- Na?
- Szerintem halott.
- Igen, az egyértelmű volt eddig is. De szerinted ki tehette?
- Most komolyan? Nem fogjuk kinyomozni ki ölte meg... Személy szerint meghívnám a tettest egy italra.
- De...
- Mi, de? Valaki elintézte őt helyettünk, örülnöd kéne. - vágtam bele Waverly szavába aki erre morcosan összefonta maga előtt a karjait. Egy darabig durcás arccal nézett maga elé, majd megszólalt.
- De mi van ha ez csapda? - kérdezte hirtelen. Sóhajtottam egy nagyott és nehezemre esett nem cinikusan válaszolni.
- Mit gondolsz, hogy egy horrorfilmben vagyunk? Valószínűleg egy vadász volt itt pont jókor és megkönnyítette a dolgunkat. Ennyi. - tartottam egy szünetet - Nincs itt mit csinálnunk, mehetünk is. - elindultam, s közben intettem Waverlynek hogy jöjjön velem. Egy darabig hezitálva nézett a vámpír hullájára, de végül elindulat velem együtt. Mindig is az a fajta lány volt, aki hajlamos mindenben hátsó szándékot látni, mikor most is csak véletlenül szerencsénk volt.
- Amúgy, pontosan miért is jöttünk ki megölni őt? - kérdeztem tőle út közben. Tegnap szépen beállított hozzám és kijelentette, hogy meg kell öljünk egy bizonyos vámpírt. Nem mintha odáig lennék a vérszívókért, de nem magyarázta el világosan, hogy honnan jött ez az ötlete. Boszorkányok vagyunk, nem vadászok. Én igyekszem annyira távol marani mindenféle vámpírbiznisztől, amennyire lehetséges. A mágiával szeretek foglalkozni, de azok az emberzabáló lények nem igazán érdekelnek, amíg engem békén hagynak.
Waverly nem válaszolt a kérdésemre, csak megállt és felnézett az égre, majd rám szegezte a tekintetét.
- Mindjárt feljön a nap, mennünk kéne. - mondta végül és gyorsan továbbintult. A mozgásán látszott, hogy nagyon nem szeretne elkésni, akárhova is megy. Futólépésben mentem utána, amíg oda nem értem.
- Miért izgat a nap, mégis hová sietsz ennyire?
- A szüleim aggódni kezdenének, ha felébrednének és nem találnának otthon. Tudod milyenek...
- Ugye tudod, hogy kollégiumban laksz? Mellesleg pedig minjárt betöltöd a húszat, nem vagy már gimis kölyök.
- Mindegy, mindegy... Csak... menjünk, oké?
Egyre idegesebb volt és a végére a hangját is felemelte egy kicsit. Olyan gyorsan ment, hogy nehéz volt vele lépést tartanom, közel volt ahhoz, hogy futásnak eredjen. Az erdőből kifelé vezető úton folyton utána szóltam és kérdéseket vágtam hozzá, de nem válaszolt, csak határozottan ment tovább. Végül megelégeltem a dolgot és vállánál foga magam felé fordítottam?
- Elárulnád végre, mi bajod van? - tettem fel a kérdést, de igyekeztem nem kiabálni, mert arra sosem hallgat.
- Semmi. Mégis mi bajom lenne? Kicsit fáradt vagyok és szeretnék még addig aludni ameddig lehetséges.
- Hétvége van, akár délutánig is aludhatsz.
Szóra nyitotta a száját, de végül nem mondott semmit, csak nekidőlt egy fának. Arra számítottam, hogy sírva fakad, vagy kiönti a lelkét, de helyette  rögtön el is rugaszkodott a fától és szó nélkül tovább indult. Nem is törődtem már vele, inkább hagytam hogy menjen. Egyik kérdésemre sem volt hajlandó normális választ adni, szóval nem várjhatja el tőlem hogy bunkósága ellenére is vele tartsak. Persze, barátnők vagyunk, de ami sok az sok.
Pár percig csak álltam és vártam, hogy az idegességem elmúljon, mert nem akartam a szobatársamon letölteni a dühömet. Waverly a szívem csücske, de néha képes nagyon felhúzni.
Továbbindultam, de a hazafelé tartó úton betértem egy éjjel-nappaliba, mert eszembe jutott, hogy aznap van a szobatársam névnapja és bevett szokásom, hogy ilyen alkalmakkor csokit viszek neki. A boltos annyira ki volt készülve az éjszakázástól, hogy amíg le nem csaptam elé a tábla csokit, úgy aludt mint akit leütöttek. Lassan tápszászkodott fel és egyik karjával lustán a vonalkódolvasó után nyúlt. Miután leolvasta vele a csoki csomagolásáról az árat, mintha csak csettintettek volna neki, a földre esett és ismét elaludt. Egy darabig néztem rá, de nem úgy nézett ki, mint aki fel tudna ébredni az elkövetkezednő pár percben.
- Gondolom akkor nem kell a pénz. - vontam vállat. Megragadtam a csokit, majd kiléptem az ajtón az utcára. Bár már egy ideje úton voltam a boltból hazafelé, de csak fél óra elteltével tűnt fel, hogy valami nem stimmel. Minden úgy nézett ki, mint azelőtt, de mégis ijesztőbbnek és fenyegetőbbnek tűnt körülöttem az egész utca. Paranoiásan felgyorsítottam a lépteimet, rémültem néztem körbe, s időközben azt is észrevettem, hogy rajtam kívül egy lélek sincs az egész utcában és a szokásos éjszakai fények sem égnek.
Esma.
Ijedtemben ugrottam egyet és riadtan kapkodtam a fejem jobbra-balra, mert úgy tűnt, hogy az iménti hang mindenfelől, ugyanakkor semerről sem jön. Félig-meddig meg voltam benne győződve, hogy csak a fejemben hallottam, de abban is biztos voltam, hogy túl erős és határozott volt ahhoz, hogy csupán a képzeletem szüleménye legyen.
Esma.
Ezúttal hangosabban hallatszott, hogy valaki (valami?) a nevemen szólít. Most már biztos voltam benne, hogy nem csak elképzelem.
- Elég nagy bunkóság, hogy nem válaszolsz, ugye tudod?
Ezúttal a hátam mögül hallottam a hangot és az illető egyértelműen ott állt mögöttem. Már nem tűnt úgy, mintha az égből szólt volna valaki hozzám, és ijedtemben rögtön hátrafordultam, mert az illető alaposan meglepett. Waverly állt ott egy széles mosollyal az arcán. Pontosan úgy nézett ki, mintha tényleg ő lenne az, de mégsem. Minden egyes arcvonása a helyén volt, de mégsem. De amint ezt észrevettem, rögtön megváltozott az arca és a következő pillanatban éreztem, hogy valami hegyes fúródik a bőrömbe.

Az ébresztőóra pityegése volt az, ami felébresztett a rémálmomból. Egy darabig az álmot feldolgozva meredtem magam elé, majd felültem az ágyban és megdörzsöltem a szememet. Éreztem, hogy ezúttal tényleg a valóságban vagyok és csak akkor jöttem rá, hogy mennyire valószerűtlen volt az egész álom és mégis reálisnak hatott. Nem hiába hívják álomnak.
Elhallgattattam az ébreszőórát és miközben reggeli tevékenységeimet végeztem el, végig a rémálmom járt a fejemben. Azt hittem, már rég túlléptem azon, hogy mi lett Waverlyből, de ezek szerint mégsem, különben nem jött volna hirtelen vissza az álmom. Pedig én tényleg teljesen megbékéltem azzal, hogy az lett, ami. Nem bánt embereket, hanem vértasakból iszik és mára már sikerült megtanulnija hogyan fogja vissza magát szorult helyzetekben. De néha mégis olyan érzésem támad, mintha titkon más lenne, csak jól rejtegeti.