Egyre jobban tetszik az, ahogy Klaus kezel engem. Tudja, hogy nem vagyok egy hátköznapi ártatlan falusi lányka, akivel óvatosan kell bánni, különben megrémül. Legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy a száműzetésem ilyen jó véget fog érni, hogy egy lord vendégszeretetében érezhetem magam otthon. Lehet, hogy… most találtam rá igazán önmagamra, miután életet adtam egy gyermeknek és… muszáj volt elköltöznöm. Jó lehetőség volt, hogy bizonyítsak magamnak, meg tudom állni a helyem egyedül is ebben a világban, nem kell anyám és apám ahhoz, hogy jó életem legyen. Az egyetlen dolog, ami miatt lelkiismeret furdalásom van, az a lányom. Nem tehettem semmit, hogy megakadályozzam az örökbeadást, mégis… azóta úgy érzem, nem vagyok teljes, egy részemnek egyszerűen… nyoma veszett és már soha többé nem kaphatom vissza. Egyetlen hibát vétettem és… az életem fenekestül felfordult, a lányom pedig – akit egy pillanatra sem foghattam a kezeimbe, azonnal elrángatták tőlem, ahogy megszültem - nevelőszülőkhöz került. Szerencse, hogy nem árva lett és nem került az utcára, vagy árvaházba, mert akkor belehalnék a lelkiismeret furdalásba.
Mikor megérzem Klaus sóhaját, miközben a nyakamat csókolja, tudom, hogy élvezi, amit csinálok, csak erre az apró visszajelzésre volt szükségem, hogy folytassam ingének kigombolását. Épp mikor kigombolom azt a fránya gombot, amivel már egy jó ideje bajlódom, megérzem Klaus kezét először a csípőmön, majd a szoknyám alatt, ami minden egyéb gondolatot kiűz a fejemből, lehunyom a szemem és hosszan sóhajtok élvezetem jeléül. Gyakorlott mozdulattal karolom át Klaus nyakát, még felültet a korlátra, majd háta mögött kulcsolom össze lábaimat.
Megszólításomra azonnal felkapom a fejem és belenézek a Lord gyönyörű szemeibe, viszonzom a mosolyát, de ezúttal valami megváltozott abban, ahogyan néz rám. Mintha… már nem a nőt látná bennem, hanem leendő áldozatát. Megrémít, amit látok, a szívverésem azonnal felgyorsul és kétségbeesetten kutakodok valaki után, aki kimenthet innen, azonban sehol nem látok senkit a láthatáron. Szavai furcsamód megnyugtatnak, a helyemen maradok, szívverésem is lecsökken normális ütemre, holott tudom, hogy sikítva és futva kellene innen a lehető leggyorsabban elmenekülnöm. Kábultan bólintok, mikor Niklaus befejezi a mondanivalóját, szemrebbenés nélkül figyelem, ahogy az arca teljesen megváltozik… sokkal jobban hasonlít egy fenevadra, mint egy nemesre. Lassan mozdítom ujjaimat, hogy végigsimíthassak eltorzult arcán, azonban túl lassú vagyok hozzá képest, és mire megérinteném, ő már a nyakamat… harapja. Úgy teszek, ahogy mond, nem ijedek meg, sőt… még élvezem is a helyzetet. Ujjaim arca helyett a hajába túrnak, fejét, nyakát és hátát simogatom, néha-néha pedig finoman meghúzom egy göndör fürtjét. Hátrahajtom a fejem, hogy minél jobban hozzáférjen a nyakamhoz és halkan sóhajtozok, kezem a hátáról a derekára csúsztatom, ujjaimmal cirógatom. Azt akarom, hogy a lehető legtöbb vért vegye tőlem, mert az érzés semmi máshoz nem fogható… meglepően kellemes.
Agyam egyik rejtett zugában felmerül a kérdés, hogy mégis milyen teremtmény az előttem álló férfi, de azonnal el is hessegetem. Csak élvezni akarom a pillanatot, ahogyan Klaus kérte.
Kezemet derekáról immár férfiasságához csúsztatom, a nadrágján keresztül simogatom, ingerlem őt, lábaimmal pedig szorosabban húzom magamhoz, mint eddig. Lehúzom nadrágjának cipzárját, néha-néha ujjaim utat találnak a nadrág alá, majd vissza ki, miközben a sóhajok egyre szaporábban törnek fel a torkomból, ugyanis forró ajkai még mindig a nyakamra tapadva szívják a vérem.

szavak: 513 ♢ zene: Wake up call ♢ megjegyzés:  <3

A táj… igen, az is gyönyörű szép, de sokkal inkább tetszik az a helyzet, ami a Lord és köztem alakult ki és valamiért úgy érzem, neki sincsenek ellenére a kettőnk között pattogó szikrák. Valamiért… egyértelmű jeleit adja annak, hogy igenis tetszik neki… tetszek neki és én is tudtára adom, hogy én sem vagyok másképpen ővele.
- Hmm… igen, sejtettem is, hogy nem fogok unatkozni a maga társaságában, Niklaus. – nem könnyű zavarba hozni engem, ezt már biztosan ő is tapasztalta, azonban a pillantása… szinte perzseli a bőrömet, mintha a tekintetével képes lenne levetkőztetni. Egy kis pír jelenik meg az arcomon, de továbbra is benne vagyok a játékban. Már Niklaus is észrevehette, hogy nem vagyok az a fajta nő, aki könnyen meghátrál.
Még mindig ott bujkál bennem az az érzés, hogy ő… valamiféleképpen felsőbbrendű és félelmetes a maga módján. Néha nem vagyok benne biztos, hogy mi ketten ugyanazokról a dolgokról beszélgetünk, még ha konkrétan ki is mondjuk, amire éppen gondolunk. Olyan… mintha lenne egy másik, titkos énje, amiről senki sem tud – legalábbis csak nagyon kevesen. Egy másik élet… ahol a szavak, amiket a száján kiejt, teljesen mást jelentenek. De hát ez… badarság, nemde?! Minden bizonnyal csak én képzelem be a dolgokat. Talán még mindig nem tettem túl magam azon, hogy a családom száműzött Bulgáriából, talán csak az árulkodó jeleket keresem, hogy idejében leléphessek, mielőtt újra bekövetkezne.
- Én pedig szívesen töltöm a szabadidőmet az ön társaságában. – kacér mosolyt villantok rá, azonban az arcom továbbra is ki van pirulva egy kicsit.
Nem tudok kiigazodni Niklauson. Egyik pillanatban még tegez, a másikban azonban magázva szólít meg. Fogalmam sincs, melyik megszólításra hogyan reagáljak, de azt hiszem, inkább maradok továbbra is a magázásnál. Elvégre hiába próbálom kézzel-lábbal tagadni, továbbra is csak egy olcsó parasztlányka vagyok, akit száműztek az otthonából, ezzel mindenféle megaláztatásnak kitéve. Öltözhetek akármilyen ruhákba, járhatok akármilyen társaságba… sosem fogom kiheverni, ami történt velem. Egy részem mindig megmarad majd ilyennek… magányosnak, azt hiszem.
Meglepetten érzékelem Niklaus ajkát újra a sajátomon és pár pillanat múlva a korlátot a derekamnál. A fűző nemsoká kibontva csúszik egyre lejjebb és lejjebb a vállamon, amit a férfi ajkai követnek. Halkan felsóhajtok, ahogyan csókokkal halmozza el a nyakam, ugyanis ez az egyik legérzékenyebb pontom.
- Egyáltalán nem. – suttogom Niklaus fülébe a szavakat, közben az én kezem sem tétlenkedik, az egyik vállánál becsúsztatom a ruhái alá, míg a másikkal az ingje gombjait pattintom ki, szemem végigfuttatom meztelen bőrén. – A külső néha megtévesztő lehet. – pillantok fel a szemébe röviden, majd folytatom a gombokkal való küzdelmet. – Már rég nem vagyok az az ártatlan lány, akinek sokan hisznek. – harapok bele az alsó ajkamba és lábujjhegyre állok hogy egy csókot nyomjak  Niklaus ajkaira.

szavak: 449 ♢ zene: Wake up call ♢ megjegyzés:  <3

Már rég óta nem volt senki ilyen hatással rám, mint most Klaus, de ha jobban belegondolok lehet hogy még sosem éreztem ehhez hasonlót. A vágy testem minden zugában ott bujkál, felforrósítja a bőröm. Nagyon remélem hogy ez nem egyoldalú - és egyelőre úgy tűnik hogy nem - mert mivel úgy vélem mindkettőnkben megvan az a bizonyos tűz, fogadok hogy kiválóan elszórakoztatnánk egymást ha arra jönne ki a lépés és most bizony kettesben vagyunk, tehát bármi megtörténhet, bármeddig elmehetünk mert senki sincs a közelben, aki netán megláthatna és elítélhetne amiért egy magamfajta fiatal, ártatlan hölgy illetlen helyen, illetlen stílusban adja át magát az élvezeteknek.
Ahogyan ő is biztosan észrevette, nekem is feltűnt hogy titokban Niklaus végigmér nem is egyszer, azonban a nagy többséggel ellentétben nem kezdtem el szégyenlősködni, az nem egy Petrova-hoz méltó. Legalábbis nem Katerina Petrova-hoz, inkább kihúzom magam, hasat be, mellet ki, mert szerencsére domborodok ott, ahol kell ha a szoknya és a fűző miatt nem is mindig látszik.
- Igen? – kérdezem, ajkaim ravaszkás mosolyra görbülnek ahogy egyre közelebb és közelebb lépdel hozzám a pavilonban és be kell valljam, tetszik a merészsége hogy már nem is veszi az erőfeszítést arra hogy leplezze hogy végigmér. Talán az én határaimat akarja feszegetni, talán a sajátját, fogalmam sincs de egy biztos: ezt a játékot nem fogom feladni, Mr. Mikaelson. – Annak igazán örülök. – fújom ki a levegőt lassan, leheletemmel csiklandozom Niklaus ajkait, szemhéjam pedig már félig-meddig lecsukódott és csak arra várok, hogy ajkait végre az enyémhez préselje, ám csalódottan veszem tudomásul, hogy egyelőre még nem fog megcsókolni. Helyette azonban a nyakamra ad apró csókokat, ami legalább olyan jó érzéssel tölt el, mintha megcsókolt volna, sőt… A pulzusom lassan emelkedik a szívverésemmel együtt, még erőteljesebben önti el a forróság az egész testem mint eddig, már ha akarnám sem tudnám palástolni mennyire vágyom erre a férfira.
- Imádom hogy imádja. - suttogok én is, érintése nyomán pedig libabőrös leszek, ami egyszerre tölt el kellemes érzéssel és riaszt meg.
Épp olyan keményen és akaratosan csókolom vissza, ahogyan ő engem hogy bizonyíthassam, nem csak ő van túlfűtve a vágyaktól, hanem én is. Karjaimat azonnal Klaus nyaka köré fonom, lábujjhegyre állva még közelebb lépkedek hozzá, majd mikor már eléggé egymásba gabalyodunk, ajkaimon szemtelen mosollyal hajolok hátrébb ezzel félbeszakítva a csókot. – Tényleg megérte ide eljönni. – felelem zihálva, majd körülnézek – Már csak a táj miatt is. – kuncogok magamban és kissé oldalra döntöm a fejem, mielőtt ismét megrészegítően közel lépek Niklaus-hoz. – Azt hiszem maradok még pár napot ha már olyan kedves volt és felajánlotta. No meg… reményeim szerint nem fogok unatkozni. – egyik kezemmel végigsimítok a Lord arcán, majd ujjaimat lassan végighúzom ajkain, azt akarom hogy ő is úgy érezze magát, mint én, ő is annyira akarjon engem, mint én őt.

szavak: 449 ♢ zene: - ♢ megjegyzés: mégsem kellett egy hónapig várnod ;P

- Óó, ugyan. Részemről az öröm, hogy élvezhetem a társaságát, Lord Niklaus. - ragyogó mosoly sugárzik az arcomról. Jól esnek a Lord bókjai, mikor Elijah bemutatott a fivérének első látásra nem ilyen embernek tűnt. Azt hittem hogy ő a sok másik emberrel szemben nem ad az olyan közhelyekre, mint a bókok. Persze udvarias volt, de valahogy az első pillanattól kezdve érzem, hogy ő más. Erősebb, tiszteletet parancsolóbb és veszélyesebb, mint a többi férfi és ez tetszett. Hiába szeretem ha megvan a saját hatalmam, az ő felsőbbrendűsége rám is hatást gyakorolt. Tisztelni kezdtem őt is és Elijah-t is, bár vele másféle a viszonyom. Azt hiszem őt az első pillanattól fogva az ujjaim köré csavartam, ha nem is teljesen, de ő is és én is közvetlenebbek vagyunk egymással. Nem félünk olyan nem mindennapi és már-már zavarba ejtő témákról beszélgetni, mint a szerelem.
Ő nem hisz a szerelemben. Vajon Niklausnak mi a véleménye erről a dologról? Ő hiszi hogy az igaz szerelem létezik? Hogy hamarosan megtalálja az igazit, akivel leéli az életét? Kételkedem benne. De miért? Miért ilyen hitetlenek a Mikaelsonok? Olyanok, mintha megunták volna az életüket és mintha már leéltek volna legalább és fél évezredet, pedig ez képtelenség. És ha így is lenne... hogy lehet ráunni az életre és nem hinni a szerelemben? Szerintem a kettő egymástól függ. Ha nem hiszel a szerelemben nincs értelme élni, ergo olyan leszel, mint Elijah.
És ha megtanítom szeretni? Lehet hogy a burok mögött, ami körülveszi egy nagyon is érző szív van, ami csak arra vár hogy valaki kiszabadítsa. A boldog és élettel teli embereket szeretem. Ennek érthető magyarázata is van: annyi mindenen keresztül mentem már és mégis boldog vagyok. Ha én minden megaláztatás és száműzetés után képes vagyok boldog lenni, más, akinek tökéletes, filmbe illő élete van, miért ne lenne?
A gondolataim útvesztőjéből a Lord észveszejtő közelsége rángat ki. Nem elég, hogy elpirultam és zavarba jöttem, mikor a virágot a hajamba tűzte, még tetézi is azzal, ahogyan a hajamat piszkálja. Ez azonban már nem udvariasság és nem illem. Ez kihívás és pimaszkodás, amit talán egy úrnő a szívére venne, azonban viháncolva, nevetgélve és megjátszott felháborodással mesélné a barátnőinek. Én azonban nem vagyok ilyen, soha nem is voltam. Azonnal értettem, mire akar kilyukadni, hogy fokozni akarja bennem a vágyat iránta. Nem vagyok naiv, annak ellenére hogy annak látszok és ez hatalmas előny az életben. Kacéran elmosolyodok és farkasszemet nézek vele, mikor elhúzza a kezét akkor pedig tettetett szomorúságot erőltetek az arcomra, amivel azt sugallom hogy kíváncsian várom a folytatást.
- Abban én is teljesen biztos vagyok. - felelem válaszul Niklaus szavaira és észrevétlenül végigmérem tetőtől talpig. Tudom hogy illetlenség ilyet csinálni, főleg egy hölgynek de amiről nem tud az nem fáj, nem igaz? Különben is, szerintem őt a legkevésbé sem érdeklik az illemszabályok és jómagam is feleslegesnek tartom őket.
Az ösvényen végighaladva csak ámulok a látványon. A virágok gyönyörűek és egytől-egyik virágzanak, a fák lombkoronája tetőtől talpig csupa zöld. A kertnek ezen a részén még nem jártam, de biztos vagyok benne hogy ezentúl meg fogom látogatni, amilyen gyakran csak tudom. Az ösvényeken végighaladva élvezem a látványt és néha-néha megragadom Niklaus karját, hogy átsegítsen a nehezebb szakaszokon.
A pavilonba érve ismét a látványon akarom legeltetni a szemem, azonban Niklaus karja a derekamon elüldöz a fejemből minden egyéb gondolatot rajta kívül. - Imádom... a kilátást és minden mást is. - felelem és bár nem látom az arcát, mert a tájat fürkészem, de tudom hogy mosolyog és ez engem is mosolyra késztet. Akármire is készül, én benne vagyok.

- Igazán köszönöm. - biccentek Niklaus felé és halvány pír jelenik meg az arcomon.
Sosem gondoltam, hogy a száműzésem után lehetek még valaha boldog, de most az voltam. A sok balszerencse közt rám talált a valódi szerencse és ez még jobban segít abban, hogy megbecsüljem az életem.
Mindig kíváncsi voltam hogy itt, Angliában hogyan élnek a nemesek. Gyönyörűnek képzeltem el ezt a helyet, ahol az emberek meseszép ruhában járnak-kelnek, mosolyognak és boldogok.
Mikor száműztek nem csak csalódást, ürességet, sajnálatot és megbánást kaptam, hanem reményt is egy új élet kezdetére. Itt senki nem ismert, nem volt hírnevem, ahogyan otthon már szert tettem rá. Minden olyan egyszerű volt. Illetve..., ez butaság. Először semmi nem volt egyszerű, mindenért keményen küzdöttem. Meghívást szereztem a bálokra, megismerkedtem Trevorral, majd Elijah-val. Akkor lett minden más. Ő az oka, amiért itt lehetek, egy Lord kertjében és édes kis semmiségekről beszélgethetek, akár egy úri hölgy.
Ki tudja, talán így még jobb sorsom lesz, mint Bulgáriában lett volna. Szerető családom ugyan nincs, de ki tudja, talán Elijah vagy Klaus megkéri a kezem valamikor a távoli jövőben.
Ezzel a gondolattal még saját magam is megmosolyogtatom, halkan kuncogok Niklaus mellett, mikor meghallom, marasztalni akar.
Egy hangocska a fejemben azt súgja, talán nem is olyan butaság, amire az előbb gondoltam, de elcsitítom, nem figyelek rá, csak egy hölgyhöz máltóan válaszolok. - Ha már ilyen kedves, hogy marasztalni próbál, megfontolom az ajánlatát. - mogyoróbarna tekintetemmel a Lord arcát fürkészem izgatottan és majd kicsattanok az örömtől, hisz amúgy sem lenne hová mennem.
- Elfoglalt? Azért szól neki pár szót az érdekemben? Szívesen összefutnék vele is pár röpke órára. - rövid szünetet tartok, hogy láthassam, miként reagál Niklaus fivére említésére. Nem tagadom, szeretném, ha egy kicsit féltékeny lenne, bár kétlem, hogy bármit is ki tudnék olvasni az arcából, ha esetleg ő nem úgy akarja. Az ő álcája talán még tökéletesebb, mint az enyém.
- Menjünk! - kiáltok fel gyermeki lelkesedéssel - Szeretném megismerni az egész birtokot, amíg itt tartózkodok. Gyönyörű errefelé a vidék. - nézek körbe. Amerre a szem ellát, gyönyörű mezők, földek, virágoskertek és gyümölcsösök találhatóak. Fogadok bárki szívesen megadna bármit, csak hogy eltölthessen itt egy pár napot.
- Nem tudtam, de sejthettem volna, hiszen gyönyörű virág. Köszönöm szépen. - igyekszem bájosan mosolyogni és figyelmen kívül hagyni a szívem, ami egyre gyorsabban dobog, amint Niklaus közelebb hajol hozzám. Elbűvölve nézek a szemébe, elveszek a tekintetében és önkéntelenül hunyom le a szemem, átadom magam az érzések sokaságának.

A falnak támaszkodom, még a cselédlányok meghúzzák a fűzőm, majd feléjük fordulva aprót biccentek, mikor végeznek, a köszönetem jelképéül. Hosszú, göndör hajamon áthúzom a fésűt egy párszor, hogy gubancok nélkül omoljon a vállamra, a hátamra. Belenézek a tükörbe és elégedetten elmosolyodok, 100%-osan elégedett vagyok a külsőmmel, mindig is az voltam, ma mégis ideges vagyok, ha arra gondolok, mik a terveim... Lord Niklaus.
Elbűvölő fiatalember, már az első találkozásunkkor tudtam, hogy különleges, ahogy azt egyre többször bizonyítja is. Nemes, épp olyan ember, akire szükségem van most, hogy visszaszerezzem a jó hírem. Mindig is tudtam, hol a helyem az életben: a csúcson. Eddig azt hittem, elbuktam, hisz az utolsó pár hét, hónap az életemből nem sikerült túl.. fényesen. Terhes lettem, pedig pusztán játszadoztam, ahogy mindig. Szültem egy gyereket, akit abban a perben, mikor világra jött, elvettek tőlem. Száműztek. Keserű, magányos utat tettem meg, míg ideértem, Angliába. Minden lehetőségem megfontoltam: megfeledkezem a családomról és tovább élek, új életet kezdve, talán még a nevemet is megváltoztatom, vagy könyörgök, fogadjanak vissza, ha pedig mégsem sikerül; végzek magammal.
Foggal-körömmel kapaszkodtam az életembe, hajlandó lettem volna megtenni bármit, hogy visszafogadjanak, vagy egyáltalán élhessek, így amint az első lehetőség felmerült bennem, rögtön el is vetettem. Katerina Petrova nem halhat meg, hosszú, szép és boldog életet kell, hogy éljek férfiakkal, akik körülvesznek és ugranak minden szavamra. Ilyen életet érdemlek, ilyet szeretnék és ilyet is szerzek magamnak, ha kell bűnözéssel, gyilkolással, de végül úgyis megkapom, amit akarok.
Lassan lépek le a lépcső utolsó fokáról, kezemet végighúzom a korláton, miközben egy izgatott sóhaj tör ki belőlem. Még nem sokszor találkoztam Niklaussal, talán ez a harmadik, vagy negyedik alkalom, de kezdjük egyre jobban megismerni egymást, egyre többet nevetünk és flörtölünk is, természetesen. Idegen számomra az érzés, hogy mikor rám mosolyog, valami megrándul bennem és megrémiszt. Félek, de ugyanakkor tetszik is az érzés, a hatás, amit rám gyakorol.
Meghajlok az ember előtt, aki ajtót nyit nekem, majd lesétálok a tornácról, a kezemet a szemem elé kapom a hirtelen szemembe sütő napsugarak miatt és hatalmas mosollyal köszöntöm az előttem álló férfit. – Örvendek, Lord Niklaus. – mosolyodok el és a kezem nyújtom egy kézcsókért, majd az elém nyújtott karjába karolok. – Szép időnk van, nemde? – lépkedek Niklaus mellett és észrevétlenül végigmérem. Piszok jól néz ki, tökéletesen van öltözve, mint mindig. – Hogy van az öccse, Elijah? – kérdezősködöm az ifjabb fivér felől, aki bemutatott Niklausnak. Elijah-t hamarabb ismertem meg, mint Klaust, a bátyjának is ő mutatott be és azóta szinte nem is láttam, mert annyi időt töltünk együtt Niklaussal, hogy a kötelezettségeim mellett másra szinte már nem is maradt időm az elmúlt pár napban.
Elgondolkozom az Elijah-val eltöltött napjainkon és azon, hogy vajon ő is ilyen jó partner lehet-e, akárcsak a bátyja. Vele is rengeteg szórakoztató órát töltöttem, az biztos, ám számomra túl hamar, túl sokat akart. Egyik nap még nem is tudtuk egymás nevét, az elkövetkezendő napokban viszont már a szerelemről és az érzéseinktől volt szó. Én ezelőtt sosem vettem komolyan semmit, ami a szerelemmel volt kapcsolatos, így tényleg túl… gyors volt mindez.
- És magával? Jól van?