- Nem akarok Katherineről beszélni. És ilyen látvány mellett… - Sandítottam rá és megengedtem magamnak még egy kacér mosolyt. – Eszembe sem jut Klaus. Tulajdonképpen minden más kiesik a fejemből, ha rád nézek. – Rákönyököltem az asztalra és úgy támasztottam a fejem, miközben őt néztem. Úgy tettem, mintha teljesen belefeledkeztem volna a látványába. Aztán kizökkentett, amikor figyelmeztetett, hogy most nekem kell elárulnom a titkomat. – Caroline, épp azt teszem. Már a közelségedtől elveszítem a fejem. – Suttogom, akár egy szerelmes és közelebb hajoltam hozzá. Nem húzódott el tőlem, csak egy halvány mosoly húzódott arcán. Egy kósza tincs ismét eltakarta arca egy részét és én hátra is simítottam, és így arcán is végighúztam kezem, majd a haján és le a vállához. Végig a szemébe néztem, egy percre sem engedtem el tekintetét. - Ho voglia di te. – Kívánlak, mondtam neki olaszul, amiből persze egy szót sem érthetett. Olyan közel hajoltam, hogy akár meg is csókolhattam volna, de még nem tettem. Vártam. Arra vártam, hogy Ő tegye meg az első lépést. Eszembe jutott, amikor Cassie játszott velem ugyanígy. Napokig könyörögtem, hogy hagy vigyem el, csak egyszer vacsorázni. Csak egyszer, hogy megismerhessen engem is. Egy napon aztán beleegyezett. Olyan boldog, mint akkor sohasem voltam, talán nem is leszek már. Megbeszéltük, hogy nyolc órára érte megyek, és akkor majd elvihetem bárhová. Rengeteg készülődést követően, elmentem hozzá, hogy elvihessem a már előkészített helyre. Eleinte hűvös volt és pontosan betartotta a kor illemszabályait, még gardedámot is akart hívni, és alig bírtam lebeszélni róla. Aztán, amikor odaértünk az erdő széléhez, ahol már várt minket a leterített pokróc, behűtött pezsgő és finomabbnál, finomabb, drágábbnál, drágább ételek. Bármit megadtam volna neki, és ami illeti mindenemet neki is adtam már azon az estén. Úgy tűnt, hogy sikerült elvarázsolnom, mert miután elfogyasztottuk a főételt, egyszerűen lefeküdt a plédre és könyökére támaszkodva, arcát két keze közé fogva nézett engem. Még most is látom magam előtt szőke haját, ahogy lágy hullámokban omlik vállára keretet adva gyönyörű arcának és csillogó zöld szemeinek. Olyan szépség volt, ami még egy nem születhet. – Angyalom. – Suttogtam neki szerelmesen és figyeltem, ahogy felhúzza magát, hogy arcunk egy vonalban legyen. Ajkaink szédítően közel kerültek egymáshoz, de várt. Nem tett semmit, és ezzel engem a mélybe rántott. Nem is gondolkoztam, a következő pillanatban már csókjaira áhítva tapadtam rá. Vártam, hogy ajkai szétnyíljanak és visszacsókoljon, de hiába. Elhúzódtam tőle, attól tartottam, hogy örökre elrontottam mindent, de amikor arcára néztem nem láttam mást, csak egy angyali mosolyt és a csillogó szempárt. Játszott velem. Azt akarta, hogy annyira epedjek utána, hogy bármit feláldozzak érte. És sikerült is neki megbűvölnie. Most hasonló gonosz játékot űzök én is Caroline-nal. Arra vágyok, hogy valaki elepedjen értem, hogy csakis rám vágyakozzon. De mi van akkor, ha már van valaki?

Tudtam, hogy azt hitte elmegyek, de nem tettem. Nem tudtam megtenni, de miért nem?! Vártam a válaszát, és még mindig dermedten ült. Mikor feleszmélt a történtektől, nem mondott semmit. Cselekedett, ami többet mondott a szavaknál is. A székét közelebb tolta hozzám, már a székek össze is ütköztek. Megbabonázva ültem és néztem őt. Nagyon jó pasi ül itt velem szemben: túl tökéletes. Túlontúl is az. Szóval áruljam el, mitől dobom el az agyam?! Ha elárulom ő megmutatja, hogyan szokta. Elég kétértelműen fogalmaz. Remélem itt nem a vámpírtudását akarja nekem bemutatni. Hirtelen eszembe jutott, hogy Kollal ülök szembe, aki nőcsábász.
- Mit is mondtál? - kérdeztem, mert azt hittem rosszul hallottam. A rádióban közben Pitbull: Egoista c. száma telt el. Ez lehetne az ő száma is. Még mindig őt néztem és lebuktam. Észrevette, ahogy végignézek rajta. Láttam, hogy élvezi a helyzetet. Kezdtem zavarja jönni megint.
Közben megismételte a mondandóját és válaszra várt. Szóval szerinte értetlen vagyok?! Akkor nagyon nem ismer még. Kizökkentett ebből, mert megfogta a kezem és puszit adott rá. Kedves és figyelmes volt tőle ez a gesztus, és egy mosollyal értékeltem tettét. Mégis miért van rám ilyen hatással?! Egy külső szemlélő számára biztos valami boldog párra hasonlítunk, pedig, ha csak sejtenék is az igazságot.... Kol a játékot te kezdted, én csak folytatom. A rádióban felcsendült Joe Cocker: You can leave your hat on c. klasszikusa. A kezemet még mindig fogta. Én közelebb hajoltam hozzá.
- Kol, ez nem a te érdemed, hanem az Axe- parfümé, amit használsz! - mondtam, egy kacér mosollyal az arcomon. Tudtam, hogy nem erre számított. Tényleg megfogott benne valami, de ezt nem akartam neki elárulni.
- A fejemet jelenleg ettől vesztem el! Nem akarlak emlékeztetni a prodlémáidra, de gondolnunk kell Katherine-re és Klausra is. Ettől függetlenül még szórakozhatunk jól! Szóval igyunk tovább!- vettem el másik kezemmel a whiskey üveget és töltöttem magamnak és megittam. Az ital megtette a hatását, és egyre bátrabbnak éreztem tőle magam. Kezdett melegem lenni ezért a pólómat haspólóvá alakítottam át, és az újját feltűrtem. Láttam, ahogy végigmér, tetőtől talpig. Jól esett, de akkor is, lehet túl messzire mentem.
- A kérdésedre válaszoltam, most te jössz! - mondtam és vártam a reakcióját.

Mikor közelebb jött és adott két puszit, meglepődtem. Kicsit többre számítottam, de ettől, hogy húzta a fejem, csak még jobban akartam. De amikor közölte velem, hogy dolga van és felállt az asztaltól, akkor kissé megijedtem. Azt hittem, hogy tényleg magamra hagy az összes vacak gondolatommal. Eszembe jutott, hogy Katherine majdnem megcsalt, mire én valóban megcsaltam. Pontosan úgy beszélünk, minta egy pár lennénk vagy valami efféle érzelgős baromság. Aztán szerencsémre Caroline visszatért egy újabb üveg whiskyvel a kezében és máris kaptam a kiürült poharamba. Hol is tartottunk? kérdezte, mire én közelebb húzódtam hozzá. A székemet teljesen az övéhez toltam, hogy minél inkább érezhessem közelségét. – Épp rólad beszéltünk. – Mondtam miközben tekintetét fogságban tartottam a sajátommal. – Éppen arról beszéltünk, hogy hogyan szoktat elveszteni az agyad. Ha megmondod, én megmutatom, hogy én hogyan szoktam. – Mondtam kacéran, egy kaján mosolyt eresztve felé. Láttam rajta, hogy kezd megtöredezni a pajzsa, amit maga köré vont a saját védelmére. Hogy ezt az alkohol, vagy az én varázsom érte el, azt nem tudtam, de bármelyik is volt én nagyon hálás voltam neki. Szerettem, amikor egy lány így néz rám, ahogy most Ő. Elpirulva, szégyenlősen, kacérkodva és arra várva, hogy ránevessek. Egy perccel később mintha felriadt volna egy álomból kiszakadt tekintetem fogságából és értetlenkedve kérdezte, hogy miről beszéltünk. – Mindig ilyen gyorsan elveszted a fonalat, vagy ez csak az én hatásom? Azt kérdeztem, hogy te hogyan szoktad elveszteni az eszed, és még mindig a válaszra várok kis szívem. Amint elárulod a titkod, én megmutatom. – Megemeltem a kezét és egy puszit nyomtam rá, óvatosan, lassú mozdulatokkal, hogy ne tolakodásnak, hanem hízelgésnek vegye. Mosolyom még mindig nem fagyott le egy pillanatra sem. Élveztem a helyzetet, ezt be kell vallanom. Mindig szerettem, ha egy lány rajong értem és éreztem, már nem kell sok, hogy Caroline is megadjon mindent egy mosolyomért. – Szóval? Egy titok, egy másikért…

Azt mondta, megért és közben megsimogatta a kezem. El kellett volna vennem, de nem tettem. Hagytam magam. Az érintése jól esett, mégis féltem tőle. Komolyan, mintha egy rossz szappanoperába csöppentem volna. Azt mondja nem szörny, de igen az velem együtt, hiszen vámpírok vagyunk. Közben eltűrt egy tincset a fülem mögé az arcomon is végig simított. Kedves gesztus volt, mégis zavarba jöttem. Szóval neki is vannak érzelmei, de megbántották. A ribanc szó hallatára rájöttem, hogy csak Katherine bánthatta meg.
- Ne is mond, gondolom Katherine bántott meg. Csak ő képes így viselkedni. Mintha meg sem hallotta volna ivott újra az italból. Belekezdett egy másik emlékébe. Az első részegsége volt a történet középpontjában. Figyelmesen hallgattam, mert érdekelt amit mond. Közben azon gondolkodtam, hogy miért is ülök itt?! Nem helyes amit csinálok. Bajba fogom magam sodorni, ha már nem vagyok most is abban. Folyamatosan nézett, vigyorgott és rám kacsintott. Kezdtem zavarban lenni, ezért néha az asztalt kezdtem el bámulni. Felnevetett a történet végére, és be kell valljam nagyon édes volt közben. Mégis mi ütött ma mindenkibe, de legfőképpen belém?! Ma már ő harmadik férfi, aki fenekestül felforgatja a lelkemet. Nem akartam játszadozni senkivel, vele meg főleg nem! Kíméletlen gyilkos, akárcsak a testvérei, és nem akartam magamnak rosszat. Az álcám kezdett megtörni, de nem hagyhattam. Nem eshetek ki a szerepemből. Azt kérdezte, hogy elveszíti-e majd velem a fejét? Kol, majd még meglátod. Mielőtt bármit válaszoltam volna újra töltöttem a poharamba az italt és nagyon kortyoltam belőle. Égette a torkomat, de nem bántam.
- Kol, gondolom az a ribanc, akire utaltál Katherine lehetett. Sajnálom, hogy így alakult. - mondtam és őszintén is gondoltam. Katherine sok ember szívét összetörte. Tudtad, hogy engem ő változtatott át? - kérdeztem tőle.
- Édesem, még szép! közelebb mentem hozzá. Az arcát két kezem közé fogtam és mélyen a szemébe néztem. Mielőtt felfoghatta volna mi is történik vele, adtam az arcára egy-egy puszit. Biztos nem erre számított, de nem vagyok egy olyan nő, aki könnyen kapható.
- Köszönöm az ebédet, de akadt egy kis dolgom. - válaszoltam, és megfogtam a kiürült üveget és elindultam a pult felé. A rádióban egy újabb dal csendült fel: Kelly Clarkson: Stronger. Hát igen, ami nem öl meg, az megerősít. Milyen igaz. A pincértől rendeltem még egy üveget, és a bontatlan finomsággal visszaültem a helyemre. Felbontottam, és töltöttem a kiürült poharainkba. Még mindig ugyanúgy lefagyva ült a helyén. Biztos voltam, hogy nem erre számított.
- Hol is tartottunk? - kérdeztem tőle egy kacér mosollyal, és a kezébe adtam a poharat.

- Nem lehet könnyű a szeretteidet veszélyben érezni. Meg tudom érteni, hogy mit érzel. – Mondtam megértően és egy pillanatra megsimítottam a karját. Látszott rajta, hogy ha nem is mutatja, de legbelül tetszett neki a finom gesztus. – Képzeld! – Kezdtem felelni a kérdésére. – Nem vagyok olyan szívtelen dög, mint amilyennek képzelsz engem mi stella. – Mondtam neki és az asztalon átnyúlva egy tincset a haja mögé tűztem, miközben arcán is végigsimítottam. – Nekem is vannak érzéseim. Most kaptam őket. – Dicsekedve mondtam és felnevettem kínomban. – És egy gonosz ribanc keresztülgázolt rajtuk. – Meséltem, mintha csak egy mindennapos dolog lenne. – Azért jöttem ide, hogy felejtsek. Hogy… vigasztalódjak – Rásandítottam, enyhe célzásképpen. – és talán a föld alá igyam magam. – Emeltem meg a poharam, mintha tósztot mondtam volna és fel is hörpintettem a maradék italomat. Kezembe vettem megint az üveget és ismételten töltöttem a poharamba az arany nedűből. – Tudtad, hogy már az 1400-as évek végén hozzá lehetett jutni ezekhez az ínyencségekhez? – Kérdeztem tőle az üvegre sandítva. – Emlékszem, amikor az elsőt ittam. Még koránt sem volt ennyire finomítva. – Nevettem hangosan. – Olyan borzalmas íze volt, hogy azt hittem azon nyomban kiköpöm, ami érdekes lett volna, mert a skót koronaherceg, maga kínált meg vele. V. Jakab mindig is szeretett kérkedni apja vagyonával és persze a Tudor család sem volt éppen szegény, így nagyon sok vacsoraestet tartott, ahol mindig alaposan a pohár fenekére néztünk. – Nevettem el magam az újabb emlékekre. – De amikor a Tudorok és a Stewart ház tagjai összekerültek, mindig olyan viták keveredtek az alkohol hatására, hogy jobban tette az ember, ha hamar elköszön, és magára hagyja a két uralkodócsaládot. Emlékszem volt olyan, amikor VII. Henrik és V. Jakab verekedésbe kezdtek, de olyan részeg volt már az öreg Henrik, hogy bármennyire is próbálta és hiába állt unokaöccsétől egy méterre mégsem tudta eltalálni a fiút. Régi szép idők…- Mondtam nevetve és magam előtt láttam a nagy hasú szakállas angol, és a cingár ír uralkodót. – Szóval kedvesem, már nem ma kezdte ez a kis drágaság elvenni az emberek eszét. – Ismét rákacsintottam, majd próbáltam tekintetét fogva tartani legalább pár hosszúra nyúlt másodpercre sikerült is, de zavarában elkapta tekintetét. Olyan jól mulattam vele. Tetszett, hogy játszik velem és tetszett, hogy azt hitte, hogy nyeregben van. Talán így is volt egészen mostanáig. De most, ha elkapom egy pillantását, mindig lesüti a szemét és mintha el is pirulna. – Mit gondolsz kedvesem, elveszíted velem az eszed?

Kol felidézett egy régi emléket és én ittam minden szavát. A magyarázata közben csak úgy csillogtam a szemei, biztos ez az egyik kedvence, különben nem ezt mesélné el. Annyira belefeledkeztem mondandójába, hogy magam előtt láttam, amit mesélt. A bált, és ahogy táncol a lánnyal. Hirtelen abbahagyta, és azt mondta, hogy nem akar untatni. Épp ellenkezőleg, nagyon is tetszett a régi emléke. Közelebb hajolt, hozzám és azt súgta, hogy őrültséget akar csinálni. Velem?! Közben annyira közel hajolt, hogy az orrunk majdnem összeért. Hirtelen visszadőlt a helyére. Én csak akkor eszméltem fel, mikor megláttam a pincért az ebédünkkel. Fáziskésés! Remek! Persze, ezen csak mosolygott. Mást nem is vártam tőle. Jó étvágyat kívánt persze olaszul. Persze el sem mondta, mi mit jelent. Mindegy, akkor tartsa meg magának.
- Szeretném, ha a bálos emlékedet tovább mesélnék, mert nem fejezted be! Egyáltalán nem untattál! Jó étvágyat! - mondtam és az evőeszközért nyúltam. Megvárta míg elveszem őket, és egyszerre láttunk neki az ebédnek.
Csendben ettünk, és én arra gondoltam, hogy megint ugyanabba a szituációba kerültem, mint Klaussal. Őt sem hagytam magára, pedig azt kellett volna tettem. Klausról tudtam, hogy őrültség lévén képes lenne bárkit is megölni. Kolról feltételeztem, hogy ő inkább valami nőcskén vezetné le a dolgokat. Erre eszembe jutott, hogy mi van, ha én vagyok az a valaki?! Letette a villáját, és ezzel újra magára irányította a figyelmemet. Én is abbahagytam az evést. Remek szóval szomjas, és vérre éhezik. Kezdett nagyon hasonlítani a szituáció az erdősre. Most mit tegyek?! Vajon nála az őrültség mit jelent? Nagy nőcsábász lehet, ezért arra jutottam, hogy motelba akar vinni. Na nem, az kizárt! Ha emberből akar inni, abban sem vagyok partner. Én nem vagyok gyilkos! Nem is akarok az lenni! Elszorult a szívem, mert eszembe jutott, mikor Katherine átváltoztatott, megöltem egy embert. Szóval arra kíváncsi miért jöttem ide felejteni. Szóba hozta Klaust is, persze, ő nem tudta, hogy már találkoztam vele. Vajon eláruljam neki, hogy találkoztunk vagy ne?! Inkább nem, majd ő eldönti, hogy elmondja-e neki. Különös, hogy mennyit változtam, régebben folyton pletykáltam, most viszont titkolózom mindenki elől. A legféltettebb titkomat már így is nemsokára tudni fogják a városban, és ezt nem hagyhatom. Muszáj valamit kitalálnom! Kol még mindig értetlenül nézett rám, és várta a válaszomat. A poharamba töltöttem, és megittam. Szíverősítő gyanánt ittam meg, hátha, így könnyebben tudok beszélni.
- Kol, jelenleg a bátyád a legkisebb problémám. - mondtam nyugodtan, majd folytattam.
- A tegnapot szeretném elfelejteni, de nem megy olyan könnyen. Ric a Tanács előtt lebuktatott minket, de ne aggódj, a te családod biztonságban van. A többit meg már magadtól is tudod. Lassan mindenki megtudja, milyen szörnyek laknak a városban. Nem érezhetem magam biztonságban, mert nem tudom mikor támadnak meg, utálom, hogy most nem én vagyok a vadász, hanem a város lakói. Míg én itt társalgok veled, a többiek épp a megmenekülésünkön dolgoznak. - mondtam neki őszintén, és nem is értettem, miért mondtam el neki. Mindegy, kimondtam, már nem vonhatom vissza. Még mindig feszülten nézett rám, és közben kérdeztem tőle.
- Most te jössz. Szóval te kit és mit akarsz elfelejteni? - kérdeztem tőle. Majd elkezdtem újra enni. Magamon is meglepődtem, hogy képes vagyok enni. Miközben ettem, őt is figyeltem, és vártam mit válaszol. A rádióban számomra unalmas számok mentem, míg egy kellemes dallamra nem lettem figyelmes. Magamban elkezdtem dúdolni a Green Day - Boulevard Of Broken Dreams címú szám dalszövegét. Ironikus, mintha a műsorvezető tudná, mikor milyen számot játszon.

- Ó, mi stella. Ha tudnád milyenek voltak azok a bálok… - Emlékezetem visszarepített a múltba, hogy könnyebben fel tudjam idézni a táncestek hangulatát. - LaGrua egyik estjén voltam 1636-ban. Azt hiszem az volt az egyik legemlékezetesebb mindközül. Olaszországban éltem akkor egy kisvárosban. - Mosolyogva mesélem neki mindezt. – Fiatal férfiak és nők a legszebb ruhájukba öltözve érkeztek meg Mr. LaGura egyik lányának első báljára. Amint kiszálltak a hintókból, máris mindenki felkapta a saját maszkját. Párosával érkeztünk a kastélyba. Én azon az estén Rebekaht vittem magammal. De gyorsan talált magának másik partnert. – Annyira magam előtt láttam mindent, hogy szinte a zenét is hallottam, amit a vonósok alkottak. – Amint beléptünk a hatalmas bálterembe máris mindenki táncolni kezdett. A férfiak meghajoltak a hölgyek előtt, azok pedig kesztyűs kezüket nyújtották oda, és elkezdődött a tánc. Minden páros pontosan, akár ha koreográfialett volna, úgy mozgott. A rakott szoknyák pördültek a levegőben színes örvényeket létrehozva, amik csak férfiak előtt nyíltak meg. Olyan volt akár egy álom. Mindenki pontosan tudta, hogy merre kell mozdulnia és azt is pontosan tudták, hogy mikor kell magasba emelni a hölgyeket. – Annyira jól esett visszaemlékezni ezekre a csodálatosan szép eseményekre. – Felkértem egy fiatal lányt, aki magányosan ácsorgott a parkett szélén a többi párt figyelve. Meghajoltam, kezet csókoltam, majd finoman megragadtam és derekánál fogva a táncoló párok közé vezettem. Táncunk kellemes homállyá vált, ahogy együtt mozogtunk a többiekkel. Közelebb és közelebb hajoltunk egymáshoz és végül csak egy mosolyt láttam tőle a falon csüngő tükörben, de a következő lépés azt is tovasodorta. Mámoros éjszaka volt. – Felsóhajtottam a szép emlékekre visszagondolva. – De nem untatlak régi históriákkal.– Közelebb hajoltam hozzá, annyira, hogy csak pár centi volt köztünk. - Azért jöttem, hogy valami őrültséget csináljak. - Mondtam neki és közben rákacsintottam. Tetszett, hogy nem adja magát könnyen, de ettől csak még jobban akartam. – Mi lenne, ha együtt csinálnánk valami őrültséget? – Ajánlottam fel, amikor már annyira közel voltunk egymáshoz, hogy orrunk hegye majdnem összeért. Ekkor egy gyors mozdulattal hátra dőltem a székemben, a lány pedig még mindig ugyanabban a helyzetben megbabonázva. Magamban jót nevettem, amikor megláttam, hogy csak a pincér fiú érkezésére eszmélt fel és ült ő is vissza a helyére. A srác letette elénk a két tésztát és az evőeszközöket és már távozott is. – Ho una fame da lupi! Buon appetito. – Kívántam jó étvágyat olaszul és megvártam, amíg ő is az evőeszközökért nyúl, majd enni kezdtünk. Közben arra gondoltam, hogy milyen régen is beszélhettem olaszul. Bár kissé igazságtalan volt tőlem, hogy olyan nyelvet beszélek, amit ő nem ért, de mégis jól esett a finom, kellemes dallamú szavakat használnom. Egy ideig csöndben ettük az ebédünket, majd körülbelül a tányér felénél meguntam és letettem a villát a tányérra és újra a whisky után nyúltam. – Az emberi étel, habár nagyon ízletes, mégsem elég laktató. – Feleltem fel nem tett kérdésére, amikor észrevettem, hogy engem figyel. - Szóval, ide jöttél felejteni. A kedves bátyám mondott, vagy tett valamit, amitől felejtened kell? Ismerem és tudom jól, hogy milyen makacs, erőszakos tud lenni néha. Bár tegnap igen higgadt volt. – Mondtam társalgási szinten.

Leültem az asztalhoz és figyeltem, hogy mikor jön. Tudtam, hogy kihívás elé állítottam, ezért számítottam rá, hogy hamarosan csatlakozik hozzám. A szám a refrénhez ért, és nekem eszembe jutott, hogy mennyire nem vagyok jól. A tegnap jutott eszembe: Elena vámpír lett, Matt kórházban van, őt meg is kell látogatnom, Damon, Klaus és most Kol. Eszembe jutott Tyler, lehet, hogy még él?! Ha Klaus él, akkor ő is, de vajon merre keressem?! A legfontosabb, mit is mondhatnék neki?! Hisz megcsaltam, ha a mai napot veszem figyelembe.
A Grillben eszembe jutott Kollal való első találkozásom, mikor Klaussal ittak, és meg akartak engem is hívni. Simán otthagytam őket, és most tessék, itt vagyok és arra készülök, hogy Kollal ebédeljek. Biztos elbambultam, mert megrezzentem mikor Kol letette az asztalra az üveget és a poharakat. Tényleg helyes, na várj csak, nem tudom még, hogy kivel kezdtél ki, Mr. Kol Mikealson! Azt mondta, hogy ismerjem meg, mert hátha megkedvelném. Ám legyen, mindenkinek jár az esély, még neki is. Tessék?! Én, mint jégkirálynő! Bár lehet, hogy az is vagyok, mert tényleg nem tudom, miért nem hagytam faképnél már a legelején. Mi az hogy rám várt! Kol, a gaz csábító! Tudta, hogy mikor mit kell mondania. Hát lássuk be, jól estek a szavai, de neki erről nem kell tudnia. A gondolatra megráztam a vállam.
- Kol nem játszom a jégkirálynőt, csak furcsa nekem ez a helyzet. Nem gondoltam, hogy társaságom is lesz. Pláne nem egy Ősi! Mindenkinek jár egy esély, szóval ezért maradtam még! - mondtam a szemébe nézve, és kihangsúlyoztam az Ősi szót. Hozzá beszéltem, de a szemében láttam, hogy nem is igen figyel rám. Egyre közelebb hajolt hozzám, és én viszonoztam a gesztust. Jött a pincér az étlappal, és mielőtt kivehettem volna a kezéből, Kol beelőzött és már rendelt is. Ravasz húzás volt tőle, pedig nem is ismer, azt sem tudja mit szeretek enni és mit nem. Rám szólt, hogy ne bámuljam, pedig meglepett ezzel a gesztussal. Régen ez szokás volt, na persze, nem hagyni egy nőnek, hogy rendeljen! A régi idők báljairól beszélt és én felcsillant szemekkel hallgattam. Szívesen éltem volna abban a korban, és nem csak a ruhák és bálok miatt, hanem mert szívesen vettem volna részt a történelemben később elhíresült eseményeken. Szóval elvitt volna magával egy-két bálra. Talán partnerként, talán főfogásként, nem tudtam eldönteni melyik.
- Kol, régen is szokás volt, egy nő megkérdezés nélkül rendeltek ételt? Vagy ez csak a Te szokásod volt? Mázlid van, hogy nem vagyok válogatós!
Szívesen éltem volna a régi időkben, mert a történelem az egyik kedvenc tárgyam. Biztos te több dolgot is tudsz, mint a mostani történelem könyvek! - mondtam és tényleg így is gondoltam. Most én nyúltam az üvegért és töltöttem mindkettőnknek. Először neki, majd magamnak. A tettem után a szemébe néztem és figyeltem. Láttam rajta, hogy nem tudja eldönteni, mit is mondhatna. Kezembe vettem az irányítást, és magam sem tudom miért, de a következőt mondtam neki.
- Kol igazából kicsit könnyíteni jöttem a lelkemen. Tudom az ital nem megoldás semmire, de most jól esik, sőt még a társaságodat is élvezem! Te miért jöttél ide? Elárulnád, hogy azok a latin szavak, amiket használtál mit jelentenek?- kérdeztem tőle egy széles vigyorral, közben a székkel kicsit közelebb is mentem hozzá. Sejtettem, hogy meglepődik, hát igen, még nem ismersz Kol! Nem tudod igazából milyen is vagyok!

Meglepett a magabiztosságba. Kezdődjön a játék. A vádaszatot mindig is jobban élveztem a nyereménynél és tetszett, hogy kihívás elé állítottak. Néztem az asztalok között szalonozó szőkeséget és már tudtam. Nem lesz unalmas a délutánom. Felkaptam a két poharat és JD üveget és mentem utána. Amikor odaértem, ő már leült, de rám sem nézett. Úgy tett, mintha valami nagyon lekötné a figyelmét, így rám se tud hederíteni. Tudtam, hogy csak a "játék" kedvéért teszi. Mert ő is játszott. Egy nagyon szép játékot űz velem. Csak akkor rezzent fel szinte észrevehetetlenül, amikor a kelleténél kicsit erősebben tettem le az asztalra az üveget, majd a két poharat.
- Valóban nem ismersz engem passerotto. De talán, ha megismernél… adnál egy esélyt, akkor még az is előfordulhatna, hogy megkedvelsz. – Mondtam neki, szándékosan belecsempészve egy kicsit olasz szókincsemből. – Mi lenne, ha egyszer, csak egyszer elengednéd magad és nem játszanád a jégkirálynőt. És képzeld. Nem csak én jöttem ide felejteni. Igen, tesoro, rájöttem, hogy nem unalmadból vagy itt. De tudod mit? Valóban nem egyedül akartam itt ücsörögni. Úgy tűnik, hogy rád vártam. – Végigmértem alaposan, ahogy ledöbbenve ült előttem és észrevettem, hogy beszédem alatt egyre közelebb húzódtam hozzá. Arcunkat csak pár centiméter választotta el. Tetszett ez a felállás. Ahogy megbűvölve ült előttem és várt a következő lépésemre, majd hirtelen megrántotta a vállát és a következő pillanatban már a fecsegését hallgattam. Vicces volt, hogy egyik pillanatban a megközelíthetetlen jégkirálynő, a másikban egy szeleburdi tinédzserre hasonlít. Szeszélyes ez tetszik benne. Tartotta a távolságot, mind fizikai, mind érzelmi szinten, de nem is baj, túl könnyű lenne, ha magától szakadna át a gát. Közben megjött a pincér és nyújtotta volna az étlapot mindkettőnknek, de kivettem a kezéből. – Hagyd csak rám. – Mondtam magabiztosan a velem szemben ülő teljesen meglepődött lánynak. – Kérnénk két adag Spaghetti alla carbonara-t és italunk már van. Köszönöm. – Intéztem is el a pincért, aki miután gyorsan felfirkantotta a rendelésem el is ment a konyhához. – Ne nézz rám így Caroline. Én abban az időben nőttem fel, amikor még adtak az ilyesfajta apró gesztusokra. – Mosolyogtam rá. – Ó, dolcezza, ha akkor éltél volna… Hétvégenként különböző fényűző bálokat és vacsoraesteket tartottak, minden olyan volt, mint a mostani tündérmesékben. - Láttam szemében felcsillanni valamit, ezért megragadtam a pillanatot és folytattam. - Hatalmas báli ruhák, fényes öltözékek, táncok. Bárcsak elvihettelek volna egy ilyen helyre. – Láttam magam előtt, mindezt és őszintén hiányzott. De Caroline szeme mindent elárult.

Sejtettem a válaszát, és a koccintás után belekortyoltunk az italunka. Elvileg, azért jöttem ide, hogy felejtsek, erre kibe botlok?! Természetesen egy ősibe, ráadásul Kolba! Továbbra is engem nézett, és én álltam a tekintetét és mosollyal jutalmaztam a vigyorát. Oh, ha tudná, hogy ezt nem veszem be!...
Kérdezett valamit közben körülnézett és elővette az üveget, ami a pultban volt. Még jó, hogy nem látja senki sem, ahogy önként kiszolgálja magát. Nem fejezte be, amit akart, ezért türelmesen vártam rá. Feltűnően kedves volt és folyamatosan bókolt.
- Drága Kol, mert ehhez van kedvem! - mondtam neki egy kacér mosoly keretében. Közben megittam az italomat. Kol úriemberhez illően újra töltötte nekem.
Jamas! -mondtam, a szó görög megfelelőjét. Újabb koccintás, és nem kortyolgattam az italt, hanem lehúztam. Annyira jól esett, ahogy végig ért a nyelvemtől a lábam ujjáig. Kicsit fancsali képet vágtam, hozzá, mert tisztán ittam, de akkor is jól esett. A szemem sarkából láttam, hogy Kol ezen jól szórakozik. Felém fordulva beszél, ezért én is felé fordulok és az üres poharat forgatom az egyik kezemmel. Szóval maradjak itt vele, ne már, ilyenkor annyira Klausra tud hasonlítani. Látszik, hogy testvérek. Meghívott ebédelni. Itt és most? Gyorsan körbenéztem, hogy kik hallhatták ezt. Senki, akit érdekelne. Kívülről olyan, mintha két barát beszélgetne, pedig ha tudnák, hogy két vámpírral vannak egy légtérben. Menekülnének az biztos! Eszembe jutott a Tanács, hogy lebuktattak minket. Újra megkérdezte, de nem tudtam eldönteni, hogy vérre, vagy emberi ételre vágyik. Vágyik jó szó, mert kétértelmű. Kol esetében biztos vagyok benne, hogy a pár órába egy motel is belefér. Ebédeljek egy ősivel, vagy nem, ez itt a kérdés, de mi lesz a válasz? Még eldöntöm. Közben újra mondott valamit és én hallgattam. Na jól van ám, felkerült az i-re a pont! Mintha csak Klaust idézte volna a Salvatore testvérek miatt. Most erre mit mondjak!? Éreztem, hogy már az ital is hatni kezd, ennek így nagyon nem lesz jó vége. Emlékszem mikor vámpírként először ittam, és féltékenységi jelenetet rendeztem Tylernél Matt miatt. Akkor elvesztettem a fejem, ezt most itt nem kellene.
- Kedves Kol - vettem fel én is a baráti hangnemet,- itt nem arról van szó, hogy kinek a barátja vagyok. Lassan kezdem kiismerni a testvéreidet, egyedül Téged nem ismerlek még. Te miért vagy itt? Biztos nem azért, hogy egyedül igyál. Te kit vagy mit szeretnél elfelejteni? Ebédre csak akkor maradok, ha szigorúan az étlap alapján választasz! - mondtam miközben közelebb hajoltam hozzá.
- Keresek egy szabad asztal! - majd felálltam a székről, és elindultam az egyik üres asztalhoz, ami a sarokban volt. Válaszommal sikerült jól meglepnem, egy pillanatra még a döbbenetet is láttam a s szemében. Ha azt hiszi játszadozhat velem, hát téved! Erre majd később rájön. Kényelmesen leültem immár az asztalhoz vele szemben és vártam a reakcióját. A rádióban egy unalmas szám után jött a következő. Ó igen, My Chemical Romance: I'm not okay slágere. Ha már elkezdted, rajtam ne múljon. Kol, játék indul!

- Ez tetszik! – Mondtam, de nem igazán gondoltam komolyan. Egy rövid időre elég a váratlan meglepetésekből. Összekoccintottuk poharainkat, majd amikor az üvegpoharak csilingelése megszűnt mindketten belekortyoltunk az italainkba. Mélyen a szemébe néztem és amint tekintetünk találkozott fogva tartottam azt a csodás szempárt. Mosolyom egy percre sem fagyott le, igyekeztem minél vidámabbnak tűnni. – Szóval, árulj el nekem valamit kedvesem. – Kezdtem lezseren. Körbenéztem és láttam, hogy a pincér nincs a közelben így egyik kezemmel benyúltam a pult mögé és ott matattam egy rövid ideig aztán meglett végre a whiskys üveg. Feltettem az asztalra és töltöttem egy keveset a kiürült poharamba. Felnéztem Carolinera, aki rosszalló pillantást vetett rám, de gyorsan rendezte arcvonásait és várt, hogy befejezzem, amit elkezdtem. – Egy ilyen fiatal és csinos lány, mint te, miért van itt délelőtt tizenegykor és főleg miért folytja whiskybe magát? – Kérdeztem társalgási hangnemben, mintha csak az időjárásról kérdezném. Figyeltem, ahogy egy rövid időre elgondolkozik, majd türelmesen végighallgattam válaszát. Láttam, hogy neki is ürül a pohara, ezért töltöttem neki még egy kört. – Csirio! – Mondom nevetve, amikor újra koccintásra emelt poharamat figyelmen kívül hagyva mohón kortyolja a Jack Daniels-t. – Látom, nem kevés gond nyomja a vállaidat kedves. De kérlek, engedd meg nekem, hogy egy kicsit könnyítsek rajtad, legalább pár röpke óra erejéig. Tisztelj meg a társaságoddal és ígérem, nem kell ezeken a szörnyűségeken gondolkoznod. – Előre dőltem, hogy hangsúlyozzam szavaim komolyságát. Tényleg aranyos és csinos lány az már igaz, de újat nem tud nyújtani. Az érzelmi pacsmagot meghagyom a bátyámnak. Viszont most nekem van szükségem valakire, aki eltereli a gondolataimat Katherineről. Caroline pedig elég jó szórakozásnak tűnik. – Engedd meg, hogy meghívjalak egy ebédre. – Ajánlottam fel, de amikor láttam, hogy gyors mozdulatokkal pásztázza a helyet, hogy volt-e valaki a közelünkben, aki meghallotta volna, egy hangos nevetés kíséretében kijavítottam magam: - Úgy értem itt, a bárban egy ebédre…. Szabad lesz? – Meghívásomra különösen reagált, mintha nem tudta volna hova tenni a viselkedésemet. – Tudom, általában nem az vagyok, akivel egy Salvatore-barát szívesen az idejét töltené. De hidd el, nekem csak a testvérpárral van gondom. A többi nem az én saram. A revans a fivérem asztala és nem az enyém. De ha jól sejtem akkor erről már te magad is tudomást szereztél. – Különös, hogy az ő közelében is felvettem a régi, jól megszokott ósdi beszédmodort, amit csak akkor használok, amikor vámpírokkal társalgok. Őt nem tekintem annak. Nem tehetek róla, még túl fiatal a számomra. De mégis, a stílusomon ezt nem lehet észlelni. Reméltem, hogy imponálni fog neki, hogy végre komolyan kezelik, még ha csak látszólagosan is.
- Kérlek, csatlakozz hozzám! - Kínáltam fel újra az ebéd ajánlatot.

Mire vége lett a dalnak, már a Grill előtti parkolóban voltam. Pont a legjobbkor lett vége, mert megérkeztem! Kikapcsoltam a rádiót és megszokásból a táskámért nyúltam. Mivel siettem fel sem tűnt, hogy nem hoztam el magammal. Még mázli, hogy a kocsiban is tartok némi pénzt. Az anyósülésnél lévő zárható fiókból kivettem egy pénztárcát. Pont elég pénz van benne ahhoz, hogy igyak valami erős szíverősítőt, akár többet is. Már fülig ért a szám a gondolatra. Gyorsan kiszálltam a kocsiból bezártam és már indultam is be.
Az ajtón beérve a szokásosnál is nagyobb tömeg fogadott. Nem baj, legalább el tudok vegyülni a sok ember között, és nem kell senkivel sem beszélnem. Ahogy végig pásztázom a tömeget és elindulok a pult felé, valaki megfordul a széken az italával és rám mosolyog. Ki más, mint a híres Kol Mikealson! Eszembe jutott a dal, Beutiful Day mi?! Reggel Damon, nemrég Klaus, most meg Kol?! Nem sok ez egy napra?! Inni akartam, ettől még ő sem tántoríthat el. A mosolya nem tetszett, inkább kéjes vigyorgásnak hívnám, azt amit látok, még a poharát is megemeli felém. Legnagyobb pechemre mellette van hely, így kénytelen vagyok oda ülni. Úgy üdvözölt, mintha a barátja lennék. Még hogy elvettem a bátyja eszét?! Jobb ha nem tőlem tudja meg, hogy mi történt nemrég. Kiszekálna a világból is.
Szia Kol! - köszöntem, és egy mosolyt erőltettem az arcomra. Közben leültem és láttam, hogy felém fordul. Kénytelen vagyok én is felé fordulni. Hagytam, hogy elvegye a kezem és megpuszilja, ahogy az régen szokás volt. Kedves volt, ezért egy kicsit szélesebb mosolyra húztam a szám.
- Én is téged. Sajnos nem volt az olyan rég! - utaltam rá, hogy nem szívesen vagyok a társaságában. Közben odajött a pincér.
- Szia. Egy whiskyt kérek. - mondtam és újra Kol felé néztem. Azt hittem megsértem, de nem, még mindig vigyorog. Ez lenne a híres Kol-varázs? Nálam ez nem jön be, próbálkozhat nyugodtan. Közben a pincér meghozta az italom.
-Köszönöm. - mondtam és biccentett felém, majd magunkra hagyott. Ha már így alakult, muszáj lesz egy ideig Kolt elviselnem. Felvettem a poharam és felé fordultam. Vajon mi lesz ebből még, és mit tartogat számomra Kol?
- A mai napra és a váratlan meglepetésekre! - mondtam és vártam a válaszára.

Miután kitettem Bonniet a házuknál még nem volt kedvem hazamenni. Egyszerűen még nem bírtam volna bemenni a házba a testvéreim közé, akik rögtön ujjal mutogathatnának, hogy ők bezzeg megmondták, hogy vigyázzak Katherineval. Máris hallottam a hangjukat, hogy akár egy óvodást intenek meg. Már nagyon untam, hogy én vagyok a családban, akit mindig megdorgálnak akár egy kisgyereket. Mintha csak én követnék el hibákat. Most azon voltam, hogy elfelejtsem ezeket az ostobaságokat. Amikor kitettem Bonniet, még egyszer megöleltük egymást, majd elköszöntünk. Azt hiszem ez egy szép és gyümölcsöző barátság kezdete lehet. Soha nem árt sem nekem sem a családunknak egy boszorkány barátsága. Bár kétlem, hogy repesne az örömtől a lány, ha ismét Klausnak kérnék szívességet, vagy Rebekahnak aki tulajdonképpen megölte a legjobb barátnőjét. De majd ez is csendesedik idővel, úgy érzem. Tekeregtem egy kicsit a városban, majd leparkoltam a jó öreg Grill mellett. Körbesétáltam a bejárati ajtóig és benyitottam a bárba. Kellemes hűvös levegő fogott körbe és élvezettel szippantottam be az ételek és italok illatának édes egyvelegét amint szétáradt a teremben. A tegnapi nap után kissé különös volt, hogy ma az egész hely tele van élettel. A helyiség közepén lévő asztaloknál fiatal tinik nevetgéltek, beszélgettek, az idősebbek a bokszokban elhelyezkedve. Nagyot sóhajtva indultam meg a bárpult felé. Leültem az egyik székre és a pincér felé fordultam. Egy rövid ideig gondolkoztam, hogy mit is igyak, végül egy gin tonic mellett döntöttem. Leadtam a rendelés és perceken belül már meg is kaptam az italomat. Kezembe vettem és megfordultam a székkel, hogy belássam az egész termet. Pont, amikor beleittam a poharamba, akkor láttam meg az ajtón belépni a kis szöszi Carolnie Forbest, akiért a bátyám rajong mostanában. Nem értettem mit eszik egy ennyire fiatal vámpíron. Még meg sem tapasztalta, hogy milyen is a mi életünk. Zsenge volt még köztünk így sebezhető. Talán ez vonzza annyira Klaust? Rajta is uralkodni akar? Elkaptam a lány pillantását és megemelve a poharam, intettem neki. Vártam, hogy a közelembe érjen, majd rámosolyogtam, mintha csak egy rég nem látott jó barátom lenne.
- Caroline Forbes! A lány, aki elvette a bátyám eszét. – Mondtam fennkölten és a poharamat a pultra tettem, hogy teljes testemmel felé tudjak fordulni. A mellettem lévő szék felé sandítottam, jelezve, hogy szívesen venném a társaságát. Tényleg így volt, mert nem akartam egyedül maradni a gondolataimmal. Kellett egy kis elterelő hadművelet. – Régen láttalak. – Nyúltam egyik kezéért, hogy kézen csókolhassam, ahogy az a régi időben szokás volt.

Mindennél jobban elszomorított, hogy így kell látnom Rebekaht, de tudtam, hogy mi dobja fel igazán. Elszaladtam még egy üveg whiskyért és amikor visszaértem, Reb már sokkal jobban nézett ki. Kicsit megigazította a haját és ruháját, még az oly sokat látott műmosolyt is magára erőltette. Erősnek akart látszani. Miattam vagy maga miatt ezt nem tudom. Az üveg tartalmából ismét kortyoltam, majd amikor láttam, hogy engem bámul, felnyújtottam az üveget.
- Kérsz babám? – De ő csak elhessegette maga elől az üveget. – Okos kislány, több marad nekem. – Ismét számhoz tapasztottam az üveget és nagyokat kortyoltam. Amikor alaposan megcsapoltam a whisky készletet letettem az üveget és megtöröltem a számat.
- Tudom, hogy mi dobna fel téged húgocskám. Egy jó kis vadászat. – Mosolyogtam rá. – De nem akármilyen vadra. – Furcsán nézett rám, majd amikor rákacsintottam, megértette. Először visszakozni próbált, de leintettem. – Jót fog tenni, bízz bennem. Tudom, hogy mi kell neked. És az most a bosszú. – Az egész családunkat csakis a bosszú élteti. Ezért vagyunk erősek. Még mindig aggasztott ugyan a tény hogy a bátyánk lehetséges hogy halott, de közel sem annyira, hogy szomorúnak lássam Rebkaht. Meg fogom vigasztalni. És tudom, hogy kit kell megöljek érte.
Már indultunk is, otthagytuk a bárt és nekivetettük magunkat az éjszakának, abban reménykedve hogy megtalálom és kitéphetem a szívét a Salvatore kölyöknek.

JÁTÉK VÉGE!
JÁTÉKTÉR SZABAD!

Kol már indult volna, hogy megölje Damont, de én elé álltam, ezzel elállva az ajtóhoz vezető utat. Most itt volt rá szükség. Amúgy is ketten kell megöljük. Úgy élvezetesebb. Kol nem tudja mi történt Nikkel?
-Te nem tudod?- hebegtem-habogtam. Féltem elmondani hogy Nik meghalt, nem akartam neki fájdalmat okozni. De muszáj lesz megtudnia!
-Elenat megöltem, de vámpírvérrel a szervezetében együtt halt meg...- mondtam hadarva, próbálva hogy minél kevesebb részletet áruljak el. Mikor megölelt magamhoz szorítottam, de közben azon rágódtam hogy hogyan mondjam el... De erre nem sok időm volt, mert felkapott és megpörgetett, mint régen. Ebben az állapotomban nem tudtam nevetni, de egy keserű mosolyt elengedtem. Leültünk az egyik közeli bokszba, majd elment whiskey-ért és papírzsebkendőért. Mikor letette az üveget az asztalra, már nyúltam volna érte, de ő megállított.Igaza van, eleget ittam.. Lehúzta az üveg tartalmát,majd a kezébe vette a zsebkendőt. Nyúltam érte, de lehet hogy csak elmaszatoltam volna, ezért elkezdte törölgetni az arcomról az elkenődött sminkem. - Köszönöm.- mondtam- Pedig lassan az imagemhez fog tartozni-nevettem fel gúnyosan.

JÁTÉK VÉGE!

- Csak kiélte magát? Na, majd meglátjuk, hogy én hogyan élem ki magam rajta! - Azonnal rohantam volna utána, ha Bekah meg nem állított volna. Elém lépett és még a kijárati ajtót is eltorlaszolta. Kérlelve nézett rám, amiből tudtam, hogy most itt van nagyobb szüksége rám. Azt a kis ficsúrt később is meg tudom ölni, a húgomnak szüksége van rám. Jobban, mint bármikor. És én itt leszek neki.
- Mi történt Nickkel? De biztos vagy benne? Nem könnyű elbánni vele, ezt te magad is tudod. – Próbáltam valahogy lelket önteni belé. – És mi van Elenával? Azt hiszem sok dologról lemaradtam hugi. – Mosolyogtam és megint átöleltem. Majd egy hirtelen gondolattól vezérelve, felkaptam, ahogy azt gyerekkorunkban is tettem, megforgattam. Vártam, hogy felnevessen, úgy ahogy azt rég is tette, de nem nevetett. Csak egy keserédes mosolyt erőltetett magára. Az egyik sarokban egy nagyobb boksz volt, kanapéval, oda tettem le finoman Rebekaht, majd elrohantam egy kis whiskyért és pár zsebkendőért. A piásüveget az asztalra tettem, amiért Bekah rögtön nyúlt is volna, ha meg nem állítom a kezét. – Nem, nem, te már eleget ittál. Különben is, azt magamnak hoztam. – Már meg is húztam az üveg tartalmát. Jó volt érezni, hogy a hideg folyadék legördül a torkomon, és ahogy az alkohol, lassan áramlik a véremben. – Ezt hoztam neked. – Mutattam a zsebkendőt, de nem adtam neki, hiába nyúlt érte. – Hagyd, majd én. – Finoman törölgettem arcát, lemosva a könnyek áztatta sminket. – Mindig mondtam, hogy nem áll jól neked a sírás. – Mondtam lágyan, igyekezve nyugtatgatni őt.

Damon elsuhant, én pedig ittam tovább.. Illetve ittam volna, amikor megjelent Kol. Meglepődtem, hisz úgy tudtam Denverben van. Iszonyúan örültem hogy itt van, és ránézésre jól van. Leraktam a poharat, felálltam, a nyaka köré kulcsoltam a kezem, és magamhoz szorítottam. Jó volt érezni hogy itt van velem, és hogy él. Az utóbbit végképp. Nem mindig mutatjuk ki a szeretetünket, de most itt volt az ideje. Látszott hogy kicsit szét vagyok esve, az okára rá is kérdezett.
- Elena vámpír, Klaus halott.. - mondtam hadarva-hebegve, és többet nem tudtam kinyögni. Örültem hogy végre elmondhatom valakinek, a problémáimat, anélkül hogy az meg akarna ölni.
-Hát nem vagyok a legjobb állapotomban...- nevettem keserűen- Ő csak kiélte magát rajtam, mivel megöltem Elenát...

A hátsó bejáraton leléptem a Grillbe, ami teljesen elhagyatottnak tűnt. Gondoltam megiszok valamit, ha már nincs itt senki és utána keresem meg a többieket, de amint beljebb kerültem láttam nagyléptekkel elrohanni az egyik Salvatore kölyköt. Azt a tenyérbemászó Damont és a pultnál az én drága kishúgomat Bekaht. De a legkevésbé sem olyan állapotban, ahogyan én őt szerettem volna újra látni. Haja kócos, ruhája gyűrött, whiskys pohár a kezében. Valami nagyon nincs rendben. És ha bármi köze van ehhez a Salvatore kölyöknek nem fogja sokáig húzni.
- Bekah, kedves, mi történt veled? – Kérdeztem és már rohantam is az imádott húgomhoz. Amint meglátott szeme tágra nyílt a meglepettségtől, majd nyakamba ugrott és arcát a mellkasomhoz szorította. Már úgy vágytam az ölelésére, hogy tudjam, hogy biztonságban van, de helyette így találtam rá. Megtörten, az én erős, gyönyörű, rendíthetetlen testvéremet.
- Nagyon szét vagy csúszva. – Minden erőmet be kellett vetnem, hogy csak némi gúnyt csempésszek a mondanivalóba. – Ha ez a Salvatore kölyök az oka, csak egy szavadba kerül és egy perc múlva nem lesz mivel lélegeznie. Ki bántott téged?

Beültem a Grill pultja mögé, és rendeltem annyi whiskeyt, teqilát, és egyéb olyan italt aminek az alkohol tartalma meghaladja az 50 %-ot hogy ne tudjam megszámlálni a tíz ujjamon. Tequila, aztán whiskey, aztán Jim Beam és whiskey, (kell a változatosság) és így tovább. Unottan és szaggatottan csak ittam és ittam... Klaus meghalt, a testvéreim eltűntek. Mi jön még? Elena vámpír lesz? Erre a nevetséges gondolatra elnevettem magam, de egy pillanatra belém hasított, hogy mi van ha igaz, de ezt a zavaró tényezőt elhessegetem az agyamból. Talán az hogy megöltem (remélem) az a kis hasonmás ribancot, valamennyivel egy szinttel feljebb léptette a hangulatom, úgyhogy ajánlom hogy halott legyen! Miközben ezeken gondolkoztam csak úgy öntöttem magamba az italokat. A pultos rám nézett, de nem nagyon érdekelte,maximum hogy fizessek és hogy ne tegyek kárt a berendezésben. Pultosról jut eszembe... Matt? Él-e még? Megérdemli, átvágott... Bár azért kedvelem... Amikor már éreztem hogy az agyam már nem áll a rendelkezésemre, berontott az ajtón, a "nagy és erős" Damon. Ordítani kezdett, hozzám vágva a szokásos hősszerelmes dumát... Elnevettem magam, mire ő ütött ahol ért. Fúú, egy 200 éves vámpír megver! Áu! Hagytam magam, hadd élvezkedjen hiszen ez nekem "nagyon" fáj... Egyszer a padlón, egyszer a szék(b)en, egyszer a pulton.. Ütött ahol ért. Azért ezt nem fogom annyiba hagyni. A képzeletbeli teendők listámra fel is került nagybetűvel hogy "megverni Damont" Idegbeteg, és dühös volt, bár ez nem meglepő, ezt a reakciót vártam. Az érzelmei összefonódtak és Elenára koncentráltak, és persze a rosszak rám. Áradt belőle a szomorúság, amit megértek, de az alku az alku . Egy pillanatra rosszul éreztem magam, de nem törődtem vele. Megtörtént ami megtörtént. Azzal nemigen foglalkozott hogy a Grillben rajtunk kívül is vannak... Egy középkorú férfi megpróbálta leállítani, de végül a falon kötött ki. Leállt és megitatta a vérével a férfit, akit előbb a falnak küldött, majd a többiekkel kezdett foglalkozni, gondolom kitörölni az eddig történteket, mivel látszott, hogy sokkal több ereje van mint egy átlagos embernek... Mire végzett besötétedett. Hozzám vágott pár sértést, amivel nem igen törődtem, de arra hogy Elena vámpír lett felkaptam a fejem. Mi a franc? Nem, nem ez biztos csak egy vicc. Mondtam magamnak, miközben tudtam hogy nem igaz. Az idegességtől (és a szesz miatt) remegő kézzel, lehajtottam az utolsó pohár tartalmát, és rendeltem még, miközben azon kattogott az agyam ,hogy hogyan, kivel és mikor öljem meg ezt a kis ribancot. Az idegességem átváltott dühbe. Címszavakban: Klaus, Matt, Család, Elena... Mikor már úgy éreztem, nem bírom, kikapcsoltam az érzéseim. Néha jó, ha csak a bódító ködöt látod az agyadban....

Amint beléptem a Grillbe, megpillantottam Rebekah-t. Olyan düh uralkodott el rajtam, hogy nem gondolkodtam, csak odamentem hozzá, és egyből felpofoztam. Rebekah meglepődött, majd visszaütött. Utána elkezdtem vele ordítani.
-Rebekah miért? Ennyire szívtelen nem lehetsz! Ezt nem hiszem el! Soha többé nem akarlak látni! Utállak! - kiabáltam. Erre Rebekah elnevette magát. Ekkor már tomboltam. A haját kezdtem tépni, ütöttem ahol értem. Nem tudtam leállni. Egyszerűen annyira mérges voltam rá, hogy meg tudtam volna ölni itt és most, de nem tehettem. Főleg nem mindenki szeme láttára. Rebekah hirtelen nem tudott mit reagálni az idegbeteg dühkitörésemre, csak nézett, és amikor megint elkezdtem tépni akkor visított. Aztán egy ember megpróbált leállítani, de annyira dühös voltam, hogy megfogtam és a falnak csaptam. Hirtelen észbe kaptam. Mit tettem? Az emberek már furcsán néztek rám, hisz látták mekkora erő lakozik bennem. Kezdték sejteni, hogy valami nincs rendben. Elég sok fejmosást kell ma tartanom.
Rebekah-ba még egyszer belerúgtam, majd mentem ahhoz, aki megpróbált leállítani és baja esett. Még eszméleténél volt, de kevés élet volt benne. Adtam neki egy kicsit a véremből, és kezdtem a többi ember szugerálását. Mire az összes emberrel végeztem, éjszaka volt. Csak Rebekah és én maradtunk. Nem tudtam, hogy mit kéne csinálnom vele, hiszen amit tett, azon nem tudom magam túltenni, és éjjel-nappal csak azt szeretném, hogy szenvedjen. Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha hagynám az egészet, és soha többé nem beszélnék vele. De nem fogom ezt tenni, mert bármennyire is utálom, volt egy időszak, amikor éreztem valamit iránta.
-Most örülsz Rebekah? Elena vámpír lesz és ez csak a te hibád. Tudod mekkora fájdalmat okozol ezzel mindannyiunknak? Tudod szánalmas, hogy mennyire tönkre akarod tenni a többiek életét... - mondtam és kisétáltam a Grillből.

JÁTÉK VÉGE!