A Hold által megvilágított folyót nézem, majd egyszer csak hátradőlök és elnyújtózom az úton. Kezeimet széttárom, nagyokat pislogok, elmélázok a csillagokat kémlelve. Ember nagyon ritkán jár ezen a területen, én is különlegességnek számítok itt. A helyiek, évente ha egy turistát látnak, akkor már örülnek, mint majom a farkának. De én nem azért jöttem, hogy megpihenjek, sem azért mert itt szándékozom maradni. Egyszerű átutazó vagyok, semmi több. Eltökélt szándékom, hogy véget vetek csúf létezésemnek, de előtte meg szeretném találni az egykori legjobb barátnőmet. Régen, mikor meghalt, évekig gyászoltam, de valahogy mindig éreztem, hogy életben van. És miután egy vadászat alkalmával nem sikerült leterítenem a vámpírt, hanem ő kapott el engem és változtatott szörnyeteggé, már semmit sem tartok lehetetlennek. Sőt, egyre jobban hiszem azt, hogy Charlotte is életben van, már ha e fajta létezésünket életnek lehet nevezni.
Régen nem szerettem vadász lenni, most nem szeretek vámpír lenni. Ez azért felettébb borzalmas szituáció. Röpke száz évvel ezelőtt nem tartottam elég erősnek a vadász családunkat, talán emiatt is épp mészárlás közben vesztettem el emberi mivoltomat. Akkoriban mondjuk még nagyon más volt a technika. Ma már százszorta több fajta fegyverrel és módon lehet végezni a vámpírokkal, akkor fakarón kívül más eszközünk nem is igazán volt. De most nincs is nagyon szükségem eszközre, hisz egy vagyok közülük. Ugyanolyan gyors vagyok, ugyanolyan reflexekkel rendelkezem, így könnyebb dolgom van. A vámpírlétbe viszont nagyon belefáradtam. Vagy lehet pontosabb lenne azt mondani, hogy beleőrültem. Komolyan, tiszta szívemből hiszem azt, hogy őrült vagyok. Az egyik pillanatban a vadász ösztöneim uralkodnak el rajtam, olyankor undorodom minden ocsmány vérszívótól és bármelyik pillanatban a torkuknak ugranék, aztán jön a váltás és vérre szomjazom. Olyankor alig bírom fékezni magam és alig várom, hogy igyak egy kis tasakos vért, de volt már arra példa, hogy nem voltam elég gyors. Ugyanúgy, ahogy kiontottam már nem egy vámpír életét, épp úgy végeztem már emberrel is. Ártatlan, mit sem sejtő emberrel. És ebből elegem van, ebből a kettős életből, hogy nem tudok uralkodni egyik énemen sem. Ez nem én vagyok és nem akarok tovább ilyen körülmények között élni.
Mélyet szívok a levegőből és tovább figyelem árgus szemekkel a színtiszta égboltot. Valóban a halál az, amire vágyom? Jól meggondoltam ezt? Nos, nem is tudom. Talán elhamarkodott döntés volt. Szükségem lenne valakire, aki megmondaná, hogy mit tegyek. Hogyan tudnám elnyomni valamelyik énemet? Létezik egyáltalán erre valamiféle megoldás? Aligha…
A meteorlesés, a csillagfigyelés régen megnyugtatott, ma csak feszültebbé tesz. Egyedül vagyok. Már évtizedek óta egyedül bolyongok ezen a nyomorult földrészen és mindig ugyanazt keresem. Valakit, aki megoldást nyújtana, valakit, aki segítene, valaki, aki biztosítana arról, hogy Charlotte még életben van. Mert még él, érzem.
Fejemet balra fordítom és nézem az aszfaltot. Kocsi hangot hallok és alighanem pár másodperc, és áthajt rajtam. Vajon egy autó végezni tudna velem? Sajnos nem hiszem. Kár, pedig milyen jó volna, egy pillanat alatt megoldódna minden problémám.
De mivel tudom, hogy ez lehetetlen, egy nagyobb lendülettől vezérelve felpattanok és már el is veszek az erdő sűrűjében. Sétálva vágok neki hosszú utamnak, de aztán megindulok és inkább futok tovább. Az egész éjszaka az enyém, elfáradni úgysem fogok, a következő kisváros, amit átnézek csupán huszonöt mérföldnyire van innen. Úgyhogy készülj és vigyázz Mystic Falls, mert jövök.