Egy percig el kellett gondolkodnom, hogy milyen barlangról beszél. Aztán rájöttem. Akkor láttam őt újra viszont röpke 500 év elteltével. Hogy tényleg nem tudnék ártani neki? Valószínű. De nem csak fizikailag lehet valakit megsemmisíteni. Bármennyire is tagadom, még ennyi idő elteltével is sokszor az érzelmeim irányítanak. Talán ez bennem az emberség. Hogy képes vagyok érezni a szerelmet, a fájdalmat, a veszteséget, a bosszút és… ugyan nehéz beismerni, de a félelmet is. Aprót sóhajtva helyeztem tekintetem cipőm orrára. Valószínűleg már mindet éreztem Katerina Petrova iránt.
Lassan felpillantottam szavaira, s mélyen szemébe nézve figyeltem, ahogy újra közelebb lép hozzám. Nem mozdultam, végtagjaim olyan merevek voltak, mintha betonba öntötték volna az izmaimat. Pislogtam néhányat, próbáltam leplezni meglepettségemet.
- Valóban, és mi is volna az? – kérdeztem vissza halkan, kíváncsian.
Lepillantottam kezére, ami az imént markolt rá a nyakkendőmre, majd fél szemmel újra ránéztem. A jól ismert Katernia vér. Szinte bűzlött az ármánykodástól és a csalástól. De akkor miért éreztem azt, hogy a szívem dübörög a mellkasomban, miközben már évszázadok óta nem is ver?
Nem tudtam hinni neki. Szerettem? Vágytam rá? Meglehet, de egy cseppnyi bizalmat nem éreztem iránta. Tudtam, hogy ez is csak egy játék. Egy játék esetleg, hogy megszerezzen valamit, ami kell neki. Egy újabb cél, amin csak más hátán átmászva tud eljutni. Hogy felbosszantsa Kolt.
Agyam hevesen kereste az érveket, hogy miért is nem érdemes szeretni Katerinát. Valóban, érdemesnek nem mondanám, de mit tegyen az ember fia, ha már fél évezrede egy olyan nőért vágyakozik, aki mindenkin átgázol, mindenkit becsap és átver. Aki csak fájdalmat, szenvedést és halált hagy maga után. Hány ilyen, hozzám hasonló férfi lehet ezen az átkozott földön, aki pont ugyanúgy érez, mint én, és ugyanúgy nem tudna hinni ennek a nőnek? Meg lehetne számolni, hány szívet tört össze?
Hagytam, hogy közelebb húzzon magához, orrunk szinte összeért. Csak néztem őt, s hallgattam elsuttogott kérdését. Hangja incselkedő volt, de az arcáról komolyság áradt. Hinni akartam neki. Egy pillanatig kezem megmozdult, s arca felé indult, majd megállt a levegőbe. Ez nem biztonságos. Úgy éreztem, hogy cápák közé teszem be a kezem, ám itt sokkal nagyobb sérüléseket szenvedhettem. Mert nem a testem volt veszélyben, hanem a szívem és a lelkem. És azaz egyetlen, amire vigyáznom kell, hiszen hallhatatlan vagyok, és örökké fogok élni. és ez a hosszú idő nem telhet el szenvedésben.
Mégis, mintha elemi erő húzta volna kezemet arcához, hogy végre megérinthessem. S megtettem. Finoman arcára helyeztem kezem, hüvelykujjamat végigsimítottam puha ajkain. Újra elvesztem a múltba. Az érzésbe, ami az a halandó lány tudott kiváltani belőlem. Amit előtte az Ő őse is képes volt. Hagynom kellett volna, hogy végre elvesszek az érzésben. De nem tettem. Csupán lehunytam szemem, hogy összeszedjem erőmet, majd aprót sóhajtva újra ránéztem.
- Sajnálom, Katerina. – suttogtam ajkaimra, melyeket centik választották csak el az enyémtől. – Ebben nem tudok neked segíteni.
Erősen összeszorítva szemem, kezemmel kicsit megdöntöttem fejét, s csókot nyomtam homlokára. Egy pillanatig hagytam, hogy bőre égesse ajkaimat, majd elléptem tőle, s másodpercekkel bár az utca másik végébe voltam. Bármennyire szeretném, nem hagyhatom, hogy a szívem legyőzze az agyamat.

Szerelmes vagyok Katerina Petrovába attól a naptól kezdve, hogy a bálteremben megpillantottam 500 évvel ezelőtt. Tudja az agyam, s tudja a szívem is. De nem hagyhatom, hogy az utóbbi cselekedjen. Egyszerűen… nem lehet.

- Nem a családom az, aki miatt nincs senkid. – mosolyodtam el halványan. – Hanem azért, mert látszólag képtelen vagy arra, hogy kiépíts normális, emberi kapcsolatokat, és meg is tartsd őket egy hétnél tovább. Mert, hogy nálad a barátság csak addig szól, míg meg nem kapod az illetőtől, amit akarsz. Tapasztaltam.
Katerina naivitása szinte már nevetséges volt. Nyilván szerepet játszik a családom a neki okozott károkban, de többségét saját magának vívta ki. A sok ellenséget nem Niklaus és én szereztük meg neki, nem, ez mind Katerina érdeme.
- Nem számítasz. – néztem rá komoly, tekintetem övébe fúrtam, s nyomatékosan ismételtem meg. – Nem számítasz, egy fikarcnyit sem. Csupán egy régi vágya vagy, mint megannyi férfinak, aki már régóta él, és halott rólad. Jobb, ha tőlem tudod.
Lassan újra járkálni kezdtem. Idegesnek éreztem magam Katerina jelenlétében. Hazudnék, hogy vágytam rá azalatt a hosszú idő alatt, mióta megismertem, s mióta menekült előlünk. Sajnos így van. Hogy szerelmes vagy-e? Nem tudnám megmondani. Egyrészt úgy érzem, ha viszonoznám az iránta táplált érzéseimet, bizonyára felhasználná Niklaus ellen, s ellenem is. Hisz, azt hiszem az ember gyengesége az, ha szeret valakit.
Gúnyos mosolyra húztam számat, s megtorpanva megálltam előtt.
- Azt hiszed ez a cél? – kérdeztem felvont szemöldökkel. – Hogy feladd? Engem ugyan nem érdekel, de Niklaus biztos nem számít arra, hogy egyszer megadod magad. Akkor hol maradna a szórakozás? Pontosan ezt várja el tőled. Mert amíg nem nézel szembe a félelmeiddel – s mind tudjuk, hogy Ő ezek közé tartozik -, addig mindig is űzött vadként fogsz, menekülni a fivérem elől. – kissé kárörvendő mosoly jelent meg arcomon. - És tudod, pontosan ez a célja.
Ez a lényege mindennek, amit Nklaus tesz. Hogy féljenek tőle, hogy éreztesse, Ő áll mindenek felett, Ő a hallhatatlan hibrid, akit képtelenség megsemmisíteni. Ez teszi őt olyan erőssé, amilyen. S ameddig csak egy ember is lesz, aki annyira tart tőle, mint Katerina, addig valóban Ő lesz az, aki a tápláléklánc csúcsán áll. Ha tetszik, ha nem.

Katerina okos nő, és sajnálatos módon, ahogy én ismerem őt, legalább úgy ismer engem Ő is. Így nagyon kellett vigyáznom a megnyilvánulásaimra, s arra, hogy mi jelenik meg az arcomon. Persze, mikor már több évszázada vagy szerelmes valakibe, nehéz leplezni az érzéseidet, főleg, ha az illető olyan közel van, mint Katerina. És úgy érint meg, ahogyan már nagyon régen nem tette senki.
Közeledésére hátráltam egy arasznyit, az óvatosság kedvéért.
- Pontosan tudom, hogy mit akarsz, s ez itt a legnagyobb probléma. Mert mindketten tudjuk, hogy nem fogod megkapni.
Épphogy kimondtam az utolsó szót, már meg is szüntette közöttünk a távolságot, s kezét arcomra tette, majd finoman végigsimított rajta. Megborzongtam. Hagytam, hogy egy pillanatra elvesszek az érintésben, az érzésben, amit kiváltott belőlem. Egy pillanatig újra éreztem az angliai park virágos illatát, ahogy végigszaladtunk a sövények között. Szinte hallottam fülemben csengeni akkor még ártatlan hangját: „Ha nem hiszünk többé a szerelembe, mi értelme van az életnek? „
Ám egy pillanat alatt visszazökkentem a valóságba, felpattantak szemeim, s mélyen övébe néztem. Kísértés… visszhangzott fejemben a szó. Igen, valóban az volt, ám nem hagyhattam, hogy magába szippantson. Bármennyire is szerettem volna, hogy végre beteljesedjen, nem engedhettem, hogy Katerina az ujja köré csavarjon. Sebezhetővé tenne engem is, és a családomat is, hiszen mindenki tudja, hogy egy őszinte cselekedete sincsen. Én is csak játékszer lennék, ahogy annak idején a Salvatore fiúk is azok voltak. Csak rájuk kell nézni, hogyan végezték. Katerina bármerre is megy, mindenhol csak romlást és pusztulást hoz az emberekre. Ők meghalnak, de én…? Én örökké élek. S az örökké valóságig cipelni a fájdalmat, még egy olyan vámpírnak is nehéz, mint amilyen én vagyok.
- Még csak kísértést sem jelentsz számomra… - jelentettem ki határozottnak szánva, ám a remegés a hangomban elárult.
Kezem arcomhoz emeltem, s megfogtam az övét. Úgy éreztem, mint érintése égetné a tenyeremet. Finoman lehúztam kezét arcomról, ám nem engedtem el, egy rántással közelebb húztam magamhoz. Orrunk szinte összeért, így csak suttognom kellett, hogy megértse, amit mondok.
- Nem vagyok a játékszered, Katerina, ideje, hogy felfogd. Én nem vagyok Kol, akit a vére hajt. – jeges tekintettel fúrtam íriszeibe magamat. – Ha még egyszer próbára teszed a türelmemet, nem leszek ilyen kedves. Azt hiszed, hogy a legnagyobb büntetés számodra a menekülés? Ha még egyszer próbálkozol, megmutatom, hogy nem az.
Szorítottam egyet kezén, majd számhoz húztam kezét, s pihekönnyű csókot nyomtam kézfejére. Elengedtem kezét, s félreléptem, újra tisztes és biztonságos távolságra kerültünk egymástól. Hátat fordítottam neki, hogy összeszedjem kicsit magamat, s ne vágjak undorítóan érzelgős képet.
- Nem tudom, hogy van Kol. Kíváncsi vagy ezen kívül még valamire? – fordultam meg, kezem zsebre tettem, s kissé oldalra billentett fejjel vártam a válaszát.
Vártam másra is. De tudtam, abból semmi jó nem származik… Még ha vágyaim netovábbja volt is, akkor sem.

Nem lepett meg a félelem, amit az arcán látta, s ez némi elégtétellel töltötte meg a szívemet. Ha más nem, a tisztelet az megmaradt, de ha nem is az, a rettegés mindenképpen. Ha pedig félnek tőled, akkor érintetlen vagy, erre Niklaus tanított, és milyen igaza volt. Katerina félt tőlem, ez egyértelmű volt, s ez, ha illendő, ha nem, mosolyt csak az arcomra.
Újra járkálni kezdtem, s lábfejemet bámultam, miközben beszélt. Séta közben fél szemmel rápillantottam kétkedve. Katerina Petrova ki tudja hányadik előadása. Van még légy ezen az átkozott földön, aki hisz neki?
- Hagyjuk a drámát. – feleltem türelmesen, majd megálltam, s zsebre tett kézzel ránéztem. – Ő a fivérem, én pedig halhatatlan vagyok. Mondhatnám, hogy haragszok, de egy örökkévalóság áll előttem. – mosolyogva széttártam karomat. – Ő a családom. Ez te is jól tudod. Neked kid van? Az öcsémen kívül, aki a jelek szerint tesz rád.
Lazán megvontam vállamat. Jól tudtam, hogy Kol részéről ez semmit nem jelent. Nem ez csaj a kéjvágy, ez az, ami hajtja őt, s nem számít, hogy az illető épp a nagy és rettegett Katherine Pierce.
Mélyen szemébe néztem, s próbáltam megkeresni a lányt, akibe sok-sok évszázada beleszerettem. Mert ezen nincs mit tagadni, így volt. Hazudnék, ha azt mondanám, nem érdekelt, hogy szakasztott mása Tatiának. Eleinte ez volt, ami megfogott benne. De mikor több időt sikerült eltöltenem vele kettesben, megláttam benne a lányt, aki miatt ember szerettem volna lenni. Ám Katerinának már akkor sem számított senki más, saját magán kívül.
- Még hány éven keresztül akarsz menekülni? – kérdeztem nyugodt hangon. – Mert ha azt hiszed, ennek valaha is vége szakad, akkor tévedsz. Mindig lesz valaki, akit magadra haragítasz, akinek keresztbe teszel. Ismerlek. Hiába hiszed, hogy kiismerhetetlen vagy. Tévedsz…
Vagy én tévedek? Fogalmazódott meg bennem a kérdés, mikor közelebb lépet hozzám, s kezét mellkasomra helyezte. Egy röpke századmásodperc töredékéig megrebbent a szemem, s finoman lecsukódott. Felrémlett előtt a kép, ahogy bolondok módjára kergetőzünk a parkban, s elmélyültem beszélgettünk a szerelemről. Majd mikor kinyitottam szemem, ott állt előtte a lány, aki – bár beismerni szégyen – annyi fájdalmat okozott.
Lepillantottam mellkasomon nyugvó tenyerére, majd felemeltem kezemet, megfogtam az övét, és finom, ám határozott mozdulattal letoltam magamról. Oldalra billentettem fejem és rámosolyogtam.
- Katerina, csak nem el akarsz csábítani? – kérdeztem, miközben egyre közelebb hajoltam hozzá, majd újra belefúrtam tekintetem az övébe. – Trófeaként gyűjtenéd a Mikealsonokat, igaz? – tettem fel a kérdést gúnyos hangnemben.
Határozott, mégsem durva mozdulattal arrébb toltam taszítottam, s lazán, mosolyogva megcsóváltam fejemet. Egy lépést hátráltam, majd újra ránéztem. Nem csak azért, mert egyszerűen nem akartam részt venni Katerina újabb játékában, hanem mert jobbnak láttam megtartani az egy lépés távolságot. Nem mintha féltem volna, pont tőle. De Ő volt az egyetlen, aki ennyi idő után is képes volt megzavarni a fejemet.

Nem viszonoztam mosolyát, továbbra is rezzenéstelen arccal néztem rá. Nem szólaltam meg, hagytam, had rizsázzon csak. Már régóta kifejlesztettem azt a képességet, hogy meg se halljam Katerina rimánkodását. Legalábbis eddig sikerült, ám most kezdtem elveszíteni a kedvességemet.
Utolsó, szinte csak eltátogott mondatára közelebb léptem hozzá, szinte csak pár centiméter távolság választotta el az arcunkat. Mélyen szemébe néztem, vészjósló tekintettel.
- Ne. Játssz. A türelmemmel. – suttogtam arcába minden szót nyomatékosan megnyomva, hogy eljusson az agyáig.
Majd mintha mi sem történt volna visszaléptem egy lépést, lazán a falnak támaszkodtam, és kissé unott tekintettel néztem rám.
Kol. Arcomon halvány, gúnyosnak szánt mosoly jelent meg, ám keserű lett tőle a szám íze. Na, ez az, amin már igazán nem lepődök meg. Katerina és egy újabb Mikealson, egyáltalán nem meglepő fordulat. Bár, legalább abban biztosak leszünk, hogy több nem lesz, ha csak nem pártol át a másik nemhez, és próbál meg bevágódni Rebekahnal…
- Azt hiszem, ezt úgy mondják a mai fiatalok, hogy… - ujjamat elgondolkodva a számhoz támasztottam. -… a fagyi visszanyal. – mosolyodtam el halványan.
Elrugaszkodtam a faltól, és lassú sétálásba kezdtem Katerina előtt.
- Éveken át menekültél, megannyi holtestet és persze összetört szívet hagyva magad után. A Salvatore fivérek több emberöltőnyi időt szántsak arra, hogy megkeressenek. De lám, úgy tűnik, mindent visszakapsz… - megálltam előtte, majd kissé oldalra billentettem fejemet. – Most egy olyan férfi a társad, aki teszik rád, és hónapokra eltűnik, te pedig rögtön megtébolyulsz.
Pontosan tudom, mit érezhet, ha valóban azt érzi. Hisz én több száz éven át kutattam utána, s mindeközben a gyűlölet és a bosszú hajtott. Aztán megláttam őt a barlangban… Erős túlzásnak tartanám a kijelentést, miszerint minden haragom elillant, de abban a percben egész más dolgok kerítettek a hatalmába. A viszontlátás öröme?
Kár, hogy most nem éreztem ezt.
- Csak ezért hívtál ide? – kérdeztem türelmesen. – Mert ha igen, sajnos nem szolgálhatok neked kedvező hírekkel, ugyanis nem tudom, hol lehet a fivérem. De valószínűleg ha látni akar majd téged, jelentkezni fog. – mélyen szemébe néztem, majd égnek emeltem tekintetemet. – Csak az időmet pazarolod.
A hangom nyugodt volt, csak a szemem árulta el dühöm, és… talán csalódottságom is.

- Várlak. Szia. - hallom még az utolsó két szót, majd leteszem a telefont, s az ágyra dobom.
Egy ideig csak járkálok a lakásban. Elmenjek, vagy ne menjek? Aggódik. Vajon mi lehet az, amin Katerina aggódhat? Ki hinné, hogy saját magán kívül eszébe jut bármi más, hogy egyáltalán képes aggódni valami, vagy valaki miatt. Biztosan csak a életéről lehet szó. Kell valaki, aki megmenti.
Egyszer már megtettem volna, de Ő ahelyett, hogy megvárta volna a segítségem, inkább elmenekült. Természetesen annyi embert vitt magával a süllyesztőbe, amennyit csak lehet. Van bármi, amiben én ezek után segíthetek neki? Amiben akarok segíteni?
Felvettem a telefont az ágyról, és újra lejátszottam a hangüzenetet, végül sóhajtva újra az ágyra dobtam, majd a gardróbszekrényhez lépve kikerestem az egyik fekete öltönyömet, és magamra húztam.


Lassan lépkedtem végig az utcán, ráérősen, nem sietve. Hisz miért siettem volna, mikor annyi időm van, mint senki másnak. Ha valaki annyit él, mint én, rájön arra, hogy felesleges sietni, hiszen az élet megvár minket. Persze lehet ezt is csak azért gondolom így, mert engem igen nehéz eltenni lábaló, ergo elég sokáig élhetek.
Ahogy elsétáltam a telefonban már említett park mellett, tekintetem egy pillanatig elidőzött az ott játszó gyerekeken és a focizó fiatalokon. Nem gondoltam azt, hogy kimaradtam valamiből, mégis némi ürességet éreztem a mellkasomban a látványtól.
Végül tekintetem elszakítva a valóságtól, befordultam a mellékutcába, ahol Katerina már várt rám, s most lassan elindult felém. Felvettem rezzenéstelen arckifejezésemet, s próbáltam a legcivilizáltabb pillantással nézni a nőre, aki megannyi férfi életét nyomorította meg. Köztük talán az enyémet is.
Kijelentésére felvontam szemöldököm, majd egy fél méterre tőle megálltam.
- Légy hálás, hogy eljöttem. - feleltem halkan, majd kicsit erőteljesebbre vettem hangomat. - Ez is csak azért történhetett meg, mert felkeltette az érdeklődésemet az aggódásod. Mondjuk, hogy meglepett. - mosolyodtam el szarkasztikusan, majd oldalra billentettem fejemet. - Szóval, mit tehetek érted, Katerina?