Nem fordultam Caroline felé, nem akartam megfordulni. A gondolataim is most teljesen máshol jártak most. Nem Carolinera összpontosítottam, hanem a sok gondra, ami belül felemészt. Nem bírom már ezt belül sokáig, még egy valamilyen hír és onnantól végem lesz. Nem bírom majd türtőztetni magamat, de most muszáj nyugodtnak látszanom, de egyenlőre elfordultam tőle, mert már belül egyszerűen sok volt. Miért akar mindenki csak idegesíteni?! Tettem fel magamnak a kérdést, de már a választ is tudtam. Erre kellett visszajönnöm és számíthattam is rá. Meg kell oldanom a dolgokat nyugodtan és ameddig csak bírom nyugodtnak kell látszanom. Nem vezethettem le a dühömet most még nem. Muszáj nyugodtnak tűnöm, muszáj annak lennem. Csak bízni tudok benne, hogy nem vette észre rajtam, amikor vele szembe álltam, hogy gond van. Igazság szerint most legszívesebben dühöngenék, ordítanék, de ezt nem akarom sem rajta, sem máson. Amíg bírom türtőztetem magamat és a lehető legnyugodtabbnak fogok látszani, még ha ez nem is így van. Belül már nem bírtam, nem tudtam tovább bírni, de ennek ellenére próbáltam magamat annyira lenyugtatni, hogy legalább kibírjam. Muszáj, hogy bírjam. A nyugalomra összpontosítottam, de hát belül ez nem fog bekövetkezni.
Caroline azt mondta forduljak meg és nézzek a szemébe. Ne fordítsak neki hátat, de nem fordultam meg. Még nem tehettem, hisz most minden leolvashatóvá válna rólam és az nem történhet meg. Nem láthatja. Kissé lenyugodtam és újra érzéstelen voltam. Nyugodtság látszott rajtam, de Caroline ismét beszélni kezdett. Rájött arra, hogy dühös vagyok és azzal, amit mondott dühösebbé tett. Azt is elmondta, hogy ne haragudjak rá. Miért haragudnék?! Senkire sem haragszom csak már ezt nem bírom legbelül, annyi érzés kavarog bennem és oly sok kérdés. De az biztos nagyon nyugodtnak kell lennem. Feltette azt a kérdést, hogy túl nagy kérés lenne a béke.. Béke kikkel azokkal, akik megakartak ölni? Hát nem az nekem nem fog menni. Visszafogják kapni ezt az egészet tőlem. Azt mondta, hogy ha megakarom ölni most tessék itt van. A tanács tud a létezéséről? Mégis honnan? És neki mindegy, hogy ki öli meg és mikor. Hirtelen még idegesebb lettem. Miért mondja ezt?! Nem akarom megölni, nem tudom őt. Őt nem. Ez nekem nem megy. Még mindig háttal álltam neki és lenyugtattam magam olyan szintre, hogy nyugodtnak látszottam, de belül egyáltalán sem voltam az.
Forduljak meg felé vagy sem?! Tettem fel magamnak a kérdést és mivel teljesen nyugodtnak látszottam megfordultam és a szemébe néztem. Remélem nem látja a szemembe a haragot, a düht és a bosszút. Közelebb léptem hát hozzá és elég közel voltunk egymáshoz. Végig a szemébe néztem.
-Caroline.-Kezdtem bele mondandómba miközben nyugodtnak látszottam, de hát ez belül az ellenkezője.-Béke azokkal, akik megakartak ölni?! Ilyenek ismersz? Mert szerintem én nem ilyen vagyok, sőt nagyon nem ilyen. Tudod megölhetnélek.-Mondtam neki majd egy kis szünetet tartottam. Vettem egy nagy levegőt és tovább folytattam a mondandómat.-De nem foglak téged megölni! Téged nem tudlak megölni és nem is akarlak! Sosem foglak megölni. Ez nekem nem megy! Akármit is vettél észre rajtam nem számít! Igen dühös voltam már és te is feldühítettél még jobban, de nem érdekes.. Csak én vagyok az, aki ideges és dühös! Erről ennyit.-Néztem végig a szemébe miközben hozzábeszéltem.-Szerencséd van Caroline! Élhetsz! Mert én képtelen lennék téged bántani az nekem nem menne.-Mondtam neki végig mindent nyugodtan. Nem tudnám őt bántani, nem tudnám őt megölni és ha tudná, hogy ezt miért nem tudom megtenni, akkor csak nézne. Vártam a reakcióját miközben csak a szemébe néztem.

Láttam Klauson, hogy hiába van velem, és állunk egymással szemtől-szembe, gondolatban valahol egészen máshol jár. Ismételten megköszönte a láncot, és én rezzenéstelen arccal válaszoltam, hogy nincs miért. Fontos neki, ezt gondoltam, de vajon kitől kaphatta? Biztos valamelyik testvérétől, hiszen olyan közel állnak egymáshoz. Eszembe jutott a szülinapom, mikor a karkötőt kaptam tőle. Nagyon kedves és udvarias volt akkor, nem pedig egy bosszúszomjas hidrid, aki jelen pillanatban itt áll előttem. Ezzel meg is érkeztem a valóságba, és kérdéseket tettem fel neki. Tudtam, hogy mérges lesz, de nem gondoltam volna, hogy ennyire...egyre közelebb jött, már kezdtem félni tőle. Hiába volt a hangja nyugodt, a szavai könyörtelenek voltak. Kérdéseimre a válaszok a fejemben vészjóslóan hangzottak újra és újra. Az utolsó mondatával hozta rám a szó szerinti frászt. "Iszonyatos nagy szerencséd van!" - mondta, majd ellépett tőlem és hátat is fordított.
Nem tudom, hogy mi történhetett vele az este folyamán, de én még csak jobban felhúztam. Tudtam, hogy belül marcangolja magát, csak nem tudtam az okát. Lehet, hogy 1000 éves, és az érzelmeit el tudja titkolni, de a szemében lévő csillogás árulkodott hangulatáról. A szemében láttam, hogy legszívesebben tombolna, de nem tette. Vajon mikor fogy el véglegesen a türelme? Gratulálhatok is magamnak! Ügyes vagy Caroline, ezt jól megcsináltad! Felbőszítettél egy hibridet, és ne csodálkozz, ha megöl! Igyekeztem a halálomról gyorsan elterelni a gondolataimat, és azzal nyugtattam magam, hogy már rég megölhetett volna. Most lett volna esélyem elmenekülni, de képtelen voltam megtenni. Tudtam, hogy én bőszítettem fel, és nem akartam, hogy miattam másnak essen baja. Ha le akarja vezetni valakin a dühét, hát itt vagyok én.
- Klaus, ne fordíts nekem hátat, kérlek. Fordulj meg, és nézz a szemembe. -kezdtem a mondandómat finoman. Gondoltam kicsit várok, hátha megfordul, de nem így lett. Hát jó, ahogy akarok. Ha már eddig sem viselkedtünk udvariasan, ezután se legyen így.
- Nem akartalak még jobban feldühíteni, csak elmondtam a véleményemet. Ne haragudj rám emiatt! Nem akarlak megváltoztatni, sem befolyásolni a döntéseidet. Túl nagy kérés lenne a béke? Tudom nem tartozik ide, de egy világ omlott bennem össze, mikor Katherine átváltoztatott vámpírrá. Semmi másra sem vágytam, csak boldog akartam lenni a családommal és a barátaimmal. Elvették tőlem a választás jogát, és a vámpírléttel kell együtt élnem. Még mindig nem emésztettem meg a dolgot és tudod mit? Ha meg akarsz ölni, hát tessék, itt vagyok! A tanács tud a létezésemről, olyan mindegy, hogy ki öl meg és mikor! - mondtam és kissé ledöbbentem a szavaimtól. Nem teljesen így akartam, de csak kimondtam. Nem akartam meghalni, de a szeretteim nélkül mit érek én? Az agyam azonnal rá is vágta a választ: semmit. Az elmúlt pár nap megviselt, és már sírni sem tudtam. Ha akartam sem tudtam volna, és még erősebbé tett, hogy nem akartam Klaus előtt sírni. Még mindig a hátát néztem, és vártam, hogy ezek után mit fog mondani, vagy tenni....

Nagyon közel álltam Carolinehoz és olykor néha nem néztem rá, hanem mást figyeltem. Teljesen mást, de hallgattam, hogy mond-e nekem valamit. Teljesen nyugodt voltam és semmilyen érzelem sem látszott rajtam. Ügyesen elrejtettem őket Caroline elől, pedig belül bosszút éreztem és mérhetetlen haragot, dühöt. 1000 év alatt volt időm megtanulni elrejteni mások elől az érzéseimet, ezzel most sem volt probléma, de amik történtek azok belülről felemésztettek. Próbáltam nagyon nyugodt lenni, de nem ment ez nekem jelen pillanatba nem voltam rá képes, próbálkoztam a nyugodtsággal, de kudarcot vallottam legbelül. Viszont kívülről semmi érzelmet sem mutattam ki. Minek azt tudni másnak, hogy érzek? Vagy, hogy egyáltalán mi emészt fel engem? Senkinek sem kell tudnia ezekről, ezért sem mutathatom ki. Eszembe jutott Kol és Katherine beszélnem kellesz Kollal erről nem hagyhatom annyiban. Nem használhatja ki Katherine! Azt nem engedhettem! Az a nő csak felhasználja valamire az öcsémet, de ezt nem fogom annyiban hagyni. Majd Kol és Elijah verekedése jutott eszembe. Legalább ez az egy maradt volna ki az egészből! Szerencse, hogy semelyiknek nem lett komolyabb baja. Aztán Rebekah következett megölte Elenát, ami azt jelentette, hogy egy életre elfelejthettem a hibridek gyártását. Nincs több hasonmás az utolsónak is annyi lett, de legalább megtörtem az átkot és hibrid vagyok. Jut eszembe bosszú végezni fogok a Salvatorékkal! Meg kell bosszulnom azt, amit velem tettek, nem fogom annyiban hagyni eztet. Megakartak ölni, de ez nekik nem sikerült, nem jött össze. Élek és bosszút állok rajtuk! Nem kellene ezekre gondolnom, nyugodtnak kéne inkább lennem, de ez nem megy. Egyre idegesebb, dühösebb leszek, de csak belül. Kívül semmi változás. Caroline azt mondta nekem, hogy nem kell megköszönöm neki, mert ő csak megtalálta, de mégis egy olyan nyakláncot talált meg, ami számomra fontos.
-De van mit köszönöm, mert ez a nyaklánc számomra sokat jelent, ezért köszönöm!-Mondtam neki rögtön azután, amit mondott. Majd rám mosolygott én nem reagáltam erre semmit sem. Ezután kérdéseket tett fel nekem és dolgokat mondott el. Látszott rajtam, hogy ezzel a kérdésével vagy mondandójával messzire ment el.
Bocsássak meg az ellenségeimnek, legyek nagyvonalú és lépjek tovább? Szerinte ilyen vagyok? Én szerintem nem vagyok ilyen és ez lehetetlen, amit mondott. Miért is akarok bosszút állni és leszámolni azokkal, akik engem bántottak? Jó kérdés. Talán, azért mert megakartak ölni és nem hagyhatom annyiban. Ehhez kissé idős és tapasztalt? Na és ha az vagyok? Ilyen vagyok! Szokják már meg! Gyerekesen viselkedek jó tudni.
-Nem fogok megbocsátani az ellenségeimnek soha!-Kezdtem a mondandómat és próbáltam nem ordibálni és dühös lenni, mert mindenki csak felhúz engem. Szerencsére sikerült nem ordibálnom és nyugodtnak látszanom.-Nem leszek nagyvonalú és nem is lépek ezen tovább soha sem! Nem vagyok ilyen! Miért is akarok? Mert megakartak ölni és alapjából véve ilyen vagyok! Na és ha idős és tapasztalt vagyok? Talán baj? Olyan vagyok amilyen lenni akarok, ne te dönts helyettem! Akkor legyek gyerekes viselkedésű! Az sem érdekel!-Mondtam el neki amiket akartam.-Tudod Caroline iszonyatos nagy szerencséd van!-Mondtam neki. Nem fogom emiatt leharapni a fejét vagy bántani őt, de már komolyan nagyon ideges vagyok. Miért akarja azt mindenki, hogy egyre idegesebb és egyre dühösebb legyek?! Úgy látszik nem akarják, hogy nyugodt legyek. Hátrébb léptem Carolinetól három nagy lépést és elfordultam. Nem bírtam már belül. Egyszerűen ez túl sok, egy pillanatra minden érzelmem látszott rajtam, de ezt ő nem látta, hisz a hátamat látta majd ismét elrejtettem az érzelmeimet, de nem fordultam felé.

Kezdtem úrrá lenni magamon, és már nem feszélyezett a jelenléte. Megijedtem mikor azt mondta, talán bosszút áll. Természetes, hogy féltem a barátaimat, legyen az vámpír, vagy ember. Nem kívántam egyetlen egy ember halálát sem, mert nem bírtam volna elviselni a hiányukat. Riadtan néztem rá, ami biztos fel is tűnt neki. Nem tudom miért, de a szavai megnyugtattak, mikor mondta, hogy nem kell megköszönnöm, amiért megmentett. Én így éreztem helyesnek, és ezt ki is kellett mondanom, hogy hallja. A nyakláncát elvette a kezemből és egy enyhe bizsergés járta át a testem. Beleborzongtam szó szerint, és néztem ahogy felteszi a nyakába. Miért szorongattam annyira azt a láncot? Magam sem értem, de hogy nem volt a kezemben, kezdett hiányozni. Tényleg szép nyaklánca van! Még mindig nagyon közel állt hozzám, ami már egyáltalán nem zavart. A szívem azt súgta, hogy nem fog bántani, és én hallgattam a szívemre. Nem figyelt rám, így jobban szemügyre tudtam venni őt. Tényleg nagyon jó pasi áll velem szemben. Most, hogy jobban belegondolok, nagyon is vonzó.....Te jó ég! Miket gondolok már megint! Caroline térj már észhez! Mondtam magamnak, bár mondani könnyű, mint megtenni.
Megköszönte, és valahol tudtam, hogy ezt komolyan is gondolja.
- Én csak megtaláltam, nincs mit megköszönnöd! - mondtam, de nem mosolyogtam, mert elvette a kedvemet. Rámosolyogtam, de nem reagált rá, pedig kedves akartam lenni. Tudtam, hogy ez most nagyon gyerekes volt, de hát ezt váltotta ki belőlem.
- Nem kell mindig az alfa hímet játszanod, légy nagyvonalú bocsáss meg ellenségeidnek és lépj tovább! Miért akarsz mindig bosszút állni, és leszámolni, azokkal akik bántottak? Már megbocsáss, de ehhez nem vagy már kissé idős és tapasztalt? Néha olyan gyerekesen viselkedsz! - kérdeztem, bár előre tudtam a válaszát. Mert senki sem úszhatja meg büntetlenül, ha őt megsértik. Vajon engem ezek után bántana? Kérdeztem magamtól, mert láttam rajta, hogy kérdésemmel messzire mentem.... talán túlságosan is.....

Végig a szemébe néztem és nagyon nyugodt voltam, talán túlságosan is, de legbelül szét vetett a düh. Az, hogy Kol és Katherine összejöttek vagy valami van köztük az tragédia. Legalább gondolkozna mielőtt cselekszik. Egy ilyen nőnél sosem árt vigyázni, sőt tuti biztosra vigyázni kell, de ő ezzel nem foglalkozott és vele volt. Talán majd rájön, hogy nagyon hülye volt és tévedett Katherinel kapcsolatban. Tanuljon a saját hibájából, az úgy sem árt neki meg. De, hogy Elijahval verekedtek! Legalább ez nem történt volna meg. Legalább ez az egy. Miért kell nekik ezt csinálni?! Legyen már béke köztünk és tartsunk össze. Ne egymást öljük meg! Na és persze Rebekah megölte az egyetlen hasonmást Elenát. Soha többé nem fogok tudni hibrideket csinálni emiatt majd elszámolok vele.
Gondolkoztam azon, hogy mondjam-e el Carolinenak, hogy Bonnie át tett Tyler testébe majd visszatett a sajátomba és hogy tudja-e meg azt, hogy míg Tyler testében voltam megcsókoltam. Talán nem jó ötlet kiakadna és azt nem szeretném. Egyáltalán nem akarom, hogy tudja majd ha Bonnie akarja elmondja neki, de én nem fogom elmondani az tuti biztos! Hallgatok, mint a sír. Nagyon közel voltam Carolinehoz és feltett nekem egy kérdést.
Elgondolkoztató volt ez számomra. Bosszút akarok-e ezért állni? Igen bosszút állok rajtuk, amiért megpróbáltak megölni, de nem jött össze és most itt vagyok újra, Bonnienak hála. Megfogom bosszulni, amiért megakartak ölni! Megmutatom nekik, hogy ki is vagyok én! Velem nem jó szórakozni!
-Hát...-Kezdtem bele mondandómba.-Elgondolkoztató! Tudod megakartak ölni és ezt nem lehet szó nélkül hagyni csak úgy ennyiben, de a válaszom mégis csak a talán.-Néztem a szemébe és próbáltam rájönni, hogy mire gondolhat vagy mit akarhat, de nem tudtam rájönni majd megköszönte, hogy megmentettem az életét.
-Nincs mit köszönöd!-Mondtam neki belekezdve.-Van, akiken segítek és rajtad segítettem! Nem kell meghálálni, nem kell megköszöni!-Mondtam továbbra is a szemébe nézve és megpróbált mosolyt erőltetni az arcára, hát ez nálam nem jön be. Carolinet nem állszándékomban megölni és Bonniet sem, de a Salvatoréknak nem kegyelmezzek meg! A nyakláncomat szorongatta végig, de nem tudom, hogy miért! Majd kinyújtotta a kezét felém. Elvettem tőle a nyakláncomat, amit Elijahtól kaptam és visszaraktam a nyakamba. Most már a helyén van.
-Köszönöm Caroline!-Mondtam neki kedvesen.

Döbbenten és tágra nyílt szemekkel bámultam az előttem álló férfire. Alig bírtam felfogni, hogy még mindig életben van. A szavai a csontomig hatoltak, és kirázott tőlük a hideg. Nyugodt volt, sőt, túlságosan is. El kellett volna szaladnom jó messzire, de valahogy a lábaim a földbe gyökereztek. Nem bírtam megmozdulni, és a szemébe néztem. Nem tudom miért van rám ilyen hatással, képtelen voltam elszakadni a tekintetétől. A kezeimet ökölbe szorítottam, és a láncot, amely még mindig nálam volt egyre szorosabban markoltam. Szóval valaki segített neki megmenekülni. Biztos megint megigézett valakit, egy erős boszorkányt. Sajnáltam, mert tudtam, hogy kihasználta az erejét, majd amikor úgy tartja kedve, megöli. Vajon mivel vehette rá, hogy segítsen neki?
Kezdtem megijedni, mikor mondandója közben egyre közelebb jött hozzám. Képtelen voltam elmenni, fogalmam sincs miért nem vagyok rá képes. Tudtam, hogy megbosszulja, amit ellene tettünk, és csak remélni tudtam, hogy nem én leszek az első áldozata. Féltem tőle, de reménykedtem abban, hogy nem öl meg. Kétszer lehetett volna rá alkalma, ő mégis megmentette az életemet. Fontos vagyok neki, de ezt még magamnak is alig merem beismerni.
Annyira közel jött hozzám, hogy alig pár centi választott el minket egymástól.
- Bosszút akarsz állni rajtunk? - kérdeztem tőle, még zavartan, de legalább összefüggően tudtam beszélni. Próbáltam magam összeszedni, hát nem sok sikerrel. Eszembe jutott, hogy meg sem köszöntem, hogy az iskolában megmentette az életemet. Bár az ellenségem, mégis tartozom neki ennyivel.
- Szeretném megköszönni, hogy megmentetted az életemet az iskolában! - mondtam és megpróbáltam egy mosolyt erőltetni az arcomra.
Kérte a láncát, amit én még mindig görcsösen szorítottam az ujjaim között.
- Persze, tessék! - mondtam kissé zavartan. Kinyújtottam felé a kezem, amelyikben a láncot tartottam és vártam, hogy elvegye.

Elijah elkezdte mondani nekem, hogy sok dolog történt amióta eltűntem és ebből az adódik, hogy rossz dolgok ezek. A következtetésem lehet, hogy tévedés, de szerintem igaz, mert hát mikor történne valami jó? A válasz semmikor. Nem mintha nem számítottam volna rá, hogy sok dolog történt azóta, de már így is ideges vagyok. Remélem nem leszek idegesebb, mert nem akarom jobban felhúzni magam, de ez csak is attól függ, hogy milyen hírről van szó.
Kezdetben azt mondta el nekem, hogy Kol és Katherine között van valami. Rögtön ideges lettem és fel-alá kezdtem járkálni. Ilyen nincsen! Kol és Katherine együtt? Alig, hogy eltűnök egy kis időre ezek meg már összejönnek egy kis "szórakozásra". Katherine csak kiakarja használni a helyzetet, hogy az egyik Salvatorét meghódítsa, ez meg bedől mindennek! Kol gondolkozhatna már tényleg néha, mielőtt cselekszik, mert egy ilyen nővel, mint Katherine veszélyes lenni. Ki tudja mit akar. Vagy az egyik Salvatorét akarja ezzel megszerezni magának, vagy mi velünk van célja, de akkor is nem lehetnek együtt, nem lehet köztük semmi! Katherinenek csak egy terve van, amit felhasznál a saját maga javára és Kolt használja a "játékszerének". Persze Kol meg mindent elhisz neki és nem gondolkozik mielőtt cselekszik.
A gondolataimból Elijah zökkentett ki, mert folytatta a következő dologgal és azt mondta el, hogy verekedett Kollal. Még dühösebb lettem, mint ami eddig voltam és még jobban járkáltam fel-alá. Próbáltam megnyugodni, de most jelen pillanatban ez nem ment. Mi értelme volt a testvéreimnek verekedni? Mégis mit akartak? Megölni egymást? Még egy ilyen nem fog bekövetkezni, azt nem hagyom! Nem lehetne már egyszer végre béke köztünk és nyugalom? Nekünk össze kéne tartanunk és nem egymást marcangolni. Nem érdekel, hogy de egyben tartom a családot és össze kellesz tartanunk! De ezek a gondok mellett nehéz lesz, hisz Kol és Kath. Na meg Elijah és Kol verekedése. Király üdvözlő szöveg volt számomra. Nagyszerű fogattatásban részesültem.
A gondolataimat abbahagyva pont mondta a következőt Elijah azt, hogy Rebekah megölte Elenát. Ez nem lehet! Az utolsó Petrova hasonmás volt és nekem emberként kellett volna, hogy tudjak hibrideket gyártani, de Rebekah meg megölte. Miért nem gondolkoznak egyesek mielőtt cselekednek?! Nagyon ideges voltam és belülről már szétvetett a düh, de egyetlen egy érzelem sem látszott rajtam. Nem mutattam ki nem akartam kimutatni.
-Jó sok minden történt még nem voltam.-Kezdtem bele a mondandómba.-Biztos nem unatkoztattok. De, akkor is Katherine és Kol, hogy jöhettek össze? Na meg ti minek verekedtettek? Mi volt ezzel a cél? Megölni egymást? Király üdvözlés, hogy a két testvérem verekszik egymással! Inkább haltam volna meg erre kár volt megmentenie Bonnienak. Csak az idejét vesztegette vele. Biztos lett volna jobb dolga is!-Mondtam neki kissé idegesen, de érzelem egy csöppnyi sem látszott rajtam.-Rebekah miért ölte meg Elenát? Egyesek miért nem tudnak gondolkodni mielőtt cselekednek?!-Mondtam neki és belül a lehető legdühösebb voltam. Majd eszembe jutott a nyakláncom, amit Elijahtól kaptam. Vissza kéne menni érte.
-Én most visszamennék a nyakláncomért!-Mondtam, mert kell nekem az a nyaklánc. Elijahtól kaptam és nem hagyhatom itt. Ezzel elindultam a visszavezető úton majd egyszer csak megláttam egy nőt. Egyre közelebb mentem hozzá és akkor láttam, hogy Caroline az, a kezében meg a nyakláncom van. Majd hozzám szólt és láttam rajta, hogy le van döbbenve és dadogva mondja ezt végig.
-Könnyen Caroline!-Kezdtem el mondani, de nem mondhatom neki végig, hogy Bonnie mentett meg és Tyler testében voltam, meg a csók. Na nem.-Volt egy kis taktikai tervem meg egy kis segítségem és most itt vagyok! Élek! Egyben vagyok és jól érzem magamat a bőrömben.-Mondtam neki, de még mindig döbbenten nézett rám.
-Engem nem lehet olyan könnyen legyőzni! Sok mindent túl éltem már! Talán most az egyszer kitudtatok volna rajtam fogni?! Hát nem. Itt vagyok.-Mondtam a szemébe nézve és nagyon közel voltam hozzá.-A nyakláncomat visszakaphatnám kérlek?

Az erdőhöz érve különös érzés fogott el. A tegnap alig telt el, mégis nekem éveknek tűnt. A motort leállítottam, de még a kocsiban ültem, és néztem a tájat. Eszembe jutott az a sok buli, aminek ez az erdő adott helyszínt. Milyen gondtalanok voltunk és boldogok! Az utóbbi egy évben, viszont nem igazán kedveltem. Túl sok rossz dolog történt itt. Hiába óvott ettől Stefan vámpírként eluralkodott rajtam a féltékenység, ezért eljöttem egy bulira. Nem kellett volna, mert az embereket vérforrásnak tekintettem. Nem tudtam magam kontrollállni, ezért megtámadtam Mattet. Csak Stefan segítségével lettem úrrá szomjamon és ő volt a tanárom. Miatta vadászom most is az erdőben nyulakra. A tanítása egyik legkedvesebb emlékem. Tylernek hála kétszer majdnem ez az erdő lett végső nyughelyem is. Tyler.. még biztosan a barlangban van, de egyszerűen nem bírok odamenni. Képtelen vagyok elhinni, hogy nincs többé.
Kezdtem éhes lenni, ezért kiszálltam a kocsiból, és beljebb mentem. Az idő tökéletes volt. A nap sütött a szél a hajamba kapott és az arcomba fújta. Mindig is imádtam ezt, ezért hagytam, hogy a szél játszon a hajammal. Emberi tempóban indultam el vadászni. Beljebb sétáltam, ahol már nem lehetett hallani az autókat. Az erdőben sétálva megnyugodtam, kiskoromban mindig ide jöttem ki, ha egyedül akartam lenni. Különös, hogy mindig ide menekülök. Anyuék válásakor is itt voltam, a barátaim elől is ide rejtőztem. Tudtam, hogy számíthatok rájuk, és ők is rám, de ez valahogy furcsán éreztettük a másikkal. Hiba volt Elenát magára hagynom, de egy kis időre átvehettem a helyét, amit élveztem. A pom-pom csapat vezetője lettem, mire még mindig büszke vagyok. Mindenre versenyként tekintettem, holott lehet nem is volt az. Bonnie mindig mondta, hogy bebeszélem magamnak ezeket. Lehet, hogy igaza volt? Mostmár tudom, hogy igen. Sosem említettem senkinek, de riportet szerettem volna lenni. Ennek akkor lőttek, mikor a Salvatorék megjelentek. Nem is sejtettem, mik is ők valójában, míg fel nem forgatták mindenki életét jó és rossz értelemben. Gondolatmenetemből pár nyúl rángatott ki, melyeket el is fogyasztottam. Elvégre, ezért is vagyok itt. Úgy éreztem ez még kevés, ezért még maradni akartam. Mikor eldobtam a élettelen állatot. Különös, hogy a vámpírság mennyire megváltoztatja az embert. Már nem érdekeltek a felszínes dolgok, sokkal inkább az emberek, akik körülöttem élnek. Nem hagyhatom, hogy bajuk essen, ahhoz ők túl fontosak. Ebben az egy évben sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, mint eddig bármikor. Mindig a barátaim és barátnőim maradnak, míg világ a világ. Együtt sok mindenen mentünk keresztül. A misztikus problémák mellett, jöttek a szokásos tinédzser problémák, jobban mondva, a fiúk. Nálam sorban: Damon, Matt, Tyler és Klaus. Nem is értem, miért sorolom őt ide, hiszen ő sosem volt jelölt számomra..vagy mégis? Nem, nem gondolhatok ilyet. A gondolatra még a fejemet is megráztam. Hirtelen az egyik ágon egy fényt láttam megcsillanni. Jobban megnézve, ez egy nyaklánc. Az ághoz sétáltam és levettem. Ez képtelenség! Hitetlenkedve forgattam a kezemben, hisz felismertem. Jól tudtam kié..Klausé..de mégis, hogy került ez ide?!
Mikor ideértem is különös érzésem volt, ahogy most is. Most legalább tudom miért. Valaki figyel! De ki és honnan? Riadtan felnéztem, és körbe néztem. Az egyik közeli fánál megpillantottam valakit, de nem láttam rendesen az arcát. Egyet tudtam csak, hogy akit látok, az vámpír. Közelebb sétált felém emberi tempóban, és én azt hittem itt mentem elájulok. Mégis hogy?! Nem, ez nem lehet...ez képtelenség!
- Klaus...te hogy... hogy maradtál életben? - kérdeztem dadogva, hisz a megdöbbenéstől ezt is nagy nehezen tudtam végigmondani.

Miközben a fának dűlve állok gondolkozom. Mi lett volna, ha nem élem túl? Engem nem lehet ilyen egyszerűen legyőzni, sem megölni. Nem hagyom magamat még egyszer ilyen helyzetbe hozni, még egy alkalom nem adódik arra, hogy megöljenek. Inkább én fogom megbosszulni azt, amit velem tettek. Hiába is minden erőfeszítésük, hogy megöljenek engem, mégis élek. Itt vagyok és újult erővel szembe nézzek velük, nem fogom magamat hagyni még egyszer. Sem a Salvatorék, sem Katherine, sem Eshter az anyám nem győzhet le. Anyám azt hitte beválik a terve, de mégis élek, hiába támadt fel és hiába minden, amit csak tervezgetett. Mindig is engem akartak megölni, én voltam az, aki kilógott a családból, hisz nem Mikael volt az apám, hanem egy ismeretlen vérfarkas, ezért is lettem hibrid. Anyám hiába találta ki az átkot, hogy majd ezzel elzárja a vérfarkas énemet, mégis megtörtem és teljes hibrid lettem. Most már semmi sem tarthat vissza attól, hogy hibridek millióit gyártsam, hisz van hasonmás és itt vagyok én is hozzá. Csinálok majd egy óriási hibrid hadsereget, akik majd csak engem fognak szolgálni.
Hiányoznak a testvéreim és szeretném őket minél hamarabb újra látni, magam mellett tudni őket. Remélem majd örülnek a visszatérésemnek és annak, hogy mégis életben vagyok, nem haltam meg. Mindegyik testvéremet szeretem, akár kimutatom nekik, akár nem. Szeretném egyben tudni a családot szeretném, ha összetartanánk és béke lenne végre, minden probléma nélkül. Hisz már ránk férne a béke és a nyugodt családi hangulat. Remélem nem esett semmi bajuk és nem csináltak semmi hülyeséget, míg távol voltam. Remélem nem történtek nagy dolgok, hisz most nem akarok problémát már így is ideges vagyok.
Bonniet semmi képen sem fogom megölni. Ő mentette meg az életemet, ő miatta vagyok újra a saját testemben, igaz, hogy győzködni kellett, de megérte, hisz újra a saját testemben vagyok és nem Tylerében. A Tylerében nem éreztem jól magam, kiszolgáltatottnak és gyengének éreztem magamat, ami rám nem jellemző, de most a saját testemben újra erősnek és kiválóan megfelelőnek érzem magamat. Ha Bonnie nincsen talán most halott lennék, amibe nem szeretnék még bele gondolni is, hiába éltem 1000-nél is több évet, még mindig élni akarok, ha nem is saját magamért csak egyszerűen a családomért. Nagyon fontosak számomra és már hiányoznak nekem, szeretném minél előbb újra látni őket. Szeretném tudni, hogy nincs semmi bajuk, szeretném érezni azt, hogy mellettem vannak.
Megnéztem a nyakláncomat és azt vettem észre, hogy nincs a nyakamban. Mégis hol lehet? Majd megkeresem visszafelé menve. Hirtelen hangot hallok, egyre közelít valaki felém és a hátamnál egyre jobban hallom a közeledő lépteket. Elijaht érzem a hátam mögött és hirtelen megfordulok. Öröm volt újra látni a bátyámat ennyi idő után és láttam rajta a döbbenetet egy röpke pillanatra, láttam rajta, hogy alig hiszi el, hogy én vagyok. Majd hozzám szól és még közelebb jön hozzám majd magához szorít. Én is magamhoz szorítom, hisz hiányzott már nagyon.
-Elijah, bátyám. Élek és visszatértem.-Majd a kérdésére válaszoltam.-Eddig máshol voltam, sok minden történt. Bonnie megmentette az életemet és Tyler testébe helyezett.-Miért kellett nekem Tylert megemlítenem?! Utáltam abban a testben lenni.-A barlangban hagyott majd visszajött megnézni engem és megkértem, hogy rakjon vissza a saját testembe. Addig kérleltem míg bele nem egyezett és most újra itt vagyok köztettek.-Kimondhatatlanul hiányzott már Elijah és persze a másik két testvérem is, minél előbb akarom őket is majd látni.

Bonnie segítségével újra a saját testemben vagyok és amikor végeztem a vele való beszélgetéssel a barlangban, az erdő felé indultam el. Sétálás közben gondolkozni kezdtem, hisz most majd mindenki megtudja, hogy élek és rá fognak jönni, hogy nem győztek le. De nem érdekel engem, hogy lelepleződök, hisz jobb a saját testemben lenni, mint Tylerében. Tyler testében kiszolgáltatottnak éreztem magamat és gyengének, de most, hogy végre újra a saját testemben lehetek erősnek érzem magamat.
Vajon mi történhetett eddig? Biztos most mindenki boldog, de újra felfedem majd magamat, mert élek! Nem tudtak legyőzni és nem adom ilyen könnyen magamat, de ezt nem fogják szárazon megúszni, engem nem lehet ilyen könnyen megölni. A testvéreim már hiányoznak nekem, hisz ők a családom.
Kinek is fedjem fel azt, hogy élek? A Salvatoréknak? Végül is mindegy, úgyis megtudja majd mindenki, hogy élek és majd sokaknak lefagy a mosoly az arcukról! Azt hitték a Salvatorék és még sokan mások, hogy meg lehet engem ölni, de ez nem így megy. Most majd megmutatom nekik, hogy ki is vagyok én, ha ezt akarták most, akkor megkapják személyesen tőlem. Remélem majd örülnek annak, hogy életben vagyok.
Visszatérve Bonniera nagyon hálás vagyok neki, hisz megmentette az életemet, ha ő nincs most halott lennék, de szerencsére ő miatta még életben vagyok. A kis Benett bosziban nagy erő lakozik és ha magam mellé állítanám, akkor a hasznomra válhatna, de előbb erről Bonnieval is beszélnem kell. Úgyis meggyőzöm a boszit és hát nem ölöm meg az tény, mert az életemet mentette meg.
Ezeken gondolkozva beérek az erdőbe és szétnézzek, jó újra a saját testemben lenni és élni. Egyre beljebb megyek az erdő belsejébe, miközben egy fába akad a nyakláncom és rajta marad, mindig is viselni szoktam. Ezt nem veszem észre, hanem figyelmen kívül hagyom és tovább megyek egyre beljebb, míg végül megállok és egy fának dőlök gondolkozni, ez most rám fér, de nagyon.
Először is megfogják tudni, hogy élek és nem haltam meg, ezek után majd biztos felkeresnek, hogy megöljenek, de azt nem fogom hagyni nekik. Erősebb vagyok náluk nem győzhetnek le engemet, sehogy sem. Próbálom megnyugtatni magamat, mert ideges és feszült vagyok, de nem nagyon sikerül, mégis próbálok megnyugodni, így vagyok a fának dőlve és figyelem az erdőt.

Mikor minenki indult haza Caroline is elköszönt. De Stefan ragaszkodott hozzá, hogy vigyem haza Caroline-t. Legbelül reméltem, hogy így lesz, de nem gondoltam volna, hogy Stefan akaratából. Caroline először ellenkezett, de nem tudta meggyőzni Stefan-t. Én elindultam Caroline felé. Megfogtam a kezét és elkezdtem magam után húzni a kocsim felé. Mikor odaértünk elengedtem és kinyitottam neki az ajtót. Erre Caroline megkérdezte, hogy miért vagyok ennyire udvarias.
-Annak köszönheted udvariasságomat kedves Caroline, hogy nagyon fontos vagy nekem.-mondtam ki, mire Caroline szó szerint ledermedt. A szemébe néztem, hogy megerősítsem az előbb elhangzottakat. Azt hiszem értette, mert felém hajolt, nyakam köré fonta a kezét és hosszasan megcsókolt. Pér percig így csókolóztunk, majd a homlokát nekitámasztottam az enyémnek és a fülébe súgtam:
-Sajnálom, hogy régebben bántottalak.- Caroline rám nézett, majd hasonlóan belesúgta fülembe, hogy már rég megbocsájtott. Ennek nagyon örültem és örömömben felkaptam, megpörgettem és közben megcsókoltam. Caroline nevetve nézett rám, majd beült a kocsimba.
Mikor elértünk Caroline-ék házához közelebb léptem hozzá és hosszú csókkal köszöntem tőle el. Erre Caroline beráncigált a házba és halkan felmentünk a szobájába. Lefektettem az ágyára és apró csókokkal hintettem be a nyakát. Erre ő halkan felsóhajtott és nyomott egy puszit a számra. Annyira örültem, hogy újra a karjaimban tarthatom, hogy már észre sem vettem és már az ingem a földön hevert. Caroline tüzes csókokkal illette testem minden részét. Nagyon élveztem a társaságát és úgy éreztem, hogy ő sem fog panaszkodni...
JÁTÉK VÉGE!
JÁTÉKTÉR SZABAD!

Láttam rajta, hogy sietős a dolga, ezért én lerövidítettem a mondanivalómat, nem akartam feltartani őt.
-Utazgattam egy ideig és itt kötöttem ki, azért jöttem ide, hogy elfelejtsem a múltamat.-mondtam neki normálisan és mégis lerövidítetten, mert látszott rajta, hogy valakit félt és sietne már hozzá. Megértem őt, ezért sem akartam őt feltartani.
Hangokat halottam és ő is hallotta, ezért sietősen elmondta, amit még akart.
-Igen halottam. Menj csak.-Mondtam neki és ő már el is indult gyorsan. Én utána mentem és több emberre lettem figyelmes, de éreztem, hogy vámpír mindegyik.
Egy fa mögé bújtam és onnan figyeltem az eseményeket. A veszekedéseket, a harcot, a párbajt, egyszerűen mindent. Még a fa mögül néztem az eseményeket azon gondolkoztam, hogy lehet két hasonló kinézetű nő? Mert az egyik idősebb, a másik fiatalabb vámpír volt nálam és nem tudtam felfogni, miért néznek ki ugyanúgy. Végülis arra jutottam, hogy ez nekem mindegy és egy még közelebbi fa mögé bújtam és onnan néztem tovább az egészet. Láttam, ahogy megjelennek új személyek, majd elmennek egyesek. Így álltam ott szótlanul figyeltem és hallgattam őket.


JÁTÉK VÉGE!

Teljesen meglepett Damon. Azt vártam volna, hogy Elenához megy, de itt ül velem szemben, és arra kér, hogy igyak a véréből. Egy nagy sóhaj közepette ittam a véréből. Közben eszembe jutott, hogy eddig ő ivott belőlem, és sosem volt fordítva. Úgy látszik, mindennek eljön az ideje. Fogtam a kezét, és elöntöttek a régi érzések. Mikor együtt jártunk, és fontos voltam számára. Elengedtem a kezét és az engem fürkésző tekintetével találtam szembe magam. Te jó ég, még mindig elveszek a szemeiben. Mire felocsúdtam, már közelebb hajolt és megcsókolt. A csókja csak tűz volt számomra, mely begyógyította minden sebemet. Kezeimet átfontam a nyakán, és ő az arcomat fogta közre. Elvált tőlem, de még mindig szorosan tartott. Hirtelen ötlettől vezérelve visszacsókoltam. A külvilág megszűnt számomra, majd egy 1000 wattos mosoly kíséretében kivált a csókból. Engem pedig elöntött a bűntudat, hisz Tyler halott, és én meg csókolóztam Damonnal! Te jó ég, mit művelek!? Ráadásul Elenáék szeme láttára. Segített felállni és én átöleltem. Olyan jó volt ismét érzeni a csókját, és a karjaiban lenni. Na jó, Caroline, szállj le a fellegekből!
- Damon, miért csókoltál meg?- kérdeztem, hogy kissé visszanyerjem lelki egyensúlyomat. Bűnbánóan indultam el Elenáék felé, akik döbbenten néztek rám. Stefan szólalt meg először. Tetszett, az ötlet, hogy menjünk haza, hisz túl sok mindent történt már. Féltem, hogy felhozza a csókot, de helyette csak annyit mondott, hogy beszéljünk holnap. Nem hiába a legjobb barátom. Először Stefan majd Elena bátorítóan megölelt.
- Akkor én megyek is haza. Majd találkozunk holnap! - mondtam és indultam volna el, ha Stefan nem ragaszkodott volna hozzá, hogy Damon vigyen haza. Te jó ég! Álmodom, vagy tényleg hagyja, hogy az előbbi csókjelenet után kettesben hagy vele? Damon csak rám vigyorgott.
- Stefan, nagyon aranyos vagy, de jól vagyok, és egyedül is haza tudok menni.- válaszoltam, de nem tudtam meggyőzni. Ráadásul Damon már el is indult felém, és üveges szemekkel néztem rá. Megfogta a kezem és maga után húzott.
- Sziasztok! Jó éjszakát! - mondtam aztán elindultunk a kocsi felé. Lenéztem a kezünkre és előjöttek az emlékek. Csak most tudatosult bennem, hogy mennyit jelentett számomra. Végig csak kihasznált, és ha Katherine nem változtatott volna vámpírrá, sosem emlékeznék rá. Mikor felocsúdtam már a kocsinál voltunk és kinyitotta nekem az ajtót.
- Ön felettébb gavallér ma este, Mr. Salvatore? Minek köszönhetem kitűntető figyelmét? -kérdeztem miközben beszálltam a kocsiba.


JÁTÉK VÉGE!

Amikor már csak fél centi választott el Katherine ajkaitól, és már az orrunk is majdnem összeért, szerencsére megmenekültem a csóktól. Damon jelent meg, és karót szúrt Katherine-be.
Épp időben, hogy elkerüljük a "tragédiát".
Elena! Mi van Elenával?
Gyorsan odaszaladtam hozzá, hogy megnézzem jól van-e, és hogy minél gyorsabban eltüntessem erről a szörnyű helyről.
Damon tasakos vért hozott neki, úgy tűnik, hogy mindenre gondolt. De vajon hogy kerül ide? Biztosan nem volt jobb dolga. Bár most kétségtelen, hogy jól jött a segítsége.
Elena gyorsan megitta a vért, amitől kissé ragacsosnak tűnt a szája. De még így is szeretnivalóan festett. Szinte mindig az, kivéve akkor, ha épp a bátyámmal ármánykodik...
Még meglepődni sem volt időm, mikor feltűnt mennyien lettünk egyszerre. Megjelent Kol, és Rebekah is.
Ah, Rebekah! Vele még számolnom kell. De nem most, nem ez a legmegfelelőbb pillanat.
Kol összeverekedett Damonnal, majd Katherinet felkapva elviharzott.
Vajon hova viszi? De miért is érdekel ez most engem?
Pár másodperc múlva még meglepőbb dolog történt. Damon szájon csókolta Carolinet.
Nagyobb bajom is van most ennél, az ő dolguk...
-Elena, el kellene mennünk innen. Most, hogy ittál is, biztosan jobban leszel már. Caroline-nal pedig majd holnap beszéltek, pihenned kellene. - tettem hozzá, mivel Caroline éppen Elenához fordult.
-Haza még nem tudsz menni. Mielőtt felébredtél a kórházban, beszéltem Jeremyvel. Otthon van, biztonságban, úgyhogy miatta sem kell aggódnod. Most pedig ha szeretnél, hazajöhetsz velem, és mindenben segítek neked, amiben csak tudok. - próbáltam megnyugtatónak tűnni, annak ellenére, ami történt. És reméltem, hogy nem hozza fel a Katherines dolgot.
-Caroline, te pedig legjobban tennéd, ha Damonnal maradnál. Ő majd biztonságban hazavisz. Nem, semmi vita, vele mész! - tettem hozzá, mert Caroline visszakozott. Bár nem tudom jó ötlet-e Carolinet Damonra bízni.


JÁTÉK VÉGE!

Az erdőbe érkeztünk, amikor megpillantottam, hogy nagy a zűrzavar. A hasznavehetetlen hasonmás a földön heverve egy tasak vért szorongat a kezében és próbál inni belőle. Szóval igaz amit Rebekah mondott nekem és tényleg átváltoztatta Elenát. Ha Klaus még valahol életben van akkor ennek nem fog örülni, ebben biztos vagyok. A másik oldalon a kis szöszi a fának dőlve, akit Klaus annyira kedvelt. Épp próbálja kivenni a fadarabokat a testéből. A jelenet középpontjában, pedig megláttam a két Salvatore testvért és a Petrova lányt. Furcsa egy trió az előzményeket tekintve, főleg ha belegondolunk, hogy Elena is jelen van. Nem mindennapi látvány két hasonmást együtt látni az biztos. Damon egy karót tartott Katerina felé, pont ekkor ért ide a húgom is. Ránéztem Rebekahra, aki hirtelen lefagyott. Mintha mozdulni sem bírt volna, így nekem kell cselekednem.
- Épp akit keresek! – Kiáltottam fel és odarohantam hozzájuk és rávetettem magam Damonra. Minden szempár ránk szegeződött. Kath a földre zuhant, míg Stefan a fiatalabb hasonmáshoz sietett. Damon váratlanul a földre taszított de megragadtam a nyakát és teljes erőmből szorítani kezdtem. Úgy tűnt ez hatásásos, majd jobb lábammal hasba rúgtam, amitől hátrébb esett és végre felállhattam. Amint sikerült felállnom már ő is két lábra egyenesedett. Majd ismét egymásnak estünk. Rúgtuk, haraptuk, martuk egymást, míg végül meg nem láttam a távolban a húgom elkeseredett arcát. Ekkor megragadtam Damon nyakát és a földre taszítottam. Nem volt menekvés.
- Ha még egyszer bántani mered a húgomat, így vagy úgy, de elintézlek és nem lesz, ami megállítson. Megértetted? – Sziszegtem elborult aggyal.
Oldalra pillantottam és Katerina még mindig ott feküdt. Fájdalomtól elgyötört arcát látva még én is megsajnáltam. Elengedtem a Salvatore fiú nyakát és odasiettem Katerinahoz, majd ölbe kaptam és elindultam vele. Odavittem a húgomhoz, aki még mindig meredten bámulta az iménti jelenet színhelyét. Arra néztem én is és ekkor láttam, hogy Damon megcsókolja a kis szöszit. Volt képe még egy ilyen lecke után is a húgom előtt Rómeót játszani.
- Rebekah… - Kezdtem bele mondandómba, de már nem várta meg, hogy befejezzem, csak elrohant. Ha nem lett volna a karjaimban Katerina, akkor most azonnal befejeztem volna amit elkezdtem, de gondoskodnom kellett róla. Ezért amilyen gyorsan csak tudtam hazavittem hozzánk a megtört lányt.


JÁTÉK VÉGE!

Amikor beértem az erdőbe két dologra lettem figyelmes. Az egyik az volt, hogy Stefan és Katherine majdnem csókolóznak. A másik pedig az, hogy Caroline a földön fekszik ággakkal a testében. A zacskó vért amit vittem odadobtam Elenának, hogy egyen. Miután láttam, hogy Elena elkapta Carolnie-hoz siettem. Segítettem neki kiszedni az ágakat és miután ezt elvégeztük a véremből adni akartam neki. Ő csak ellenkezett és azt mondogatta, hogy nincs rá szüksége.
-Igyál!-mondtam neki és végül engedelmeskedett.
Amikor abbahagyta az ivást rám nézett. A szemébe néztem és eszembe jutott az az időszak amikor együtt voltunk. Jó volt Caroline-nal lenni és most már bánom, hogy annyit bántottam. Lassan odahajoltam hozzá és gyengéden megcsókoltam. Mikor már kezdtünk eltávolodni egymástól ő visszahúzott és megcsókolt. Nagyon sokat jelentett ez nekem. Mikor romantikus jelenetünk véget ért Caroline megkérdezte, hogy mi volt ez.
-Nem tudom.. De nekem tetszett.- válaszoltam. Erre Caroline felállt és megölet. Visszaöleltem, mert jó volt megint a karjaimban tartanom. A lány elmosolyodott és odament Elenához.

Meg fog csókolni? Tényleg megteszi?
A szemébe néztem, olyan volt mint régen... Ugyanazt éreztem. Belenéztem zöld szemeibe és elfogott az az érzés. Nem tudom leírni, ehhez foghatót csak akkor érzek, ha Stefannal vagyok.
Nem számított, milyen körülmények között és hol vagyok, a lényeg, hogy ketten voltunk.
Csak az volt a baj, hogy Stefan nem önszántából akart megcsókolni. Nem. Csak azért, hogy mentse a drága kis Elenáját.
Abból, ami bennem lejátszódott, semmit nem mutattam ki, mert nem akartam, hogy Stefan tudja, mennyit jelent nekem.
Közelebb lépett, én is közelebb léptem. Még közelebb lépett. Láttam rajra, nem tudja eldönteni, hogy megtegye, vagy ne?
Gyerünk, Stefan! Hajrá!
Átkarolta a nyakam, én pedig alig vártam, hogy megcsókoljon. Ám, mikor már csak pár centi választott el tőle, Damon megjelent.
Nem csak megjelent, hátba szúrt. A földre estem, de valaki megragadott.
Csak egy pillanatra láttam a szempárt, ami ez enyémbe fúródott, nem tudtam, ki az, egyenlőre nem is számított, csak az, hogy megmentett és ezért nagyon hálás vagyok.


JÁTÉK VÉGE!

Ott álltam Elenával szemben, és próbáltam megvígasztalni és bátorítani.
- Minden rendben lesz. Stefan nagyon jó tanár, én is tőle tanultam mindent. Ugye mondanom sem kell, hogy rám is bármikor számíthatsz? - mondtam mosolyogva. Elena rám mosolygott, de abban a pillanatban a döbbenet is kiült az arcunkra. Hirtelen Katherine állt mellette. Mégis hogyan? Csendben hallgattam, ahogy megfenyegette Elenát.
- Bármit is tervezel, nem fog ma összejönni! - mondtam hangosan, és éreztem, hogy átváltozik az arcom. Előbújtak a fogaim és rátámadtam Katherine-re. Felemelt és nevetve hátradobott az egyik fának. Éreztem, hogy egy csomó fa került a testembe, és hogy lecsúszok a fa oldalán. Erőm sem volt felkelni, de érzékeltem mindent körülöttem. Hallottam Elena lassuló szívverését. Láttam, hogy folytogatja Elenát, muszáj közbelépnem. Nem hagyhatom, hogy ez történjen vele, kerüljön bármibe is! Elkezdtem kiszedni magamból az ágakat, de nagyon fájdalmas volt minden mozdulat. Döbbenetes volt őket egymás mellett látni, alig hittem a szememnek! Na de, most az a legfontosabb, hogy közbelépjek! Gyerünk Caroline, menni fog! Egy újabb faággal kevesebb volt a testemben. Stefan jelent meg, és mi? Csókolozni akarnak? Na ne már. Pont végszóra megjelent Damon, az egyik kezében egy tasak vér volt, a másikban egy faág. A vért Elena kezébe dobta, és Katherine-re támadt, miközben Stefan Elenához ment. Tovább szedegettem magamból az ágakat, mikor csattanást hallottam. Felnéztem, és Damont láttam a földön feküdni. Az egyik fa mögül kilépett egy férfi, jobban szemügyre vettem, és felismertem. Kol! Futott át az agyamon. Ő hogy kerül ide? Ördögien felnevezett, majd megfenyegette Damont. A földön fekvő Kathrinehez ment, akit felemelt és vámpírgyorsasággal eltűnt. Végre, legalább Damon megsebezte Katherinet. Mire felocsúdtam Damon guggolt le hozzám. Nem szólt semmit, csak felharapta a csuklóját.
- Damon jól vagyok! Nem kell a véred, meggyógyulok magamtól! - makacskodtam, csak sajnos őt ez nem hatotta meg. A háta mögött láttam, hogy Stefan Elenát vígasztalja.
- Igyál! mondta, miközben kezét közelebb tartotta hozzám.

Úgy látszik, hogy nem tudom, mire vállalkoztam. Gondoltam, hogy valami velem kapcsolatos dolgot fog kérni, de most rögtön? Egy csókot? Elena szeme láttára? Ez jellemző Katherine-re. Már előre tudhattam volna.
Mit tehetnék most?
Régebben mindent megadtam volna azért, hogy Katherine-nel lehessek, hogy a karjaimban tarthassam. Még azt is túléltem, hogy menyasszonyomat megölte, méghozzá miattam. Túltettem magam rajta, mert őt szerettem. Vele akartam lenni.
De aztán megkezdődtek a viszályok. Köztem, és bátyám között, illetve a vámpírrá válásnak sem örülök... Ez miatt rettentően utálom Katherinet. Kimondhatatlanul...
Tegyem, vagy ne tegyem? Ha megteszem, azzal Elenát bántom meg. Ha viszont nem teszem meg, azzal meg is ölhetem, hiszen Katherine nem fog nyugodni, amíg be nem tartom az ígéretem. Ha most nem teszem meg, addig fog üldözni vele, amíg végre nem hajtom.
Közelebb léptem Katherine-hez. Ő is közelebb jött hozzám. Már csak tíz centiméter volt köztünk, és még mindig nem tudtam, hogy mi tévő legyek.
Nincs más választásom, meg kell tennem.
Határoztam el magamban.
Már csak öt centiméter távolság volt ajkaink között. Katherine arcán diadalittas mosoly ült.
Gyengéden megfogtam Katherine nyakát, pont úgy, ahogy régen.
Már csak három centiméter volt közöttünk. Lehunytam szemeimet, és vártam mi történik majd.

Nem. Nem halogathatom, hogy végzek Elenával. Most azonnal kell megtennem. Leugrottam a fáról, Elenától pár miliméterre landoltam - igen, profi vagyok.
-Meggondoltam magam, Elena.
Körbesétáltam körülötte, mint a macska az egér körül. Először játszadozik vele, aztán egy kegyetlen és végzetes csapást mér rá.
-Most végzek veled. Meg fogsz halni.
Mikor ezt kimondtam, Caroline - Elena másik "testőre" - nekem ugrott. Szegénynek, még gyakorolnia kell ezt a szuperhős dolgot, kicsikét gyenge hozzám képest. Nekidobtam egy fának, olyan erővel, hogy ott is maradt.
Megragadtam Elena nyakát és fojtogatni kezdtem, már semmi akadály nem volt előttem. Láttam a döbbenettől és a félelemtől tágra nyílt szemeit, akár az enyémek is lehettek volna. Valójában félelmetes volt látni a hasonmásom haldokolni, akár én is lehettem volna. De nem én voltam.
Csak Elenára koncentráltam, valószínűleg ez volt az oka, hogy nem hallottam Stefant magam mögött. A nyakamba szúrt egy faágat, mire felordítottam, de még erősebben kezdtem szorítani Elena nyakát. Végül fél kézzel elengedtem, ameddig kihúztam a nyakamból az ágat.
-Stefan, attól hogy szeretlek, egyszer neked is meg kell halnod. Nem muszáj kivárnom, még a sorsod végez veled, én is megtehetem.
Megfenyegetett ő is. Megöl? Hű, nagyon megijedtem... Végülis "csak" pár évszázaddal vagyok idősebb, tehát erősebb is. Nekicsaptam őt is egy fának. Ha megölöm Elenát, úgyis utálni fog az örökkévalóságon keresztül, miért kellene életben hagynom?
Ekkor olyat mondott, hogy nem hittem a fülemnek. Megtesz bármit, amit kérek. Bármit.
-Már tudom is, hogy mi legyen az. Egy csók. Itt és most, a haldokló barátnőd előtt. Hadd legyen ez, amit utoljára lát.
Elena még mindig nem jutott vérhez és a fojtogatás miatt az amúgy is bekövetkezendő halálát kicsit felgyorsítottam. Oxigén és vér nélkül kevesebb ideig húzza. Már éreztem is a halálszagot.
Végleg elengedtem Elenát, hátat fordítottam neki, Stefan felé fordultam és kíváncsi voltam, tényleg megteszi-e. Itt és most.

Szóval Daniel Preskott-nak hívják... ismerősen cseng a neve. Vajon honnan? Remélem nem ellenség. Bár ha az lenne, mostanra már kiderült volna.
-Nos, üdvözletem. - folytattam a csevegést, bár csak udvariasságból, hiszen semmi kedvem nincs hozzá. Vissza kellene sietnem Elenához.
-Igen, itt lakom. Ha úgy vesszük, már elég régóta. - válaszoltam kérdésére.
-Mondd, hogy kerülsz ide? Mi vezetett pontosan Mystic Falls-ba?
Érdeklődve vártam történetét, majd amikor befejezte, furcsa hangokra lettem figyelmes.
Mi történhet? Elena bajban van? Azonnal oda kell mennem hozzá, hogy a segítségére legyek.
-Daniel, ne haragudj, azonnal mennem kell. Ugye te is hallod? Valami már megint történt. Ne aggódj, lassan megszokod te is, hogy itt, Mystic Falls-ban nincs egy perc nyugtod sem. - azzal elrohantam Elenáék irányába remélve, hogy nem esett semmi bajuk sem.
Várjunk csak! Mi lesz a vérrel, amiért indultam? Áh.. Elena és Caroline most fontosabb. Úgy is meg kell tanulnia rövid időn belül vadászni.
Villámsebességgel suhantam a fák között, amíg vissza nem értem hozzájuk.
Ekkor megpillantottam, ahogy Caroline egy fának dőlve, a földön hever. Elena pedig ha még ember lenne, már biztosan halott lenne, hiszen annyira fojtogatták, hogy semmi levegő nem maradhatott már a tüdejében.
-Katherine! - ordítottam olyan hangosan, amennyire csak bírtam, majd felkaptam egy kisebb faágat a földről, és Katherine nyakába szúrtam. Megvonaglott a fájdalomtól, de még mindig szorította Elena nyakát.
-Katherine, ha nem enged el, komolyan mondom, hogy itt, helyben megöllek! Akármibe is kerüljön! - fenyegetőztem, de fogalmam sem volt róla, hogy mit csinálhatnék.
Most mitévő legyek?
Előrelendültem, nekimentem Katherine-nek, de ő gyorsan felém fordította a fejét, és ellökött magától olyan messzire, hogy egy fának csapódtam. Kétrét görnyedtem a fájdalomtól, de tudtam, hogy meg kell mentenem Elenát. Akár az életem árán is.
Feltápászkodtam. Fogaskerekeim csak úgy zakatoltak, amikor egyszer csak eszembe jutott valami. Egy nőhöz a szívén keresztül vezet az út...
-Katherine, bármit megteszek, amit csak akarsz, ha most elengeded Elenát. A szavamat adom!
És bejött. Katherine elmélázóan rám fordította tekintetét, és néhány másodperc múlva elengedte Elenát.
Már tudom is, hogy mit kérek. - felelte, és sebesen közeledett felém.

Döbbenten hallgattam végig amit, Elena majd Stefan mondott. Te jó ég! Hogy hihettem rá, hogy ő Kathrine? Az zavarhatott, meg, hogy alig hallottam a szívverését. A lehajtott feje, és a könnyes szeme tényleg bebizonyította, hogy barátnőm áll velem szemben. Épp ezen töprengtem, mikor Stefan lépett mellém, és kért meg, hogy vigyázzak rá, míg ő hoz neki vért.
- Persze, hogy vigyázok rá! - mosolyogtam rá, majd vámpírsebességgel elrohant.
- Elena, kérlek ne haragudj rám. Nagyon sajnálom! - Mondtam, majd közelebb mentem és megöleltem őt. Ő is átölelt, és már ketten sírtunk.
Mégis mi történt, hogy vámpír lett? Eszembe jutottak azok az idők, mikor együtt tervezgettük a közös jövőnket. Főiskola, bulizás, karrier, szerető férj egy gyönyörű családi ház, mely a gyerekek kacagásától hangos. Minden egy évvel ezelőtt változott meg, mikor a Salvatore testvérek feltűntek a városban. A nyugodt életünk, hirtelen fenekestül felfordult jó és rossz irányba egyaránt. Hiába vigyáztak ránk, a sok csalódástól és a kegyetlen igazságtól nem tudtak megkímélni minket. Kiderült, hogy léteznek vámpírok, boszorkányok és vérfarkasok, és hibridek. Mindketten sokat vesztettünk: barátokat, és családtagokat, és most már az életünket. Le kellett mondanom egy álomról, ami mindennél fontosabb volt nekem, és most Elenára is ez vár. Tudom, hogy Stefan mellette lesz, de ezt igazán én értem meg, és tudom átsegíteni a nehezén. Az álmaimtól Katherine fosztott meg, mikor átváltoztatott. Sosem akartam ezt, és tudom, hogy Elena sem. Nem hagyhatom magára, mert tudom min megy keresztül. Mindig velem volt, ha szükségem volt rá, most rajtam a sor, hogy viszonozzam, ráadásul Stefannak is tartozom ennyivel. Kicsit kibújtam az ölelésből, de csak annyira, hogy a szemeibe nézzek. Könnyes volt, akár az enyém.
- Elmondanád, mi történt? -tettem fel már nyugodtabban a kérdést. Odébb lépett, és a hajába túrt. Ismerem már annyira, hogy tudjam, gondolkodik, hol is kezdje a történetet.
Válaszolni sem tudott, mikor megjelent Katherine. Ez az álnok kígyó, már megint itt van. Hogyan tudta, meg ilyen gyorsan, hogy Klaus meghalt? Összeszorult a szívem a gondolatra, hiszen Tyler is meghalt.
Most komolyan megfenyegette, hogy megöli? Láttam Elenán, hogy menten elájul. Katherine a válaszunkat sem várta meg, már el is tűnt.
Gyorsan odamentem Elenához és védelmezően átöleltem. Újra sírni kezdett.
-Elena, kérlek nyugodj meg. Nem bánthat, mert nem hagyjuk neki. Nem ölhet meg, mert azzal magára haragítaná Stefant és Damont. Tudod, hogy nem szívesen mondana le róluk, és nem bírná elviselni, ha nem állnának vele szóba egy örökkévalóságon át. Tudja, hogy mi szeretünk téged, és bármit megtennénk érted, de ő ezt sosem értheti, mert senkit sem szeretett. - mondtam, miközben vártam, hogy megnyugodjon.

Mi közben sétálok egyre beljebb és gondolkozok a múlton, körbe nézzek, de nem láttok még senkit sem. Nem akarok már gondolkozni, de főleg nem a múlton, elakarom felejteni, ezért is jöttem ide, de ezt nem lesz könnyű megtenni. Akár, hogy is elakarom felejteni a múltat egyre jobban eszembe jut, amit nem akarok. Mert annyi szörnyűség ért és annyi fájdalom, hogy ideje elfelejteni mindent, de a jellememet egyáltalán nem szeretném megváltoztatni. Nincs is azon mit változtatnom, mert nem ez volt a gond az életem során, hanem a múlt, az emlékek és ezekből elegem van. Elegem van belőlük örökre és talán ezt a részt le is zárom egy életre magamban.
A Preskott családból én vagyok az egyetlen, aki még él és csak a gyűrű az, ami megmaradt emlékül. Az egyetlen egy emlék, amire azt mondhatom, hogy megmaradt és örökre nálam is lesz, mert ezt a gyűrűt sosem fogom elveszíteni, túl értékes számomra. A nagybátyám adta még nekem és azt mondta, hogy ez az apámé volt. Ezek után sosem vettem le a gyűrűt és nem is fogom, nem áll szándékomban levenni, ha az ujjamon is lehet.
New Yorkban születem és éltem nagyon hosszú ideig, de egy idő után utazgatni kezdtem és most itt kötöttem ki. Ez a hely teljesen más, mint New York. Csendesebb, több a természeti táj és maga a szépsége, kevesebb a lakós és nincs olyan nagy forgalom. Ezzel szemben New York zajosabb, alig van természeti táj, inkább az épületek uralkodnak, megszámlálhatatlan lakós és persze nagy forgalom. Mindenki siet, egyik helyről a másikra és nincs idejük jó formán semmire sem, csak dolgoznak és idegeskednek. Sok mindenkit ismerek New Yorkban, de mégis az életem során csak két barátom lett. Az egyik Klaus, akivel megismerkedtem és egy idő után elment a városból és a másikat meg én hagytam a városban magára.
New Yorkban népszerűségre tettem szert, de mégis volt, akivel csak 1-2 alkalommal találkoztam, legtöbbször csak üzleteltem. Megtalálható voltam szórakozóhelyeken, klubokban vagy a kikötőnél, de volt, aki megtalált a városban is. Legtöbb időmet mégis a könyvtárban töltöttem, mert a gyűrűm után kutattam, de sikertelenül, mert nem találtam semmit sem. Mégis nem adtam fel és napról napra vissza mentem kutatni a gyűrű miatt.
Közben csak sétálok majd egy pillanatra megállok, hangokra leszek figyelmes, de nem foglalkozom velük és tovább megyek majd véletlenül egy ágra lépek, melyt egy ágreccsenés követ.
Valaki ezt biztos hallotta, majd megállok és arra leszek figyelmes, hogy velem szembe jön egy férfi. A szemébe nézzek mi közben felém tart majd nem sokára egymással szemben állunk és a szemébe nézzek eközben. Majd hozzám szól és én ezek után válaszolok.
-Hello.-mondom kedvesen, mert nincs okom rá, hogy máshogy viselkedjek. Ugyanolyan udvariassággal és illedelmességgel viszonyulok hozzá.-Daniel Preskott vagyok a családomból az egyetlen, aki él.-Mondom neki és közben megérzem, hogy vámpír. Sokkal fiatalabb, mint én gondolom magamban.-Gondolom te Mystic Fallsban élsz. Én még csak most vagyok itt először.-Mondom neki továbbra is kedvesen és végül elmosolyodom, mint amikor egy sikeres dolgot viszek véghez.

Épp az erdőben sétáltam, vagy ha úgy jobban tetszik, Stefant kerestem. Nem beszéltem vele, mióta megmentettem attól az idióta boszorkánytól, aki a hókusz-pókuszaival fogva tartotta.
Már hallottam Stefan hangját, de valami sokkal érdekesebbre lettem figyelmes. Caroline azt hitte, én vagyok Stefannal. Vajon miért?
Közelebb lopakodtam, de észrevétlen maradtam továbbra is. Kilestem a fa mögül, ahová elrejtőztem. Elena... tényleg úgy fest, mint én.
Már sejtettem, mi a helyzet, de egyszerűen nem hittem el. Mitöbb, biztos voltam benne, hiszen Elena és Stefan is csak dadogott.
Nem! Elena nem lehet vámpír! Épp elég lett volna egy ember élettartamán keresztül elviselni, nem az örökkévalóságon át! Most megerősödött bennem, amit eddig is tudtam: meg kell ölnöm Elenát, lehetőleg minél hamarabb.
Mikor Stefan elment, a szöszi és a hasonmásom magukra maradtak. Tökéletes megoldás a tervem végrehajtására. Egyszerű terv volt: csak szerzek egy faágat és egyenesen Elena szívébe szúrom.
Kiléptem a fák közül és úgy döntöttem nem végzek Elenával... Még nem. Hadd féljen egy kicsit... nagyon.
-Ő nem Katherine. Én vagyok Katherine. Ő csak a jelentéktelen hasonmásom. Az eredeti Én vagyok. Persze ott van Tatia, de ő már mikor meghalt...! Csontjai már porrá omlottak a földben az 1000 év alatt, amit ott töltött.
Ahogy Elenára néztem, elöntött a düh, a bosszúvágy. Ő elvette, ami az enyém volt - Stefant és Damont - én elveszem, ami az övé - az életét.
-Elena! Nem tudod, mit választottál, mikor úgy döntöttél, hogy átváltozol. Egy örökkévalóság áll rendelkezésemre, hogy bosszút álljak. Sosem tudhatod, hol és mikor fogok felbukkanni, hogy tönkretegyem a szánalmas életed.
Kihasználtam vámpírlétem, olyan gyorsan futottam, amilyen gyorsan még sohasem. De nem tűntem el, csak azt akartam, hogy ezt higgyék. Felmásztam egy fa tetejére, ahonnan mindent hallhatok és mindent láthatok.