Szoknyám széle már kirojtosodott a kíméletlen futástól, én mégsem álltam meg. Távol akartam magam tudni attól a háztól, ami olya sok szenvedésnek adott már otthont. Sok emberrel végeztünk kíméletlenül, szándékosan, vagy nem,de az én szenvedésemnek is a színhelye volt az a ház. Csak annyit szerettem volna kérni, hogy hadd változtathassam át Emilt vámpírrá, nem nagy kérés, igazán nem, de persze Nik-nek az volt. Neki minden nagy kérés volt, ha beleszerettem valakibe száz évenként egyszer... vagy többször. Megölte őt, mint minden egyes szerelmemet, ezért úgy döntöttem nem bírom tovább vele. Elég volt. Túl sokáig tűrtem el az ostobaságait, túl sokáig szerettem őt, és nagyon úgy néz ki, hogy túl sokáig voltam vele egy fedél alatt, mert lassan kezdek olyanná változni, mint ő maga. Azt pedig nagyon nem szeretném. Sosem akarnék olyan lenni, mint, ő... egy szörnyeteg. A szökéshez gyakorlatilag semmit sem vettem magamhoz, csupán a ruhámat, ami már rajtam volt és az ékszereimet, amik szintén rajtam voltak a tegnap este óta. Hátra pillantottam, hogy megbizonyosodjak afelől, senki sem követ, de megtorpantam. Valami furcsa érzés vette uralmába a szívemet, amikor megpillantottam a házat, ahol bátyáim voltak. Mintha hiányolnék valamit, ami elveszett, de csak most tudatosul bennem a hiánya. Összeszorítottam az ajkaim és még egy lépést tettem előre, de ez a furcsa érzés újfent megállított. Valld be, Rebekah, hiányoznak neked! Valami ilyesmit suttogott az egyik felem, de erélyesen megráztam a fejem és már nem is hallottam semmit. Hogy én ne bírnék ki a bátyáim nélkül húsz percet! Rossz vicc. A rossz viccekbőől, pedig már egy életre elegem volt. Egy erőltetett mosolyt vittem az arcomra és ahogy egy igazi úrinőhöz illik, az államat is feljebb raktam pár centivel, mint mindig, amikor ilyen eset fordult elő. Amikor megbántanak, vagy rájövök arra, hogy nekem is vannak hibáim. Nagyon nehezen jövök csak rá az ilyen dolgokra, gondolom, velem született adottság.
Lassan fordultam meg, mintha nehezemre esne és visszafelé igyekeztem a házhoz, gyorsan nehogy észrevegyék a hiányomat. Úgy tűnik a kis hangnak volt igaza. Hiányoznak nekem, és mindig is hiányoznának, ha valami történne. Hisz, még én mondtam, örökkön örökké összetartunk, csak mi maradtunk a családból. Gyorsan kitöröltem két könnycseppet a szemeimből mielőtt lefolyhattak volna és újult erővel néztem elébe a napnak.


Ideje elindulnom New Orleans-ba, ahová ugyancsak kötnek szép és csúnya emlékek is. Úgy voltam vele először, hogy nem megyek, nem is vettem fel párszor a telefont, amikor Elijah hívott, de meggondoltam magam. Hogy miért? Mert a bátyáimnak szüksége van rám, ilyen egyszerű a válasz. Vagy legalábbis Elijah-nak, de biztos vagyok benne, hogy Nik-nek is hiányzom, bármennyire is tagadja. Viszont én tudomást sem fogok a nagyképű, áruló testvérünkről, még akkor sem, ha ez a bizonyos Hayley, aki egyéjszakás gyereket vár tőle. Úgy néz ki nagynéni leszek! Örülnöm kéne? Azt hiszem örülök is, egy kicsit... Persze, mindig Nik-nek juthat meg az ilyesféle élvezet. Neki lehet gyermeke, én még csak álmodozni sem álmodozhatok ilyesmiről. Belenézve a tükörbe csak egy megtört lányt látok és nem egy Eredeti vámpírt, aki már olyan sok mindenen keresztülment. A szüleim meg akartak ölni, többször is leszúrt a bátyám egy tőrrel és évtizedeket koporsóban töltöttem. Ha egyszer véletlenül nem a bátyámat, hanem valaki mást választottam helyette, erre a sorsra jutottam. Így tehát az igazi boldogság sosem talált meg. Mégsem tudtam igazán gyűlölni őt, mégiscsak a testvérem, és valami eltéphetetlen kapocs fűz minket össze, ahogy Elijah-val is. Nem Rebekah Mikaelson lenne a nevem, ha ilyen kis apróságok végleg összetörtek volna. Én eddig mindig fel tudtam állni. Ami pedig a babát illeti... a mi családunk már csak ilyen spontán, hozzá kell szokni a dolgokhoz. Nekem is idő kellett. Mély levegőt veszek és vámpír sebességgel vagyok kint, a kocsi mellett. Beugrok a vezető üléshez, beindítom a kocsit, és már úton is vagyok. Majd út közben gondoskodok a kajáról.