» Folyosók Pént. Jan. 09, 2015 1:05 am by Damon Salvatore
» Udvar Pént. Jan. 09, 2015 1:05 am by Damon Salvatore
Word Count
how much did you write?
Credit
we deserve a little more respect.
A kódokat és az oldal külsejét Katherine Pierce-nek köszönhetjük, aki nélkül nem lehetnénk ilyen szépek. Sokat dolgozott a kinézeten, így nem örülnénk, ha a kódokat máshol látnánk! Ha segítségre szorultok, inkább szóljatok, s ha tudunk, segítünk. A gyönyörű képek, gifek Damon Salvatore keze munkáját dicsérik, aki szintén sok időt töltött ezek megszerkesztésével, nem szeretnénk máshol látni őket. Valamint külön köszönettel tartozunk a csodálatos Elena Gilbert-nek a meseszép fejlécünkért, amivel rengeteget dolgozott. A leírások (világleírás, fajleírás, sorozatbeli és canon karakterek leírása) a Staff tollából fakadnak, nem szeretnénk ezeket máshol látni.
Kezdem megadni magam. Hiába a tartózkodás, hiába a folytonos feleselés, tetszik ez a fajta egoista magabiztossága, de tudom, hogy ez a "fajta" pasi veszélyes is. Nem szabad hagynom, hogy megkedveltesse magát, mert utána csak szívfájdalmat okoz, abból pedig nekem eddig is épp elég jutott. Tudom, hogy ez egy ördögi kör, mindig a korábban összetört szív gyártja az újabb és újabb csalódott szerelmeseket, de én nem tudok így működni. Nem akarok. Szeretnék élni, de örök félelemmel nem lehet. Ezért örülök a könnyed témáinknak, a családi fotóknak, főleg a húgáról és róla. Persze, kicsiaranyos Srác is mindenhol ott van. Otthonos a hely. De nem szabad megkedvelnem. Mégis úgy tűnik, elgyengülök, hiszen adott pillanatban megadom magam. Annyira nyilvánvaló a sármja, pont ezt próbáltam kerülni már mióta - erre konkrétan besétált az életembe. Legalább tudjuk, hogy nekem is vannak még érzéseim, Kellan megnyugodhat. Haha. Nem mintha mindenről tudnia kéne. Összerezzenek, amikor üveg törik a konyhába, egy pillanatra átfut a fejemen, hogy ki kéne mennem segíteni, amilyen kis béna, biztosan meg is vágta magát - de mivel hallom a mozgását, és semmi (hangos) káromkodás nem hangzik el, végül mégis a fenekemen maradok. Talán jobb is így, nem érzem úgy, hogy ura vagyok magamnak. Mikor szakadhat ketté az ember? Kissé kínosan érzem magam, az eddig könnyed témák feszélyezni kezdenek, és próbálok a poharamba menekülni megmentést keresve. Ami nem érkezik. Sőt, újabb galád támadás áldozatává válok. Ezúttal meg sem próbálok tiltakozni. Nem, most az a felem győz, amelyik élvezi a szürreális ismeretlen srác otthonában a csókolózást, és próbálom figyelmen kívül hagyni a sikítozó másik hangot, hogy ugyanabba a csapdába esek bele, amiből egyszer már kimásztam. Nem érdekel. Az is egy édes csapda volt, nem törvényszerű az azonos befejezés. Talán még jobban megdöbbent, amikor hirtelen elszakad az ajkaimtól, mint mikor elkapta őket, egy pillanatnyi lemaradással nyitom csak ki a szemem... és újfent nem kapok levegőt. Mióta van társaságunk és miért nem vettem észre? Egyáltalán. Azt sem tudom, mennyi idő telt el, teljesen össze vagyok zavarodva, és csak távolról jut el hozzám a hangja. Ennél kínosabb helyzetbe nem is hozhattam volna magam. Valaki elásna? Lassan bólintok, amikor végre fel is fogom, amit mondott, és újult energiával suhanok el a fickó mellett, hogy az előszobában összekapkodhassam a cuccaim. Azt nem veszem észre, hogy a hirtelen mozdulatokkal valami kiesik a táskámból, és nem is nézek vissza, ahogy egyébként mindig szoktam. Megalázottnak érzem magam, és még rosszabb a tudat, hogy egyedül a másik férfi megjelenése aggaszt. A kapu előtt elsuhanva még vetek egy pillantást a kiragasztott névre, és mint mantrát, mondogatom magamnak, el ne felejtsem: Saisset.
Kezdek kifogyni a humoromból. Na, nem mintha akkora veszteség lenne - főleg a drágának -, de egyre inkább elcsendesül a hangulat, én pedig utálom az ilyesfajta nyugalmat. Lételemem a pörgés, márpedig ennek köze sincs ahhoz a fogalomhoz. Ki kéne találnom valamit, viszont az ötletek terén is eléggé hadilábon állok. - Ez nem volt kétséges - mosolygok rá elbűvölően, természetesen a legnagyobb szerénységgel. Mentségemre legyen szólva: hozzátartozik a személyleírásomhoz. Örülök hogy elfoglalja magát, már úgyis hozzászoktam, hogy mindenki körülugrálja a képeket. Nem mellesleg túl büszke vagyok a húgomra, mintsem rejtegessem a közös- vagy a róla készült képeket. Még akkor is, ha sikeresen átvert és nem vár itt semmiféle elromlott mosógép. Nem tetszik a tudat, hogy csak így beugratott, de ugyan miből jöhettem volna rá a hazugságra? Egyáltalán nem az ő műfaja. Minél többet kattogok ezen, annál inkább nő az aggodalmam és a sejtésem, miszerint nem is ő hagyta az sms-t. Hiába igyekszem csillapítani a feszültségemet, még akkor is görcsben áll a mellkasom (ha létezik ilyen megfogalmazás), mikor lecsapok vendégem ajkaira. Talán ezért sem kockáztatok, mert igen, a menekülés pedig tőlem áll messze. Ezúttal nem bírnék sértettség nélkül elviselni egy pofont se. Annál inkább meglepődök, mikor viszonozza a csókot. Kár hogy csak később esik le, mikor már a kóláját töltöm... szerintem a nappaliból is tökéletesen hallja, mekkorát koppan a felismerés, ugyanis abban a pillanatban leverek a könyökömmel egy üres poharat. Hála az égnek, hogy nem a söröm volt az, attól lennék csak igazán ideges. Szép komótosan kikerülöm az összetört üveg darabokat és faképnél hagyom a kupacot ahogy van, jelenleg fontosabbak a kiszolgálásos teendőim. Gondoltam hogy szereti, de azért megkönnyebbülök egy kicsit, amiért biztos nem kell visszamásznom a konyhába. A fiunk nevét hamar kitalálja, ellenben a szavaim tagadhatatlanul zavarba hozzák. Képtelen vagyok ellenállni a kísértésnek, hogy el ne vigyorodjak. Megvárom míg kortyol egyet, majd finoman lejjebb húzom a poharat tartó kezét és közelebb hajolok hozzá. Megmutatom, hogyan gyógyíthatna meg - ezúttal mindennemű frusztráció és sietség nélkül. Egyből a reklám szlogen jut eszembe: mert megérdemli. Csak akkor veszem észre a küszöbön álló pasast, mikor elhajolok a lánytól. Tehát ezért kellett hazajönnöm. - Talán menned kéne - pillantok vissza a szépségemre. Örülök, hogy legalább kellőképp elbúcsúzhattam.
Édes. Hát ő az édes, ahogy a fejét dönti és sajnálja magát, miközben tudom, hogy éppen olyan választ kapott, amilyet eddig is szeretett volna. Tudok még ilyeneket mondani. - Nekem mindig tökéletes leszel - rebegtetem rá a szempilláimat, majd újra elindulok, remélve, hogy nem akadunk fenn ezen a kis apróságon. Mind tudjuk (nemcsak mi ketten, hanem gondolom egész Mystic Falls is), hogy ha valaki szerény, az nem ő. Persze, nem azt mondom, hogy ez alapvető összetevője a tökéletességnek, de határozottan túl nagy az önbizalma. Egy kicsit talán elégtétel lenne, ha rombolhatnék belőle... csak egy egészen picit, minden rossz szándék nélkül. Ahogy beérünk, kicsit magamévá akarom tenni a lakást, így nem is érzem magam olyan elveszettnek, és nem is bénán ücsörögve várom, hogy végre visszaérjen - még azt hinné, körülötte forog a világ. Pedig nem, mert a nappalija is legalább olyan érdekes, mint ő maga, és egy ideig biztosan el tudnám itt szórakoztatni magam, ha nem kellene fontos döntéseket hoznom. Még szerencse, hogy egy olyan szerető és megbízható férjem van, mint ő, akire nyugodtan átruházhatok bármilyen volumenű döntést - így az itallal kapcsolatban is. Mert én határozottan italra számítok, ezért is lep meg, mikor felém veszi az irányt, vagy még jobban, amikor egy egészen más típusú kiszolgálásban részesülök. Azt hiszem, annyira nem fagytam le, hogy ne csókoljak vissza, de meg sem fordult a fejemben, hogy eltoljam magamtól, ami elég nagy hibának számít - még nagyobb lesz tőle az arca. Magam elé bámulok és lassan pislogok, ahogy újra egyedül hagy, fel kell dolgoznom ezt a tömérdek információt. Nem csinálhatja ezt velem, azt sem tudom, kicsoda, micsoda, és ilyen pofátlanul... Még ha rossz lett volna, őszintén is tudnék rá haragudni. - Ezt szeretem - mosolyodok el lassan, ahogy leteszi a kimondatlan rendelést, és erőt veszek magamon, hogy máshova is nézzek az eddig fixírozott ponton kívül. Hülye kérdéseket tesz fel, amire megkapja a hülye válaszát, mert ha azt hiszi, hogy egy csók feljogosítja arra, hogy rendeseket is kapjon, téved. Nem jelent semmit. Nem is kell, hogy tudja a nevem, bármennyire is szeretném én most tudni az övét. Tudtam, hogy imádni fogja. A Malcolmot. - Nekem tetszik ez a név. Ha fiunk lesz, így fogják hívni - nézek rá ártatlanul, de hamar elsodródom a témától. Ha mással gyógyítanám? Például, olyan csókkal, amitől még mindig ég a szám? Észre sem veszem, ahogy lejjebb siklik a pillantásom, és a száján állapodik meg. Nemnem, ez az egész nem én vagyok. Ő is csak egy pasi, akinek még a nevét sem tudom, de ha eléri, hogy megkedveljem, csak nekem lenne belőle bajom. Nem, nem akarok kockáztatni. - Nem tudok másik megoldást - fordulok el tőle, itt sem kéne lennem. Nem tudom, mit csináljak most, így marad az egyetlen játszható egérút: amíg iszok, nem kell beszélnem, nem kell ránéznem, és mást sem akarhat. Talán el kéne mennem. De ezt előbb még megiszom.
Hallucinálok, vagy tényleg rám hagyta a témát? Így már más, így már más. Még a mosolya is édesebbnek tűnik, kár, hogy továbbra is ugyanolyan negatív. Persze, ennek is van kecsegtető oldala: jelenleg az én feladatom, hogy feldobjam egy kicsit a hangulatot, és ezt kellően ki is fogom élvezni. Ez a nap már nem lehet rossz. Megtorpanok, és enyhén jobbra döntött fejjel mosolygok rá. - Édes - csapom össze a kezeimet. - Ne is folytasd, a végén még meghatódok. Mi lesz, ha túldicsérsz és elveszítem a szerénységemet? Nem lennék többé tökéletes! - döbbenek rá rémülten. Remélem azért nem gondolja meg magát, érzékenyen érintene, ha lemondana a társaságomról. Hüp-hüp. Egyébként is érdekes belülről a házunk, biztosra veszem, hogy meglepődik majd pár részleten. Minden megtalálható nálunk, kedve a szétdobált D-s melltartóktól Christine díszeiig. Rengeteg fénykép van, ami kettőnket ábrázol, vagy valamelyikünket valamelyikünk barátaival. Épp csak a szüleink képeznek fekete lyukat, körülbelül olyan, mintha soha nem is léteztek volna. Talán gyanús, viszont ezer örömmel vállalom a kockázatot, hogy valaki szagot fogjon. Fél nap őket bámulni a szekrény tetején... nem, ebből nem kérek. Az emlékük is túl súlyos teher. Hamar odaérünk, én pedig azonnal a fürdőt veszem szemügyre. Minden oké, minden ugyanolyan, még csak ruha sincs a mosógépbe. Haza akart csalni? De minek? Meglep valamivel, vagy csak elment valahová, és úgy gondolta, biztos akar lenni abban, hogy elkerüljük egymást? Hjaj. Miért ilyen bonyolultak a kamasz lányok? - Hmhm - válaszolom elmésen. - MI? Megállok menet közben és hatalmas szemekkel pislogok rá pár percig. Amit szeret. Odasietek hozzá, és mielőtt még bármit is reagálhatna, gyengéden a tarkójára csúsztatom a kezem, majd gyorsan, de annál finomabban lecsapok az ajkaira. Az egész csók nem tart tovább pár másodpercnél, még azelőtt elhúzódok tőle és a konyhába indulok, hogy kifejezhetné a felháborodását. - Kívánságod számomra parancs, márpedig tudom, hogy ezt szereted. Ha nem szereti, nem hetero. Abban pedig erősen reménykedek, hogy nem az imént loptam el az első csókját. Végül is könyvmoly meg minden, elképzelhető. Magamnak sört hozok - jóféléét ám -, neki egy pohár Colát. Azt elvileg mindenki szereti. Mellé jár egy kistányér, sütiszörny, az a hibbant bábu van rajta, magába a tányérba pedig épp az a süti, amit ő enni szokott. Csokoládés, finom, angol. - Malcolm? - kérdezek vissza nevetve, miközben lepakolom a rakományomat. - Ennyire nem vagyok öreg. És boldogabb lennék, ha mással gyógyítanál - teszem hozzá kacsintva, majd nagyot kortyolok a sörömből. Ah, menny!
Az agyamra megy minden egyes kis izéjével, ha túl közel akar akar kerülni... és bár arra még nem volt példa, biztosan az is ugyanígy zavarna, ha távolságtartó lenne. Nem tudom, miért vannak felé ilyen hatalmas elvárásaim, de valamiért már a megjelenésekor magasra dobta a mércét - saját magának. Biztosan a humora, vagy az az átkozott jóképű feje tehet a dologról, amivel hamar beskatulyáztam. De hát, ilyen vagyok én, és egyelőre még meglepő módon nem menekül... A kis előadásán csak a szemem forgatom, nem szabad tudnia, hogy szórakoztat, mert még tovább csinálja, és tényleg kiidegel vele - inkább csak a szavaira figyelek. - Nem véletlenül engedtem, hogy elvegyél - mosolyodok el halványan, kezdem elhinni, hogy tényleg feldobta a napom. De arról szó sem lehet, hogy ebből a beszélgetésből (is) ő jöjjön ki jól, és mivel ebben a kapcsolatban határozottan nekem kell viselnem a nadrágot, én vagyok a mesés, nem csak ő. Téma lezárva. Inkább azon kezdek el agyalni, hogy mibe is mentem bele. Elvégre, eddig nagyon kedves, de annál zsúfoltabb helyeken jártunk, és én nem kifejezetten ragaszkodom a lakása azonnali megismeréséhez, viszont ő hívja a kötelesség... Miért nem tudott engem otthagyni? Vagy nekem kellett volna jobban kiállnom magamért? Viszont igaza volt, hamar meg is érkezünk, nekem pedig nincs elég okom arra, hogy most forduljak vissza. Igazából kíváncsi vagyok, és élvezem, hogy végre történik körülöttem valami, hiába tudom valahol mélyen, hogy nem ez a legjobb, amit most tehetek. Lepakolok az előszobában, majd hiába integet, nem foglalok helyet - az a minimum, ha már elrabolt, körülnézhetek. Egyelőre csak a nappaliban, annyira nem vagyok bátor, hogy egyből elinduljak felfedezni a lakás többi sarkát is. De sort fogok rá keríteni, ne aggódjon. - Hm? - pillantok rá kérdőn, amikor újra egy légtérben vagyunk, majd újra visszafordulok a polchoz, amit éppen nézegettem, a kis mütyűrök, meg egy kép... Fel vélem fedezni a "sógornőmet" is, de más testvért nem látok. Azért ez megnyugtató, sosem szerettem a nagy családot. Hogy mondjam el neki, hogy igazából a gyerektéma sem a kedvencem? Lassan jut el hozzám a hangja, a tequila említésére elhúzom a számat. - Nagy sokára meglátogatlak és egyből le akarsz itatni? Ez nem vall rád - csóvalom lassan a fejem, és rá terelem a teljes figyelmem. - Mi a ház ajánlata? - hadd bontogassa a szárnyait. - Vagy tudod mit? Hozz valami olyat, amit szeretek - mosolygok rá angyalian és elhelyezem magam a kanapén várakozva pillantva rá. Ha olyan jó férjem, mint amilyennek beállítja magát, akkor most bele fog trafálni. Egyébként is kíváncsi vagyok, mint néz ki belőlem. Mert ha a tequilát... Végül visszatér, magának sörrel, nekem a meglepi, és már újra itt csücsül mellettem. Tényleg nehéz lekaparni a személyét, de most még csak meg sem próbálkozom vele. Újra felhozza a név-témát, és ahhoz képest, hogy ez az ő ötlete volt, meglep, hogy mennyire hiányzik neki ez az apró információ. Pedig már elég sokat tud... De a nevem egy rejtély. Még egy kicsit maradhatna is így. - Ajaj, Alfred, már megint az Alzheimer? Bevetted már ma a gyógyszereidet? Hozzam, Malcolm? Behabizok neki is egy nevet, nehogy azt higgye, hogy földhöz vág a kíváncsisága. Inkább azon kezdek filózni, hogy milyen név illik hozzá... hmhm.
szavak: 519 zene: ••• megjegyzés: bocsánat a kései válaszért ♥
Enyhén szólva is közvetlen ember vagyok, főleg, ha lányokról van szó és szoknyákról... melltartókról... Ó, de még mennyire. Viszont reménykedem benne, hogy előbb-utóbb megszokom, hogy nem mehetek olyan messzire, ő pedig megszokja, hogy így is kicsapom nála a biztosítékot úgy minden második percben. Fő a nyugalom és az alkalmazkodás. Igazán nem utálhat emiatt, kedvelnie kell, különben lemarad rólam. Nem találkozni nap mint nap ilyen helyes, jópofa kölykökkel, ezt ő is elismerheti. - De csak mert jó férj vagyok - adom be a derekam nagylelkűen. Hogy máshogy? Búcsúzóul rákacsintok a lábaira és küldök nekik egy puszit, elvégre mi hárman tudjuk, hogy egyszer úgy is megadja magát. Egyébként ha már itt tartunk, nekem és a kislánynak is van közös titkunk: ő nem mondja el a nevét, én nem mondom el az enyémet. Ez igenis annak számít, pont. Ugye, milyen romantikusak vagyunk? Cukorborsóó! - Kívánságod számomra parancs - vigyorodok el. Lásson csodát, hipp-hopp odaérünk és előre is engedem, egyenlőre nem tűnik vészesnek a helyzet. Itt már valami úgy motoszkál a fejemben, de elhessegetem a gondolatot és miután intek, hogy foglaljon helyet, egyből a fürdőszobába lépkedek. A lehető legóvatosabban nyitok be... a mosógép pedig ártatlanul, üresen és szárazon áll a helyén. Mint egy öregasszony, épp csak nem görnyed. - Át lettem baaakancsolva - jelentem be vigyorogva. Na jó, nem vágom, mi van. Miért rángatott haza? Kész, ezen se lehet kiigazodni. Eleresztek egy apró sóhajt, majd vidáman visszasietek a vendégemhez. - Tudod mit jelent ez? Szerelő helyett egy pincérnél lógsz. Vagy szakácsnál vagy valami. Szóval mit kérsz? Olyan nincs, hogy semmit, mert ha semmit, akkor Tequilát. - Mert ez így tök logikus. Le se ülök, amíg nem nyög be valamit, illetve amennyiben tényleg nem állhatok rendelkezésére, behajtom az ígéretemet és hozom az emlegetett alkoholt. Miután megadományoztam szerény személyét, magamnak is megengedek egy sört, aztán hupp mellé. Lenne egy fantasztikus kérdésem. - Tudom, hogy öhm... Aurora vagy. Hayley? Most már igazán kíváncsi vagyok a nevére, és mivel a lakásomban van, tényleg szép lenne tőle ha elárulná.
Nem tehetek arról, hogy egyszerűen taszít a túlzott közeledése. Most már egyre kevésbé, de attól még teszi, és nem ezekkel a negatív érzésekkel akarom összekapcsolni a kettőnk... kapcsolatát? Tudja fene, mi ez, de nem akarom elrontani. Ez egyszerű és érthető, nem? Ki akarná. Nagyon kis édesen csinálja a dolgait. De ezt nem ismerhetem be se neki, se magamnak igazán. - Nekem az rémlik, hogy megegyeztünk, hogy nem leszel ennyire uralkodó fél. És hogy hagysz nekem teret, mert pontosan tudod, mennyi szükségem van rá. Például most is - tartom a bájcsevejt. Ha annyira szerető fél, mint ahogy beállítja magát, akkor most igazán nem lehet kifogása, mert nagggyon meggyőző tudok lenni. Én is tudom. Ő is tudja. Mindenki tudja. Tovább sétálunk, én pedig egészen jól érzem magam, amíg nem kérdez. Fogalma sincs, mennyire érzékeny témán járkál, és egyáltalán... Rettentően újnak érzem magam, mikor már nem kellene. Az az egyetlen biztos pontom, hogy itt van Sammy és Kellan, bár velük sem mindig egyszerű az élet... Most pedig éppen valaki új felé nyitok (pontosabban ő nyitott felém, én pedig nem küldtem el egyből a francba), aki persze szóvá kell hogy tegye, mennyire nem illek ide. Hát köszönöm, ez határozottan nagyon jól esik. Mégsem mondok semmit azt antiszocra, mert nála biztosan jobban ismerem magam, és ebben most bizony igaza volt. Nem, nem is akarok erről beszélni többet. Újra beszélni kezd, és ezúttal nekem kell visszakérdeznem, mert fogalmam sincs, kiről beszél. Kezdek kicsit elbizonytalanodni az idegen-látogatással kapcsolatban. - Még nem aktuális a téma, szívem, szerintem ejtsük a témát egy kicsit - hárítom szépen el, hogy a gyerekemet egy rokonról nevezzem el. - Egyébként sem szeretném, hogy ugyanúgy hívják őket. Még ha lenne sógornőd, akkor sem - mosolyodok el a végén egy kicsit titokzatosan, mert nem fog mindent ilyen könnyen kihúzni belőlem. Egyébként is. Nem hiszem, hogy Kellan repesne, ha megtudná, hogy egy vadidegennel megyek el hozzájuk. Hozzájuk. Te jó isten, ebbe még bele sem gondoltam! Pedig pont most említette, hogy valószínűleg üres a ház. Félnem kéne, miért nem teszem? - Meg fog lepni, édesem, de tudok úszni - nézek rá angyalian, bár azért ez most ért egy pirospontot. Kis édes. Azt mondja, eccarvú. Komolyan megcsipkedném a pofiját, még meg is csókolnám, most úgy lenne hozzá kedvem, de mivel alapja nincs, inkább lógva hagyom a dolgot, és csak bebattyogok mellette a lakásba. Az előszobában cuki módon ledobom a cipőm és felakasztom a kabátom, majd nem zavartatva magam indulok el egy kicsit körülnézni. Elvégre, én vagyok az antiszociális vendége, és szerinte üres a ház...