Szeretet? Amikor minden kis apróság kihal, az még tűrhető határon lézeng. Viszont, mikor az olyan fogalmak, mint a szeretet csak úgy egyik percről másikra elillannak, ott kezdődik az igazi élet egyik akadálya.
Felnőni minden szeretet, boldogság nélkül? A katasztrófákkal együtt ez is túlélhető. Hogy ezután miféle személyiség alakul ki az emberből? Egy szeretethiányos lélek, aki csak kóborol az egyik helyről másikra, akiben nincs semmi szenvedély, semmi öröm, semmi vidámság. Ha mégis mosolyog, vagy boldognak látszik, mindaz csak egy pókerarc, egy maszk, amit az élet sminkelt neki, és tökéletessé varázsolta őt.
Meddig lehet ezt bírni? Nagyon sokáig, akár a sírig is. Minden érzés kavarog benned, a legrosszabbtól a legjobbig. Az egyikből sokszoros adagot kapod az élettől, a másikból a nagy semmit, vagy csak nagyon keveset. Ez befolyásolja az életed minden apró részletét, a bizalmatlanságtól kezdve a csalódások elkerülése végett mindentől elzárva tartod magad, ami szintúgy keserű életet kezdeményez.
Én életem is ilyen volt... Hiába voltak szüleim, mit sem ér az egész család dolog, ha ők nem tesznek érte semmit sem. Nem vártam volna el tőlük semmi mást, mint azt, hogy szeressenek egy icipicit. Ne csak magukkal törődjenek, hanem másokkal is. Ennyit értem nekik? Megszülettem, aztán ''lesz, ami lesz'' kategóriába hagytak engem, egyedül...
Bezzeg az évek során, ahogyan nőttem fel, egyre többet próbálták erőltetni azt, ami addig se ment nekik. Nem tudom, hogy miért gondolták azt, hogy minden megváltozik egy pillanat alatt.
Én elhidegültem tőlük, hiszen alig ismertem őket. Szinte csak a keresztnevüket tudtam, és azt, hogy mit dolgoztak, mert csak azzal foglalkoztak.
Nem érdekelt az életük, nem érdekelt az sem, hogy mi történik velük. Még köszönni sem köszöntem nekik, mert ugyebár, amit adnak, azt kapják vissza csak.
Melyikük állt közel hozzám? Egyikük sem. Sosem. Egyedül jöttem rá, hogy a boszorkányságomat hogyan kell kezelni, és szépen apró lépések közepette megtanultam mindent. Imádtam az egészet, hogy tudok olyat csinálni, ami engem mindig is lenyűgözött. A bűvésztrükköknél is sokkal élvezetesebb, de az sem rossz. Kipróbáltam, hogy milyen a gonosz, sötét oldalon lenni, mennyi gonoszság szorult belém.
Áldás vagy átok? Egy kicsit mindkettő, még akkor is, ha minden árnyoldalát ismered. Sosem tudhatod, mikor mire lesz szükséged. Lehetsz te nagyon jó, de lehetsz nagyon gonosz is. Ha megérzed az ízét, ráharapsz, és addig nem hagyod abba, amíg élvezni tudod. Elkap téged, mint egy szél, és nem enged el soha többé. Odaláncol, és ott maradsz. Hogy örökre -e? Ha nem kapott el igazán, és nem túl szoros a lánc, akkor könnyen eljuthatsz egy jobb, normálisabb élet felé, ahol élhetsz úgy, ahogyan eddig nem tudtál... de ki ne szeretne egy sokkal hatalmasabb személyiséggé fejlődni, mint amilyen jelenleg?!