Az erdő felé vezető út nem volt hosszabb öt percél, főleg kocsival. De az alatt az idő alatt, amíg az erdőszélre értünk, nem hangzott el köztünk túl sok párbeszéd. Nem tudtunk mit mondani egymásnak, főleg az előbbi incidens után. De talán nem is volt rá szükség.
Tudtam, hogy Elena elkövet majd néhány felelőtlen, félresikerült dolgot, de nem hittem volna, hogy ilyen hamar. Főleg nem az én felügyeletem alatt. Még nekem is nehéz megbirkóznom a múltbéli hibáimmal, neki akkor milyen nehéz lehet most?
-Szóval mit szeretnél vacsorázni? Egy aranyos kis nyulat? Vagy inkább két pár nyestet? - mosolyogtam rá a hangulatoldás végett.
Elena leteremtő pillantást vetett rám, szóval jobb, ha nem poénkodok tovább vele.
Lelohasztott fejjel baktattunk, amikor neszezést hallottam. Már messziről megéreztem,hogy Caroline az, ezért elkezdtem utána kiabálni.
Amikor Caroline látótávolságon belül került hozzánk, elkezdett kiabálni, és értelmetlen dolgokat hordott össze. Mégis miért lennék én Katherine-nel? Aztán ráébredtem, hogy Elenára hiheti azt, hogy ő Katherine.
-Caroline, kérlek, nyugodj meg! Ő nem az, akinek gondolod. Ő itt Elena... - mondtam csöndesen, és vártam a lány reakcióját. A Katherine-nek hitt Elena is fejtegette, ki is ő valójában, de arra Caroline rá sem hederített. Ezért támasztottam én is alá a dolgot.
-Tudjátok mit? Az lesz most a legjobb, ha megbeszélitek a dolgaitokat, én addig meg keresek neked egy kis "harapnivalót". Pár pillanat, és újra itt vagyok. Caroline! Kérlek vigyázz rá, amíg nem vagyok mellette. - intéztem a szőkeséghez utolsó szavaimat.
Gyorsan megöleltem Elenát, csókot nyomtam homlokára, majd akarata ellenére elrohantam.
Kerestem a legmegfelelőbb vadat ahhoz, hogy Elena vért igyon belőle. Egy nagyobb állatra lenne szükség, hiszen nagyon éhes.
Ahogy kutattam, egyszer csak ágreccsenést hallottam.
Mi lehetett ez? Körül kell néznem, nem engedhetem, hogy Elenának bántódása essen.
Ahogy megközelítettem a hang gazdáját, láttam, hogy egy ember az. Legalábbis úgy néz ki. Aztán ki tudja, miféle teremtmény.
Egyre közelebb léptem, majd illedelmesen köszöntem a számomra még ismeretlen férfinak.
-Hello, én Stefan vagyok. És benned kit tisztelhetek? - kérdeztem udvariasan, és vártam a válaszát.

ELENA:
Megfogadtam Stefan tanácsát, miszerint ideje lenne vért inni, és átváltozni. Könnyű mondani, ha vámpír vagy, de számomra ez egy óriási nagy lépés. Illetve már csak volt. Nem tudtam magam türtőztetni a parkolóban. Azt hiszem, ezt egy életen át bánni fogom. Hogy támadhattam meg egy embert? Magam sem tudom még felfogni... Nehezebb, mint gondoltam. Persze, most majd örökké élhetek, de halottként. Szóval már nem is vagyok élő, csak egy test, ami vérre szomjazik. Mindig is tudtam, hogy eljön ez a pillanat, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar bekövetkezik.
Mindegy, úgyis muszáj volt megtennem.
Az erdőbe indultunk, és szótlanul bámultuk egymást. Nem is lett volna amit mondani, legszívesebben elszaladtam volna, de tudtam, hogy Stefan karjaiban biztonságban vagyok. Biztonság... könnyű szó, mégis nehéz megtalálni. Stefan biztonságot áraszt ugyan, de egy részem vágyik az izgalomra. Ha már itt tartunk, bele sem merek gondolni, hogy a vámpírság miket fog felfokozni bennem. Talán rájövök, hogy Damont szeretem... pedig én nem akarom őt szeretni, vagyis akarom, de nem jó választás.
Beértünk az erdőben, ahol Caroline állt sírva. Biztosan megtudta, hogy mi történt Tylerrel. Legszívesebben odaszaladtam volna hozzá, és szorosan átöleltem volna, de valami visszatartott.
Furcsa arckifejezéssel néztem rá, mikor Katherine-nek szólított. Olyan gyorsan, és megállás nélkül beszélt, hogy megszólalni sem bírtam. Talán nem érzi már bennem az életet? Ilyen hamar kihalt belőlem az emberség?
- Én... Elena vagyok... - mondtam halkan, suttogva, lehajtott fejjel. Mit fog gondolni rólam? És a családom? Bonnie? Jeremy? Csalódást okoztam mindenkinek, ez csak az én hibám. Talán mégis csak jobb lenne visszafordulni, és békében meghalni.

To Elena; Stefan:

Tylerrel voltam a barlangban. Sírva közöltem vele, hogy Klaus meghalt, ami az ő halálát is jelenti. Megcsókolt, és az kérte lépjek tovább. Mégis hogy kérhet tőlem ilyet? Azt kérte menjek el, de a végsőkig mellette akartam maradni. Nem engedte, és elkezdett átváltozni. Tudtam, hogy a farkas harapása halálos seb számomra, de egy pillanatra úgy gondoltam, hogy nem lennék képes a szeretett férfi nélkül élni. Eszembe jutott anyám, és a barátaim, hogy ezt nem tehetem meg velük.
- Menj már! - kiabálva mondta, kizökkentve a gondolataimból, és elrohantam. A pincéből kiérve vámpírsebességre kapcsoltam és az erdőbe futottam. Az út mellett álltam meg, nekidőltem egy fának és sírni kezdtem. Eszembe jutott apám, aki nem akart vámpír lenni, és a halált vesztette. Mindenért Klaus a hibás, egyszerűen nem hiszem el, hogy Tylert is miatta veszítettem el. A sok csapás ami ért, egyszerűen már túl sok volt. Csak sírtam és sírtam, az sem zavart, hogy az úttól nem messze vagyok, és bárki megláthat. Semmi mást nem éreztem a szomorúságon kívül, csak az ürességet, és az űrt ami a szívemre telepedett. Klaus halott, mégis ha rá gondoltam, szomorúságot éreztem, és nem haragot. Sosem kedveltem, de a halálát sem akartam, mert tudtam a következményeit. Megint egy baráttal, és számomra egy társsal lett kevesebb az élők sorában. Eszembe jutottak a közös emlékeink, jók és rosszak egyaránt. Te jó ég, hogy mondom meg Carolnak, hogy meghalt a fia?! Összeszorult a szívem, ennek gondolatára, és elkezdtem sírni. Egy autó zaját hallottam, de nem igazán foglalkoztam vele. Lassított, és megállt. A következő pillanatban kinyílt két ajtó és valaki a nevemet kiabálta többször is. Rájöttem, hogy Stefan az, ezért gyorsan felálltam, de cseppet sem az fogadott, mint amire számítottam.
- Katherine!- szinte fel sem fogtam, hogy ott áll előttem az, aki miatt vámpír lettem. Nem is értem Stefan miért van vele, hát nem Elenával kéne lennie!?
- Stefan! Te megőrültél! Mégis mit keres itt ez a szuka? Hogy teheted ezt Elenával? Szeret téged, hát semmit sem jelent neked a szerelme? - kissé mérgesebben mondtam, de ez már nem érdekelt, legalább kiadhattam magamból a dühömet. Feltűnt, hogy Katherine csöndben áll, és riadtan néz rám. Félne tőlem? Mégis miért? Ő az erősebb, bármikor képes lenne megölni engem.
- Esetleg válaszolnál? - intéztem dühös szavaimat Stefanhoz, mert Katherine-val nem akartam szóba állni. Nem is értem, eddig miért maradt annyira csöndben, és miért néz ki úgy, mintha Elena lenne?[center]

To Stefan:

Megérkeztem a városba azt remélve, hogy itt minden más lesz, mint az eddigi életemben. Gondolataim a múltat idézik, elevenítik fel és oly rossz visszagondolni a múltra, a sok csalódásra, fájdalomra és emlékre, de én azért jöttem ebbe a városba, hogy elfelejtsek mindent és egy új életet kezdjek. Egy új életet, egy új jövőt, mely jobb lesz, mint az eddigi és jellememet nem szeretném megváltoztatni. Ha elfogadnak, akkor elfogadnak, ha nem, akkor nem, engem nem érdekel más véleménye és azt gondolnak rólam, amit csak akarnak. Végig gondolom a régen történt eseményeket és emlékek sorozatára emlékszem, emlékekre melyek jók, s egyaránt rosszak. Mégis a szüleim emléke homályos a legjobban, alig emlékszem már rájuk és ha csak rájuk gondolok fájdalom tölt el, mely gyilkolásra és bosszúra kéztett. A sok év megtanított gonosznak és kíméletlen gyilkosnak lenni, megtanultam a fájdalmat és ezzel együtt mára már könnyebb elfogadni, azt a tényt, hogy egyre többször érzéstelenné válok. Ami hasznos számomra, de nem minden helyzetben jó.
Ezeket gondolom, miközben leparkolok a kocsimmal, majd kiszállok és az erdő felé sétálok. Messziről nézve gyönyörű az erdő, mese szép a táj. De vajon az emberek milyenek? Vajon milyen természetfeletti lények élnek itt? Vajon mennyire veszélyesek?
Az erdőbe érve körbe nézzek, látom a fákat, látom a tájat, egyszerűen lenyűgöző. Tovább sétálok, egyre beljebb és gondolkozom a múlton és tervezgetem a jövőt.
Beugranak azok az emlékek, amikor még Klaussal ismerkedtem meg és megtanított nekem különböző dolgokat. De már 100 éve nem láttam és nem tudom, hogy hol lehet, vagy hogy mi történhetett vele. 100 év sok idő és talán már el is felejtett engem teljesen, s ha újra találkoznánk nem is emlékezne rám. Pedig még 100 évvel ezelőtt nagyon jó volt a kapcsolatunk és barátok voltunk, de mára már ez találgatásos dolog, hisz már rég láttuk egymást. Remélem majd egyszer újra találkozunk az életben és minden a régi lesz, bár nem tudhatom előre mi fog még történni.
A városban biztos sokan élnek és számomra mind ismeretlenek, mind más és más jellem és ki tudja mennyire veszélyesek. Remélem találok pár jó barátot, akikkel jóba lehetek, de lehet az is, hogy csak ellenségem lesz. Nem tudhatom előre mi fog történni és azt sem tudom, hogy kik élnek itt, de egy biztos új életet akarok kezdeni még pedig itt! Ebben a városban, ebben a környezetben. Sok kérdés van bennem és sok válasz lehetőség, de ki tudja melyik a helyes válasz.
Csak gondolkozom ezekről sétálás közben és figyelek a hangokra, a tájra és minden egyes dologra, amire csak lehet. Hirtelen pár emlék jut eszembe a gyűrűmről és felemelem a jobb kezem és az ujjamon lévő gyűrűre tekintek. Családi örökség és mégis rejtély fedi ezt a gyűrűt, de kutatok utána, amikor csak tudok. Igaz sikertelenül, de nem adom fel, mert találnom kell róla valamit! Mostanában talán túl sokat gondolkozom, de szerintem hasznos.
Remélem találok valakit vagy valamit itt az erdőben..