A hideg, kemény földön fekszem, a fejem majd ketté hasad, a szoba körülöttem egy pillanatra sem áll meg egy helyben, a falak hol távolodnak, hol közelednek felém, a szívem a torkomban dobog, a fülem zúg a mögé tóduló vértől. Mellettem egy csaknem üres, alkoholtól bűzlő üveg hever - felé nyúlok, de kezem zsibbadtnak érzem. Az üveg megborul, és a maradék néhány csepp kicsordul az üvegből, a padlóra ömlik, még erőteljesebbé válik az alkohol szaga. Gyorsan felülök, megragadom a cigarettás dobozt, mielőtt még elázna, kézfejemmel letörlöm róla azt a kevés nedvességet, ami még így is rákerül, és kicsit hátrébb csúszok, hogy a falnak vethessem a hátam. Felpattintom a doboz tetejét, kihúzok egy szálat belőle, a számhoz emelem, és a zsebemből kivadászom a kis fém tárgyat. A cigarettához tartom a lángot, és az füstölögve kel életre, a már megszokott mentolos, füstös illatot árasztja, ami nélkül nem tudnám már kezdeni a reggelt, hiszen olyan megnyugtató. Ez az egy dolog soha nem változik az életemben, mikor minden más a feje tetejére áll.
Szép lassan, nyugodtan szívom el a füstölgő nikotinbombát, ráérősen, mert nincs hova sietnem, nem vár rám senki. Elnyomom a csikket a padlón, amit csak szimplán beton borít, és a régi, szakadt matrachoz sétálok, ami mellett a cipőm hever. Felrángatom a lábaimra, megragadom a bőröndöm, felhajtom a fejemre a szürke pulcsim csuklyáját, és kinyitom a padlásajtót, amin keresztül távozom is. A temető mellett sétálok el, és akarva-akaratlanul is Alison jut eszembe.
Sötét hajába belekap a szél, ahogy előlem fut az erdőben, nevetése visszhangzik a fák között, ezzel megtörve a kora esti csendet. A lenyugvó nap az arcába világít, ahogy felém fordul. Hátrál előlem, és mikor megbotlik az egyik fa kiálló gyökerében, a meglepődöttség színtisztán leolvasható az arcáról, ahogy ajkai kicsi o betűt formálnak, szemei pedig ijedten nyílnak tágra, pupillái összeszűkülnek a tompa napsugaraktól. Karjait felém nyújtja, s mikor ujjaink összefonódnak, magával ránt, és én felé zuhanok. Az utolsó pillanatban megtámaszkodom a feje két oldalán, és én is pont annyira meg vagyok lepődve, mint ő. Nevetek, s ő velem együtt nevet, majd közelebb hajol hozzám, és apró, lágy csókol lehel a nyakamra.
Hirtelen rázok egyet a fejemen, ki akarom űzni onnan a fájó emlékképeket. A kapcsolóra összpontosítok, ami ha rövid időre is, de mindig beválik, olyankor megszűnnek az érzelmek, és csak a tompa üresség marad. Egyre nehezebb, és nehezebb érzéketlennek maradnom, de kitartok, és nem hagyom el magam, nem tehetem ezt, nem szégyeníthetem meg még holtában sem a lányt, akit annyira szerettem, akit annyira szeretek még most is. Kétségbeesett sóhaj hagyja el a torkom, előtör belőlem, a leheletem kavarog előttem, ahogy találkozik a hideg levegővel. Tovább sétálok, és megállok a buszmegállónál, a kerekes járgány lefékez előttem, az első és hátsó ajtók kinyílnak, és miután kifizetem a jegyet, a leghátsó ülésekhez sétálok, és ledobom magam mellé a bőröndöt. Egy újabb sóhaj kíséretében én is letelepszek, hátradöntöm a fejem, és az ablakon meredek ki, a rádióból áradó komolyzene üti meg a füleim, valahogy mégis kellemes a hegedű, és a zongora lágy dallama együtt. A táj mellettem elmosódik, ahogy a busz felgyorsít, és én lehunyom a szemeim, hogy a szédülést megszűnjön.
A jármű lefékez, erre ébredek, a szemeim lassan nyitom ki, szaporán pislogok, az utcai lámpák fénye miatt összeszűkül a pupillám, és hunyorogva nyúlok a bőrönd felé, megragadom, és szabad kezemmel az arcom dörgölöm. Felállok az ülésből, s mikor a hátsó ajtó kinyílik, biccentek a sofőrnek, aki a visszapillantó tükörbe nézi, vannak-e rajtam kívül utasok, akik távozni kívánnak. Lelépek az utolsó lépcsőfokról a repedezett járdára, az ajtó becsukódik mögöttem, és hallom a kipufogógáz jellegzetes hangját, amint a busz elhúz mögöttem. A bőröndöt a vállamra vetem, és gyalog indulok tovább, négy, vagy talán öt utcát is sétálok a vak sötétben, hiszen a környék kihalt, a lámpák ripityára törve, csak a hold fénye világít tompán és homályosan. Végül megpillantom a házat, ami rosszabb állapotban csak akkor lehetne, ha beomlanának a falai. A bejárati ajtón rések éktelenkednek, ahonnan hiányoznak a fa lécek, az ablakok betörve, hangos, erőteljes csattanások hallatszanak valahonnan, és én tudom, hogy a pince ajtaját csapkodja a szél, ahogy már újkorában is. Emlékszem a napra, mikor apámmal együtt szereltük rá az új zárat, miután az felszerelés után néhány nappal leesett róla. Most már nyilván rajta sincs a zár, túl sok évtized telt el már azóta. Még egy pillantást vetek a ház elejére, végül tovább sétálok, csak a forgalmasabb részen állok meg. Leintek egy taxit, fáradtan ülök be hátra, megadom a címet a sofőrnek, és kényelmesen hátradőlök, s lehunyom a szemeim. Az utat Alisonnal töltöm, elképzelem, ahogy mellettem ül, kimered az ablakon nagy komolyan, a félig letekert ablakon beáradó levegő az arcába fújja a haját, amin bosszankodik, szinte a hangját is hallom, ahogy halkan szitkozódik az orra alatt. Elmosolyodom, és mikor kinyitom a szemeim, a taxis pasassal nézek farkasszemet, aki megköszörüli a torkát, és lustán, követelőzően nyújtja felém a kezét. Egy köteg pénzt nyomok a markába, amitől a szája tátva marad, és míg ő meghökkenve bámul rám, mint valami furcsa állatfajra, én rideg arckifejezéssel szállok ki a kocsiból, magam után rángatom a bőröndöt, és elsétálok a sárga kocsitól.

Emberként hiába léptem át a felnőttséghez vezető ajtón, bátran állíthatom, hogy soha nem nőtt be a fejem lágya. Ostobán viselkedtem, viccet csináltam mindenből, semmit nem vettem komolyan, és nem értékeltem mindazt, amim megvolt. Mint minden fiatal, én is úgy hittem, hogy nem tartozom felelősséggel a tetteimért, bármit megtehetek, amit akarok, s azzal takaróztam, hogy rövid az élet, és mindent meg akarok tapasztalni. Miután vámpír lettem, és mindent elveszítettem - még önmagam is -, ráébredtem, hogy érettebben kell viselkednem, és így is tettem. Másként láttam a világot, a körülöttem lévő embereket, és közben megismerkedtem a természetfeletti világgal. Eleinte nehezen találtam a helyem, úgy gondoltam, nem nekem való a vámpírlét. Nap, mint nap azon merengtem, kisétálok a napra, és véget vetek az életemnek, a letargia túl erőteljes, nyomorúságos volt számomra, nehezen tudtam megbirkózni vele. Végül sikerült meggyőznöm magam, azzal érveltem, erősebb vagyok én annál, hogy eldobjam magamtól az életet. Kezdtem felfedezni az előnyeit ennek az életformának, és bár miután megtanultam, hogyan tartsam magamba az állati vért, nem ártottam az embereknek, az igézést mégsem tagadtam meg. Tetszett, hogy nem kell dolgoznom, azt csinálok, amit akarok, és mindent megkapok, elég csak egy pillantás. Nem jöttem rá, hogy pont úgy viselkedem, mint egy gondtalan tinédzser, nem láttam tisztán egészen addig, míg fel nem bukkant az a bizonyos lány. Megváltoztam, újfent, és rá kellett döbbennem, megtaláltam önmagam, és az otthont is mellette, s több évszázadig kellett élnem tudatlanul, hogy közben nem tudtam, mire vágyom. Öt évig élvezhettem ki eme kellemes érzést, s minden egy pillanat alatt foszlott szerte, mintha soha nem is lett volna. S, hogy ne legyen minden olyan változatlan, a személyiségem új, teljesen váratlan, azonban számomra érthető fordulatot vett. Tíz év telt el, mióta elveszítettem a szerelmem, és már nincs semmi jó, semmi kellemes számomra az emberi vér által nyújtott élvezeten kívül ezen a világon. Kegyetlenségem aligha ismer határt, a saját érdekeim tartom szem előtt. Már nincs bennem meg az a játékosság, mint egykor, a pesszimizmusom és az utálatom túl erős. Gyűlölöm a körülöttem élőket, gyűlölöm önmagam, és az egész világot.

Első ránézésre teljesen átlagos fickónak tűnhetek, nem vagyok feltűnő, könnyen elveszek a tömegben, és ez nem véletlenül van így. Nem akarom felhívni magamra a figyelmet, és ha egyszer már teljesen más vagyok, mint a halandók, legalább külsőleg hasonlítsak rájuk, így több esélyem van rá, hogy bedőlnek nekem, ergo könnyű célponttá válnak.
Testalkatom erős, hiszen az én időmben még más volt a világ, a fiatalok nem holmi konditermekben szedtek magukra némi izmot. Ennek köszönhetően már ránézésre tudni lehet, hogy rengeteg erő van bennem, s ez nem csak a vámpírlétnek köszönhető. Nem mondanám magam magasnak, sem alacsonynak, valahol a kettő között álltam meg. Arcomon még megbújnak kisfiús vonások, hiszen még alig voltam húsz, mikor beteljesítettem az átváltozást. Mégis, összességében egy felnőtt, mogorva férfit látsz magad előtt, ha felém pillantasz, arckifejezésem immáron teljes tíz éve változatlanul rideg. Öltözködés terén nem vagyok válogatós, szinte bármit képes vagyok felvenni, ami a kezem ügyébe akad a szekrényemből - vagy épp bőröndömből, ha átutazóban vagyok -, viszont ezek többsége igényes gönc.