Rebekah + Caroline

Ha jobban belegondolok igazából már nem is tudom mi is okozta közénk ezt a feszültséget. A kezdetek kezdete óta érzek iránta ellenszenvet, habár az elején igazából csak szórakozásképp feszengettem a tűréshatárait, ma már viszont feltett szándékom átlépni azt amíg ki nem robbantom a bombát. Először is, ez a lány teljesen oktalanul élvezheti a bátyám figyelmét - noha engem Niklaus sorsa, és szerelemi érdeklődése már teljességgel hidegen hagy -, másrészt pedig alapjába véve van benne valami ami arra késztet, hogy bebizonyítsam neki, hogy mérföldekkel jobb vagyok nála. Nem magamnak természetesen, hiszen én ezzel tisztába vagyok; hanem arra játszok, hogy az ő kis eszébe is eljusson, hogy itt csak egy nyertes lehet, és én még sose vesztettem.
A téma pedig amit kitaláltam igazán egyszerű, mégis hagyományos. Kell ide már egy kis levegőváltozás a folyamatos évtizedes bulik után, valami olyan amihez nem kell előtúrni a nagymamák szoknyáját. Azt se nagyon értem, hogy egyáltalán miért engedélyezték az 50-es éveket, hiszen azok a ruhák... Tiszta szerencsésnek érzem magam, hogy azaz évtized kimaradt az életemből. El se tudom képzelni mit tett volna a hajammal annyi göndörítés, azokról a szoknyákról nem is beszélve. Mármint nekem természetesen az is jól állt volna, de az akkor élő fiatal hölgyek igen kevese dicsekedhetne még magáról ilyeneket.
- Akkor készülhetsz is a hallgatásra ugyanis nekem még sose volt rossz ötletem. - egy utolsó nyájas vigyort engedek még felé, majd visszafordítom a tekintettem a többiekre, mert minden egyes másodperc amit Caroline Forbes-ra fecsérlek csak időpocsékolás. Lehet van a háttérben egy maradék féltékenység is, de igyekszek nem figyelemben venni, hogy mennyire idegesít az, hogy a bátyám egyáltalán érdekszámba veszi őt. Megszoktam már a szokásos szerepem, vagyis az egyetlen nőét akinek a sorsa valaha is érdekes volt a nagy hibrid számára - és nem igazán tetszik, hogy van egy jelentkező a helyemre ami most éppen szabad. Nem érzem magam biztonságba így, és be kell vallanom állandóan azon rettegek, hogy egyszer eljön majd az a perc mikor majd értékesebb lesz nálam. Nem vagyok még rá felkészülve, hiszen ezt a helyzetet is nehezen szokom meg. Úgy kelni reggel, hogy a ház üres, sehol egy rohanó hibrid, vagy egy eltévedt vértasak, igazából elég nyomasztó. Annyira megszoktam már ezeket a hétköznapi dolgokat, pedig sose gondoltam volna, hogy egyszer majd Kim dömper léptei fognak majd leginkább hiányozni. Meg Nik néha napján előadott zongorajátéka amit a szobámból hallgathattam...
Elég lesz Rebekah! Kontrolláld magad!
- Matt merre van? Vagy kérdezzem inkább azt hogy, hogy? - már régen tudom magamról, hogyha utat engedek az érzéseimnek, a legjobb mód, hogy visszazárjam őket oda, ahova tartoznak - vagyis a szívem legmélyebb bugyraiba, az ezer éve eltávozott emberi énemmel együtt -, ha adom a sérthetetlent, és provokálni kezdem a kisebbet. Mondjuk a téma nem éppen a legszebb húzás tőlem, hiszen valamiért bennem is maradt egy kis bűntudat azért amit tettem. Csak Elenát akartam megleckéztetni, fogalmam se volt róla, hogy nem egyedül van. Ha talán tudom, talán akkor máshogy cselekszem. De talán a sors akarta így, kitudja. Hiszen Matt teljesen világosan a tudtomra adta, hogy nem akar tőlem semmit, és a téves jeleket fogtam - egyszerűen csak kedves volt velem, mert ilyen a természete. Nem azért mert kedvelt. Hiszen Ő is egy ebből a bandából, ami felesküdött Elena éjjel-nappali biztonságára. Naiv voltam, hogy azt hittem képes lehetek itt tiszta lappal indítani, és talán Matt kegyeibe férkőzni. Végtére is ha bárki meghallja, hogy Klaus húga vagyok, már megvan rólam a véleménye. Éljen a családi hírnév.
- Caroline, van valami ötleted a témát illetően? - Sasha bájos kis hangja töri meg az eszmecserénket, ezzel elérve, hogy a teremben lévő összes szempár felénk éleződjön ki. Igazából tetszik a helyzet, így hát nem is játszom meg az érdeklődő mosolyom, és a tekintetemből tisztán látszik mennyire élvezem ezt. Már előre látom magam előtt a diákok arcát, ahogy elhúzzák a szájukat és reménykedve pillantanak rám, hátha van még remény arra, hogy ebben az évben valami igazán élvezhetőt alkossunk. Mert Caroline-on tisztán látszik, hogy mostanában nem éppen azzal töltötte az idejét, hogy a feladatának tett eleget, én pedig egyszerűen képtelen vagyok visszafogni magam, hogy ne szólaljak meg.
- Miért nem mutatod be a többieknek is, hogy mit találtál ki? - töröm meg a csendet, tökéletesen eljátszva a belelkesült tinilányt, majd a többiek felé fordulok. - Igazán fantasztikus alapkoncepcióról mesélt nekem még a múlt hónapban, biztos remekül kidolgozta feltéve... - hatásszünetet tartok, miközben visszalesek a "padtársamra", és hagyom, hogy a győztes mosoly visszaköszönjön rá az arcomról. - ... ha nem volt túl elfoglalt, hogy törődjön a dologgal és helyette valaki másra irányította a figyelmét. - szinte lehetetlenség nem kihallani a rosszallást a hangomból, miközben elégedetten dőlök hátra a széken. Legalább burkoltan kinyilváníthattam a véleményem kis viszonyukról, amit Nikkel folytat. Vagy bármi is az. Pedig tényleg nem izgat annyira, csupán jól esett egy esetleges pletykaszálat indítani. Mert az biztos, hogy amikor az óra elüti a négyet és a diákok elhagyják ezt a termet, elindul majd a történet Caroline Forbes-ról és a névtelen szeretőjéről, aki még az iskoláról is elvonja a lány figyelmét. És még az emberek azt mondják, hogy nem lehet egyszerre két legyet is lecsapni. Először a helye a bizottságba, majd a töretlen népszerűsége az iskolában. Ezt a kört határozottan én nyertem.

Rebekah + Caroline

Igazi mázli, hogy van amivel elfoglalhatom magam, különben biztos elunnám az életem most, hogy valljuk be totál magamra maradtam. De eljátszani a végzős lányt, szervezőnek lenni a báloknál, és a délutánokat a szurkoló csapattal tölteni, nos, nem is olyan rossz mint gondoltam. Például a kedvencem a történelem óra, ahol végighallgathatom az amúgy már ismert történeteket, egy teljesen más szemszögből. Mit tagadjam, néha legszívesebben hangosan felnevetnék a sok hülyeségen amit a tanár összehord, de azért visszafogom magam. Aztán sajnálom a többi okostojást, aki azt hiszi ezzel érzékes információt tudhat magának. Szegény, szegény pára nem is tudja mennyire lóvá teszik.
A másik pedig, hogy igazából először csak azért léptem be az ilyen bizottságba, hogy irritáljam Carolinet, mára viszont tényleg élvezem a dolgot. Mindig is szerettem ha valami az irányításom alatt válik valósság, és teremthetek szórakozást a semmiből. Még anno, mikor városról városra, majd kontinensről kontinensre jártunk a bátyámmal, az új "otthonunkon" minden alkalommal összehoztam egy nagyobb parádét, ahova a fontos embereket invitáltam kiélvezve a szabadságot és az örök fiatalságot. Igen, hiányozik azaz időszak, de nem akarok erre gondolni. Utoljára három hete láttam Niket, és jól van ez így. Tényleg. Önálló felnőtt nő vagyok, nincs szükségem bébiszitterre. A bátyám meg szintén megvan nélkülem - meguntam már, a pincsiként rohangászást, és, hogy a hasonmását meg a hibridjeit többre tartja mint az egyetlen embert aki mindig kitartott mellette, még ha legszívesebben a szemét is kaparta volna ki. Mert volt ilyen. Az 1600-as évek környékén ha jól emlékszem, de ki tartja számon.
- Hé Bekah. - lép elém Natalie miközben kiveszem a biológia tankönyvem a szekrényemből. A mai nap, talán ez a huszonharmadik Hé Bekah! de még mindig nem vagyok olyan állapotba, hogy feltépjem valamelyik nyakát. Hm. Mindenképp haladás, ha a lobbanékony természetemet tekintjük. - Jössz ma a megbeszélésre? A valentinapi bált akarjuk megtárgyalni, és mindenképp szeretnék ha te is ott lennék. A 20-as évek beli témád után biztos megint előrukkolsz valami jóval. - nézem, ahogy a kis törpe másodéves nagy vigyorral az arcán próbál minél kedvesebb lenni, és igazából nem vagyok képes letörni a lelkesedését. Végtére is, nem kellett őt megigézni. Nem kellett rávennem, hogy elhívjon, és, hogy bókoljon nekem... És ez kifejezetten jó érzés. Hozzátudnék szokni.
- Persze. - viszonozom a kedves gesztust, és rámosolygok, miközben becsapom a szekrényajtót, és a táskámat a vállamra teszem. - Majd ott találkozunk. - intek még egyet, majd hátat fordítok neki, és az ebédlő felé veszem az irányt. Van egy jól megszokott társaságom, pár évfolyamtársam, akivel még az év elején ismerkedtem össze, és olyan ebédidős beszélgetős társak lettünk. Muszáj volt elvegyülnöm, de ma már inkább hálát adok az égnek, hogy így tettem - az ilyen helyzetekben, mint a mostani, tiszta felfrissülés mikor az emberek szóba állnak veled. Márcsak azért imádkozom, hogy Elena "Idegesítő-Mártír-Hasonmás" Gilbert, valamint testőrei és pincsikutyái ne tűnjenek fel ma, mert akkor oda lenne sikeresen beszerzett jó kedvem. Mentsék meg a világot ahogy szokták, legalább szívességet tennének nekem, hogy nem kell őket bámulnom egész nap. Caroline nélkül pedig nullára süllyedne azoknak a száma, akik ma ellenezni fogják az ötletem.
Igazából mondhatnám azt, hogy ezután szinte elrepült a nap, de nem. A biológia például olyan unalmas volt, hogy már gondolkoztam rajta, hogy a szívembe szúrom a ceruzám, hogy véget vessek a szenvedéseimnek. Cseppet se érdekel milyen alkotóelemei vannak az emberi testnek, én csak kiszívom és kész. De ha az étvágyamat is eltudja venni Mr. Lewis, akkor ez az ember tényleg tehetséges. És jövőhétre pedig halott, ha nem váltunk nagyon gyorsan anyagrészt.
A csengő hangja szinte életmentő volt, elsőként hagytam el a termet és indultam volna el a 234-es irodalom terembe, mikor eszembe jutott ha a kiegészítők, amit az ötletem felvázolása közben akarok megmutatni a kocsiba maradt. Nem nagy dolog volt összeszedni pár kacatot azokból a dobozokból amiket a villából hoztam el - bár voltak benne olyan dolgok is, ami láttán biztos állíthatom, hogy a hibridek se végeznek valami kitűnő munkát csomagolás terén.
- Elnézést a késésért. - nyitok be, miközben fél kézzel egy karton dobozzal egyensúlyozom, és bocsánatkérő mosolyt vetek a többiekre. Komolyan, egyre jobban megy ez a mosolytéma. Most már meg se kell erőltetnem magam. Gyorsan felmérem a teremben az üres helyeket, amikor kiszúrom az én legkedvesebb barátnőmet a tömegben. Remélem azért az irónia gondolatban is érződik.
- Caroline. - lépek mellé, hatalmas mosolyt varázsolva az arcomra, tökéletesen eladva ezt az előadást. Hogy én mennyire utálom ezt a nőt. - Ugye nem baj, hogy melléd ülök? Nem? Remek! - szóhoz se hagyom jutni, és már el is foglalom a mellette lévő helyet, a dobozt pedig berúgom a szék alá. Bőven lesz még időm előadni a kis bemutatóm, de addig ki akarom használni a helyzetet, ha a sok már ilyen szépen összehozott minket Caroline-al.
- Gondoltam előre szólok, hogy ez alkalommal is ütni fog az a téma amit kitaláltam, tehát ne is strapáld magad azzal, hogy megpróbálsz kitalálni valamit. Nincs esélyed ellenem. - veszem vissza a hangom, miközben az egyik lány - ha jól tudom Sasha, és harmadikos - megpróbálja felvázolni az alapkoncepciót a mai évre, mint a helyszínt, és a költségvetés maximumát. A hangja annyira monoton, és idegesítő, hogy meg se próbálok figyelni rá. Anélkül is megjegyzem a dolgot. Most legalább kedvemre idegesíthetem az én drága szervezőtársam.