» Folyosók Pént. Jan. 09, 2015 1:05 am by Damon Salvatore
» Udvar Pént. Jan. 09, 2015 1:05 am by Damon Salvatore
Word Count
how much did you write?
Credit
we deserve a little more respect.
A kódokat és az oldal külsejét Katherine Pierce-nek köszönhetjük, aki nélkül nem lehetnénk ilyen szépek. Sokat dolgozott a kinézeten, így nem örülnénk, ha a kódokat máshol látnánk! Ha segítségre szorultok, inkább szóljatok, s ha tudunk, segítünk. A gyönyörű képek, gifek Damon Salvatore keze munkáját dicsérik, aki szintén sok időt töltött ezek megszerkesztésével, nem szeretnénk máshol látni őket. Valamint külön köszönettel tartozunk a csodálatos Elena Gilbert-nek a meseszép fejlécünkért, amivel rengeteget dolgozott. A leírások (világleírás, fajleírás, sorozatbeli és canon karakterek leírása) a Staff tollából fakadnak, nem szeretnénk ezeket máshol látni.
Tárgy: Re: Anglia, 1492 Szomb. Aug. 03, 2013 12:17 am
Klaus & Katherine
If we case to belive in love why would we want to live?
Egyre jobban tetszik az, ahogy Klaus kezel engem. Tudja, hogy nem vagyok egy hátköznapi ártatlan falusi lányka, akivel óvatosan kell bánni, különben megrémül. Legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy a száműzetésem ilyen jó véget fog érni, hogy egy lord vendégszeretetében érezhetem magam otthon. Lehet, hogy… most találtam rá igazán önmagamra, miután életet adtam egy gyermeknek és… muszáj volt elköltöznöm. Jó lehetőség volt, hogy bizonyítsak magamnak, meg tudom állni a helyem egyedül is ebben a világban, nem kell anyám és apám ahhoz, hogy jó életem legyen. Az egyetlen dolog, ami miatt lelkiismeret furdalásom van, az a lányom. Nem tehettem semmit, hogy megakadályozzam az örökbeadást, mégis… azóta úgy érzem, nem vagyok teljes, egy részemnek egyszerűen… nyoma veszett és már soha többé nem kaphatom vissza. Egyetlen hibát vétettem és… az életem fenekestül felfordult, a lányom pedig – akit egy pillanatra sem foghattam a kezeimbe, azonnal elrángatták tőlem, ahogy megszültem - nevelőszülőkhöz került. Szerencse, hogy nem árva lett és nem került az utcára, vagy árvaházba, mert akkor belehalnék a lelkiismeret furdalásba. Mikor megérzem Klaus sóhaját, miközben a nyakamat csókolja, tudom, hogy élvezi, amit csinálok, csak erre az apró visszajelzésre volt szükségem, hogy folytassam ingének kigombolását. Épp mikor kigombolom azt a fránya gombot, amivel már egy jó ideje bajlódom, megérzem Klaus kezét először a csípőmön, majd a szoknyám alatt, ami minden egyéb gondolatot kiűz a fejemből, lehunyom a szemem és hosszan sóhajtok élvezetem jeléül. Gyakorlott mozdulattal karolom át Klaus nyakát, még felültet a korlátra, majd háta mögött kulcsolom össze lábaimat. Megszólításomra azonnal felkapom a fejem és belenézek a Lord gyönyörű szemeibe, viszonzom a mosolyát, de ezúttal valami megváltozott abban, ahogyan néz rám. Mintha… már nem a nőt látná bennem, hanem leendő áldozatát. Megrémít, amit látok, a szívverésem azonnal felgyorsul és kétségbeesetten kutakodok valaki után, aki kimenthet innen, azonban sehol nem látok senkit a láthatáron. Szavai furcsamód megnyugtatnak, a helyemen maradok, szívverésem is lecsökken normális ütemre, holott tudom, hogy sikítva és futva kellene innen a lehető leggyorsabban elmenekülnöm. Kábultan bólintok, mikor Niklaus befejezi a mondanivalóját, szemrebbenés nélkül figyelem, ahogy az arca teljesen megváltozik… sokkal jobban hasonlít egy fenevadra, mint egy nemesre. Lassan mozdítom ujjaimat, hogy végigsimíthassak eltorzult arcán, azonban túl lassú vagyok hozzá képest, és mire megérinteném, ő már a nyakamat… harapja. Úgy teszek, ahogy mond, nem ijedek meg, sőt… még élvezem is a helyzetet. Ujjaim arca helyett a hajába túrnak, fejét, nyakát és hátát simogatom, néha-néha pedig finoman meghúzom egy göndör fürtjét. Hátrahajtom a fejem, hogy minél jobban hozzáférjen a nyakamhoz és halkan sóhajtozok, kezem a hátáról a derekára csúsztatom, ujjaimmal cirógatom. Azt akarom, hogy a lehető legtöbb vért vegye tőlem, mert az érzés semmi máshoz nem fogható… meglepően kellemes. Agyam egyik rejtett zugában felmerül a kérdés, hogy mégis milyen teremtmény az előttem álló férfi, de azonnal el is hessegetem. Csak élvezni akarom a pillanatot, ahogyan Klaus kérte. Kezemet derekáról immár férfiasságához csúsztatom, a nadrágján keresztül simogatom, ingerlem őt, lábaimmal pedig szorosabban húzom magamhoz, mint eddig. Lehúzom nadrágjának cipzárját, néha-néha ujjaim utat találnak a nadrág alá, majd vissza ki, miközben a sóhajok egyre szaporábban törnek fel a torkomból, ugyanis forró ajkai még mindig a nyakamra tapadva szívják a vérem.
» lakhely : ℂ NO » foglalkozás : ℂ New Orleans king » avatar : ℂ JoMo
Tárgy: Re: Anglia, 1492 Szer. Júl. 31, 2013 11:00 am
Don't move
Halkan, helyeslően felmordulok a szavaira, ahogy odaadóan hozzám simulva válaszolgat nekem. Elmosolyodom azon a tagadhatatlan bájon, azon a pirulásom, ahogy a vágytól izzó pillantásomra reagál. Nem egy tapasztalatlan falusi lányka, mégis maradt benne némi ártatlanság. Épp csak annyi, amivel tovább fokozhatja a maga vonzalmát, és az én vágyódásomat. Nos igen... pontosan tudom, hogy már volt dolga férfiakkal, sőt, már életet is adott egy gyermeknek. Emiatt még inkább dicséretes ez a gyönyörű, hibátlan test, a nőies, mégis karcsú idomok, melyeken oly' nagy élvezettel simítok újra és újra végig, hol óvatosan, mintha még csak ismerkednék vele, és félnék, hogy egy rossz mozdulattal összetörhetem, hol pedig leplezetlenül követelőzően. Igazából nagyon is ismerősek ezek a tökéletes vonalak... de csak mintha álmaimban öleltem volna már őt, hisz Tatia... Az olyan nagyon régen volt. Örömmel konstatálom, hogy Katerina vágya is egyre inkább életre kel, és maga is ki akarja venni a részét az élvezetekből. Két keze két különböző irányt vesz fel, és élvezettel sóhajtok egyet a nyakába a csókjaim közé, amikor megérzem ujjait a bőrömön. Utat talált az ingem alá. Mint ahogy már említettem, tudom, hogy Katerina már nem tapasztalatlan, és ez érződik is. De az is biztos, hogy még nem volt dolga hozzám hasonlóval, ezt pedig nyilván ő maga is sejtheti. Hamarosan pedig még inkább meg is tapasztalhatja. Tenyeremet lefelé simítom a derekán, a csípője alatt kicsit bele is markolok, aztán a szoknyáját sebesen felhajtom, és kezem már az alatt kalandozik. Felfelé húzom a combján, egészen a fenekéig, aztán felkapom, és a korlátra ültetem úgy, hogy magamnak kényelmes helyet biztosítok a lábai között. - Édes Katerina - pillantok hirtelen a szemeibe mosolyogva, és bár nem tudhatja, de ez a mosoly most számára nem sok jót jelent. Ha jobban belegondolunk, máskor sem. Szabad kezem tenyerébe fogom arcát, szenvedélyesen megcsókolom őt, aztán újra a tekintetét keresem, el sem engedem. Két vágyam közül az egyik most ért a tetőfokára. Meg kell adnom az állati énemnek azt, ami jár neki, még most, mielőtt teljesen elveszteném a fejemet. Annyira csodálatos az illata, és ahogy a vére felhevül, csak egyre inkább az lesz. Nem fogok tudni sokáig uralkodni magamon, pedig most nem tehetek benne komolyabb kárt. Ezért jobb, ha óvatosan engedek a kísértésnek. - Maradj nyugton - suttogom. Hangom és tekintetem épp olyan szelíd, amilyen komoly és parancsoló. De valószínűleg mindegy, hogy milyen hangnemben beszélek hozzá, hisz arra úgysem fog emlékezni, hogyan igéztem meg. - Bármi is történjék ezután, vedd természetesen, mintha semmi furcsát nem észlelnél - égetem belé a szavaimat, aztán ravaszul elmosolyodom. - Sőt... azt akarom, hogy élvezd! - Mire a mondatot befejezem, tekintetem már el is sötétül, szemeim alatt fekete erek keringenek, szemfogaim lassan megnyúlnak, majd villámgyorsan csapok le csábos nyakára. Ujjaim ugyanilyen sebesen söprik félre az útban levő göndör tincseket, aztán már nincs más, csak az élvezet, amit a vére ízének csodálatos robbanása okoz a nyelvemen. Mohón kortyolok belőle, és karjaim szorosan tartják, egyik a hátán, másik a ruha alatt a csípőjén. Igyekszem a helyzethez mérten is kíméletes maradni, ugyanakkor már túlságosan vágytam erre ahhoz, hogy ne engedném teljesen el magam.
•• Words: 504 •• Music: Hysteria •• Note: Sorry, Klaus kicsit elengedte magát. :$ ••
If we case to belive in love why would we want to live?
A táj… igen, az is gyönyörű szép, de sokkal inkább tetszik az a helyzet, ami a Lord és köztem alakult ki és valamiért úgy érzem, neki sincsenek ellenére a kettőnk között pattogó szikrák. Valamiért… egyértelmű jeleit adja annak, hogy igenis tetszik neki… tetszek neki és én is tudtára adom, hogy én sem vagyok másképpen ővele. - Hmm… igen, sejtettem is, hogy nem fogok unatkozni a maga társaságában, Niklaus. – nem könnyű zavarba hozni engem, ezt már biztosan ő is tapasztalta, azonban a pillantása… szinte perzseli a bőrömet, mintha a tekintetével képes lenne levetkőztetni. Egy kis pír jelenik meg az arcomon, de továbbra is benne vagyok a játékban. Már Niklaus is észrevehette, hogy nem vagyok az a fajta nő, aki könnyen meghátrál. Még mindig ott bujkál bennem az az érzés, hogy ő… valamiféleképpen felsőbbrendű és félelmetes a maga módján. Néha nem vagyok benne biztos, hogy mi ketten ugyanazokról a dolgokról beszélgetünk, még ha konkrétan ki is mondjuk, amire éppen gondolunk. Olyan… mintha lenne egy másik, titkos énje, amiről senki sem tud – legalábbis csak nagyon kevesen. Egy másik élet… ahol a szavak, amiket a száján kiejt, teljesen mást jelentenek. De hát ez… badarság, nemde?! Minden bizonnyal csak én képzelem be a dolgokat. Talán még mindig nem tettem túl magam azon, hogy a családom száműzött Bulgáriából, talán csak az árulkodó jeleket keresem, hogy idejében leléphessek, mielőtt újra bekövetkezne. - Én pedig szívesen töltöm a szabadidőmet az ön társaságában. – kacér mosolyt villantok rá, azonban az arcom továbbra is ki van pirulva egy kicsit. Nem tudok kiigazodni Niklauson. Egyik pillanatban még tegez, a másikban azonban magázva szólít meg. Fogalmam sincs, melyik megszólításra hogyan reagáljak, de azt hiszem, inkább maradok továbbra is a magázásnál. Elvégre hiába próbálom kézzel-lábbal tagadni, továbbra is csak egy olcsó parasztlányka vagyok, akit száműztek az otthonából, ezzel mindenféle megaláztatásnak kitéve. Öltözhetek akármilyen ruhákba, járhatok akármilyen társaságba… sosem fogom kiheverni, ami történt velem. Egy részem mindig megmarad majd ilyennek… magányosnak, azt hiszem. Meglepetten érzékelem Niklaus ajkát újra a sajátomon és pár pillanat múlva a korlátot a derekamnál. A fűző nemsoká kibontva csúszik egyre lejjebb és lejjebb a vállamon, amit a férfi ajkai követnek. Halkan felsóhajtok, ahogyan csókokkal halmozza el a nyakam, ugyanis ez az egyik legérzékenyebb pontom. - Egyáltalán nem. – suttogom Niklaus fülébe a szavakat, közben az én kezem sem tétlenkedik, az egyik vállánál becsúsztatom a ruhái alá, míg a másikkal az ingje gombjait pattintom ki, szemem végigfuttatom meztelen bőrén. – A külső néha megtévesztő lehet. – pillantok fel a szemébe röviden, majd folytatom a gombokkal való küzdelmet. – Már rég nem vagyok az az ártatlan lány, akinek sokan hisznek. – harapok bele az alsó ajkamba és lábujjhegyre állok hogy egy csókot nyomjak Niklaus ajkaira.
Tökéletes elégedettséggel tölt el a válasza, ahogyan a csókomra reagál. Igen. Épp ezt vártam tőle. Nem az, aminek mutatni akarja magát. Nem egy szelíd kiscica, aki csak dorombolni tud, és simogatásra vágyik. Igazi vadmacska, mely épp most ereszti ki a körmeit. Csak legyen óvatos, mert ha ő karmol, én harapok! Mm-hmm… Tetszik ez a vágytól túlfűtött csók, a szenvedélye… és az odaadása, ahogy teljesen hozzám simulva a nyakam köré fonja a karjait. Kicsit elhúzódom, ahogy ő is teszi, arcomon egy ravaszkás, elégedett mosoly jelenik meg. - Igen, kezdettől sejtettem, hogy tetszeni fog neked a táj, drágám – válaszolok egy ravasz félmosollyal, le sem véve róla a szememet. Sőt, fogva tartom a pillantásommal, aztán a tekintetem lejjebb siklik, és gondolatban már bizony lehámoztam róla egy-két réteg ruhát. Hmm… a kijelentésemet pedig értse úgy, ahogy neki tetszik. Valójában én sem vagyok benne biztos, hogy csak a tájra értettem. - Oh, biztosíthatlak, hogy nem fogsz unatkozni – igyekszem eltüntetni a fenyegető élt a hangomból, és nem mutatni semmi kétértelműséget. Pedig egészen nyilvánvalóan nem épp azok a terveim vele, mint amit ő hisz. Nos, igen… most talán nagyon egy hullámhosszon vagyunk ebben a témában. De mit sem változtat ez azon, ami rá vár. Egy pillanatig sem fogom sajnálni, amikor kiszívom az utolsó csepp édes vérét is. Nem tehetem, ebben most még véletlenül sem gyengülhetek el, hisz ötszáz éve várok a lehetőségre, és az én türelmem nagyon is véges. Így hát nem keverhetek bele érzelmeket a kettőnk ügyébe, nem kedvelhetem meg Katerinát. Attól még azonban adhatunk egymásnak néhány nagyon kellemes órát. - Szíves örömest szórakoztatom önt tovább, Katerina. – Szándékosan váltogatom a távolságtartó udvariasságot és a kedves közvetlenséget, remélhetőleg fokozva ezzel a saját kiszámíthatatlanságomat. Szeretek kiismerhetetlen maradni. Rejtélyes. Az is egy féle előny. A vágy egy újabb hulláma söpör végig rajtam, tekintetemen is átsuhan, ahogy lassan végigmérem, aztán újra csókolom őt, ajkaitól az arca majd a nyaka felé haladva. Egyik kezem gyakorlottan oldja ki a hátán a fűzőjét, és lazítja ki, majd habozás nélkül tolom lejjebb a válláról az anyagot, és az így felszabadult helyre is csókokat hintek el. Valamivel finomabb vagyok, mint korábban, de nem kevésbé követelőző. A művelet közben még arra is van időm, hogy a korlátig taszítsam a lányt, majd a csípőjénél fogva magamhoz szorítom. - Ugye nem ijesztem meg, kedves? – keresem a pillantását, ismét a lovagiasabb énemet véve elő, bár a tekintetemben lángoló vágy aligha írható le ezzel a jelzővel. Egyik kezemmel felfelé haladok lassan, végigsimítva az oldalán. Aztán ujjaim köré csavarva egy rakoncátlan hajtincset, látszólag szórakozottan játszani kezdek vele, de közben meg-megérintve a ruhája szegélyét óvatosan tolom egyre lejjebb a válláról, egyre többet szabadítva így fel csábítóan bársonyos bőréből. Nagyon kell ám ügyelnem, hogy a vámpír énem rejtve maradjon, hisz nem leplezhetem le magam előtte. Bár… ha az kell, nem leszek rest megigézni sem…
If we case to belive in love why would we want to live?
Már rég óta nem volt senki ilyen hatással rám, mint most Klaus, de ha jobban belegondolok lehet hogy még sosem éreztem ehhez hasonlót. A vágy testem minden zugában ott bujkál, felforrósítja a bőröm. Nagyon remélem hogy ez nem egyoldalú - és egyelőre úgy tűnik hogy nem - mert mivel úgy vélem mindkettőnkben megvan az a bizonyos tűz, fogadok hogy kiválóan elszórakoztatnánk egymást ha arra jönne ki a lépés és most bizony kettesben vagyunk, tehát bármi megtörténhet, bármeddig elmehetünk mert senki sincs a közelben, aki netán megláthatna és elítélhetne amiért egy magamfajta fiatal, ártatlan hölgy illetlen helyen, illetlen stílusban adja át magát az élvezeteknek. Ahogyan ő is biztosan észrevette, nekem is feltűnt hogy titokban Niklaus végigmér nem is egyszer, azonban a nagy többséggel ellentétben nem kezdtem el szégyenlősködni, az nem egy Petrova-hoz méltó. Legalábbis nem Katerina Petrova-hoz, inkább kihúzom magam, hasat be, mellet ki, mert szerencsére domborodok ott, ahol kell ha a szoknya és a fűző miatt nem is mindig látszik. - Igen? – kérdezem, ajkaim ravaszkás mosolyra görbülnek ahogy egyre közelebb és közelebb lépdel hozzám a pavilonban és be kell valljam, tetszik a merészsége hogy már nem is veszi az erőfeszítést arra hogy leplezze hogy végigmér. Talán az én határaimat akarja feszegetni, talán a sajátját, fogalmam sincs de egy biztos: ezt a játékot nem fogom feladni, Mr. Mikaelson. – Annak igazán örülök. – fújom ki a levegőt lassan, leheletemmel csiklandozom Niklaus ajkait, szemhéjam pedig már félig-meddig lecsukódott és csak arra várok, hogy ajkait végre az enyémhez préselje, ám csalódottan veszem tudomásul, hogy egyelőre még nem fog megcsókolni. Helyette azonban a nyakamra ad apró csókokat, ami legalább olyan jó érzéssel tölt el, mintha megcsókolt volna, sőt… A pulzusom lassan emelkedik a szívverésemmel együtt, még erőteljesebben önti el a forróság az egész testem mint eddig, már ha akarnám sem tudnám palástolni mennyire vágyom erre a férfira. - Imádom hogy imádja. - suttogok én is, érintése nyomán pedig libabőrös leszek, ami egyszerre tölt el kellemes érzéssel és riaszt meg. Épp olyan keményen és akaratosan csókolom vissza, ahogyan ő engem hogy bizonyíthassam, nem csak ő van túlfűtve a vágyaktól, hanem én is. Karjaimat azonnal Klaus nyaka köré fonom, lábujjhegyre állva még közelebb lépkedek hozzá, majd mikor már eléggé egymásba gabalyodunk, ajkaimon szemtelen mosollyal hajolok hátrébb ezzel félbeszakítva a csókot. – Tényleg megérte ide eljönni. – felelem zihálva, majd körülnézek – Már csak a táj miatt is. – kuncogok magamban és kissé oldalra döntöm a fejem, mielőtt ismét megrészegítően közel lépek Niklaus-hoz. – Azt hiszem maradok még pár napot ha már olyan kedves volt és felajánlotta. No meg… reményeim szerint nem fogok unatkozni. – egyik kezemmel végigsimítok a Lord arcán, majd ujjaimat lassan végighúzom ajkain, azt akarom hogy ő is úgy érezze magát, mint én, ő is annyira akarjon engem, mint én őt.
szavak: 449 ♢ zene: - ♢ megjegyzés: mégsem kellett egy hónapig várnod ;P
Klaus_Mikaelson
Take care, cuz' I'm a(n)...
Hybrid
» lakhely : ℂ NO » foglalkozás : ℂ New Orleans king » avatar : ℂ JoMo
Nem kerülik el a figyelmemet Katerina leplezett, méregető pillantásai. A hozzám hasonló, eleget tapasztalt férfiak előtt aligha rejtheti el a valódi természetét. Ő nem egy szelíd, ártatlan lányka, aki zavartan pírba borul minden apró bók hallatán, vagy kuncogva összesúg a többi cserfes hölggyel, amint neki tetsző, vonzó férfi jelenik meg a színen. Épp ellenkezőleg. Tudja, hogy mi kell neki, tudja, hogy mi a jó, és nem fél elvenni. Talán itt az ideje, hogy ezt be is bizonyítsam. Végül is… már nem sok alkalmunk lesz rá… Miért ne akarnám megragadni a pillanatot, és kihasználni a lehetőséget? Végighaladunk az ösvényen, s Katerinát szemmel láthatóan lenyűgözi a táj, de most rajtam a sor, hogy közben lopva figyeljem őt. Bájos vonásai újra és újra magára vonják a figyelmemet. Már első perctől éreztem a közöttük pattogó szikrákat, a vonzalmat, ami meg merem kockáztatni, hogy kölcsönös. Csak nem akartam megnehezíteni a saját dolgomat azzal, hogy bármilyen komolyabb, akár ha testi is, közelebbi kapcsolatot létesítsek vele. De minél több időt töltök a társaságában, annál nagyobb lesz a vágyódásom, sóvárgásom utána. Már abban sem vagyok biztos, hogy ez csak egykori Tatiánknak szólna. Szeretem azt hinni magamról, hogy már nagyon régen túl vagyok az eredeti Petrován. Ez inkább Katerina bájainak szól, karcsú derekának, melyet szeretnék átkarolni, magamhoz szorítani. Makulátlan bőrének, vékony nyakának, melyen a halványan kéklő, csábító hajszálereket csak a magamfajta fedezi fel igazán. A pavilonba érve nem tudom megállni, hogy ne húzzam közelebb magamhoz. Nem tudom… nem is akarom, az az igazság. Fülemben csengnek a szavai: „és minden mást.” Ez nekem egyértelmű igennek tűnik. Ravaszkás, önelégült mosoly kúszik fel lassan az ajkaimra. - Hogy őszinte legyek… - hajolok egyre közelebb, és közben most már cseppet sem leplezetten végigmérem még egyszer. – Nekem is nagyon tetszik a látvány – a végét már közvetlenül az ajkai előtt súgom, és talán csak egy hajszál választ el attól, hogy megcsókolhassam, de mégsem teszem. Élvezettel szívom be az illatát, hallgatom szívének gyorsuló, ütemes dobbanásait, és leheletemmel végigcsiklandozva az arcát inkább a nyakára hajolok, és oda szórok el pár apró csókot. Szinte érzem, ahogy a vére végigszáguld az ereiben, és duplán felébreszti a vágyamat. Szeretném belemélyeszteni a fogaimat, és megízlelni, de még nincs itt az ideje. Pár nap múlva… holdtöltekor… akkor lesz az enyém. Igyekszem uralkodni a vérszomjamon, és eltűntetni arcomról a nyomait. Szerencsére ő nem láthatja a szemeim alatt sötétlő vonalakat, hisz a hajába rejtettem arcomat. - Imádom az illatod, Katerina – suttogom a fülébe. Visszahúzódom, és újra a szemeibe nézek, amint érzem, hogy már nincs mit takargatnom előle. Ujjaim puhán végigsimítanak a nyaka vonalától egészen a mély dekoltázsáig. Aztán valóban megcsókolom, de már egyáltalán nem finomkodva. Akarom, hogy érezze, milyen vágyakat ébresztett bennem.
•• Words: 438 •• Music: Hysteria •• Note: Csak megszületett a válasz :'D ••
A hozzászólást Klaus Mikaelson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jún. 29, 2013 11:39 pm-kor.
Tárgy: Re: Anglia, 1492 Hétf. Május 13, 2013 10:39 pm
Lord Niklaus & Miss Petrova
- Óó, ugyan. Részemről az öröm, hogy élvezhetem a társaságát, Lord Niklaus. - ragyogó mosoly sugárzik az arcomról. Jól esnek a Lord bókjai, mikor Elijah bemutatott a fivérének első látásra nem ilyen embernek tűnt. Azt hittem hogy ő a sok másik emberrel szemben nem ad az olyan közhelyekre, mint a bókok. Persze udvarias volt, de valahogy az első pillanattól kezdve érzem, hogy ő más. Erősebb, tiszteletet parancsolóbb és veszélyesebb, mint a többi férfi és ez tetszett. Hiába szeretem ha megvan a saját hatalmam, az ő felsőbbrendűsége rám is hatást gyakorolt. Tisztelni kezdtem őt is és Elijah-t is, bár vele másféle a viszonyom. Azt hiszem őt az első pillanattól fogva az ujjaim köré csavartam, ha nem is teljesen, de ő is és én is közvetlenebbek vagyunk egymással. Nem félünk olyan nem mindennapi és már-már zavarba ejtő témákról beszélgetni, mint a szerelem. Ő nem hisz a szerelemben. Vajon Niklausnak mi a véleménye erről a dologról? Ő hiszi hogy az igaz szerelem létezik? Hogy hamarosan megtalálja az igazit, akivel leéli az életét? Kételkedem benne. De miért? Miért ilyen hitetlenek a Mikaelsonok? Olyanok, mintha megunták volna az életüket és mintha már leéltek volna legalább és fél évezredet, pedig ez képtelenség. És ha így is lenne... hogy lehet ráunni az életre és nem hinni a szerelemben? Szerintem a kettő egymástól függ. Ha nem hiszel a szerelemben nincs értelme élni, ergo olyan leszel, mint Elijah. És ha megtanítom szeretni? Lehet hogy a burok mögött, ami körülveszi egy nagyon is érző szív van, ami csak arra vár hogy valaki kiszabadítsa. A boldog és élettel teli embereket szeretem. Ennek érthető magyarázata is van: annyi mindenen keresztül mentem már és mégis boldog vagyok. Ha én minden megaláztatás és száműzetés után képes vagyok boldog lenni, más, akinek tökéletes, filmbe illő élete van, miért ne lenne? A gondolataim útvesztőjéből a Lord észveszejtő közelsége rángat ki. Nem elég, hogy elpirultam és zavarba jöttem, mikor a virágot a hajamba tűzte, még tetézi is azzal, ahogyan a hajamat piszkálja. Ez azonban már nem udvariasság és nem illem. Ez kihívás és pimaszkodás, amit talán egy úrnő a szívére venne, azonban viháncolva, nevetgélve és megjátszott felháborodással mesélné a barátnőinek. Én azonban nem vagyok ilyen, soha nem is voltam. Azonnal értettem, mire akar kilyukadni, hogy fokozni akarja bennem a vágyat iránta. Nem vagyok naiv, annak ellenére hogy annak látszok és ez hatalmas előny az életben. Kacéran elmosolyodok és farkasszemet nézek vele, mikor elhúzza a kezét akkor pedig tettetett szomorúságot erőltetek az arcomra, amivel azt sugallom hogy kíváncsian várom a folytatást. - Abban én is teljesen biztos vagyok. - felelem válaszul Niklaus szavaira és észrevétlenül végigmérem tetőtől talpig. Tudom hogy illetlenség ilyet csinálni, főleg egy hölgynek de amiről nem tud az nem fáj, nem igaz? Különben is, szerintem őt a legkevésbé sem érdeklik az illemszabályok és jómagam is feleslegesnek tartom őket. Az ösvényen végighaladva csak ámulok a látványon. A virágok gyönyörűek és egytől-egyik virágzanak, a fák lombkoronája tetőtől talpig csupa zöld. A kertnek ezen a részén még nem jártam, de biztos vagyok benne hogy ezentúl meg fogom látogatni, amilyen gyakran csak tudom. Az ösvényeken végighaladva élvezem a látványt és néha-néha megragadom Niklaus karját, hogy átsegítsen a nehezebb szakaszokon. A pavilonba érve ismét a látványon akarom legeltetni a szemem, azonban Niklaus karja a derekamon elüldöz a fejemből minden egyéb gondolatot rajta kívül. - Imádom... a kilátást és minden mást is. - felelem és bár nem látom az arcát, mert a tájat fürkészem, de tudom hogy mosolyog és ez engem is mosolyra késztet. Akármire is készül, én benne vagyok.
Klaus_Mikaelson
Take care, cuz' I'm a(n)...
Hybrid
» lakhely : ℂ NO » foglalkozás : ℂ New Orleans king » avatar : ℂ JoMo
Tárgy: Re: Anglia, 1492 Csüt. Ápr. 25, 2013 2:04 am
Do you like it, my lady?
Katerina arcát halvány pír futja be, ami a zavar és az ártatlanság jele általában. Hasonló halovány mosoly ül ajkaimra e gondolatra. Különleges lány, többszörösen összetett, és emiatt tagadhatatlanul érdekessé válik a számomra. Nem abban az értelemben, hogy igazán foglalkozni kezdjek a sorsával, hogy szánalmat érezzek iránta. Semmi sem fog megingatni az elhatározásomban, mely immár ötszáz éves alapokon nyugszik. Nem fogok iránta gyengéd érzelmeket táplálni, és ebben teljesen biztos vagyok. Hosszú ideje élek már az emberségem nélkül, és egykori szerelmem képmása sem tud ezen változtatni. De nem tagadhatom le az érdeklődésemet és az elragadtatásomat. Valahol mélyen talán egy kis tiszteletet is érzek, hisz Katerina messze az egyik legéletrevalóbb, legbátrabb halandó nő, akivel az elmúlt időkben találkozhattam. A legtöbb hozzá hasonló falusi fruska megelégszik a sorsával, alá veti magát a családfő akaratának, hozzámegy a férfihoz, akit társául választottak, majd gyermekeket szül, követi a példát, melyet előtte nemzedékek állítottak fel a számára. Ez a nő azonban már az elején összekuszált mindent… amihez nyilván szükség volt bátorságra, vakmerőségre. Kezdettől lázadt a szülői hatalom ellen, és bár a törvényen kívüli gyermeke születése után száműzték, mégis szinte hercegnőként érkezik Londonba. Mintha a múltja inkább lenne dicsőség, mint szégyen. Szinte elbűvölő ez a feltörekvés, annál is inkább, mert túl könnyű párhuzamot vonnom a saját életemmel. A család fekete báránya, akit az apja maga tagadott ki – még ha az okok igencsak különbözőek is – kitartásunk és nagyravágyásunk mégis elég erős volt ahhoz, hogy ezen túllépve tekintélyt szerezzünk magunknak. Erős, és a maga fiatal kora ellenére eleget tapasztalt lány, az arcán játszó pír mégis arról árulkodik, hogy ennek ellenére is épp elég emberi ártatlanság maradt még benne. Őszintén szórakoztat ez a kettősség. Elégedetten bólintok a válaszára. Meg szándékozik fontolni a maradását. Igazából nincs kétségem afelől, hogy hogyan fog dönteni. Mégis hová mehetne? Az illem azonban úgy kívánja, hogy magam kérjem meg az itt tartózkodásának meghosszabbítására. Hisz a bizalom kiépítésének egyik alappillérje az udvariasság. - Természetesen szíves örömest átadom fivéremnek az üdvözletét. Biztos vagyok benne, hogy amint tud időt szakítani kegyedre, nem fog habozni, és kihasználja az alkalmat, hogy hozzám hasonlóan ő maga is fürödhessen hölgyem elbűvölő szépségében – nézek közvetlenül a szemeibe. Bók ide, kedveskedés oda, a szavaim most valóban azt tükrözik, amit gondolok. Hiába tervezgetem Katerina feláldozását a farkas énem felszabadításának oltárán, én is ugyanúgy szeretnék élni a lehetőséggel, hogy - még ha ilyen ironikus is a felállás - kicsit élvezhessem szépséges Tatianánk jelenkori megtestesülését. Persze ő nem ugyanaz a lány, aki elrabolta a szívünket, azonban... Soha nem tagadhatnám, hogy mennyi bájt látok ezekben a kecses mozdulatokban, karcsú alakban. Milyen szemet gyönyörködtetőek ezek a gesztenyebarna őzikeszemek, vagy a lágy tincsekkel keretezett, pírral borított arc, makulátlan bőr. Kedvem is támad megérinteni. Sőt, többre is… de figyelmeztetnem kell magamat, visszafognom, mielőtt bármi olyat tennék, amit később megbánhatok. Uralni akarom a saját vágyaimat, még ha végül engedek is nekik. Tisztán hallom Katerina szívének hevességét, ahogy közelebb hajolok, amíg a virágot a hajába tűzöm. Azt hiszem, tudom ezt még fokozni. És fogom is. De csak apránként, mintha csak lassan ölő mérget adagolnék. Egyszerre játék és kihívás. A fürtjeivel játszó kezem egyre feljebb halad, majd óvatosan, szinte alig érintve simítok végig finom arcbőrén, és tekintetem egy pillanatra sem engedi el az övét ez idő alatt. Aztán hirtelen hátrálok egy lépést. - Tudom már, mi lesz a következő megállónk. A korábban már említett nyári pavilon. Biztos vagyok benne, hogy el fogja nyerni hölgyem tetszését – mosolyodom el, és tenyeremet a hátára csúsztatva terelem a megfelelő irányba. Az ösvényen keresztül hamarosan ki is jutunk a tóhoz, innen egy kis ideig felfelé kell haladnunk, de a látványért megéri. Kezemet nyújtom segítségül a lejtősebb szakaszokon, és egy-kettő fel is érünk a pavilonba. A hely akusztikájának hála, a kastélyban játszott hárfazene is tisztán hallható itt, és a környék is könnyen belátható. Rálátásunk van a tóra, és a parkra is, mi azonban annál kevésbé vagyunk így észrevehetőek. Felsegítem Katerinát a szükséges pár lépcsőfokon is, végül azonban ahelyett, hogy elengedném a kezét, közelebb húzom magamhoz, és átfogom a derekát. - Nos… hogy tetszik, kedvesem? – mutatok a tó felé, arcomon ravasz mosoly játszik.
•• Words: 667 •• Music: Fade To Black •• Note: Fogalmam sincs, mit hoztam össze ilyen kései órán, remélem, van valami értelme is :'D ••
- Igazán köszönöm. - biccentek Niklaus felé és halvány pír jelenik meg az arcomon. Sosem gondoltam, hogy a száműzésem után lehetek még valaha boldog, de most az voltam. A sok balszerencse közt rám talált a valódi szerencse és ez még jobban segít abban, hogy megbecsüljem az életem. Mindig kíváncsi voltam hogy itt, Angliában hogyan élnek a nemesek. Gyönyörűnek képzeltem el ezt a helyet, ahol az emberek meseszép ruhában járnak-kelnek, mosolyognak és boldogok. Mikor száműztek nem csak csalódást, ürességet, sajnálatot és megbánást kaptam, hanem reményt is egy új élet kezdetére. Itt senki nem ismert, nem volt hírnevem, ahogyan otthon már szert tettem rá. Minden olyan egyszerű volt. Illetve..., ez butaság. Először semmi nem volt egyszerű, mindenért keményen küzdöttem. Meghívást szereztem a bálokra, megismerkedtem Trevorral, majd Elijah-val. Akkor lett minden más. Ő az oka, amiért itt lehetek, egy Lord kertjében és édes kis semmiségekről beszélgethetek, akár egy úri hölgy. Ki tudja, talán így még jobb sorsom lesz, mint Bulgáriában lett volna. Szerető családom ugyan nincs, de ki tudja, talán Elijah vagy Klaus megkéri a kezem valamikor a távoli jövőben. Ezzel a gondolattal még saját magam is megmosolyogtatom, halkan kuncogok Niklaus mellett, mikor meghallom, marasztalni akar. Egy hangocska a fejemben azt súgja, talán nem is olyan butaság, amire az előbb gondoltam, de elcsitítom, nem figyelek rá, csak egy hölgyhöz máltóan válaszolok. - Ha már ilyen kedves, hogy marasztalni próbál, megfontolom az ajánlatát. - mogyoróbarna tekintetemmel a Lord arcát fürkészem izgatottan és majd kicsattanok az örömtől, hisz amúgy sem lenne hová mennem. - Elfoglalt? Azért szól neki pár szót az érdekemben? Szívesen összefutnék vele is pár röpke órára. - rövid szünetet tartok, hogy láthassam, miként reagál Niklaus fivére említésére. Nem tagadom, szeretném, ha egy kicsit féltékeny lenne, bár kétlem, hogy bármit is ki tudnék olvasni az arcából, ha esetleg ő nem úgy akarja. Az ő álcája talán még tökéletesebb, mint az enyém. - Menjünk! - kiáltok fel gyermeki lelkesedéssel - Szeretném megismerni az egész birtokot, amíg itt tartózkodok. Gyönyörű errefelé a vidék. - nézek körbe. Amerre a szem ellát, gyönyörű mezők, földek, virágoskertek és gyümölcsösök találhatóak. Fogadok bárki szívesen megadna bármit, csak hogy eltölthessen itt egy pár napot. - Nem tudtam, de sejthettem volna, hiszen gyönyörű virág. Köszönöm szépen. - igyekszem bájosan mosolyogni és figyelmen kívül hagyni a szívem, ami egyre gyorsabban dobog, amint Niklaus közelebb hajol hozzám. Elbűvölve nézek a szemébe, elveszek a tekintetében és önkéntelenül hunyom le a szemem, átadom magam az érzések sokaságának.
A hozzászólást Katherine Pierce összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Szept. 09, 2013 8:27 pm-kor.
Klaus_Mikaelson
Take care, cuz' I'm a(n)...
Hybrid
» lakhely : ℂ NO » foglalkozás : ℂ New Orleans king » avatar : ℂ JoMo
Tárgy: Re: Anglia, 1492 Hétf. Márc. 25, 2013 2:44 am
Zdravei, Katerina
Ha teljesen őszinte akarok lenni, semmi kedvem nem volt ma kilovagolni, vadászni pedig végkép nem. Sosem szerettem igazán a vadászatot, még halandó koromban sem. Az állatokat többre tartom, mint a romlott emberiséget, melynek valamilyen furmányos módon természetesen még ma is részese vagyok. Talán épp amiatt tudom és tartom menthetetlennek az embereket, mert van kiből kiindulnom. Egyikünk sem lehet igazán szent. Sőt, azok a legrosszabbak, akik elhiszik magukról, hogy kivételesek, hogy tökéletesek, hogy többet érnek a másiknál. De nekünk vámpíroknak legalább megvan a hatalmunk és a jogunk többnek érezni magunkat, hisz bármit elérhetünk, amit csak szeretnénk. A halandók értéktelenek, ostobák, rövid életük sosem lehet elég hosszú ahhoz, hogy kinyíljon a szemük, és ráébredjenek, mi is ez a világ, mely körülveszi őket. Csak annyit érnek, amennyit az édes vérük, mely legördülve kiszáradt torkunkon éltet és új erővel ajándékoz meg bennünket. Már az idejét sem tudom, mikor hagytam magam mögött legutóbb az érzéseimet, az emberségemet. De tökéletes az életem azok nélkül. Hisz csak hátráltatnak, gyengítenek, felesleges, értelmetlen, felkavaró gondolatokat, gondolatmeneteket szülnek, melyek egyre csak elburjázanak, és olyan dolgokra késztetnek, melyeket józan ésszel soha nem cselekednénk. Elijahban is ennek a szánalmas folyamatnak a bimbózását látom. Oly’ sokáig éltünk érzelmek nélkül, és most egyszeriben a Petrova lány, Katerina felbukkanása mindent felkavart. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy semmit nem mozgat meg bennem a jelenléte. Már azt hittem, sikerült kitörölnöm magamból mindazt, ami Tatia után maradt. Erre ötszáz évvel később megjelenik egy nő, aki tökéletes mása életem első nagy szerelmének. Nem csak külsőre, de belső tulajdonságokban is tudnék párhuzamot vonni. Mindkettő szült törvénytelen gyermeket. Mindkettő igazi lázadó amazon. Mindkettő okos, rafinált bátor. És valahol legbelül nagyon törékeny. Ezeket nem csupán a Katerinával töltött idő alatt szűrtem le. Természetesen kutattam utána. Mindent tudni akartam, és tudok is. És csak hogy az utolsó párhuzamról sem feledkezzünk meg: mindkettő halott. Katerinának be kell teljesíteni a sorsát, tehát csupán idő kérdése. Arra született, hogy áldozatával segítsen megtörnöm az átkomat. A kezeim által fog meghalni. Éppen ezért kell elnyomnom magamban az érzelemnek a leghalványabb szikráját is, amit ébreszteni képes bennem. Évtizedek óta megvagyok az emberségem nélkül, nem engedhetem meg magamnak, hogy éppen most, a terveim megvalósítása előtt gyengüljek el. Bár anyánk éppen azért választotta ezt a vérvonalat a rituáléhoz, hogy meginogjak. A halálból is a bukásomat figyeli, abban reménykedik. Hát most mondom anyám: hiába minden cseled, nem tudsz legyőzni. Hirtelenjében idegesítőnek tűnt a lágy hárfazene, amit az erkélyen játszottak. Bosszantóvá vált a dallamok szomorkás éle, ezért úgy döntöttem, elkísérem drága új vendégemet, a szomszéd megyék urát, Lord Goldshtinet és barátait vadászkörútjukra. Ők azonban még nem tudták azt, amit én már igen: hogy az űzött vad ők maguk lesznek. Amint kiértünk az erdőt átszelő folyam partjához, ajánlottam, hogy álljunk meg megitatni a lovakat. Az állatoknak nem akartam, hogy baja essen. Aztán egyenként igéztem meg őket, hogy fogják menekülőre. Végül is hol abban a vadászat, ha csak sorban elkapom őket? Így legalább láthatom, ki mennyire bátor és leleményes. Meg aztán nekem is kijár ennyi szórakozás. De nem tart sajnos sokáig elkapnom őket. A szél nekem kedvez, az illatok kellemesen keverednek a levegőben a nyomukban. Természetesen nem akarok végezni egyikükkel sem. Amint kiszórakoztam magamat, módosítom kicsit az emlékeiket a történtektől, és hamarosan maguk ajánlják fel, hogy térjünk vissza, mert fáradtak. Nos igen, a vérveszteség velejárója. - Katerina, kedvesem, kegyed napról napra egyre bájosabb. – üdvözlöm a nőt, amint visszaérkezve lepattanok a lovamról. - Sokan mondták már, hogy az itteni levegő csodákra képes. Magánál ez talán még inkább igaz. Szerintem meg kellene fontolnia az ajánlatomat, hogy hosszabbítsa meg az itteni vendégeskedését – a mondat végére érek közvetlenül elé, és könnyű csókot lehelek apró kezére, aztán a karomat tartom egy sétára invitálva. Nem tudom elfojtani a ravasz mosolyomat, amikor Elijah felől érdeklődik. Nyilvánvaló hogy nem csak rémeket láttam, amikor a kölcsönös érdeklődésüket felfedeztem. De a fivérem nem csak magának árt, hanem a terveimet is alaposan felboríthatja, ha bármibe is belebonyolódik Katerinával. Ezért kell csírájában elfojtanom ezt az érdeklődést, vagy esetleg új irányt adnom neki. - Elijah fivérem elfoglalt egy kicsit mostanság. Mit szólna, ha megmutatnám a kastély hátsó részét, és a park nyugati oldalát? Van ott egy gyönyörű pavilon is a tóparton. Nem tudom, látta-e már, de az idő most nekünk kedvez, ahogy kegyed is említette. – indulok meg vele lassan az említett hely felé. A park egy valóban varázslatos szakaszán haladunk végig, fák, virágok, itt-ott pad a megpihenni vágyóknak. Egy pillanatra elengedem a lányt, hogy szakítsak neki egy szál hófehér orchideát. - Tudta, kedvesem, hogy az orchidea a szépség virága? És a tudásé. Az egyik legszebb módja, hogy adózzunk a műveltségnek – ajkaim önkéntelenül is ravaszkás félmosolyra görbülnek, ahogy gondos kis tincsekbe igazított hajába fűzöm a virágot. Aztán ujjaim köré tekerve egy fürtöt pillantok közvetlenül a szemeibe.
•• Words: 777 •• Music: ez és ez •• Note: az elején kicsit elkalandoztam, de remélem, tetszik (: ••
A falnak támaszkodom, még a cselédlányok meghúzzák a fűzőm, majd feléjük fordulva aprót biccentek, mikor végeznek, a köszönetem jelképéül. Hosszú, göndör hajamon áthúzom a fésűt egy párszor, hogy gubancok nélkül omoljon a vállamra, a hátamra. Belenézek a tükörbe és elégedetten elmosolyodok, 100%-osan elégedett vagyok a külsőmmel, mindig is az voltam, ma mégis ideges vagyok, ha arra gondolok, mik a terveim... Lord Niklaus. Elbűvölő fiatalember, már az első találkozásunkkor tudtam, hogy különleges, ahogy azt egyre többször bizonyítja is. Nemes, épp olyan ember, akire szükségem van most, hogy visszaszerezzem a jó hírem. Mindig is tudtam, hol a helyem az életben: a csúcson. Eddig azt hittem, elbuktam, hisz az utolsó pár hét, hónap az életemből nem sikerült túl.. fényesen. Terhes lettem, pedig pusztán játszadoztam, ahogy mindig. Szültem egy gyereket, akit abban a perben, mikor világra jött, elvettek tőlem. Száműztek. Keserű, magányos utat tettem meg, míg ideértem, Angliába. Minden lehetőségem megfontoltam: megfeledkezem a családomról és tovább élek, új életet kezdve, talán még a nevemet is megváltoztatom, vagy könyörgök, fogadjanak vissza, ha pedig mégsem sikerül; végzek magammal. Foggal-körömmel kapaszkodtam az életembe, hajlandó lettem volna megtenni bármit, hogy visszafogadjanak, vagy egyáltalán élhessek, így amint az első lehetőség felmerült bennem, rögtön el is vetettem. Katerina Petrova nem halhat meg, hosszú, szép és boldog életet kell, hogy éljek férfiakkal, akik körülvesznek és ugranak minden szavamra. Ilyen életet érdemlek, ilyet szeretnék és ilyet is szerzek magamnak, ha kell bűnözéssel, gyilkolással, de végül úgyis megkapom, amit akarok. Lassan lépek le a lépcső utolsó fokáról, kezemet végighúzom a korláton, miközben egy izgatott sóhaj tör ki belőlem. Még nem sokszor találkoztam Niklaussal, talán ez a harmadik, vagy negyedik alkalom, de kezdjük egyre jobban megismerni egymást, egyre többet nevetünk és flörtölünk is, természetesen. Idegen számomra az érzés, hogy mikor rám mosolyog, valami megrándul bennem és megrémiszt. Félek, de ugyanakkor tetszik is az érzés, a hatás, amit rám gyakorol. Meghajlok az ember előtt, aki ajtót nyit nekem, majd lesétálok a tornácról, a kezemet a szemem elé kapom a hirtelen szemembe sütő napsugarak miatt és hatalmas mosollyal köszöntöm az előttem álló férfit. – Örvendek, Lord Niklaus. – mosolyodok el és a kezem nyújtom egy kézcsókért, majd az elém nyújtott karjába karolok. – Szép időnk van, nemde? – lépkedek Niklaus mellett és észrevétlenül végigmérem. Piszok jól néz ki, tökéletesen van öltözve, mint mindig. – Hogy van az öccse, Elijah? – kérdezősködöm az ifjabb fivér felől, aki bemutatott Niklausnak. Elijah-t hamarabb ismertem meg, mint Klaust, a bátyjának is ő mutatott be és azóta szinte nem is láttam, mert annyi időt töltünk együtt Niklaussal, hogy a kötelezettségeim mellett másra szinte már nem is maradt időm az elmúlt pár napban. Elgondolkozom az Elijah-val eltöltött napjainkon és azon, hogy vajon ő is ilyen jó partner lehet-e, akárcsak a bátyja. Vele is rengeteg szórakoztató órát töltöttem, az biztos, ám számomra túl hamar, túl sokat akart. Egyik nap még nem is tudtuk egymás nevét, az elkövetkezendő napokban viszont már a szerelemről és az érzéseinktől volt szó. Én ezelőtt sosem vettem komolyan semmit, ami a szerelemmel volt kapcsolatos, így tényleg túl… gyors volt mindez. - És magával? Jól van?
Sajnálom, ha béna, de még bele kell jönnöm az ember szerepbe (:
A hozzászólást Katherine Pierce összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Szept. 09, 2013 8:27 pm-kor.