok. Jó vele lenni, talán jobb mint eddig bárki mással, de a tudat, hogy ő... nos, hogy ő lány, egyszerűen megrémülök és vadászhoz nem méltó módon fület-farkat behúzva lapulok meg a házamban, ahonnan ki sem teszem a lábam, amíg ő békén nem hagy. Lehet, hogy gyávaság a részemről, de így lesz a legjobb - talán még neki is. Szinte fekete az ég, a csillagok apró pontokként világítanak rajta, de mit sem ér ahhoz, hogy bármit is lássak az éjszakában. Lélegzetvisszafojtva haladok, egy torokköszörülést megejtek, mikor belépek a kriptába. Dohszag keveredik a föld tömény esszenciájával és nyoma sincs kellemes illataromának. Nem kellene félnem, hiszen gyerekkorom óta arra nevelnek, hogy viseljem el a rettegést keltő zajokat, valamint a szörnyű természetfeletti lényeket, de most kis híján pánikba esek. Utolsó gondolatként Waltert idézem magam elé: félhosszú, csokoládé színű tincseit, fagyos, kék íriszeit és jellegzetes, kisfiús vonásait. A mosolya tetőzi mindezt. Mintha ez csak erőt adna, úgy markolok rá a kezemben tartott Berettára és összeráncolt homlokkal lépdelek előre.
- Walter? - magam is hallom, hogy megremeg a hangom és torkomra fagynak a további szavak - Walter, itt vagy? - próbálkozok újra, pedig teljesen abszurd az egész helyzet.
Mégis mit keresne a jövendőbeli férjem egy kriptában, ahol még csak egy röpke órát sem lehet eltölteni anélkül, hogy meg ne fulladj a portól és a bűztől? A halottak szellemének bűzétől. Kislánykorom óta hiszek a szellemekben és el is van várva tőlem, hogy higgyek bennük, ha már az egész élet egy hatalmas kavarodás, tele természetfeletti lényekkel, amikről a normális emberek csak könyvekben olvasnak és amiket csak a filmekben látni. Bár, a családom nem szellemeknek nevezi őket: a helyes kifejezés a Lidérc lenne, amihez csak az apám ragaszkodik foggal-körömmel. Ő nem hiszi, hogy ragadtak volna köztünk jótét lelkek, ezért illeti őket ezzel a megnevezéssel, ami valljuk be, semmi kedvességre nem utal.
Próbálom meggyőzni magam arról, hogy van értelme itt lennem és hogy meg fogom találni Walter-t. Tudom, hogy valószínűleg azért hagyott el szó nélkül, mert talán már nem érdeklem és sírás nélkül akart véget vetni a kapcsolatunknak, de ez nekem nem elég. Több kell, főleg magyarázat. Bízom benne, hogy ha megtalálom, értelmes okot kapok a lelécelésre és abban is, hogy van esély az újrakezdésre, esetleg arra, hogy még szeret. Megeshet, hogy csak pillanatnyi elmezavara volt, esetleg fontos dolga akadt, amibe nem akart belekeverni. Bármit tett és bárhogy viselkedett három hónappal ezelőtt, tudom, hogy szeretett. Ezért vagyok képes most lemászni ebbe a kriptába és felkutatni őt bármi áron.