- Fogalmam sincs, hogy mi rosszat tettem ellened, vagy Kol ellen. Azért mert nem bújtam vele ágyba az első találkozásunk után? – Meguntam a kezei közt való vergődést és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy fájdalmat okozzak neki. De most nem a fizikai fájdalomra összpontosítottam, sokkal inkább a mentálisra. Minél jobban koncentráltam, annál kevesebbet mocorogtam és annál inkább engedett szorításán. Nagyjából egy perc elteltével már el is engedte a falnak szorított torkomat és saját halántékát kezdte el szorítani és egy fájdalmas nyögés hagyta el ajkait. – Nem szeretem, ha fenyegetnek. – Mondtam, amikor elléptem végre a faltól és végig tudtam húzni kezemet ruhámon és hajamon, hogy legalább úgy tűnjön, mintha normális lennék. – Ne emelj rám kezet még egyszer. – Mosolyogtam bájosan az arcába és elengedtem a köztünk kialakult mentális kötelet, így a fájdalma is elmúlt egy pillanat alatt. Látszott arcán, hogy meglepődött és nem nézte volna ki belőlem, hogy enni minden rejlik még bennem. Ami azt illeti én is meglepődtem, hogy valóban meg tudtam tenni. Egyszer már próbáltam és akkor nem sikerült ilyen hatásosan, de az már régen volt. Ezek szerint az idő múlásával talán az Erőm is növekszik? - Töprengtem el rajta röviden, de nem tudtam sokáig elidőzni rajta, mert Rebekah máris felém fordult.– Különben is fogalmad sincs, hogy mi történt miután ott hagytam a bált. – Mondtam ki, ami először az eszembe jutott. Ő csak annyit tud, hogy eltűntem és kész. És hogy cserbenhagytam őket. De nem ismer minden részletet.
Már bőven elmúlt éjfél, amikor rápillantottam a Mikaelson ház társalgójának falán csüngő óriási kakukkos óraszerkezetére. Olyan jól éreztem magam ezek közt az emberek között, hogy teljesen el is veszítettem az időérzékemet. Szomorúan tudatosult bennem a tény, hogy már nagyon is későre jár és ideje búcsút intenem az új barátaimnak és hazatérni. Elköszöntem Rebekahtól, Elijahtól, Finntől és Niklaustól is, majd hagytam, hogy Kol kikísérjen. Először csak az ajtóig, majd a kapuig, de nem bírtunk elszakadni egymástól, ezért még egy darabid el is kísért utamon. Haza is szeretett volna kísérni, de nem hagytam. A szüleimnek nem hiányzott még ez is. Kol roppant udvarias volt, akár a mesékben a szőke herceg ő is leste minden kívánságomat és szeszélyemet. Kellemesen sétáltunk egymás mellett a könnyű esti szélben és nem számolva azzal, hogy ki láthat, vagy hallhat meg bennünket nevetgéltünk és beszélgettünk olyan dolgokról, amikről a korban egy hölgynek nem szabadott volna. Tetszett, hogy nem úgy kezelt, mint egy társasági hölgyet és mégis olyan gyengéden és figyelmesen bánt velem. Amikor már csak egy utcányira voltam a saját házunktól szembe fordultam vele és elbúcsúztam. Nem tudtam, hogy mit vár tőlem. Kicsit tartottam is ettől a helyzettől. Még soha nem kellett egy férfitől sem búcsúzkodnom. Az este csodálatos volt és még soha korábban nem mulattam ennyire jól és Kol és a testvérei csodálatos emberek. Megköszöntem a páratlan estét és mosolyomat le sem tudták volna törölni arcomról. Ragyogó szemekkel néztem fel a sármos fiatalemberre, aki az este folyamán minden figyelmét nekem szentelte. Nem éreztem magam még soha ilyen különlegesnek és meg akartam valahogy hálálni neki, hogy ilyen feledhetetlenné tette nekem az első nagy társasági eseményemet. Közelebb hajoltam hozzá lassan, behunytam a szemem és apró puszit leheltem arcára. Tartottam attól, hogy nem erre számított, de nem voltam olyan lány. Így is pimaszságnak számított már ez is. Ragyogó tekintetében bármikor el tudtam volna veszni, de nem veszíthettem el a tartásomat. Végre búcsút intettem, ő mosolyogva kézen csókolt és megígért, hogy még látjuk egymást és én megígértem, hogy várni fogom. Amint el tudtunk válni egymástól, arcomra kiült az izgatott és elégedett mosoly és azt hittem, hogy már semmi le nem törölheti az arcomról a mosolyom, szívemből az érzést, de amint hazaértem és meghallottam anyám zokogását rájöttem, hogy tévedtem. Beljebb léptem és apám elgyötört arca mindent elárult. Nora meghalt. Egyetlen kishúgom halálos ágyán feküdt, mozdulatlan, némán, örök békében.
Attól a perctől fogva minden a feje tetejére állt. Édesanyám nem volt hajlandó mással foglalkozni, csak a halott húgom holtteste fölött sírt egész nap. A hozzá érkező betegeket én ápoltam, míg apám minden nap reggeltől estig dolgozott. Hiába ígértem meg a Mikaelson családnak, hogy hamarosan látni fogjuk egymást, nem tudtam elmozdulni a házból. Minden erőmmel a beteg embereket ápoltam és anyámat, aki olyan sok időt töltött a halott húgom ágya fölött, hogy maga is megbetegedett. Próbáltam gondját viselni, de láza csillapíthatatlanná vált és őt is magával ragadta a Halál. Apám, szinte azonnal felhagyott mindennel és azt parancsolta, hogy pakoljam össze a fontosabb dolgainkat és intsek búcsút szülőföldemnek. Ott hagytuk Párizst egy jobb, egészségesebb élet reményében. De ez azt jelentette, hogy végleg le kellett mondanom a Mikaelsonokkal kötött barátságról is.
Nem tudtam, hogy ők kicsodák és legfőképpen azt nem, hogy micsodák. Nem is próbáltam őket megkeresni még azután sem, hogy vámpírrá váltam, hiszen nem tudhattam. Ha csak sejtettem volna, akár egy percre is, biztosan régen együtt lennék velük. Ismét eszembe jutott a csillogó szempár, amelyekben bármikor szívesen elvesznék, és most, hogy tudom, hogy élnek, és itt vannak a közelemben, újult erőre kaptam.
Körbetekintettem a homályos sikátorban, hogy nem-e megláthatott minket valaki, de a macskaköves utcácskában nem volt más, csak mi ketten. Tőlünk pár méterre a sikátor bejáratánál szűrődött csak be fény, a két, emeletes épület közé és ez sejtelmessé tette a helyszínt. Ha nem lenne kiváló a látásunk, biztosan nem látnánk még egymást sem rendesen, ezért reméltem, hogy biztonságban vagyunk a köznép kíváncsi tekintete elől. Nem tudom, hogy mit gondolhatnának, hogy mit keres két fiatal hölgy egy sikátorban pirkadat táján, de biztosan semmi jó nem születne belőle, ha rajtakapnának.
Szerettem Párizst a napnak, ennek a szakaszában. A Capeting- dinasztia királyai szépen építették és gyarapították a királyi székhelyül szolgáló Francia fővárost. Európa szerte csodálták a város gyors fejlődését. Emeletes házak, macskaköves utak, szennyvízcsatorna, minden a lehető legkorszerűbben volt kialakítva. A magas házak között, ahogy ment le a nap és még utolsó sugarai aranylóan festették be az utcákat, maga volt a csoda. De most nem jutott idő a múlton merengeni, hiszen Rebekah visszanyerte erejét és ismét dühös pillantást vetett felém.
Beleborzongtam és őszintén megrémültem, ahogy dühödt tekintetét egyenesen a szembe fúrta. Összeszorult torokkal vártam a reakciót és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy arcom rezzenéstelen maradjon, és ne látszódjon rajtam a félelem, vagy bizonytalanság nyoma sem. Nem mutatkozhattam vele szemben gyengének, mert akkor egy pillanat alatt észreveszi a rést a pajzsomon és akkor abban a pillanatban búcsút is inthetek eddig féltve őrzött életemnek.
- Én nem vagyok lotyó… kedves. – Vágtam a szeméhez és a „kedves” szót szinte úgy köptem ki a számból. Minden szavamban tisztán csengett a gúny. – És annak is örülnék, ha végre lehiggadnál, mielőtt megint én veszlek kezelésbe. – Újabb gúnyos mosolyt engedtem meg magamnak, de közben hátráltam is egy lépést. Féltem tőle, hogy túlfeszítem a húrt és annak beláthatatlan következményei lesznek.

Hogy meri idedugni 200 év után magát? Ennek meg lesz a böjtje... Miután bevonszoltam a sikátorba, körülnéztem. Felettünk csukott ablakok, gondolom a vihar miatt. Viszont a ruhákat amik a köteleken lógtak, kint hagyták. Emberek... Az utca végén világosság szűrődött be, de csak az abroncsos ruhák, nadrágok, csizmák és magassarkú cipők színkavalkádját lehet látni, akik egy pillantást se vetettek a két, sötétbe burkolózó nőre. Szerencsére.
Miközben figyeltem, még mindig szorítottam. Ujjaim pókhálóként csavarodtak nyakára. Szavai visszhangzottak fejemben. Elöntött a düh. Teljes mértékig elfeledte, mi tett. Na már most, van egy kérdés. Vagy valami hihetetlen eset kapcsán elvesztette az emlékezetét, vagy csak letagadja. Tévedtem. Nem kérdés. Eléggé szánalmasan festett, de ki nem néz ki annak egy Ős mellet? Ahogy próbálta lefejteni az ujjaimat a nyakáról, ellöktem magamtól. Szitkozódását elengedtem a fülem mögött. Mindketten végigmértük egymást alaposan. Ugyanaz a hosszú, szőke, apró hullámokkal tarkított haj, nagy zöld szemek, tökéletes alak. Szépsége nem változott. Bár azok után, hogy mit tett, én nem tudnék a tükörbe nézni. Még mindig úgy tett, mintha nem tudná. Szánalmas. Immár a saját nyelvünkön szólt. Méghozzá mit. Olyan vagy mint én. Gúnyosan nevettem.
-Drágám, én nem vagyok egy lotyó.-mondtam teljes nyugodtsággal, mintha a világ legtermészetesebb dolgát mondanám. Azt mondja, tényleg nem emlékszik? Rendben, egy kis emlékezetfrissítés még senkinek se ártott. Egy pillanat múlva, újra a falon találta magát, nyakán szinte elfehéredtek ujjaim a szorításból, már ha lehet, az alapból hófehér bőrömnek fehérebb színe.
-Tudod mit? Játszunk egy játékot! Megadok neked pár betűt amiből ki kell raknod egy szót. Kezdek...-sziszegtem összeszorított ajkakkal, alig pár centiméterre az arcától-O-L-K. Na, mit tudsz mondani?- a betűket szinte lehelve suttogtam, hangsúllyal. Megint ellöktem magamtól, és visszaemlékeztem arra a bizonyos estére...
"Ruhák rendben, virágok, ételek és a felszolgálók készek!-soroltam magamnak. Már csak a vendégek hiányoznak! Bátyáimmal ma bált rendeztünk. Izgatott voltam, mit fognak szólni. Az egészet én rendeztem, ami nem teher hanem öröm. Imádtam szervezkedni. A fények bevilágítják a kővel kirakott utat, amin már patadobogás hallatszik, a széles lépcső felvezet a hatalmas, barna tölgyfaajtóhoz, szélén két hatalmas virág, ami tárva-nyitva áll, várva hogy betöltsék vendégekkel. Bent szól a lant, a csemballó, töröksíp és furulya, szállt a sült pecsenyék, halak, borok, zöldségek zamatos illata. Bátyáim bent vártak én pedig kint fogadtam a vendégeket. Megláttam egy nagyon szép, szőke hajú lányt, aki kissé félt. Biztatóan rámosolyogtam. Egy idő után én is bementem, és bemutattam a gyönyörű lányt fivéreimnek. Aztán már láttam és hallottam a ruhák susogását, diadalittasan rámosolyogtam, kacsintottam egyet, és a partnerem már rántott is magával. Reméltem jól fog telni az estéjük, illetve inkább éjszakájuk... Felejthetetlen bál volt..."
-Na, emlékszel már?-tértem vissza a valóságba. És reméltem a válasz egy "igen" lesz...

- Désolé Miss, Je ne voulais pas déranger. – Szólaltam meg immár anyanyelvemen. Kétségbeesetten próbáltam kiszabadulni szorításából, amikor a szűk utca felé húzott. A macskaköves úton esetlenül botladoztam, mellette olyan gyengének éreztem magam, mint még soha. - J'ai mal ici! – Panaszkodtam, amikor végül berántott a sikátorba. Nagy nehezen kifeszítettem a karomat és ki tudtam szabadulni a szorításából és amint ez megtörtént dörzsölgetni kezdtem az eddig fogságban tartott karomat. Végigsimítottam rakott szoknyámon és megigazítottam hajamat, hogy minden újra összeszedett legyen rajtam. Végignéztem az előttem álló lányon és rögtön ámulatba estem magam is a szépségén. Szőke haja gondosan feltűzve, egy kósza tincs sem bújt ki a helyéről. Arca porcelánszerű tökéletesség és ruhája a legújabb párizsi divat szerint készült. - Je ne comprends pas. Il ya quelque chose de mal? J'ai fait quelque chose? Si c'est le cas désolé. Je ne voulais pas. – Próbáltam menteni a menthetőt, bár fogalmam sem volt, hogy mit vétettem ellene. – Rebekah. Olyan vagy mint én. – Döbbenten álltam előtte és csodáltam a lányt. Arcán gúnyos mosoly terült el, én pedig egyre kisebbnek és jelentéktelenebbnek éreztem magam. Nem, nem fogom hagyni, hogy teljes mértékben megalázzon. Kihúzom magam és szembeszállok vele, ha kell, nem fogok meghunyászkodni. Többé nem. - Rebekah, nem tudom, hogy mi okozza a nézeteltérés köztünk, de nem fogom hagyni, hogy így bánj velem. Régen olyan kedves voltál hozzám, te mutattál be a családodnak, együtt töltöttünk egy csodálatos éjszakát. Veled és a családoddal. – Minden egyes pillanatra emlékszem. Eddigi életem legelkápráztatóbb éjszakája volt az. Édesanyám sürgött körülöttem a készülődés közben. Először alaposan kifésülte a hajamat és bepúderezte arcomat. Aztán elővette a ruhámat, amit ő maga csinált még fiatal korában saját magának. Hihetetlen volt az egész. Egy hatalmas fehér ruha, amit apró csipkék borítottak. Amint megérkeztem a hatalmas palotának tűnő épületbe, a lélegzetem is elállt. Mindenhol ékes ruhákban táncoltak a párok és csodálattal bámultam őket, ahogy a terem közepén forognak. Beljebb léptem és megpillantottam a házigazdákat. Klaus, Kol, Elijah és Rebekah voltak egymással beszélgettek, míg Finn testvérük távolabb társalgott számomra teljesen ismeretlen emberekkel. Rebekah amint meglátott felém fordult és mosollyal fogadott és indult meg felém. Amint elindult a testvérei is felfigyeltek rám. Akkor láttam először őket együtt. A gyönyörű szőke lány bájosan köszöntött és kért, hogy csatlakozzak a társasághoz. Örömmel fogadtam a meghívást és még nem éreztem magam olyan izgatottnak, mint akkor, amikor apró léptekkel közelítettem a három férfi felé. Egy ideig együtt beszélgettünk és közben átrágtuk magunkat a legújabb párizsi híreken és szóbeszédeken. Aztán egy rövid idő után arra lettem figyelmes, hogy már hármasban beszélgetek Niklaussal és Kollal. Élveztem, hogy a figyelem középpontjában lehetek és akkor vált teljessé az örömöm, amikor Kol felkért egy táncra. A hangja kedves és hívogató volt, én kezet nyújtottam neki, ő pedig bevezetett a táncparkettre. Úgy ragadott el, mintha csak ezt gyakorolta volna éveken keresztül. Azon nyomban megszűnt minden tánctudásommal kapcsolatos kétségem és tudtam, hogy minden a lehető legtökéletesebben fog alakulni. Széles tenyere a derekamon finoman irányított. A közelből láttam Rebekah diadalittas mosolyát, de a következő lépés már tova is sodorta azt. Ezután a táncunk hosszú, boldog homállyá nyúlt. Lassítás nélkül tudtam volna végigtáncolni így az egész éjszakát. Minden fiú tudta, hogy hogyan vezesse partnerét és minden lány tudta, hogy mikor, merre mozduljon. Hosszú, bő szoknyáink pörögnek, színes örvényeket létrehozva, mindenki pontosan ritmusra lépett. Mindannyian egyszerre mozogtunk létrehozva valami szépet és varázslatosat. Ahogy táncoltunk Klaus lekért Koltól és együtt folytattuk tovább a táncot. Hozzásimultam a férfihoz és úgy ringatott. Amikor felnéztem rá, szeme úgy csillogott, akár a legtisztább tó vize a napsütésben. De mint egyszer mindennek, ennek a csodálatos estének is vége lett és vissza kellett térnem a borzasztó valóságba. Azon az éjszakán láttam a testvéreket utoljára. És most itt van az alaklom, hogy újra lássam őket és nem fogom elszalasztani ismét a lehetőséget.
Láttam a szemében hogy egyre dühösebb lett és már féltem is a következményektől, de elhatároztam magam. Nem fogom hagyni, hogy, megfélemlítsen. Vámpír vagyok és n0em mellesleg boszorkány. Nem tud megállítani egykönnyen.

200 év. 200 év telt el azóta hogy szétszakadt a családunk. 200 év telt el azóta hogy Nikkel folytonos menekülésben vagyunk. A testvéreimet látom néha-néha fél évszázadonként, megnéznek élünk-e még. Nem tudom, hogy a bátyáimra haragudjak hogy elmenekültek, vagy magamra, amiért Nikkel folytattam az utam. Amióta kiderült hogy ki is valójában Nik, azóta kell futnunk. Ha megállok, akár egy pillanatra is, azzal a gondolattal a fejemben, hogy talán meg kéne állni és inkább szembenézni Mikeal-lel, (azaz a halállal) Nik megrázza a vállam és megyünk tovább. Városról városra, faluról-falura, tanyáról tanyára. Most éppen Párizsban szálltunk meg, azt hiszem másodjára vagy harmadjára vagyunk ebben a gyönyörű városban. Párizst, ha eltekintek a jelenlétünk mivoltjától, imádom. A gyönyörű manzárdos, cseréptetős, erkélyes házak, a szivárványszínű muskátlik, leanderek és gerberák, ; a nagy dombok, a horizontig felnyúló levendula mezők; a hatalmas tornyok gyönyörű,színes üvegablakai, a kis kocsmák és fogadók; a Louvre erődítmény,Sainte-Chapelle, a Sorbonne, Champs-Élysées, Notre-Dame; Conciergerie, IX.Lajos és kastélya. Megvagyunk hívva a vasárnapi bálra. Még ruhát is kell vennünk. Nik valószínűleg a szállást rendezi.
Addig lehet hogy megkeresem Cléménse-t.
Cléménse a legjobb barátom volt. És az egyetlen. 200 év után végre. Akkor ismerkedtünk meg amikor először jöttünk Párizsba, Nikkel. A fogadójukban, a Promenade Levenda, azaz a Levendula Korzóban. Külsőre hosszú barna haja van, és nagy, zöld szeme. Az apja, Charles, szállásolt el minket. Sajnos az anyja feketehalálban meghalt, és hogy megvédjék egymást vámpírok lettek. Megértem őket. A pestis mindenkin végigmegy szinte. Joguk van élni. A Levendula Korzó az egyik legjobb hely Párizsban. Cléménse-nek csak egy hibája van, ami igazándiból nem is hiba. Reménytelenül szerelmes lett Kolba, mikor először találkoztak Sajnos Kol nem viszonozhatta, mivel akkor nem számított neki senki más, Cassandra Maundrell-en kívül. Erre a névre összerándult a gyomrom. Utálom azt a nőszemélyt. Átverte és összetörte a szívét a bátyámnak. Játszadozott Kollal és Nikkel. "Ha nincs ló, jó a szamár is" elvén tengette napjait kettőjük közt. Még ha ez csak a múlt, én sose fogom elfelejteni. Soha. Ezek a gondolatok cikáztak bennem, mikor Párizs utcáin sétáltam. Milyen szép őszi nap van. Kijelentésemre az első le is szakadt. Bár vámpírként nem lesz semmi bajom az égvilágon, nem szeretnék megázni. Vámpírlét. 200 éve vagyunk ezek. Nem tudok mit gondolni. Átok is, áldás is.
Eközben befordultam a köves utca sarkán és beléptem a kedvenc fogadómba. Nagy üvegablakokból állt, hosszú függönyökkel, minden asztalon ízléses virág, a levendula lila, és a fa uralkodott. Kicsit sem volt lányos, csak pasztelles. Leültem az egyik sarokba, a kedvenc asztalomhoz, és onnét néztem a vihart. Kijött hozzám a pincérnő, Antoniett. Ő is nagyon jó barát volt.
-Antoinette, ma chère, puis-je demander que la nouveauté de café? Et Clemens avait d'être ici?-szóltam franciául, ami azt tette, hogy kérem ezt az újdonságot a kávét. Most hogy Marco Polo felfedezőúton van, egyik barátjával hozatott nekünk kávébabszemeket, a fogadóba. Párizs legnagyobb különlegessége lett. Visszatérve kértem hogy még szóljon Clémense-nek hogy itt vagyok. Csak néztem az esőt. Gyönyörű volt. Egyik pillanatban megláttam az üvegnek köszönhetően legjobb barátnőmet, kezében a kávéscsészével.Felálltam és megöleltük egymást.
-Clémence, le miel! Content de vous voir!-köszötöntem neki. Beszélgettünk . Fő beszédtéma volt a tatárjárás, ami miatt nagyon feszült volt a hangulat.
Miközben hosszan csevegtünk, egyik pillanatban félrefordítottam a fejem, és az ablakon keresztül megláttam egy, a túlsó piacon álló nőt.
Szőke haj. Az arcát is azonnal megismertem. Majdnem kiköptem a kávémat, de végül lenyeltem. Mit keres itt? Nehezen tudtam figyelni Clémense-re de sikerült. Kiderült hogy testvérvárosunk, Róma követei itt szálltak meg és hogy a vacsorához kéne még alapanyag, de ők nem tudnak érte menni. Készségesen felajánlottam hogy elmegyek és beszerzem őket, de most más érdekelt. Megittam a kávét, és elviharzottam a piac felé. Miközben a péknél álltam, megláttam őt. Leraktam a bagettet, és cikázni kezdtem a tömegben. Végül berántottam egy sikátorba. Igen ő volt az. A kőfalhoz szorítottam, enyhe fájdalmat okozva.
-Comment osez-vous?-sziszegtem arcába és nagyon jól tudtam hogy tudja, mit mondok. Hosszú napnak nézünk elébe...

Miután apámmal elhagytuk szülővárosomat, a gyönyörű Párizst, egy aprócska faluban kötöttünk ki, ahol átváltoztattak bennünket. De miután szörnyekké váltunk, nem élhettünk ott sokáig. Az emberek sugdolózni kezdtek arról, hogy vajon miért nem öregszünk tovább, és hogy miért tűnik el egy olyan kis faluból olyan sok ember. El kellett menekülnünk az ott élő emberek elől, mert tudtuk, hogy ha túl sokáig maradunk, akkor rájönnek, hogy kik és mik vagyunk valójában és ellenünk fordulhatnak. Elhagytuk a városkát és faluról, falura jártunk tovább és mindenhol csak annyit maradtunk amennyi ideig tudtunk anélkül, hogy az emberek gyanakodni kezdtek volna ránk.
Apámmal sokáig éltünk együtt és boldogok voltunk, hogy nem veszítettük el egymást ennyi év után sem. Minden csodálatosan alakult. Egy ideig. Habár megadtam neki az örök életet, viszont ő nem élvezte ki. Táplálkozni nem volt hajlandó csak állatokból és azt akarta, hogy én is váltsak át az ő étrendjére és hagyjam az „ártatlanokat”. De képtelen voltam rá. Nem volt elég, hogy vámpírként nem bírtam, de a mágiámat is teljesen elveszítettem, ha nem táplálkoztam megfelelően. Ezért egy napon úgy döntöttem, hogy közel százévnyi együttélés után elhagyom apámat és a saját utamat járom, a saját szabályaimmal és semmi nem állíthat meg.
Visszatértem a szeretett Párizsba, ahol olyan sokan éltek, hogy nem tűnt fel egy-két ember eltűnése, vagy rejtélyes halála. Ráfogták valami vírus pusztítására és nem törődtek vele. Viszont a kultúra, szépség úgy vonzott engem a Francia fővárosba, mint méhet a méz. Élveztem minden ott töltött napot és kiéltem minden vágyamat egyedül.
A város piacán sétálgattam, és egy kellemes küllemű férfival társalogtam, akitől egy gyönyörű virágcsokrot is kaptam, amit a közeli árustól vásárolt nekem. Kacagtam és bájologtam vele, egészen addig, amíg meg nem pillantottam egy ismerős arcot. Csak egy pillanatra láttam és a tömegben azon nyomban el is tűnt, de nem tudtam megállni, hogy ne menjek utána, megbizonyosodni róla, hogy nem tévedtem a személye iránt. Faképnél hagytam a nekem udvarló fiatalembert és máris a lány nyomába eredtem. Nem lehet, hogy valóban ő legyen, hiszen már száz év telt el azóta, hogy láttuk egymást. Vagy tényleg lehetséges lenne, hogy ő is vámpír lenne? De az azt jelenti, hogy talán az egész családja is az. Akkor még él a testvére.
Azóta sem feledtem el a bátyját és azóta is bánom, hogy itt kellett hagynom és szó nélkül tűntem el. De ha lehetséges, hogy még él, akkor talán onnan folytathatnánk ahol abbahagytuk.
A tömeget úgy szeltem, akár a könnyű szellő. Az egész üldözés olyan volt mintha táncra perdülnénk, csak a szemkontaktus helyett szőke haját figyelem és próbálom egy percre sem elveszíteni a szemem elől. Percekig követtem, de egyre távolabb került tőlem, bármennyire is igyekeztem. Nagyon gyorsan mozgott én pedig igyekeztem emberi tempóban haladni, hogy ne keltsek feltűnést senkinek. Egy magas férfi elment előttem és én bármennyire is próbáltam nem tudtam kikerülni. Amikor meglátta, hogy az utamba állt, udvariasan elnézést kért, de én az illemet figyelmen kívül hagyva csak rámorogtam és kissé meglöktem a karját, hogy távozzon előlem. Mire szabaddá vált az út, a szőke lány teljesen eltűnt a szemem elől. Megpördültem és lábujjhegyre emelkedtem, hogy körülnézhessek, hátha elcsípem a lányt, de nem láttam. Eluralkodott rajtam a pánik, ahogy a tömeg közepén állva elszalasztottam a lányt, aki talán az egyetlen reményem lehet, hogy megtaláljam a fiút, akiért már száz éve epedek. Idegesen végigsimítottam hosszú szőke hajamon és ugyan ezzel a mozdulattal a szoknyámon is. Sűrűn és ingerülten kapkodtam a levegőt és belül átkoztam magamat és a tömeget is, hogy nem hagytak utána menni. Ekkor valaki megragadta erősen a karomat és kissé elrántott. Amint odafordultam megláttam a lányt, akit eddig üldöztem. Hogy tudott úgy a közelembe férkőzni, hogy ne vegyem észre, az rejtély volt, de mégis örültem, hogy itt van, de ugyanakkor meg is rémültem, mert szorításán nem engedett. Fájni nem fájt, mert én is erős voltam, de tudtam azt is, hogy bármelyik pillanatban könnyen okozna nekem igazi fájdalmat.
-Rebekah? Rebekah Mikaelson? – Kérdeztem habogva a szemébe nézve. Hát valóban vámpír, ebben biztos voltam, és akkor tudatosult bennem igazán, amikor láttam a szemében felismerést.