Amikor megszülettem még könnyű volt a világ. Gondoskodtak rólam, etettek, itattak, szeretettel halmoztak el. Nekem annyi gondom volt csupán, hogy elkényelmesedve megkapjak mindent. De a gyermekkor nem tart örökké. Egyszer minden jónak vége szakad. Fejem hátravetve suttogok, mosolyra húzódó ajkaim közül fehér füst száll a semmibe. Üresség vesz körül, szemeim nem látnak át a körülvevő félhomályon, de egyáltalán nem zavar eme különleges "lebegés". Kamaszkorom óta képes vagyok kizárni a külvilág zaját, elbújni a saját kis világomba, elrejtőzni a gondolataim közé. Csupán a cigarettafüst lomha mozgására figyelek, próbálom megfogalmazni mennyire gyönyörűnek tartom a magasba emelkedését, hasonlóképp lebeg akárcsak én, majd szépen lassan szertefoszlik, tömény illatanyagot hagyva maga után, mely alig pár perc múlva szintén eltűnik majd. Csupán ennyi. Nem több, elvész az időben, térben, s helyét máris másik felhőcske veszi át, és ugyanazt az utat bejárva gomolyog tovább. Örök körforgás, feltűnik és szertefoszlik, egyszerre pótolható és pótolhatatlan űrt hagy maga után. Vajon én is ilyen lennék? Kérdezem homlokom ráncolva s eközben arcomon köszöntöm a melankóliát, mely mire lassan felülök teljesen magával ragad. Aprót motoszkálok míg végül egyik lábam magam alá húzom, hátam megtámasztom a kanapé támláján, így nézek szembe a homályban engem figyelő férfival. Úgy érzi a füstben önmagát látja Scarlett? Tart az elmúlástól, holott el kellene fogadnia. Mindenkire ez a sors vár. Hangja lágyan cseng, mintha apámat hallanám. Csakhogy ő nem az apám, és fogalma sincs mit érzek valójában.Be kell valljam nem éri meg nekem az óránkénti 10 dolcsi Doki. Legközelebb elég lesz bekapcsolnom a tévét, tele van hasonló bölcsességekkel. Még mottókat is adnak hozzá. Kedvesen mosolygok, holott éppen sértegetem - ahogy az elmúlt egy évben minden hónapban, minden héten, minden szerdán megtettem. Oda sem nézve oldalra nyúlok, elnyomom a cserepes edénybe a cigicsikkem. Figyelmem csak az orvosra fókuszál. Mégis itt van, nem a televíziót bámulja. Maga keresett fel Scarlett, bármikor abbahagyhatná, de nem teszi. Tudja miért? Nem azért, hogy engem idegesítsen, higgye el kedvelem a fricskáit. Maga igyekszik tagadni a világ előtt, bezárni a múltja részeit, ellentmondani és úgy beállítani, mintha meg sem történt volna. De egy héten egyszer mégis úgy érzi talán képes felszínre hozni, szeretne megnyílni és elmondani azt a sok sok kínt ami gyötri. Az elmúlástól való rettegése teljesen természetes, a trauma hatása, de el kell fogadnia végre. Nem retteghet örökké. Én azért vagyok itt, hogy segítsek, viszont nem tehetek semmit ha ön nem akarja igazán. Hangja újfent lágyan dorgál, olyannyira jól csinálja, hogy kiráz tőle a hideg. Igen, igaza van, bár zavar a képembe csengő igazság. Dacosan fonom magam köré karjaimat, a fejem rázom, mintha azzal eltöröltté tudnám tenni a belém férkőző szavakat. Tagadok, mintha valótlant állítana, de legalább most elmondhatom, hogy megdolgozik a pénzéért. Ha nem ölelném magam valószínűleg látványosan is remegnék egész testemben, gyenge vagyok, erőtlen és... és végtelenül fáradt. Belefáradtam gondolataim kergetésébe, de másképp hogy élhetném túl mindezt ép ésszel? Maga szerint nem tudom mit kellene tennem? Ha annyira könnyű lenne... De NEM az! NEM MEGY! Nem bírok tovább egy helyben ülni, felpattanok, el akarok futni, kirohanni és elfelejteni az egészet, vissza sem nézni, mégsem teszem. Számtalan érzés kavarog bennem, összeszorított szemhéjaim nem segítenek. Már késő. Mellkasomban dübörgő szívem oly' heves, hogy félő szétrobban odabenn. Szédülök, a világ forog körülöttem, s az eddigi melankólia már sehol, mintha sosem lett volna. Zihálva kapkodom a levegőt, a fejem rázom újfent, ki tudja hanyadszorra ezalatt az alig pár perc alatt. A doki sietve lép elém, épp időben, karjai most támaszt nyújtanak, bár igazából csak tompán érzékelem őt, hiszen megfakult előttem a világ. Mintha saját magam ellensége volnék és érzékeim ellenem dolgoznának. Félelmetes. Gyerünk Scarlett, mondja mit lát? Hol van most? Beszéljen hozzám! Ezen szavak jutnak el hozzám visszhangozva, szinte fájnak a dobhártyáim tőle, mégis... mintha csak a távolból kínlódva evickélnének felém. Sötét... nagyon sötét van... Nyelek egy nagyot és szaporán kapkodom a levegőt, úgy érzem megfulladok, hogy nem jut elég oxigén a tüdőmbe. Kiszáradt a szám, a torkom, egész bensőm el akar sorvadni, de ez már nem a pszichiáter szobája, a doki már nincs sehol. Hirtelen máshol térek magamhoz, tudom mit jelent, volt már benne részem, csakhogy a pillanatok alatti váltást igenis megsínylem, nem is egyféleképpen. Emlékekbe ütközöm, azok épülnek körém és... Olyan valódiak, olyan élesek... Újra érzem kicsiny szobám jellegzetes illatát, ismét magam körül láthatom az ágyam, a kedvenc fotelom, az asztalkám, székem, minden de minden olyan holmim, amit féltve imádtam gyermekként. És én? Nem felnőttként nyitom ki szemeim, megint kiskamasz tekintetem pislog körbe, ajkaimon azonnali mosollyal nyugtázom a hazatértem. Minden annyira valóságos, hogy képes vagyok bedőlni agyam csapdájának. Nem vagyok őrült, én ide menekülök.
A szoba halvány barack színben pompázik, tele van élettel, vidámsággal, szinte simogat. Mennyire szerettem... Elmondhatatlanul. Kinyújtom a kezem, a falhoz érintem a tenyerem, tudom ez nem valóság, mégis érzem a jóleső hűvösséget a bőrömet átjárni. nSzeretnék örökre itt maradni ezek között a stabil és erős falak között, soha ki nem lépni, itt élni az életem ahogy arról évekig ábrándoztam, s amit szentül hittem... Hol van most? Visszhangzik fejemben, ismerem ezt a hangot, mégsincs gazdája, homlokom ráncolom csupán, de vigyorgok, nem törődöm vele, boldog vagyok, hogy a szobámban lehetek. A falon simítok fel s alá, mintha soha életemben nem láttam volna gyönyörűségesebbet. Valami azt súgja válaszoljak, valami megfoghatatlan, nekem mégsem akaródzik. Mit lát? Gyerünk, beszéljen hozzám! Nem hagy békén, de én olyan boldog vagyok, hogy nem háborodom fel, nem kérdezősködöm, nem teszek mást, csak engedelmeskedem. -Itthon... itthon vagyok! Azt hiszem dadogok, de az is lehet, hogy csak az önfeledt viháncolásom az oka, hogy nem vagyok képes összefüggő mondatokra. Válaszoltam, bárki is kíváncsiskodik mázlista lehet, hiszen földöntúli boldogságot s megnyugvást érzek. Újabb érintés, ezúttal már arcomon is érzem a hűvös falat: odanyomom az orcám mindkét oldalát felváltva, lehunyom hozzá a szemeimet és nagy sóhaj szakad ki a tüdőmből. Azt akarom soha ne érjen véget a pillanat, legszívesebben megállítanám az időt és bezárnám magam tudatom eme szekciójába. Nem lenne gondom többé semmire. Persze lehetetlen lenne, jól tudom, de... muszáj hazudnom, becsapnom magam, hogy erőt tudjak meríteni, hogy hinni tudjak, csak így bízom önmagamban. És sikerül, mosolyom töretlen, szeretném magamhoz ölelni a világot. Kétségkívül szerettem a gyerekkorom, kötődtem hozzá és a hozzáfűződő tárgyakhoz, eseményekhez, illatokhoz. Becsap a saját agyam, véd valamitől, hiszen most legkedvesebb korszakomat élhetem viszont, csakhogy túl szép ez így. A gondolat sebesen fut át az agyamon, ezzel egy időben a barack színű falak elsötétülnek, ahogy odakint is minden homályba vész. A szám elé kapom a kezem ijedten, mozdulni sem tudok, mintha lábaimnak is parancsolna valami láthatatlan erő. Túl jól ismerem az elkövetkező pillanatokat, remegve harapok ajkamba, hogy elnyomjam a félelem sikolyát. A sajátom talán el tudom, de már hallom, Istenem hallom anya hangját, az éles szívből jövő kiáltás teljesen ledermeszt. Kérem ne, nee... A fülemhez szorítom a tenyereimet, így próbálom kizárni, de nem megy... Anya! Tarts ki, tarts ki..... NE!


Kisírt szemeim üvegesen merednek a semmibe. Már itt vagyok a jelenben, a doki arcára riadtam fel. Igaza van. Mindenben. Nem hiába próbálom elszigetelni az átélt borzalmakat, Chicago forgatagából egy eldugott városba költöztem, mert azt hittem könnyebb lesz. Nem lett az. Egy éve járok az orvoshoz, de csak most álltam talpra, most szedtem össze magam, munka kellett, hiszen nem élek meg levegőből. Lépnem kellett és megtettem, aztán... Aztán majd látjuk. Két teljes napja vagyok a bárban, próbaidőt kaptam és nem szabad elszalasztanom! Nem ülhetek ölbe tett kézzel, nem ismerek senkit, nincs senkim... Chicago emlékével szívemben nyelek egyet, beszívok egy nagy adag levegőt és mosolyt csalok arcomra. Ez egy új kezdet. Nézzük hogyan folytatom az életem.

Kreolbőrű, középmagas, sportos testalkatú lány vagyok. Karcsú és nyúlánk, mégsem olyan törékeny mint amilyennek látszom. Ami azt illeti meglepő mostani kinézetem, gyerekkoromban állandó túlsúllyal küszködtem, kifejezetten dagi kislány voltam. Szerencsére a helyzet rendeződött, 14 éves korom környékén hirtelen lekerültek rólam a kilók.
Hosszú és enyhén hullámos tartású barna hajam van, egyszerűen imádom leengedve hordani! Szemeim szintén barnák, méghozzá mogyoróbarnák. Feltűnőek, hiszen enyhén mandulavágásúak, általában kifejezik a pillanatnyi hangulatvilágom. Talán ez ad nekem egy kis különlegességet. Szív alakú arcom szimmetrikus, nagyon halványan szeplőket fedezhetsz fel rajta. Szemöldökeim szépen íveltek, orrom pisze, ajkaim ajkaim lágyak és puhák. Nem túl vastagok, nem is túl vékonyak. Mosolyra sokszor húzódnak. Nem vagyok önelégült fajta, de azt hiszem elégedett lehetek a külsőmmel.
Nézzük csak mi van még... Az öltözködésem nem feltűnő, egyszerű, többnyire laza, de persze vannak elegánsabb ruháim is. Szeretek alkalomhoz illően öltözködni, nagyon szeretem a fehér színt, s bárhogy öltözzek fel; ebből az árnyalatból valamit mindig találsz rajtam. A laza cuccok ellenére mint már említettem szeretem kiemelni a nőiességem, kicsit szűkebb ruhákkal, mellé szolid sminkkel. Egy kis női praktika alkalomadtán belefér. Odavagyok az apró kiegészítőkért, a ruhák mellett ezekből is sok van a birtokomban. Minden ujjamon találsz gyűrűt, füleimben 5-5 apró köves fülgő tetszeleg, és naponta váltogatom a karkötőket és nyakláncokat. Még egy tetoválást is meg kell említsek a lapockámon. Egy apró angyalszárny rajzolódik ki az ábrából. Számomra ez az önkifejezés.