-Nézd Jack, erre én nem vagyok képes! - ismételtem el századszorra is a telefonba, miközben fáradtan dörzsölgettem az orrnyergem.
- De Jess, te tökéletes lennél! Csak pár fénykép! Imádna a kamera, naaa!
-Jack! Nem... Én író vagyok, nem modell, engem a könyveim és irományaim miatt szeressenek ne pedig pár kiretusált kép miatt! 
- Hidd el, ez egy remek ugródeszka lenne!
- Jack, te vagy a legjobb barátom, ezért nem hiszem el hogyan lehetsz ilyen kemény fejű. - morrantam rá türelmetlenül. Imádom őt, de kezdi átlépni a tűrőképességem határát, ami nagy szó, hiszen körülbelül fát lehetne hasogatni a hátamon! - Nem véletlenül Lydia néven írok... Az lenne a legjobb ugródeszka, ha végre befejezhetnénk ezt a bájos kis sziszifuszi csevegést és engednél dolgozni!
- De...
- Sziia Jack! - és ezzel véget is vetettem a dolognak. Bontottam a vonalat és fáradtan dőltem hátra az ágyra. 
Micsoda nevetséges gondolat.. Én... Modell?! Hiszen gyűlölök a figyelem középpontjában lenni, ezért is választottam az írói pályát. Remek módja az önkifejezésnek, anélkül hogy vállalnom kéne a nyilvános szereplést. Átadni valamit magamból a világnak betűk és lapok mögé bújva. Egy könyvben a történet a lényeg, és nem az író, és pont ezért tökéletes. 
De egy fotózás az más tészta. Nincs elég önbizalmam hozzá és ha engem kérdeznek, túlságosan túlbecsülik a "szépségemet". Nem vagyok különleges. Csak egy lány a szomszédból akiben túlteng a kreativitás és mindennél jobban törekszik valami maradandót alkotni... 
Eléggé kibékíthetetlen dolgok, nem? Lehet, de ez vagyok én. Az angol lány, aki egy tollal és papírral akarja meghódítani Amerikát... Aztán a világot...
Ébresztő Jessica!!! Szép álom!
Vágyakozva pillantottam oldalra. Az íróasztalom roskadásig meg volt pakolva mindenféle jegyzetfüzettel, papírfecnivel és mindenféle dologgal amire csak írni lehetett. Bárhova mentem, ha ötletem támadt fogtam az első dolgom ami a kezem ügyébe került és írtam. Sosem tudhatjuk mikor születnek a legjobb gondolatok, ahogy azt sem melyik lesz sorsfordító és hozza meg azt a sikert ami az önmegvalósításom beteljesedése lesz.
Mert tudom, eljön az a pillanat, amikor majd mindenki Jessica Lownesst fog olvasni.. Vagyis pontosabban Lydia Johnsont... Ugye nem gondoltad, hogy a saját nevemen adatok ki majd valamit miközben félek a nyilvános szereplés bármilyen formájától. Talán gyáva dolog egy nem létező ember mögé bújni, de tökéletesen megfelel addig amíg le nem küzdöm a félelmemet... Vagy a világ végéig! Nekem bármelyik megfelel!
Elmélkedésemből újra a telefon csörgése ébresztett fel. Anélkül hogy a kijelzőre pillantottam volna felvettem. Tudtam hogy Jack volt. Egyrészről azért, mert a Count on me csendült fel ha ő keresett, másodszor is pedig ez szokása volt. Ismertem már mint a rossz pénzt...
- Jack.. a válaszom még mindig NEM!!!
- Gondoltam, te ünneprontók gyöngye! Csak bocsánatot akarok kérni... a következő alkalomig! - nevetett, és én se tudtam megállni nevetés nélkül. Hát hogyan tudnék rá haragudni?!
- Örülök, hogy végre rá jöttél ismét: makacsságom kenterbe veri a meggyőző képességed! Én nem a többi lány vagyok, rám te hatástalan vagy!
- Nana! Azért bármiben lefogadnám hogy sikerülne elcsavarnom a fejed!
- Esélytelen vagy! Túl sokat tudok! - vigyorogtam - Na, van különösebb oka hogy zaklatsz vagy csak Lydia drága idejét pazarlod?
-Kezdesz megrémiszteni, nem vagy te kicsit skizofrén?
- Nem vagy kicsit szemtelen? Tökéletesen uralom a helyzetet! A hangok is megmondták, hogy normális vagyok!
Hatalmas csend fogadott a vonal végén. Istenem, Jack néha úgy túl tudja aggódni a dolgokat.
- Csak vicceltem! - sóhajtottam fáradtan - Nem gondolhatod komolyan! Lydia csak egy név!
-Persze... Aztán az lesz mint abban a horrorfilmben és Lydia életre kel aztán meggyilkol mindenkit!
-Jack, én szeretlek, de ez a legnagyobb baromság amit valaha mondtál! És bocsáss meg, de még be kell fejeznem egy cikket! Később beszélünk!