Megannyi gondolattal a fejemben indultam haza a kocsival. Szokásomhoz híven, bömbölt mellettem a rádió, és a kocsi ablakát is lehajtottam. Gondolkodni akartam, ezért a száguldozás helyett lassan mentem. Örültem, hogy Elena és Stefan között minden rendben, de tudtam, hogy Damon miatt még nehéz napok várnak drága barátnőmre. Az úton nem volt forgalom, minden nagyon csendes volt. A fák és házak mellettem komótosan tűntek fel, majd hagytam őket magam mögött. Figyeltem a vezetésre, de közben tele voltam kétségekkel. Muszáj valakivel beszélnem, különbem megőrülök. Matthez még mindig képtelen vagyok bemenni. Tyler szerintem elment, és nem fog előkerülni egyhamar. Ha tippelnem kellene, az Appalache-hegységbe ment. Ráadásul itt van Klaus is. Nem tudom mit érzek iránta. Az a csók, varázslatos volt. Mikor eszembe jutott az egyik ujjammal megérintettem az ajkamat. Lehet, hogy több is lesz, mint puszta futó gondolat? Jesszusom, nem nem lehet. Erre megráztam a fejem, és inkább másra kezdtem el gondolni. Kate is pont a legjobbkor érkezett. Eszembe jutott Kol és már nevetnem is kellett. Szerencsés lehetek, hogy a barátom, ahogy ő is, hogy én vagyok neki. Ajaj, ez nagyon Kolos gondolat volt! Kol után Cassie neve ugrott be, és elkapott a düh. Mégis mit képzel magáról?! Csak úgy ott hagyni engem?! Ezért még visszavágok az biztos! Kicsit élesebben vettem be az utcánkba a kanyart, mint kellett volna, de a ház előtt egy ismerős autót pillantottam meg. Pont a legjobbkor! Nem véletlenül van az, hogy amikor a legnagyobb szükségünk van egy barátra, mindig megjelenik. Nem kell ide boszorkányság, nem ez ennél sokkal mélyebb dolog. Én megérzésnek hívom, más sorsnak. Már alig vártam, hogy könnyítsek a szívemen, ezért gyorsan leparkoltam a ház elé, ahol Bonnie már jött is elém. Az autót gyorsan lezártam, és mire megfordultam, már Bonnie baráti ölelésében volt részem. Viszonoztam, de közben láttam, hogy nagyon gondterheltnek tűnt. Elváltunk és a segítségemet kérte. Teljesen meglepődtem, hiszen Elenával ők jobb barátnők. Jól esett, hogy hozzám fordult, ezért igyekeztem nem megváratni őt.
- Szia Bonnie. Persze, bármiben segítek, amiben tudok. Gyere menjünk be! -mondtam és belekarolva indultunk el a ház elé. A táskámból gyorsan kikerestem a kulcsot és kinyitottam az ajtót.
- Fáradj beljebb! - mondtam, és beinvitáltam magam előtt. Kíváncsi vagyok a problémájára, és közben azon tanakodtam, mennyit meséljek el neki abból ami mostanság történt velem. Gondolataimból Bonnie zökkentett ki, aki már a nappali ajtajában ácsorgott.

Játék vége!
Játéktér szabad!

Stefantól hazaérve másra sem vágytam, csak hogy aludjak egy jót. A házba érve, letettem a táskámat a komódra és egyenesen a szobámba mentem. A fürdőre néztem, és erős kísértést éreztem, egy újabb zuhanyozásra. Nem is hezitáltam sokat, levetkőztem és beálltam a zuhany alá. Sokáig álltam alatta, és élveztem a jóleső meleget és a vízcseppeket. Teljesen kikapcsoltam, és ahogy a víz folyt le a szűrön, úgy szállt el minden gondom is. Kár, hogy a valóságban nem ilyen egyszerű! Mikor meguntam kiszálltam a tiszta gőzben úszó fürdőbe. Gyorsan átöltöztem, és elterültem az ágyon. Csak aludni akartam, de nem tudtam. Megint minden eszembe jutott és megint forogtak az agykerekeim. Túl sok mindenen pörgött az agyam. Szinte az összes barátom eszembe jutott, még Kol is. Hihetetlen, hogy mik vannak! Sosem gondoltam volna, hogy a barátomnak nevezhetem. Klausra nem is akartam gondolni, de örültem, hogy egyenlőre nem ölt meg senkit közülünk. Igyekeztem nem gondolni semmire, csak lecsuktam a szemem, és vártam, hogy elaludjak. Nem tudom mennyit alhattam, de zajra lettem figyelmes. Hála a vámpírhallásomnak, meghallottam a kopogást. Ki lehet az? Ha Klaus az, elküldöm az biztos! Gyorsan lesiettem a lépcsőn, és mázlimra egy lány állt az ajtóban mikor közelebb mentem, jött a nagy felismerés. Milyen rég nem találkoztam az ajtóban álló vendégemmel! Azonnal kinyitottam az ajtót és örömömben elkezdtem ugrálni.
- Kate, te jó ég! Annyira örülök, hogy meglátogattál! - mondtam és eszembe jutott az első találkozásunk. Egy pom-pom táborban találkoztunk, és egyből megtaláltuk a közös hangot. Nemcsak a pom-pom volt a fő témánk, de szerencsére fiúk terén különbözött az izlésünk, így rajtuk tényleg nem is tudtunk volna veszekedni. A tábor végeztével is tartottuk a kapcsolatot, és megígérte, hogy eljön. El sem hiszem, hogy itt van. Elengedtem, mert tényleg nem akartam megfolytani.
- Ne ácsorogjunk kint, gyere be! - mondtam és szélesre tártam az ajtót, és vártam, hogy bejöjjön.

JÁTÉK VÉGE!
JÁTÉKTÉR SZABAD!

Lassú léptekkel indultam el a bejárati ajtó felé, itt csak egy embert ismertem, Carolinet. Még anno a pom-pom táborban. Jó fej csajnak tűnt, kicsit locsi-fecsi, de én szeretek hallgatni. A szívem majd ki ugrott volna a helyérő, ha még dobogott volna. Megannyi kérdés kavargott bennem, vajon emlékszik még rám? Neki nem mondtam, hogy mi vagyok, de azért remélem nem nagyon fog megijedni, ha elmesélem neki. Igen, most Caroline kell nekem. Gondoltam magamban. És valami, ami kicsit lehűt. Felemeltem a kezemet, hogy bekopogjak, de hirtelen megtorpantam. Mi van, ha nem is emlékszik rám? Vagy ha nem is kedvel, egy kicsit sem? Egy pillanatra elgondolkodtam. Leültem a lépcsőkre, felhúztam a térdeim, rájuk könyököltem, hátra hajtottam a fejem, egészen úgy nézhettem ki, mint egy fiú. Halk zümmögést hallottam magam mellől, oldalra pillantottam, csak egy légy volt. Leszállt a térdemre, amely éppen kilátszott a szakadt farmeromból, és összedörzsölte a két lábát. Mindig azt hittem ilyenkor valami gonosz tervre készülnek. Lehajoltam, hogy elhessegessem mikor megláttam, hogy a tornacipőm orra lukas. De jó vagyok… Caroline egy szakadt idiótának fog nézni. Felálltam és összehúztam magamon a csíkos pulcsimat, hátha az takar valamit a barna topomból. Meg akartam beszélni vele a pom-pom lány tagságomat, a vámpíriságomat, és hogy mi igaz ezekből a vámpíros pletykákból. Az anyukája rendőr, szóval biztos ő is tud valamit. De nehéz ez az új élet, pedig csak most kezdtem. Nevettem fel keserűen. Szomjaztam, vér kellett, a gyilkolás, az az édes, bizsergető hang, ahogy az áldozat sikolt, és az arca emléke, ahogy ráfagy a kín, halálos érzete. Szinte érzem a vér ízét a számban. Elolvadok tőle. A nyakláncomra pillantottam, furcsa hogy ennyi év után is megvéd a napfénytől. És ekkor, ezzel a gondolattal, belém hasított a fájdalom, hogy elment, és hogy az óta se láttam. Ő ítélt engem magányra… de neki köszönhetem ezt az erőt, és az örök életet. Hálás lehetnék neki. Gyorsan az ajtóhoz léptem, mondván hogy nem tétovázhatok tovább. Felemeltem a kezem és bekopogtam, majd vártam, hogy kinyissa valaki az ajtót.

JÁTÉK VÉGE!