••• Közel 2 évvel ezelőtt.
Késő éjjel volt, mégsem tudtam aludni. A falkával a hegyekben rejtőztünk, egy barlangban találtunk menedéket estére. Körülnéztem, már mindenki édes álomba merült, néhányan csendesen, egyenletesen lélegeztek, néhányan szuszogtak, mások horkoltak. Sokan voltunk, körülbelül harmincan. Már hónapok óta ezen a környéken rejtőzködünk. Eddig minden rendben volt, de ki tudja, Klaus mikor talál ránk és mikor leszünk mi is hibridkollekciójának egyike. Féltünk, rettegtünk. Mindannyian utáljuk az átváltozással járó fájdalmat, de az idősebbek azt mondták, idővel elmúlik, vagy legalább enyhül a fájdalom. Mi hittünk nekik és bíztunk, hogy minél hamarabb elmúlik. Mindannyian ismertük a kiutat a fájdalom okozta rémálomból, egyetlen személyt kellett volna csak megkeresnünk és örökké élhettünk volna, fájdalom nélkül. Klaus.
Mi mások voltunk, mint a többi vérfarkas. Tudtuk, hogy az idő nagy Úr és egyszer véget ér a fájdalom. Nem akartuk feladni az életünket egy olyanért cserébe, ahol ugyan nem kell átváltoznod, de nem te irányítod saját magad. Nem akartunk hibriddé válni, mert tudtuk, onnantól már nem lenne olyan, hogy én. Csupán az létezne, hogy Klaus és én. Amint hibriddé váltunk volna, életünk elvesztette volna értelmét és az Ősi Hibridét a sajátunk elé helyeztük volna. Mi, farkasok gyűlöljük a kötöttségeket, így érthető, ha nem szaladunk Klaus karjai közé védelemért, feloldozásért a fájdalom alól.
Magamra kaptam egy pulcsit és a barlang bejárata elé sétáltam. Ezen az éjszakán nem volt hideg, kellemes volt az idő. Leültem a tűz köré, amit még este gyújtottunk. Már csak parázslott a fa, ami nemrég még narancssárga és vörös lángokban nyúlt az ég felé. Felkaptam egy botot a földről és a parazsat kezdtem piszkálni, hátha lángra kap még.
Hirtelen az avar zörgésére lettem figyelmes a hátam mögött, azonnal megpördültem. Egy idegen fiú állt előttem, úgy nézett ki, mint aki napok óta nem pihent, mintha menekülne.
- Hogy kerülsz te ide? - kérdeztem és egy lépéssel közelebb léptem hozzá. A szívem azonnal dübörögni kezdett, ugyanis megéreztem a szagot, ami csak egy dolgot jelenthet: hibrid.
Már épp kiáltani akartam, hogy vészhelyzet van, mindenki fusson, amerre lát, mikor az idegen a számra tapasztotta a kezét. Kitágult pupillákkal, félelemmel a szememben pillantottam fel rá. Kész voltam a legrosszabbra: meghalni, csak hogy ne hurcoljon el Klaushoz,  de ekkor a fiú végre megszólalt.
- Menekülök. - mondta és lefejtette a kezét a számról. Azonnal megértettem, mi a helyzet. Ő is annyira gyűlöli Klaust, mint mi és meg akar szabadulni tőle. Némán bólintottam és hátrébb léptem, már nem féltem Klaus csicskájától, inkább tiszteltem, amiért el mert szökni.
- Segíthetek. - néztem rá komolyan és gyorsan végigmértem. Helyes volt, izmos és kedvesnek nézett ki.
Volt egy elméletem, miszerint Klaus hibridjei azért kötődnek az Ősihez, mert megszabadította őket a fájdalomtól, azonban ha a volt farkasok hibridként is átváltoznak, a fájdalom elviselhetőbbé válik és belátják, hogy idővel maguk is megszabadulhatnak a fájdalomtól.
- Hayley. - nyújtottam kezet és elmosolyodtam.
- Tyler. Nagyra értékelném a segítséged, Hayley. - mosolyodott el ő is és kezet rázott velem.
- Gyere, megmutatom, hol tudsz egy kicsit aludni, amint látom, rád férne. Ne vedd sértésnek. - a barlang bejárata felé indultam, a nyomomban Tylerrel. Bent megmutattam neki, hol alhat, majd a mellette lévő helyre lefeküdve lassan én magam is álomba merültem.