Félek...
Félek, hogy ez csak egy ócska vicc. Vérfarkas? Annyira hihetetlen számomra. Magamban keresem a hibát... vajon miért nem hiszek neki? De... ezt senki nem hinné el... vagy de? Vajon a többi ember mit szólna, ha valaki azt mondaná nekik, hogy ő egy vérfarkas? Kinevetnék? Elküldenék? Vagy... elhinnék?
Nati... Uram atyám, mennyire furcsa ezt újra hallani! Utoljára a nevelő szüleim hívtak így... igen, akkor még minden rendben volt. Lehet, hogy hülyeség, de szívmelengető újra ezt hallani... mintha valaki még mindig szeretne... mintha még mindig lenne valaki nekem ezen a világon, aki számít. Aki nem akar elhanyagolni. Mindenesetre rettentően jól esik, és egy kicsit lenyugtatja bennem a kedélyeket.
Pár pillanat alatt annyi minden történik... Cornelia már itt sincs, de a kezemben pedig egy kissé gyűrött blokk van, rajta egy telefonszámmal. Ami az övé. Ami azt jelenti, hogy bármikor fel tudom hívni, és bármikor megkérhetem, hogy bizonyítson.
- Szia... - suttogom halkan, tulajdonképpen a semmibe, mivel Cornelia olyan gyorsan eltűnt, hogy időm sem volt megszólalni.
Nem tudom, elég erős vagyok-e ehhez... Mármint... vérfarkas? Teljesen hihetetlenül hangzik. De mi van akkor, ha igaz? Ha Cornelia igazat mondott végig, én pedig majdnem leharaptam a fejét is.
Vajon mikor lesz elég lelkierőm ahhoz, hogy felhívjam? Az akaraterőből nincs hiány, akár most rögtön is felhívnám, de... félek, hogy valami olyasmit fogok látni, amit nem szeretnék...
Az én életemből eddig kimaradtak a természetfeletti dolgok. Még tán mesékből is csak egyet-kettőt hallottam, amire már nem is emlékszem, mert régen volt. Sosem gondolkoztam a várfarkasokon, vagy a hozzá hasonló dolgokon, mint például a vámpírok, vagy ilyesmik. Nem néztem ilyen típusú filmet, és a természetfeletti világra épülő könyveket is kihagytam, szóval... semmi. Semmit nem tudok róluk. Vajon tényleg léteznek?
Még mindig letaglózva állok egy helyben, és meredten bámulok abba az irányba, amerre a testvérem - már ha ő az - ment. A kezemben tartott kis cetlit mélyen elrejtem a zsebembe, mintha valami fontos ereklye lenne, amit nem szabad senkinek mutogatni, hanem vigyázni kell rá, nehogy baja essék. Lassan, nagyokat lélegezve indulok haza, hogy végiggondoljam ezt az egészet. Azt hiszem egyhamar nem fogok végezni...

Játék vége!
Játéktér szabad!

Akárhányszor próbálom újra és újra felfogni a dolgokat, egyszerűen nem megy. 17 év után belecsöppenni egy új környezetbe, ahol a feltételes testvéremmel találkozok... ezt az ember nem tudja olyan hamar feldolgozni.
Azt hittem, nekem nem jut ki a családból. Hogy én már csak magamra maradtam, várva, hogy valaki mentsen meg a magányból. Erre tessék, a semmiből lett egy testvérem.
Felcsillant szemekkel nézek rá, amikor azt említi, hogy van egy mód arra, hogy rájöjjünk, testvérek vagyunk-e. Mindennél jobban szeretném tudni, és attól függetlenül, hogy nem is ismerjük egymást, biztos, hogy közelebb szeretnék kerülni hozzá. Amit a szüleink tettek, az egyáltalán nem az ő hibája, ebből kifolyólag pedig nem is tudok rá haragudni.
Kérdésére nem tudok válaszolni, mert rögtön folytatja, nekem pedig... az állam a földet súrolja. Ez a lány hülyének néz? Ezer százalék, hogy nem fogok bedőlni ilyen idióta hazugságnak, még akkor sem, ha a testvéremről van szó. Vajon miért gondolja azt, hogy ő vérfarkas? És... én is? Lehetetlenség! Biztos vagyok benne, hogy ez csak egy vicc. Csak viccel.
-T... t.. tessék?! - teljesen kiakadtam. Nem tudom miért. Talán... igaz, amit mondott? A kérdésére ha nemmel válaszolnék, elég bizonytalan lennék. De mégis... vérfarkas? Ez hülyeség. -Figyelj... ha hülyíteni akarsz, akkor ajánlom, hogy ne tedd, mert nem szeretem. Nem fenyegetni akarlak, és semmi ilyesmi, de... ezt nem hiszem el. Talán van, aki ezt a fajta humort értékeli, de én nem tartozom közéjük. - az adrenalinszintem rögtön a magasba szökött, az idegesség elöntötte az agyamat, és egy percig nem foglalkoztam azzal, hogy milyen sértő dolgokat vágok a fejéhez. Viszont amint újra tudtam a saját agyammal gondolkodni, megbántam. Mi van akkor, ha elijesztem?
Összeszűkült szemmel hátráltam egy lépést, viszont nem voltam biztos abban, hogy el akarok menni. Itt hagyni a testvéremet? Az esélyt a családra?
Nem hagyhatom ezt ennyiben.
-Ha bebizonyítod, elhiszem.- egyik szemöldököm a magasba szökött, összefont karral, magabiztosan álltam előtte. Talán hülyeséget csinálok, de a jövőmért teszem. A családomért.

Család... Ó, ha nekem lenne olyanom! Bár... Cornelia. Nem vagyok biztos a dolgokban, viszont a lelkesedésem mindennél nagyobb. Az érzés, hogy talán van egy rokonom, akit van lehetőségem megismerni, felbecsülhetetlen. Annyira még én sem fogtam fel ezt a dolgot, hiszen ezt emészteni kell. Azt hiszem nem csak nekem. Idő kell, hogy megértsem ezt az egészet. Olyan szokatlan érzés. Olyan felemelő a tudat, hogy rátaláltam egy családtagra, akiről egészen idáig nem is tudtam, Azt sem tudtam, hogy egyáltalán létezik.
Sosem volt testvérem semmilyen formában... legalábbis eddig azt hittem. Az egész eddigi életem egy hazugság volt. Azt hittem, hogy szerető családom van, akiktől megkapok mindent, amire egy tinédzsernek szüksége van. Nos, megkaptam. Mi több, sokkal többet kaptam, mint amire vágytam.
El voltam kényeztetve, most pedig belecsöppentem egy olyan életbe, ami szinte az ellentéte az előzőnek. Magamat kell eltartanom, csak magamra számíthatok. Ez pedig szokatlan számomra, de kezdem elfogadni. Valamiért nekem ez a sorsom. Ezt pedig el kell fogadnom, nincs mese. A szüleimnek biztos volt valami nyomós oka arra, hogy eldobjanak maguktól. Persze nem azt mondom, hogy jó arccal állok a dolgok elé, mert igazából nagyon nem. Mérges vagyok rájuk, bár... ez mit számít nekik?! Tesznek rám úgy, ahogy vagyok.
Ő sem ismeri a szüleit. Szemem rögtön izgatottan csillan meg, mert reménnyel tölt el ez az infó. Sokszor képzeltem már el, hogy mi lenne, ha találkoznék egy rokonommal. Nos, nem így képzeltem el. Most pedig, hogy itt ülök az állítólagos testvérem mellett, megijeszt az egész helyzet, de sosem voltam az a fajta lány, aki megfutamodik a gondok elől. Tulajdonképpen ez nem is gond... Ez csak egy jó jel, hogy talán jól alakulhat az életem további része. Család, szeretet... De ez még csak a jövő zenéje. Még semmi sem biztos.
-És... ha a mi DNS mintánk egyezik?- sosem voltam tisztában ezekkel a dolgokkal. Persze sokat tanulok, általában mindenből remekelek, viszont ilyesmit még sosem tanítottak nekem. Még csak nem is említettek ilyen dolgokat.
Természetfeletti lények? Kiskoromban elég sokat gondolkoztam rajtuk, de mindig arra jutottam, hogy ha léteznek is, én akkor is el fogom őket kerülni és remélem én is őket. De fogalmam sincs, hogy ez hogy jött ide. -Hát... nem tudom. Még sosem futottam össze eggyel sem. De ez hogy jött ide?- vontam össze a szemöldökömet, majd kérdőn néztem Corneliara. Fura volt ez a kérdés, de remélem, hogy nem valami őrülttel van dolgom. De ez a gondolat a találkozásunk óta először jutott eszembe.

Aligha hiszem el, hogy ez valami idióta átverés. Rögtön szemet szúrt az, hogy mennyire hasonlít rám. Ez az egész annyira valósnak tűnik, de mégis kételkedek egy kicsit abban, hogy ő tényleg az-e, akinek gondolom. Bár a megérzéseim általában nem tévesztenek meg. Remélem ez esetben sem hagynak cserben. Amióta megtudtam, hogy örökbe fogadtak, arról álmodok, hogy végre ismerjem meg az egyik vér szerinti rokonomat. Egy óriási hazugságban nőttem fel, mindvégig azt hittem, hogy azokkal az emberekkel vagyok körülvéve, akik a létezésem első perce óta ott vannak mellettem amikor baj van, segítenek nekem, amikor nem tudok dönteni. Végig azt hittem, hogy igazi rokonaim vannak. De mint kiderült, egyáltalán nem azok. Olyan emberek, akikről azt hittem, hogy tudom kik. De rá kell jönnöm, hogy tévedtem. Egyáltalán nem azok, akiknek mondták magukat.
Te nem lehetsz a testvérem. Magabiztos hangjától még a gyomrom is megremeg, ugyanis nem hagyhat elmenni anélkül, hogy tisztáznánk ezt az egészet. Muszáj tudnom, hogy van-e köztünk rokoni kapcsolat. Egyszerűen képtelen lennék úgy élni, hogy tudom, hogy van egy lehetőség, de hagytam elmenni.
-Kérlek... Csak legalább próbáljuk kitalálni mi ez az egész. Sosem ismertem az igazi szüleimet, a rokonaimat, csak adj egy esélyt nekem. -szavaim olyan érzelmekkel tele hagyták el a számat, mint talán még soha. Tele volt izgatottsággal és... félelemmel. Féltem. Féltem attól, hogy itt hagy. Attól, hogy még meg sem hallgat, csak totálisan hülyének néz. További szavai újabb kétségeket keltenek bennem, majd amikor elindul, és egyre jobban távolodik... Egy világ omlik bennem össze. Végre lenne egy esélyem arra, hogy rendes életet éljek, ahol van családom. Bár igaz, hogy egy család nem csak egy testvérből áll, de akkor is... ez számomra szinte felbecsülhetetlen. Néhány ember egyáltalán nem értékelné, ha csak egy testvére lenne. De számomra ez felér egy csodával.
Óriási megkönnyebbüléssel tölt el az, hogy mégis úgy dönt, hogy marad. A remény újra felgyullad bennem, talán túlságosan is, de nem tehetek róla. Az ember ilyen, amikor valamiben egy komoly esélyt lát.
Nagy sóhaj szökik ki belőlem, amikor újra mellém ér, és leül egy padra. Rögtön mellételepszek, majd felé fordulok, és a kérdésén komolyan agyalni kezdek. Hogyan tudnánk bizonyítani azt, hogy testvérek vagyunk? Ha a kinézet és a név már passzol, akkor egy dolog van még. A szülők. Bár tudom, hogy nekem olyanom nincs, de talán ha kiderülne, hogy őt sem a saját szülei nevelték, akkor hinne nekem. Elvégre ennyi véletlen már lehetetlenségnek tűnik.
Idegesen dobolok az ujjaimmal a térdemen, majd újra sóhajtok egyet, de ezúttal kisebbet, mint az előbb. -Oké... Szóval. Kik a szüleid?- kérdeztem izgatottan. Talán most kiderül az igazság. Talán van egy rokonom. Egy testvérem.

Semmit nem tudok az igazi családomról. Sosem beszéltek nekem róluk, sosem említették egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy örökbe fogadtak. De akkor is csak annyit mondtak, hogy miért engem választottak a tömérdek gyerek közül, akiknek nem volt családja. Nem hallottam róluk egy szót sem, most pedig itt vagyok, egy teljesen átlagos kisvárosban, és a valószínűleges testvéremmel beszélek. Mert a neve Cornelia Sutton Miller. Lehetetlennek hangzik, hogy ennyi év után pont most találjak rá egy olyan családtagomra, akiről idáig nem is tudtam, hogy létezik. Azt hiszem sok időbe fog telni, míg felfogom ezt az egészet. Nem is tudom, hogy milyen ő…
Makacs, kedves, ellenséges… annyiféle tulajdonság létezik, amelyek közül bármelyik igaz lehet rá. De én nem tudom. Nem ismerem őt, még sosem találkoztunk, nem tudom, hol nőtt fel, milyen körülmények között, hány éves, mikor született. Semmit. Az ég világon semmi információm nincs róla. Mindig is akartam egy testvért, de életem eddigi részében úgy voltam informálódva, hogy egyke vagyok. Nem tudom, milyen egy testvéri kapcsolat, nem együtt nőttünk fel.
Hihetetlen… Újra és újra végignézek a lányon, hátha ez csak egy véletlen egybeesés. De nem… annyira passzol minden. A név és a kinézetünk. Ez a kettő elég nyomós érv arra, hogy érezzem, hogy ez nem csak egy véletlen.
Az izgalmam nem múlik el, egyre inkább fokozódik, elvégre a 17 évig nem ismert feltételezhető testvéremmel állok szemben, akit még sosem láttam. Szóval, szerintem érthető az, hogy be vagyok zsongva.
Sokat jár az agyam a vér szerinti családomon, mióta megtudtam az igazat. Sokszor belegondoltam, hogy milyenek lehetnek ők. Fogalmam sincs, hogy miért adtak örökbe, talán csak egy nem kívánt terhesség gyümölcse vagyok, vagy teher voltam a vállukon… Fogalmam sincs. De gondolkoztam ám azon is, hogy milyen lehet egy testvér. Sokféle változatot hallottam már, leginkább filmekben. Voltak olyanok, akik mindig mindenen összevesztek, de ennek van a tökéletes ellentéte is: mindig, mindenben egyetértenek és segítik egymást. Sok változata van még, legalábbis én sokat láttam már, de nem tudom, hogy melyik igaz is belőle. Elvégre filmek… Sokszor olyanok vannak benne, ami a való életben nem létezik.
Minél hamarabb meg akarom ismerni Cornelia-t, de tudom, hogy ilyen rövid idő alatt nem lehet bepótolni azt a 17 évet, amit elmulasztottunk a szüleink hibájából. Nekem is és biztosan neki is idő kell arra, hogy nyissunk egymás felé. Gondolom ki kell alakulnia egy testvéri köteléknek, ami alapján megbízhatunk egymásban… Bár nem tudom, hogy ez valaha meg lesz-e. Elvégre 17 év az 17 év.
-Azt hiszem, lenne miről beszélgetnünk.- hangom döbbent, még mindig dermedten állok előtte, nem tudom mit kéne tennem. Tapasztalatlan vagyok ilyen téren, a nevelőszüleimnél is egyedüli gyerek voltam. Tehetetlenül fonom össze a karjaimat a mellkasom előtt, várom, hogy ő lépjen valamit, hátha ő bátrabban viselkedik. Alapjáraton határozott vagyok és mindig jól le tudom reagálni a dolgokat, de ez nekem is sok most. Fogalmam sincs mit kéne lépjek.
Aztán jönnek a rémképek… Mi van akkor, ha Cornelia egy olyan lány, aki hisztis, vagy nem törődik másokkal. Esetleg… nem is kíváncsi rám. Ha eddig nem voltam az élete része, most miért lenne rám szüksége. Valószínűleg csak felforgatnám az életét.
Teljesen belefeledkeztem a dolgokba, egyre több ilyen dolog jutott eszembe, egyre több érv, hogy miért is nem akarna engem megismerni. De akkor is… csak a testvére vagyok, vagyis szerintem. Csak érdeklődik irántam, legalább csak minimálisan. De ha mégsem… Akkor sem fogom annyiban hagyni. Meg kell őt ismernem, tudom kell, hogy milyen a testvérem.

Az iskolában szokás szerint tökéletesen teljesítek, van egy saját házam, amit fent tudok tartani, az életem tökéletesnek mondhatnám... de van, ami mégis hiányzik. Egy olyan dolog, amit nem lehet megvenni, amit nem lehet csak úgy hipp-hopp megszerezni. Ez pedig a család. Rettenetesen hiányzik az életemből a családom. Bár fogalmam sincs arról, hogy kik a vér szerinti szüleim, szükségem van valakire, aki minden hibám ellenére elfogad. Reménykedek benne, hogy egyszer nekem is lesznek olyan hozzátartozóim, akik szeretni fognak. Legyen ez egy pasi, egy barátnő,... esetleg egy testvér. Ki tudja, hogy milyen családtagjaim vannak a világon, ha a saját, igazi szüleimet sem ismerem.
A park felé menet ilyen gondolatok jártak a fejemben. Tényleg úgy éreztem, hogy egyedül vagyok. Nemrég tudtam meg, hogy örökbe fogadtak, eddig nem Mystic Fallsban éltem, csak ebben a városban születtem. Itt vettem lakást, ami nem túl nagy, elvégre egyedül vagyok, de nem is olyan kicsi. Pont jó számomra. Nincs sok ismerősöm itt, tulajdonképpen senki, mivel születésem óta nem jártam ebben a városban. Senkim nincs, akire támaszkodhatok, ha baj van, vagy csak ha szükségem van valakire.
A parkba érve rögtön kiválasztom a legszimpatikusabb padot, amire leülök, majd csendben nézelődöm, élvezem a nyugalmat, ami hatalmába vesz a fák és a tiszta égbolt láttán.
Hirtelen a szemem megakad egy lányon. Hosszú, világosszőke haj, kék szemek, középmagasság. Pont, mintha magamat látnám, csak egy ici-pici változtatással. Lelkemben a remény apró sugara villan fel, az izgatottság szinte hurrikánként söpör végig rajtam, és a meglepődöttségtől egy kicsit kimeresztem a szemem. Kissé feltűnően mérem végig a lányt, majd habozás nélkül pattanok fel a helyemről. Van remény. Talán nem kell családtag nélkül leélnem az életemet. Talán most találtam valakit, akire úgy tekinthetek, mint egy vérbeli rokonra.
Oké, talán lehet, hogy kicsit túlpörögtem. lehet, hogy ez az egész csak egy véletlen, lehet, hogy semmi közünk nincs egymáshoz. De ezt leghamarabb úgy tudom meg, ha odamegyek és megkérdezem.
Lassan kezdek felé sétálni, lépéseimből a bizonytalanságot lehet észrevenni, de végül csak odaérek. Idegesen csengő hanggal szólítom meg a lányt. -Szia...Esetleg nem ismerjük egymást? Nathalia Miller vagyok.- mondom, és egyre jobban reménykedem abba, hogy hasonlítson a nevünk. Annyira jó lenne, ha lenne igazi családom!