Delia Cameron

>>>>>>

Tisztában vagyok vele, hogy sok vámpír megvet az életstílusom miatt. Értem ezalatt azt, hogy állatokból táplálkozom emberek helyett. Na nem mintha másoknak köze lenne hozzá, hogy mit eszem... vagy mit nem. Ez a hozzáállás nagyon fel tud dühíteni, pedig általában én végletekig békepárti vámpír vagyok. Ha bizonyos illetők ezért szánalmasnak tartanak, az ő bajuk. A világban már így is van éppen elég erőszak. Én nem szeretném növelni ezt, semmilyen módon se. Számomra tökéletes megoldás, hogy állatokon élek. Jó, emiatt gyengébb is vagyok, de mivel nem szoktam harcolni és összekülönbözni másokkal, eddig ez a tény sem okozott nekem különösebb kellemetlenségeket. Nem is értem azokat, akik abban élik ki magukat, hogy folyton-folyvást acsarognak és tépik egymás haját. Sokkal kellemesebb hely lehetne a világ, ha valamivel kevesebb lenne az agresszivitás. De persze ez szerves része az emberiség természetének. Ha pedig valaki vámpírrá válik... nos, mindez akkor sem párolog el nyom nélkül. Sőt, az esetek többségében inkább tovább erősödik. Hiszen a fajtám mégiscsak másokon élősködik. Nem vagyok épp egy szabványos vérszívó, tény és való. Sosem zavart, hogy ezzé váltam. Így legalább valamilyen formában túléltem azt a betegséget. Nem haragszom anyámra, amiért döntést hozott helyettem. Az ő szemei előtt csupán az lebegett, hogy ily módon megóvhat engem a fenyegetően közelítő végzettől. Érthető, hogy nem akart elveszíteni. Én is a poklok poklát éltem meg, mikor visszautasította az ajánlatomat. Persze rákényszeríthettem volna az akaratomat, de... ez számomra sosem volt opció. Szerettem volna, ha örökre velem marad, ám ő nem kért a vámpír-létből. Nehéz volt végignéznem a halálát, de az utolsó pillanatig mellette maradtam. Egyszer sem nézett megvetően rám. Szeretett, annak ellenére, hogy többé már nem voltam boszorkány. Pontosan tudta, hogy mire kérte Katherine-t. Szerintem nem bánta meg, hogy ezt a döntést hozta. Megmentett engem. Magát azonban nem.
Katherine jószerével semmit sem tett azon kívül, hogy átváltoztatott és megtanított az alap dolgokra. Mégis... iszonyatosan nehéz így gondolnom rá. Nekem ő a mama és kész. Nagyon is jól tudom, hogy mi a véleménye erről. Nem örül neki, hogy így szólítom. Nem is egyszer kért már rá, hogy hagyjak fel vele. Én azonban nem vagyok rá képes. Sokat jelent nekem, bár talán még én sem tudnám megmondani, hogy miért van ez így. Ő az egyetlen biztos pont... egy kapocs, ami még mindig a régen eltűnt múlthoz láncol engem. Különben is... mindenki megérdemli, hogy álljon mellette valaki. Még Katherine is. Azt hiszem, az ő helyében én is képtelen lettem volna megőrizni önmagamat. Az ember – esetünkben vámpír – alkalmazkodik, ha nem akar fűbe harapni. Ha pedig egy Klaus kaliberű sötét fickó üldözi a kósza vérivót még szép, hogy bevet minden eszközt, ami csak megtalálható a fiókjában. Nem vagyok naiv... na jó, lehet, hogy mégis. De nem annyira, mint amennyire mások annak képzelnek. Nem idealizálom a mamát. Pontosan tudom, hogy mennyire... gonosz tud lenni. Viszont nekem még nem ártott. Tehát nincs okom haragudni rá. Mindig is szerettem a saját magam módján megítélni másokat. A mama valószínűleg az egész világ szemében olyasféle közellenség, de... én mindig másképp tekintettem rá. Szeretnék segíteni neki. Mondjuk fogalmam sincs rá, hogy igényt tart-e egyáltalán a dologra. Mindegy. A társaságomat nem utasította el és ezt máris pozitív fejleményként képzelem el. Igazság szerint benne volt a pakliban, hogy amint meglát elküld melegebb éghajlatra. Én direkt azért jöttem ebbe a városba, hogy oly sok év után újra találkozhassak vele. Semmi sem garantálta azonban, hogy neki is lesz kedve és ideje szóba állni velem. Örülök, hogy összefutottunk. Mert így történt. Lehet, hogy borzalmasan elszántan álltam neki a mama felkutatásának, de mást nem tettem azon kívül, hogy Mystic Fallsba utaztam. A totális véletlennek köszönhetően keresztezték egymást ismét útjaink. Jól tudom, hogy nem teltek egyszerűen a mögötte álló évek. Másokkal ellentétben én próbálom nem csak a felszínen lévő dolgokat észrevenni. Talán végtelenül ostoba vagyok, ám ez jelenleg egyáltalán nem zavar. Ha nekem kellett volna évszázadokon át azzal szórakoznom, hogy egy szadista rohadékkal a nyomomban próbálok az élők sorában maradni... hát... Ki tudja? A végén akár még rosszabbá is válhattam volna. Persze valószínűleg a mama is dönthetett volna másképp, próbálhatott volna más úton járni... De ki vagyok én, hogy megpróbálhassam ezt megszabni neki? Hirtelen rázizzenek, hogy már megint nagyon elkalandoztak a gondolataim. Némi késéssel jut el a tudatomig, hogy a mama ismét beszélni kezdett. Basszus... remélem nem maradtam le semmi lényegesről! Az nagyon kínos lenne. Meg aztán... amúgy is kíváncsi vagyok a mondandójára. Még akkor is, ha vannak bizonyos vitás kérdések, amelyekkel kapcsolatban valószínűleg sosem lesz közös nevezőnk.
- Jó, rendben van – kezdek bólogatni kelletlenül. - Ha az erő nem is minden, de azért számít... valamennyit. Nem tudom... engem sosem vonzott a hajszolása – rántom meg a vállamat hirtelen. – Tökéletesen boldogan lehet élni úgy is, hogy a vámpír nem keresi a konfliktust. Persze neked mindenképpen meg kell oldanod ezt az egész Klaus-ügyet, különben sosem élhetsz majd békében. De miért nem elég a szabadságot? Miért kell rögtön olyasvalami, amivel te szoríthatod őt sarokba? Ez olyan, mintha mindenáron vissza akarnál vágni neki. Pedig szerintem ha egyszer sikerülne valamiféle... megegyezésre jutni, onnantól fogva nem kellene feszegetned a dolgot. Bár megértem, hogy miért szeretnél revánsot venni rajta. Azt azonban megtanultam, méghozzá nagyon is jól, hogy a bosszú a létező legrosszabb tanácsadó. Mondjuk nem hiszem, hogy erről pont itt és most kellene kiselőadást tartanom neked – eltűnődök, majd legyintek. - Mindegy is. Tudod, hogy bármi lesz is, én száz százalékosan melletted állok. Nem azért ruccantam le vidékre, hogy egy rövid beszélgetés után már szedjem is a cókmókomat. Párizs megvár – mosolyodom el. Más valószínűleg el sem tudná képzelni, hogy miért örülök én ennyire Katherine Pierce társaságának. Engem azonban tényleg felvidított a felbukkanása. Most már csak abban reménykedem, hogy ez nem kivételes alkalom volt. Őt ismerve könnyen lehet, hogy megint továbbállni készül. Vagy... tudom is én... nem tolerálja tovább a hülyeségem. Nem szándékozom megváltozni, de tény és való, hogy mások szerint talán szükség lenne rá. Épp elégszer kaptam el sokatmondó pillantásokat és hallottam meg gúnnyal teli suttogásokat. Nem értenek meg, tehát a szemükben bolond vagyok. Pedig én egyszerűen csak élvezem az életem és szórakozom. Mert mi mást kellene tennem? Ez így jó. Nekem legalábbis ez a tökéletes rendszer. Arról már nem tehetek, hogy egyesek túlságosan szűk látókörűek. Van ilyen.
Múlnak a percek. Üldögélünk a padon. Néha beszélgetünk, néha viszont... mindketten csak merengünk. Oda-odapillantok rá. Nem különösebben nehéz rájönnöm, hogy most valami más is nyomasztja a sarkában lihegő ősi hibrid mellett. Kíváncsi vagyok, vajon kész-e megosztani velem is az ezzel kapcsolatos gondolatait. Remélem, hogy nem csak valami bosszantó dologként tekint rám. Elismerem, hogy néha tudok az is lenni, de most nem ez a szándékom. Mármint... őt se véletlenül, se előre eltervezetten nem szeretném az őrületbe kergetni. Mondjuk ez sosem szokásom. Arról már igazán nem én tehetek, hogy egyesek képtelenek értékelni a stílusomat. Az ő bajuk. Én sosem idomítottam magam semmiféle etikai rendszerhez vagy normához. Úgy élek, ahogy szeretnék. Mindig is ezt tettem. Túlságosan hamar megunnám az öröklétet, ha mindenféle kötöttségeket kellene elviselnem. Mikor szóba kerül a szerelem téma ismét csak elgondolkodom. Persze logikus, amit a mama mond. Azt hiszem, ha találkoznék egy halandóval, aki olyan mélyen megérintene... nagyon nehéz lenne hagyni, hogy a rohamosan múló idő elvegye őt tőlem. De mégis... sosem kényszeríteném rá másra az akaratomat csak azért, hogy nekem jobb legyen. Azt meg ki tudja, hogy ő akarna-e ilyesfajta létet. Engem nem zavar, hogy vámpírrá lettem. Tényleg nem. Ha nem történt volna meg a dolog, már régen elporladtam volna. A halál meg biztos sokkal unalmasabb, mint utazni és világot látni. Szóval jól jártam.
- Lehet, hogy én is – suttogom magam elé. - De van egy részem, ami reméli, hogy sosem kényszerülök ilyen választásra. Amíg nem történik meg, tényleg feleslegesen aggasztom magam ilyen gondolatokkal. – Percekig csak tűnődve figyelem, ahogy fel és alá járkál. Végül ismét visszaül mellém a padra. - Még sosem láttalak ilyennek. Vagyis... az a férfi biztos fontos neked. Azok alapján, amit elmondtál... tényleg nem vagy könnyű helyzetben. De mikor voltál? Nos... én nem tervezem elmenni a városból. Egyelőre legalábbis nem. Vagyis tudod, hogy hol találhatsz meg – mosolygom rá – Biztos vagyok benne, hogy sikerül majd valahogyan lerendezned ezt az ügyet. Ajánlanám a segítségemet, csakhogy... szerelmi-ügyekben nem vagyok éppen szakértőnek mondható – húzom el a számat. - Nem haragszom. Ami azt illeti, nekem sem ártana vadásznom egy kicsit. Még úgysem néztem meg magamnak az itteni erdőt. – Na igen, kezdhetnek reszketni az állatok. - Remélem mielőbb sor kerül a következő találkozónkra és akkor... nos... jó lenne, ha be tudnál számolni némi pozitív fejleményről. – Figyelem, ahogy célba veszi az egyik közeli kávézót, majd én is felállok a padról és az ellenkező irányba indulok. Talán tényleg nem fog megártani, ha végre megismerem egy kicsit Mystic Fallst. Csak miatta jöttem ide, de most nincs kedvem megint szedni a cókmókomat és odébb költözni néhány várossal valami mondvacsinált ok miatt. Akár maradhatok is.
Játék vége!

Sosem fogom megérteni, hogy egy vámpír miért állatok vérét issza és nem emberekét. Ez a természet rendje, akkor is, ha valakinek nem tetszik. Mióta vámpír vagyok, egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy állatok vérét igyam. Nem csak azért, mert az emberek vére sokkal táplálóbb, sokkal több energiát ad és emellett még az íze is sokkal jobb, hanem azért is, mert… vámpír vagyok és számomra ez a normális. Nem mondom, hogy sosem kóstoltam meg az erdőben lakó állatok vérét, mert megkóstoltam, de pusztán csak kíváncsiságból. Ez az egész „jó vagyok és nem olyan, mint a többi vérszívó” dolog nekem valahogy nem jön be. Nagyon nem. Nem értem Stefant sem… ha egyszer alig bírja ki, hogy ne emberek vérét igya, akkor miért erőlteti a „diétát”? Értem én, hogy nem tud leállni… na de mindent meg lehet tanulni, az egész csak idő és persze türelem kérdése. Addig pedig, még tanulja az önkontrollt, ott van neki a drága barátnője, Elena, vagy a bátyja, Damon, sőt… még Lexitől is kérhet segítséget, aki ki tudja, milyen csoda folytán, de életben van. És akkor még nem említettem a másik szőkét, Caroline-t, aki szintén a nyakát törné az ifjabb Salvatore fivérért. Mi értelme van ennek a sok-sok barátnak, szövetségesnek, vagy… akárminek, hiszen így sincsen segítség, ha kellene, hogy legyen.
Ezért szeretek egyedül dolgozni, vagy esetleg olyanokkal, akiket megzsarolok, mert tudom, hogy annak a szerencsétlennek nincs más választása, akit éppen szerzek magam mellé. A sok idiótán kívül, akiket megigézek pedig az egyetlen, akiben bízom az saját magam. Vagy talán még Elijah… bár… benne bízhatnék, ha adnék okot arra, hogy ő is megbízzon bennem. Ha van még olyan ok, amivel megmutathatom neki, hogy ő igenis fontos nekem és nem egy azok közül a szerencsétlenek közül, akiket kihasználok, majd jobb esetben végzek velük, rosszabb esetben életben hagyom őket, de akkor az egész életük rettegéssé alakul. Elég egy rossz szó, ami talán számukra jelentéktelennek is tűnik, de a létezésükbe kerülhet.
- Azért… elég sokat számít, hogy kinek mennyi Ereje van. Mármint… oké, nem minden. De gondolj bele, ha erősebb lennék, mint Klaus… már rég nem kellene előle menekülnöm. Talán… ő menekülne előlem. Ha lenne valamim ellene… mit meg nem adnék valami olyanért, amiért cserébe visszakaphatnám a szabadságom! Ami… Klaus életét fenyegethetné. – már a puszta gondolat, hogy visszanyerhetném a szabadságom, mosolyt csal az arcomra. Ó, mit meg nem adnék azért, hogy végre a nélkül sétálhassak az utcán, hogy ne azon aggódjak, vajon nem támad-e meg az Ősi hibrid. Egy olyan ember, vagy vámpír… sőt, akármilyen teremtmény, aki egész életében szabadon élt és nem rettegésben, el sem tudja képzelni, mennyit jelent a szabadság. Csupán ennyire vágyom már kerek ötszáz éve… szabadságra. És még mindig nem kaptam meg. A legrosszabb és legironikusabb az egészben pedig az, ami miatt menekülnöm kell. Azért, mert ötszáz évvel ezelőtt nem hagytam, hogy egy hülye rituálé miatt feláldozzanak egy oltáron, hanem mentettem az irhám és elszöktem. Az életemet mentettem és… mentem az óta is. Néha-néha belegondolok, hogy mennyivel könnyebb lett volna akkor meghalni… elengedni mindent és magam mögött hagyni a világot. Feladni. Lehet, hogy visszatérhettem volna emberként – hiszen Elijah mire addigra már szerzett egy italt, ami elvileg visszahozza a holtat a halálból – és akkor ugyan rövid, de boldog és biztonságos életet élhettem volna. Talán. De talán Klaus rájött volna, hogy az én vérem az, ami szükséges a hibridek átváltozásának sikeres befejezéséhez és életem végéig a véremet csapolta volna. Ezt már soha nem fogom megtudni, de ha választhatnék, sem csinálnám másképp. Csupán érdekel, hogy alakult volna, ha…
Ahogy Cassie, én is elmerülök a gondolataim között, és ha őszinte akarok lenni, fogalmam sincs, hogy miről van szó. A sok mellébeszélés mindkettőnk részéről és a sok merengés, mikor a gondolatainkba mélyedve pislogtunk az ürességbe ide vezetett. Összezavarodtam. Bár… ha Cassie-vel beszélgettem, ez mindig is így volt. Ő valahogy mindig… elgondolkodtat, amit nem tudok eldönteni, hogy jó vagy rossz dolog-e.
- Én élnék a lehetőséggel. – száz százalékig biztos vagyok benne, hogy ha ember lenne az, akibe beleszeretnék, átváltoztatnám vámpírrá. Nem csak azért, mert önző vagyok és véleményem szerint voltam már eleget egyedül, hanem mert… egyszerűen nem bírnám nézni, ahogyan elveszítem. Volt már rá példa, hogy akit szerettem, csak úgy… kicsúszott a kezeim közül. Amikor Klaus lemészárolta a családomat. Az borzalmas volt, nem kívánom még a legrosszabb ellenségemnek sem. Biztos vagyok benne, hogy nem tudnám újra végignézni valaki olyannak a halálát, akit szeretek.
- Bocsi. Csak… mindig ideges leszek, ha Róla van szó. Félek is, azt hiszem. Pedig világ életemben csak egy valakitől féltem és az Klaus. – gyorsan helyet foglalok a padon Cassie mellett és érdeklődve hallgatom mondanivalóját. A tény az tény. Sosem voltam otthon ebben az egész… szerelem (?) témában. Ha lehetőségem adódott, azt mindig elrontottam, habár nem mindig a saját hibám miatt. Sokszor csak… ott kellett hagynom csapot papot Klaus miatt. Minden Klaus miatt történt.
- Igazad van. Először magamban kellene rendeznem a dolgokat és aztán beszélnem vele. Így is lesz, viszont… ha nem haragszol én most megyek. Vadásznom is kellene már, mert sajognak a szemfogaim, no meg… át kell gondolnom a dolgokat magamban. – mosolygok rá bocsánatkérően, amiért máris félbeszakítom a találkozónkat. – Biztosan találkozunk még mostanában. – állok fel és leseprek a ruhámról egy szöszt, majd intek Cassie-nek búcsúzóul. – Tudod… ha kereslek, úgyis megtalállak majd. – kacsintok egyet és végül a közeli kávézó felé veszem az irányt. Talán keresek egy jóképű csapost… vagy vendéget. Tök mindegy, de a lényeg hogy friss vér legyen, egyenesen a vénából, mert az éhség már marja a torkomat is.

szavak: 900 ♢ zene: - ♢ megjegyzés: köszönöm a játékot. (-:

Furcsának lenni igazság szerint nagyon jó dolog. Én legalábbis élvezem, hogy ilyen vagyok. Akkor nem lehet baj az életstílusommal. Nem igaz? Megnéznek maguknak az emberek a hülyeségem miatt... na és aztán? Az ég világon semmi közük sincs hozzám. Ahhoz meg még úgy se, hogy mikor éppen mit csinálok. Vagy éppen... hol kapok kedvet rá, hogy... teszem azt a korlátot használjam csúszdának. Nem vagyok éppen egy átlagvámpír. De van egy olyan érzésem, hogy tízből minimum kilenc ember inkább tenné le mellettem a voksát, mint egy olyan alak mellett, aki csak úgy a puszta hecc kedvéért feltépi a torkukat. A tizedik pedig... hát... mindenhol bukkannak fel néha mazochisták. Nem olyan rövid földi pályafutásom során találkoztam én már igazán különös személyiségekkel is. És mikor különösnek titulálom őket, akkor... szokatlan jóindulatról teszek tanúbizonyságot. Ugyanis...fogalmazhatnék máshogy is. A durva beszéd sosem volt igazán az én... kenyerem. Most vajon ez is egy újabb rossz pont lenne a negatív tulajdonságaimat felsoroló listán? Jó... nem vagyok vámpíros vámpír, de nem hiszem, hogy ez olyan nagy bűn lenne. Ugye nem?
Tényleg örülök, hogy rávettem magam erre az utazásra. Valószínűleg még hónapokig ezen fogok örömködni és dicsérni azt az okos fejemet. Mintha minimum tényleg valami hasznosat tettem volna. Azt hiszem ideje lesz egy kicsit takarékra tenni az öntömjénezést, mert a végén még komoly károk származnak majd a dologból. Teszem azt például végzetes károkat szenved az önértékelésem. Bár... azt hiszem, erre már mondhatjuk azt, hogy késő bánat. Legalábbis van egy olyan sanda gyanúm. Még jó, hogy az esetek többségében nem foglalkozom a külvilággal. Ha mégis elkövetném ezt a hibát, azt hiszem neki is állhatnék a saját síromnak. Bár... nem szeretek ásni. Igazság szerint még sosem csináltam... ásóval legalábbis nem. Talán érdemes lenne kipróbálni. De az fix, hogy nem fekszem a lyukba. Tönkremenne a ruhám és utána órákig moshatnám a hajamat, mire minden föld és mocsok eltűnne belőle.
Halványan éledezni kezd bennem egy lángocska... a gyanú ez, miszerint már megint elkalandoztam. Túlságosan is. Kutakodni kezdek elmém zegzugos folyosóin, hogy ráleljek a helyes ösvényre. A műveletet sikerrel is végrehajtom. Már csak az a kérdés, sikerül-e végig ott maradnom, ahol kell... mert ha megint kicsusszan a fonal vége a kezéből, azt hiszem... a mama igencsak érdekes pillantásokat vethet majd rám. Mondjuk erre már most is megvan a tökéletes oka. Arra azért sikeresen rázizzenek, hogy az univerzum nagy kérdéseire nem pont most kellene megpróbálnom választ találni. Napolom tehát a dolgot és inkább... beszélek tovább. Tény és való... folyamatosan jár a szám.
Az is lehet, hogy olyasmit is kikotyogok, amit jobb lenne megtartani magamnak. Ilyen mondjuk az az információ is, hogy állatok vérén éldegélek már egy ideje. De... ez végül is nem titok. Tehát nem baj, hogy rákérdezett. Meg ha már pletykálnak róla, akkor eleve többen tudják a kelleténél. Nekem meg amúgy sem szokásom hazudni. Annak idején eldöntöttem, hogy én bizony olyan vérszívóvá lényegülök át, aki táplálkozás ürügyén nem vegzál többé embereket. Tökéletesen megfelelnek nekem az ilyen-olyan állatok is. Bár az is biztos, hogy az állatvédők tutira kiakadnának. Meg ha egyszer a természet erői eldöntenék, hogy bosszút állnak rajtam... hűha... ott kő kövön nem maradna.
- Az erő nem minden – jelentem ki igen mély meggyőződéssel. Azt hiszem tőlem szokatlan, hogy ilyen komoly ábrázattal kezdek valamiről beszélni. - Jó, persze azért nem is lényegtelen dolog. Mert általában elég sok mindent meghatároz... de azt hiszem ebbe most nem kell belemennem. Te is tudod, én is tudom. Mindketten tudjuk, hogy a másik tisztában van vele – elhallgatok és hirtelen rádöbbenek, hogy fogalmam sincs róla, miről beszélek. Oké, ez tényleg kínos. Oké... kapcsoljuk össze ezt az érzést a mamával és talán meglesz, hol kezdett megint rakoncátlankodni az a fránya fonal. – Egyébként meg nem szoktam más vámpírokat molesztálni. Szóval nem értem, hogy mire kellene nekem plusz erő. Csak vadászok zaklatnak néha, velük meg még takarékon is sikerült eddig elbánnom. Bár lehet, hogy ez csak azért van így, mert eddig eléggé selejtes példányokkal volt szerencsétlenségem csak megismerkedni – még a vállam is megvonom. - Na mindegy... Az a lényeg, hogy egyelőre jól megvagyok így. Sosem voltam az a kötekedős fajta. Mármint... ha mások kezdik, akkor odakapok, de magamnak általában nem csinálom a bajt – teszem hozzá.
Oké, én tényleg szégyellem magam. Arra meg rátenném a kedvenc könyvgyűjteményemet, hogy a mama épp azért kezdi kínosan érezni magát, mert úgy viselkedik, ahogy... hát igen, egy anyának normális keretek között ildomos volna. Bár erősen kétlem, hogy egy átlagos családban arról folyna a csevej, hogy kétlábú, vagy négylábú legyen-e vacsorára. Mondjuk a történelem során jó párszor előfordultak már a modern társadalmon belül is kannibálok, szóval én még ezt is el tudom képzelni. Ez amúgy iszonyatosan fura... én, a vámpír nem eszik embert... de néhány ember meg... eh... ezen nem is akarok gondolkodni. Még a hideg is kiráz tőle, pedig elvileg én lennék a mumus. Jó, nem bujkálok szekrényekben, se ágyak alatt, de... azt hiszem ennek a logikának mindenki érti a lényegét. Vagy nem.
- Hát nem is tudom... Jó, akkor jogom lehet, hogy van hozzá. Csak éppen nem vagyok biztos benne, hogy ezzel... kész lennék élni is, ha egyszer oda kerülne a dolog – fogalmazom meg a lehető legóvatosabban. - Meg ha egyszer tényleg beleszeretnék valakibe, magamat ismerve... hát igen, ha azt kérné, valószínűleg hagynám elmenni. De olyan jó lenne legalább csak egyszer önzőnek lenni. Tudni, hogy akit szeretsz, az veled marad örökre – kuncogva csóválom meg a fejemet. - Mindegy is... a szerelmi életem egyelőre nemlétezik. Tehát majd a problémáit és a felmerülő gondokat is csak akkor állok neki megoldani és kibogozni a csomókat... meg minden ilyen hülyeség... ha majd egyszer tényleg odajutok. De most foglalkozzunk inkább veled, ha már egyszer belekezdtél... nem úszod ezt meg olyan könnyedén – figyelmeztetem, miközben érdeklődve tanulmányozom, ahogy fel és alá kering előttem. Szédítő látvány, azt meg kell hagyni. - Mama... ülj már le, mielőtt a végén még sikerülne lyukat járnod a földbe. Aztán majd jönnének a vádaskodások, hogy tönkretetted ezt a... ezt a... zöld izét – sikerül definiálnom nagy hirtelenjében a füvet. - Értem én, hogy nem vagy könnyű helyzetben, de a feladás akkor sem opció. Sosem az... Ha pedig tényleg nem tudod még magad sem, hogy mit érzel, akkor... Mondtam már. Fogd magad, ülj le és gondolt át az egészet. Jó alaposan. Tiszta fejjel. Mert ameddig odabent nem raksz rendet, számíts rá, hogy az életed is káosz lesz. Ilyen téren legalábbis mindenképpen. – közlöm megfellebbezhetetlen bizonyossággal. Mintha én olyan okos vámpír lennék ám. Még szigorúan is pislogok mellé, bár... van egy olyan sanda gyanúm, hogy ez nem áll jól nekem. - Hát... én tudom, hogy milyen vagy, mégis szeretlek és bízom benned. Mondjuk a két dolgot nyilván nem lehet összehasonlítani sem, de... Hát ezzel végül is csak azt akartam bebizonyítani, hogy vannak menthetetlenül hülye és naiv vámpírok a világon. Na de amit mondtam, azt megmondtam! Szedd össze magad és találd ki, hogy mit akarsz. Legyen ez az első lépés. Aztán visszatérhetünk rá, hogyan is kellene megkörnyékezni azt az alakot. Most pedig egy pillanatra tegyük félre, hogy valószínűleg nem én vagyok a legmegbízhatóbb tanácsadó... ilyen téren legalábbis nem. Igyekszem segíteni és véleményem szerint ez az, ami leginkább számít. Vagy valamit nagyon benéztem?

Klaus… a menekülés… halál… vér… félelem.
Ez a négy dolog mindig, mindenhol ott van az életemben és akárhányszor azt hiszem hogy már szabad vagyok, biztosan nem üldöz már, mert már régóta nincsenek új információim róla, akkor mindig megjelenik és bumm… a szabadságom puszta gondolata csupán foszlányokká alakul és az életem ismét rémálommá válik… már kereken ötszáz éve rémálom, ha az igazat akarom mondani. Ilyenkor mindig elgondolkodok rajta, hogy helyesen döntöttem-e, mikor megtudtam hogy mit is akar tőlem Klaus pontosan és futni kezdtem, ahogy csak a lábam bírta. Vajon helyes döntés volt? Más mit tett volna a helyemben? Ugyanígy döntött volna vagy akkor és ott feladta volna az életét, mert sejtette hogy ez a malőr nem maradhat megtorlás nélkül és úgy gondolta volna, hogy könnyebb most feladni, mint éveken, évszázadokon át hiába küzdeni? Fogalmam sincs és akármennyire nem érdekel hogy mit gondolnak mások, vagy éppen mi a véleményük az életemről, erre mindig is kíváncsi lettem volna. Mi lett volna ha… nem én vagyok az az egy szerencsétlen több millió nő közül, akinek a vérére Klaus feni a fogát? Normális, emberi életem lett volna és már rág a föld alatt lennék, az emberiség azt sem tudná ki az a Katerina Petrova? Bár… őt most sem ismerik. Csak azt a lányt ismerik, aki ugyanúgy néz ki, mégis belülről teljesen más, a fél évezred alatt amit meneküléssel töltött, átformálódott, csak a hosszú, barna haja, az arca és a teste maradt ugyanaz. Minden egyéb dolog egyszerűen… eltűnt, helyébe pedig újak léptek. Veszélyesebb lett. Magabiztosabb. Jobb? Jobb lennék? Nem hiszem. Katherine Pierce-t senki sem képes szeretni. Senki nem képes arra hogy pár hétnél, jobb esetben pár hónapnál több időt töltsön vele, mert megbízhatatlan. Azonban Katerina… ártatlan – legalábbis külsőleg biztosan – és…. egyszerűen jó. Képes lennék még ennyi év után ugyanaz a lány lenni, aki húsz évesen voltam? Képes lennék félretenni a hírnevet, azt hogy az emberek félnek tőlem, ugyanakkor vágynak rám és lehetséges hogy az életemet is csak azért, hogy egy rövid ideig boldog legyek? Nem tudom. Tényleg nem. De a legfontosabb kérdés… mi lenne ha az elmúlt ötszáz évben nem üldözött volna Klaus?
Halott lennék, minden bizonnyal. Bármennyire is szeretek élni és vámpír lenni, el kell ismernem hogy vágyom a boldog életre, ahol nincs Klaus, nincsenek gondok, csak én és… Elijah? Ő lenne az, aki mellett képes lennék leélni az életemet és boldog lennék? Vagy talán a megfelelőbb kérdés, ő lenne az, aki nélkül nem tudnék élni? Lehetséges. De az is meglehet, hogy nem.
Ha nem lennék vámpír és nem menekültem volna, valószínűleg lett volna családom. Férjem, akihez nem szeretetből, hanem a szüleim kényszerítése miatt mentem volna hozzá. Ezt sosem akartam. Egyszerűen képtelenségnek tartom, hogy valaki egy olyan férfi mellett élje le az életét, akit még csak nem is szeret. Az emberek akkor… furák voltak. Azt hiszem ez a legjobb szó erre. Az emberi élet nagyon-nagyon rövid és ők ezt elpazarolták. Kényszerítették a gyermekeiket, ahogyan őket is tették, mikor fiatalok voltak. Azt a kis boldogságot, ami mindenkinek kijár, még azt is megfosztották egymástól. Mindig is tudtam, hogy ez az élet nem nekem való. Nem akartam azért gyereket szülni, mert muszáj. Mert kell valaki, aki továbbviszi a családot. Azért akartam gyermeket, hogy boldoggá tegyem a párom. Nem érdekes hogy végül nem így lett, hanem véletlenül estem teherbe. Akkor sem kényszer volt.
Különben is... nem mindig a minőség a lényeg – rángat vissza Cassie hangja a valóságba, mire mosolyra késztetem a számat, ugyanis fogalma sincs, most éppen miről beszél. Bár nem vagyok olyan, mint ő, hogy órákon át tudok beszélni ugyanarról a dologról, legalábbis nem hangosan, de magamban szinte bármeddig el tudok rágódni egy dolgon, ha az valójában érdekel. Ahogy folytatja a mondanivalóját ráébredek, hogy most a vadászatról beszél, mire rosszallóan ingatni kezdem a fejem és meglepődötten veszem észre, hogy Cassie… szégyelli magát?! Az igaz, hogy valami ilyesmit akartam kiváltani belőle, de sosem gondoltam, hogy ez sikerülhet. A végén még tényleg úgy fogom érezni, mintha én lennék a „mami”. De tényleg… mit művelek?! Próbálok kedves lenni, nevetek, tanácsokat adok, leszidom… és még csodálkozok, hogy miért kedvel? De mégis… hogy legyek szívtelen valakivel, aki mamának szólít? Ezzel mindig olyan érzést vált ki belőlem, mintha a saját gyermekemmel beszélnék és tudom hogy nem lenne szabad ezt képzelnem, sőt eszembe se kellene hogy jusson ilyen dolog, mégis… megnyugtató.
- Végül is… ahogy szeretnéd, csak gondoltam azért könnyebb lenne ha erősebb lennél. – vonom meg a vállam, mintha cseppet sem érdekelne, de valójában mindig idegesített ha valamelyik vámpír nem emberi vért iszik. Nem tudom miért… talán azért, mert ezt mindig is a gyengeség jelének tartottam, pedig mindenki tisztában van vele, hogy mi, vámpírok nem vagyunk gyengék.
A következő monológját figyelmen kívül hagyom. Bár be kell hogy valljam, valahol jól esik hogy valaki önszántából segíteni akar nekem, de sokkal inkább távol áll tőlem. Sosem akartam hogy valaki önszántából áldozz fel magát értem. Nem akartam hogy az emberek szánalomból segítsenek a nőn, aki egész életén keresztül menekült. A szánalom nem az én stílusom. Majd ha én akarom hogy valaki feláldozza az életét értem, az meg fogja tenni, ha kérem. Vagy parancsolom. Részletkérdés.
Idegesen pattanok fel a padról, ahol eddig nyugodtan ültünk és kis körökben kezdek járkálni oda-vissza, amivel valószínűleg mindenkit az őrületbe kergetek, de nem számít. Miért érdekelne más? Ideges vagyok, feszült és valahogy le kell vezetnem, ugyanis éppen annyira esik jól Elijah-ról beszélni Cassienek, mint amennyire megrémülök tőle és mint amennyire feszélyez, ugyanis nem vagyok hozzászokva az efféle társalgáshoz. Azt sem tudom, mikor beszéltem meg utoljára valakivel az érzéseimet.
- Miért ne lenne hozzá jogod? – állok meg egy pillanatra, tekintetemmel Cassiet fürkészem, a szemöldököm pedig a magasba szalad. Érdekes gondolat. – Szerintem… ha úgy érzed ő kell neked és ő is így érez… hosszútávon csak jót tennél mindkettőtöknek. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy akkor van értelme a dolognak. – fejtem ki röviden véleményem a dologról, majd folytatom a fel-alá járkálást.
- Valamit biztosan érzek iránta. De nem tudom hogy ez a valami az-e, aminek lennie kellene. Próbáltam már ezen gondolkodni, de a helyzet az, hogy már én sem bízok meg teljesen saját magamban. Akkor tőle hogy várhatnám el ezt? – teszem fel a kérdést, amit már én magam is annyiszor hallottam mások szájából. Hogyan bízzanak meg bennem, mikor mindenki tudja, milyen vagyok? Jó kérdés. Még sosem sikerült rá választ kerítenem.

szavak: 1033 ♢ zene: - ♢ megjegyzés: remélem nem béna :$

Igazság szerint két lehetőséget látok. Vagy nagyon empatikus személyiség vagyok, vagy egy megveszekedett marha. Tényleg semmi okom nincs rá, hogy kedveljem a mamát. Semmi különlegeset nem tett... szó nélkül eltűnt, valamivel azután, hogy vámpírrá változtatott. Sosem volt igazán komoly része az életemnek. De... engem ez az apró tény valamiért sosem zavart igazán. Katherine kötődik az életemhez... méghozzá egy olyan részéhez, ami már régen a múlt ködébe veszett. Nem tagadom, hogy hiányzik a boszorkány létem. Szeretek vámpír lenni és imádom, hogy még mindig élhetek... sok olyan dolgot láthatok, amit korábban nem... és amire máshogy esélyem sem lehetett volna. Viszont még mindig jól emlékszem rá, hogy milyen sokkot éltem át az átváltozás után. Egyszerre mindent elveszítettem, ami én voltam... ami hittem, hogy jellemez engem. A kapcsolatot, mely a természethez fűzött... mely minden máshoz fűzött egyszerűen csak... eltépték. Igyekeztem túlélni és továbblépni. Megkaptam a lehetőséget. Soha, egyetlen pillanatig sem haragudtam az édesanyámra, amiért az átváltoztatásomra kérte Katherine-t. És iránta sem voltak ilyesféle... negatív érzéseim. Lehet, hogy nagy megrázkódtatás volt, de hozzá kellett szoknom. Tudtam, hogy hozzá kell szoknom és végül sikerült is. Katherine eltűnt... persze mindig tudtam, hogy ez lesz a vége. Hiszen neki tovább kellett menekülnie Klaus elől. Én pedig... én ott maradtam édesanyámmal. Képtelen voltam magára hagyni, pedig jól tudtam, hogy a vége nagyon fájdalmas lesz majd. A szemeim előtt élte le az életét. Megtettem mindent, hogy segíthessek... hogy könnyebbé tehessem a napjait. Bevallom őszintén még azt is felajánlottam, hogy átváltoztatom, de visszautasította és pedig tiszteletben tartottam a döntését. Bár nehéz volt. Nagyon is.
Nem volt túl sok lehetőségem rá, hogy igazán megismerjem Katherine-t. Mégis... úgy érzem, hogy sikerült kiismernem. Lehet, hogy ezzel csak önmagamat áltatom? Az sem kizárt, hogy a kötődés csakis azért jött létre, mert ő az egyetlen, aki a múltamból... megmaradt? Minden más eltűnt, régen porrá vált, de a mama... ő még mindig itt van. Lehet, hogy nem volt rá semmi különösebb okom, de... én mégis így érzem. Talán vannak dolgok, amiket nem is fontos logikusan megmagyarázni. Nekem legalábbis biztosan... mások viszont... hát igen, volt már szerencsém tapasztalni, hogy egészen egyedi a látásmódom és a véleményem. Mondjuk nem bánom. Kicsit sem.
Nagyon örülök ennek a találkozónak. Tényleg hiányzott már a mama és tekintve, hogy egyedül miatta jöttem Mystic Fallsba... nos, nagyon boldog vagyok, hogy kiderült, nem feleslegesen tettem meg ezt az utat. Bár nem vagyok az a fajta, aki mindenen felidegesíti magát, azt hiszem... igencsak csalódott lettem volna, ha nem sikerül összefutnom vele. Sosem voltam az a fajta vámpír, aki az okokkal törődik. Tudom, hogy én mit érzek és mit gondolok... ez pedig éppen elég. Nem is kell más... Senki véleményére nem vagyok kíváncsi. Én sem osztogatok tanácsokat.
- A pletykáknak mindig van alapja – bólintok. - Ez igaz. Nagyon is az. De én ennek ellenére jobb szeretem saját magam eldönteni... na meg főképp megítélni, hogy miről éppen milyen véleménnyel rendelkezek. Amúgy sem voltam soha az a pletykás vámpír. Bár sokan nyilván más véleményen vannak, csak mert általában nagyon sokat szoktam beszélni – húzom el a számat. – Tudom, hogy soknak van alapja, de ez sosem érdekelt igazán. Olyan vagy, amilyen... számomra ezek a dolgok sosem voltak lényegesek. Mármint... azt biztosan nem fogják megváltoztatni, hogy hogyan viszonyulok hozzád. – Eltűnődve nézek rá. - Lehet, hogy már elfelejtetted, ki vagy. Mármint... én csakis saját magamból tudok kiindulni, de... Azt hiszem, ha a te helyedben lettem volna... nekem sem az lett volna az elsődleges, hogy megmaradjak annak, aki vagyok, hanem... a túlélés. Ez pedig gyakran áldozatokkal jár. Ha meg valaki nagyon sokáig hazudik, a végén... képessé válik rá, hogy elhiggye a saját hazugságait is. A valóság nagyon könnyen összemosódhat... nos... minden mással – jegyzem meg.
Azt hiszem én szerencsésnek mondhatom magam. Az évszázadok alatt édesanyám halála volt a legtragikusabb dolog, amit át kellett vészelnem. Nyugodt életem van... igaz, hogy nem épp csendes, hiszen mindig megtalálom a módját, hogy elszórakoztassam magam és... hát mit tagadjam? Néha még bajba is sodrom magamat. De ezek nem komoly esetek. Attól igazán távol állnak. Egyik megoldása sem okoz nehézséget... csak arra jók, hogy... ne legyen olyan unalmassá az élet. Nem volt rá okom, hogy... komolyabban megváltozzak. Igen... szerencsés vagyok.
De volt már, hogy elgondolkodtam a lehetőségeken, és... hát egyik variáció sem nyerte el a tetszésemet. Sok dolgot láttam az elmúlt évszázadok során. Nagyon jól tudom, hogy az embereket mennyire... meg tudják változtatni a külső körülmények. Talán a mama már tényleg ilyen... talán rég eltűnt minden, ami... azelőtt volt... Viszont az az igazság, hogy engem még ez sem zavar. Nem kell rá ok, hogy kedveljem. Sosem kellett. Ez nem fog változni.
- Persze nem a menekülés részére – igyekszem némileg pontosítani korábbi szavaimat. - Hanem... hát más dolgokra. Mert lehet, hogy nagyon nehéz életed volt... mert azt nyilván nem lehet könnyűnek titulálni, hogy egy őrült hülye fél évezrede hajkurászik, de... Éppen ezért... emiatt... megkeményedtél. Sok olyasmit túléltél, amit mások... képtelenek lettek volna átvészelni. És nem azt mondom, hogy ez jó dolog, de bizonyos körülmények között kétségtelenül hasznos. Meg aztán... képes vagy akárkit az ujjaid köré csavarni, sokan erről is csak álmodozhatnak – mutatok rá. - Sokan pedig tényleg csak a felszínt látják. Az a helyzet, hogy a többségnek az elég is. Mondjuk... sosem értettem ezt a fajta hozzáállást – jegyzem meg és még a számat is elhúzom nemtetszésem jelenként. - Sok fontos dolog van, ami szemmel nem látható. De úgy tűnik, ezekkel csak rendkívül kevesen foglalkoznak. Részben ezért nem érdekelt soha, hogy mit gondolnak rólam mások. Úgy élek, ahogyan kedvem tartja... lehet, hogy ezért egyesek furcsán néznek rám, de hát... ez van.
Ha nem lenne ilyen jó a rejtőzködésben, már régen meghalt volna. Nem tudom, hogy nekem összejött volna-e a dolog... Hát... mivel az életem lett volna a tét nyilván megerőltetem magam, de... Igen, mindeközben biztosan sikerült volna elveszítenem azt, ami pedig a legfontosabb... önmagamat. Sosem volt rá okom, hogy fontolgatni kezdjem az érzéseim kikapcsolását. De azt hiszem akkor sem tettem volna meg, ha történt volna valami, ami... indokolttá tette volna. Még ha szenvedni is kell... hát inkább szenvedek, de köszönöm szépen, akkor is én akarok dönteni. Meg akarok maradni annak, aki mindig is voltam. Mert azért a vámpírrá válás olyan gyökeresen nem változtatott meg.
Sejtettem, hogy nem lesz elragadtatva az étrendemtől. Mégis... egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy letagadjam előtte a dolgot. Általában csak olyankor szoktam hazudni, ha nagyon muszáj... például az emberek elől eltitkolom, hogy én nem vagyok az már jó ideje. De neki... nos, a mamának miért is kellene hazudnom?
- Igaz, nem a legjobbak, de... már hozzászoktam. Különben is... nem mindig a minőség a lényeg – vonom meg a vállam, miközben kissé... szégyenlősen pislogok rá. Valamiért tényleg úgy érzem magam, mint egy gyerek aki épp rossz fát tett a tűzre. - Nem tudom, miért alakultak így a dolgok, de... Jól elvagyok. Lehet, hogy kiválogathatnám a gonosz embereket... mert tény és való, hogy vannak, akik megérdemlik, hogy... a lehető legrosszabb sors jusson részükül, de... Hát... majd átgondolom.
Nekem megfelelnek az állatok... jó, nem lehet összehasonítani a kettőt, de nem hiszem, hogy lenne értelme visszatérni az emberekre. Nem is vártam, hogy ezzel kapcsolatban a mama megért majd. Az az igazság, hogy... egyszerűen csak jól érzem magam így. Nem szívesen bántok másokat. Még azokat sem, akik pedig... talán rászolgáltak, hogy a kínok-kínját kelljen kiállniuk. Az életszemléletem nem igazán fér össze a természetemmel. Hm... hát igen... azt hiszem, igencsak ellentmondásos személyiség vagyok. Szép kis ellentmondás. Gyönyörű.
Az ajánlatot teljesen komolyan gondolom. Tudom, hogy addig jó nekem, amíg nem dühítem fel Klaust, de ha egyszer úgy alakul... mindenképpen meg fogom tenni. Sosem voltam az a fajta, aki elfut a kihívások elől. Igazság szerint inkább a túl nagy kockázatvállalás jellemző rám. Egyszer talán majd megütöm emiatt a bokám.
- Igen... de... azért nem csak úgy mondtam, amit mondtam – jelentem ki magabiztosan. - Ha egyszer úgy alakulnak majd a dolgok... én itt leszek. Sosem riasztott vissza igazán a veszély. Annyira legalábbis semmiképp sem, mint másokat. Lehet, hogy ezért tartanak sokan bolondnak.
A másik ok pedig nyilván az, hogy általában... be nem áll a szám.
Ez az egész pasi téma kényelmetlen. Bár... jól esik, hogy végre van valaki, akivel ilyesmiről is beszélgethetek. Valahol abban is biztos vagyok, hogy a mamának is meg kell erőltetnie magát. Tudom... jól tudom, hogy tőle még távolabb állnak az ilyen társalgások, mint tőlem. Hm... tehát akkor ez mindkettőnk számára új helyzet.
- Nem tudom. Lehet. Bár azt hiszem azt észrevettem volna, ha... valahol szembejött volna a nagy ő. Talán ember lesz majd – vonom meg a vállam. - De... vajon lenne rá jogom, hogy belerángassam a mi életünkbe? – kérdezem. - Alapvetően hozzá vagyok szokva, hogy mindenki hülyének néz. Mondjuk nem zavar igazán, mert... én ilyen vagyok. Megjátszhatnám magamat. Mindig tudom, hogy mikor éppen milyen viselkedés lenne az elvárt, csakhogy... nem érdekel a dolog. Önmagam vagyok és az is maradok. Így érzem jól magamat és ha valaki ezt nem fogadja el, az az ő baja.
Érdeklődve hallgatom a beszámolóját. Hát.. nem unatkozott, az biztos.
- Kollal? Hát igen... mostanában egyre több pletykát hallani arról a családról bizonyos körökben, már ha tudja a vámpír, hogy mire figyeljen. De... úgy nagy általánosságban semmit sem tudok róla. Kicsit furcsa azért, hogy pont annak az öccse, aki... hát... tönkretette az életedet – állapítom meg. - És most a másik testvére? Hát... – megcsóválom a fejem. - Megmondom őszintén, hogy én nem értek az ilyen dolgokhoz. Lényegében... egyetlen komolyabb vagy normálisabb kapcsolatom sem volt még. Viszont... ha te tényleg érzel eziránt az Elijah iránt valamit, akkor nem kellene feladnod. Bár fontos lenne, hogy először magadban rendezd le a dolgokat. Ha nem hiszel önmagadban, akkor azt sem várhatod el, hogy ő megbízzon benned. Gondold végig még egyszer – javaslom. - És találd ki, hogy mi az igazán fontos. Tényleg őt akarod? Vagy csak azt szeretnéd, hogy általa végre véget érhessen a menekülésed?

Tényleg nem értem Cassie miért viselkedik velem így és egyáltalán miért kedvel ennyire. Azt kivéve hogy vámpírrá változtattam, vele is ugyanazt csináltam mint a többiekkel akik elbújtattak - vagy akiket megigéztem, hogy bújtassanak el - Klaus elől: semmit. Ugyanúgy egyik napról a másikra tűntem el, ahogy mindig. Nem kerestem sem Cassiet, sem az anyját.
Talán azért szeret ennyire, mert az életét mentettem meg? Nem sok volt hátra az életéből, azt biztosan tudom, ezért könyörgött nekem az anyja, hogy változtassam vámpírrá. Boszorkány létére nehéz döntés lehetett a saját lányát ellenséges fajjá változtatnia, de ezek szerint még nehezebb lett volna a másik véglet: elveszíteni őt. Valahol mélyen megértem. Nekem is a világ legszörnyűbb érzése volt, mikor elvették tőlem a lányom. Hiába voltam fiatal, hiába született házasságon kívül, hiába nem szerettem az apját, akkor is az én lányom volt. Nem számított, hogy száműztek miatta a családból, csak az az érzés érdekelt, amit akkor éreztem mikor elszakították tőlem. Mintha a szívemtől fosztottak volna meg, mintha elfogyott volna az oxigén és fuldokoltam volna. Mintha kitépték volna egy részem. Szörnyű volt. Úgy gondolom, egy anyának nincs rosszabb mint végignézni hogy elveszik tőle a gyermekét és tudja, hogy el fogja veszíteni, mégis képtelen akármit tenni.
Próbáltam keresni a lányom, kapcsolatot létrehozni vele, de apám és anyám olyan gondosan intézkedtek az örökbeadással, hogy sehol nem találtam róla egy árva adatot sem, nemhogy a lányom. Még csak azt sem tudom, mi a neve, kikhez kerül vagy egyáltalán boldog, hosszú élete volt-e. Hazudnék, ha azt mondanám hogy nem jut eszembe minden nap. Eszembe jut. De a mondás, miszerint az idő begyógyítja a sebeket, igaznak bizonyul. Már nem fáj annyira a gondolat, hogy elveszítettem, de sosem fog teljesen begyógyulni a sebhely, amit a tőle való elszakítás a belsőmön ejtett.
Még jó hogy erős vagyok. Sokan nem is tudják, mennyire. És most nem fizikai értelemben, hanem lelkileg értem. Természetesen fizikailag is erős vagyok, hisz a vámpírrá válás többek között ezzel is jár, de mit érne az erő, ha lélekben gyenge lennék, mint a harmat? Semmit.
Sosem kapcsoltam még ki az érzelmeimet és nem is tervezem. Ha teszek valamit, azt úgy akarom csinálni, hogy tényleg én döntök és nem valaki, aki úgy néz ki mint én, de belülről teljesen üres. Nem akarok megbánni semmit, amit teszek és ez csak úgy lehetséges, ha érzek. Egész eddigi életem során nem bántam meg semmit és mindig mindent okkal tettem. Talán egy dolog van, amit másképp csinálnék. Nem kezdenék el beleszeretni Klausba. Akkor minden máshogyan alakult volna. Talán nem maradtam volna tovább mint ahogy terveztem Angliában és talán nem lett volna esélye rá, hogy feláldozzon Teliholdkor. Talán nem kellett volna menekülnöm és eldobnom az életem azért, hogy… éljek. Talán. Talán akkor is így lett volna, nem tudom.
- Tudom. De azok, akik számítanak – bár kevés ilyen van – tudják rólam az igazságot. Bár… ha jobban belegondolok, a pletykáknak alapja van. Lehet, hogy már én sem tudom ki vagyok? – megdöbbenek, mikor a szavak elhagyják a számat, de az Elijah-val való találkozás óta gyötör ez a gondolat, hogy talán már én magam sem tudom, ki vagyok igazából. Katerina, aki ugyan nem ártatlan, de nem is olyan veszélyes, mint Katherine vagy Katherine, akiről már mindenki hallott és bár nem mindenki vallja be, de fél tőle. Tényleg manipulatív, érzéketlen ribanccá váltam vagy mélyen, belül még vannak érzéseim? Vannak. Persze hogy vannak, hiszen nem kapcsoltam ki őket. De vajon ezek helyénvalóak? Tudok még szeretni, vagy az álca már összenőtt azzal, aki valójában voltam, aki lenni szeretnék?
Mosolyogva hallgatom Cassie monológját. Mindig is jellemző volt rá, hogy ha belefog valamibe, képes lenne órákig ugyanarról a dologról beszélni, különböző elméleteket gyártani és csak beszélni, beszélni… Úgy látszik, azóta sem változott, sőt… Ha lehet még inkább ilyen lett, ezért is gondolom hogy biztosan jó könyveket írhat, mert hát ötletei azok vannak bőven.
- Féltékenyek? – meglepetten pislogok, erre még sosem gondoltam. Fogadok hogy senki nem cserélne velem szívesen. Vagy talán mégis…? Elvégre ők csak a felszínt látják, azt hogy mi rejtőzik alatta már nem. El sem tudják képzelni hogy e mögött az álca mögött mennyi sérelem, kín és szenvedés rejtőzik. Ha tudnák, fogadok hogy senki sem cserélne velem. – Lehet, hogy igazad van. Vagyis… ki tudja. Ha igazán ismernének, biztos nem lennének féltékenyek. – megrázom a fejem, nem hiszem hogy bárki szívesen menekülne Klaus elől egy fél évezreden keresztül, aki mégis megtenné az pedig egy bolond. Az az ember képes az egész világot felforgatni csak azért, hogy megtaláljon. Mázli, hogy jó vagyok rejtőzködésben.
- Igazak? – csóválom a fejem. Sosem értettem hogy egy vámpír miért él állatvéren. Ha már vámpír az a dolga, hogy emberekből igyon, a természet erre teremtett minket. Így a helyes. Az állatok megölik az növényeket, az emberek az állatokat, az állatokat pedig mi, vámpírok. Így teljes a körförgás. Hogy minket ki öl meg? Nos, biztos vagyok benne hogy vannak páran, akik saját életüket áldoznák fel azért, hogy vámpírokat öljenek. Biztos vagyok benne, sőt… már én magam is találkoztam legalább két-három tucat ilyen emberrel. – Az egy dolog, hogy ugyanúgy életben tartanak, mint az emberek. De az ízük is rossz és könyörgöm… erre tanítottalak meg anno?! Alapból nem értem azokat, akik állatvért isznak, hiszen mi arra lettünk teremtve, hogy embereket öljünk. De ha ez nem tetszik, arra is van megoldás. Ölhetsz bérgyilkosokat vagy bűnözőket. Akkor… ölsz, de egyszerre mentesz meg sok mindenkit. – szidom le, akárcsak egy anyuka a kislányát. Kezdem érteni, miért hív mamának. Abba kellene hagynom a jópofizást vele, de annyira jól esik ilyen közvetlenül beszélgetni valakivel, aki megért hogy képtelen lennék most itt hagyni. – Szégyent hozol a nevemre. – sóhajtok fáradtan, ujjaimmal pedig lágyan masszírozni kezdem a halántékom. Egy olyan vámpír, akit én teremtettem nem élhet állatok vérén…
- Köszönöm. – felelem mosolyogva az ajánlatára. Jó érzés hogy van aki bármit megtenne értem és nem ítél el. És Cassie még csak nincs is kapcsolatban Klaussal. Isten tudja miért, de valahogy mindig az olyanokat fogom ki, akik rokoni, esetleg baráti kapcsolatban állnak vele. Előbb Elijah, majd Stefan. Most pedig ismét Elijah. Mi ez, ha nem a sors iróniája?! – De valószínűleg igazad van. Tényleg tökéletes öngyilkosság lenne. – húzom el a számat nemtetszésemet kifejezve. Klaus valószínűleg gondolkodás nélkül végezne Cassie-vel már az első alkalommal, amikor megpróbálna kibabrálni vele. És ez nekem miért is lenne jó? Semmiért. Ha Klaus ideges lenne és megtudná hogy ennek a lánynak köze van hozzám csak még idegesebb lenne és még inkább meg akarna ölni.
Szép is így az élet.
- Szerintem jól döntöttél. Majd egyszer talán… – harapom el a mondatot, aminek eredetileg az lett volna a vége, hogy „mutathatnál egy könyvet, amit te írtál”. Hát… még gyakorolni kell ezt a „legyünk kedvesek, mert ez a lány bármit megtenne értem” dolgot. Bár abban sem vagyok biztos, hogy kedves akarok-e lenni még valaha valakivel egyáltalán.
- Szerintem jobban oda kellene figyelned az emberekre is. Azokból azért sokkal több van, mint vámpírokból. Na meg… meddig tart valakiből vámpírt csinálni? – kérdezem vigyorogva, mert előre tudom hogy Cassie nem fogja díjazni ezt az ötletet. De ha a nagy Ő ember lesz… hát csak nem hagyja majd… elpatkolni.
- Húú… Bonyolult a dolog. Pár hónapig együtt voltam Klaus öccsével, Kollal, gondolom hallottál már róla… – bármennyire is fura, de örlük hogy Kollal lezártuk a dolgokat, mert így visszagondolva egyáltalán nem voltunk egymáshoz valóak, sőt… két rossz sosem kreál jó párt, ezt az egy dolgot megtanulhattam volna már az elmúlt pár évszázad alatt.
- Aztán találkoztam Elijah-val. Nem tudom róla meséltem-e neked, ő is Klaus testvére és előle is menekültem, habár így visszagondolva nem hiszem hogy képes lett volna bántani. Na az a helyzet, hogy azt hiszem régebben szerettem. És most hogy újra láttam… mintha megint az a Katerina lehetnék mellette, aki voltam mielőtt megismertelek, bár azt nem tudom hogy ez jó lenne-e vagy rossz. Mindenesetre ő tisztán a tudtomra adta hogy nem akar tőlem semmit, de szerintem inkább az eszére hallgatott, mint a szívére. És érthető, ha így tette… én sem biztos hogy tudnék olyan valakiben bízni, mint én. – vázolom fel pár mondatban a szituációt, bár ahogyan Cassiet ismerem ő mindent tudni akar majd. Múltat, jelent, jövőt.
Nem csodálom hogy Elijah kételkedik bennem. Én sem vagyok benne biztos hogy miért akarok vele lenni. Azért mert szeretem vagy azért mert tudom, Klaus nem bántana ha tudná hogy azzal mekkora fájdalmat okoz a fivérének. Lehet ő akármilyen rossz, üldözhet ő akármennyi embert és lehet hatalma, amekkorát akar de teljesen tisztában van vele, mit jelent a család szó és őket sosem lenne képes bántani. Tudja, hogy akkor teljesen egyedül maradna és ettől fél a legjobban – ahogy én is. Hogy végül mindenki magára hagyja majd és hiába lesz a hatalma, mert az sem ér semmit, ha nincsenek mellette azok akik elfogadják és támogatják őt. Ezért mészárolta le az én családom. Tudta hogy miután Angliából elmenekülök, az lesz az egyetlen hely, ahová hazatérhetek és ha lemészárolja őket totálisan egyedül maradok.
Lám, most itt vagyunk kerek ötszáz évvel később.
És még mindig egyedül vagyok.

Tudtam, tudtam, tudtam! Tudtam, hogy megéri Mystic Fallsba jönni! Persze ez a találkozás lényegében a véletlen műve, de ha nem jövök ide, hát akkor... még kevesebb esély lett volna rá, hogy tényleg megtörténik. Tényleg örülök, hogy végre újra találkozhattam vele. Mások nem értenének meg... ezzel tisztában vagyok. Talán még ő sem érti, hogy tulajdonképpen miért is kedvelem. Az az igazság, hogy ezt igazából én sem tudom. Valószínűleg az is közrejátszik, hogy történetesen tökéletesen el tudom képzelni, hogy a helyében valószínűleg én is ugyanilyenné váltam volna. Elvégre ha ötszáz évig kell menekülni egy pszichopata állat elől... hát, az mindenkiből kihozza a legrosszabbat. Meg aztán az a büdös nagy helyzet, hogy néha nem is kell indok, hogy kedveljünk valakit. Néha csak úgy megtörténnek a dolgok és tényleg tisztában vagyok vele, hogy azért van alapja jó néhány pletykának, de nem érdekel túlságosan. Az ő bajuk... Engem eddig még nem bántott és ez a lényeg. Amúgy sem hiszem, hogy bárkinek is magyarázkodnom kellene azért, mert örülök, hogy látom és nem a szemét akarom kikaparni. Az ég világon senkinek nincs hozzá köze, hogy miért vannak úgy a dolgaim, ahogy... Ha nekem épp kedvelni van kedvem a mamát, hát akkor kedvelni is fogom!
Talán ő maga sem tudja, hogy miért örülök neki ennyire. Elvégre... igaz, hogy vámpírrá változtatott, de ezen kívül nem igazán tett értem semmit. Bár ez is éppen elég... lényeges dolog. Hiszen ha ott és akkor nem teszi meg, már régen a föld alatt lennék. Heteken belül meghaltam volna, sőt... amilyen rossz állapotban voltam, talán már csak napjaim voltam hátra. Anyám kétségbeesésére jól emlékszem... boszorkány volt, mégis... Nem maradt más választása, mint egy vámpírt arra kérni, hogy változtasson át. Nem akart elveszíteni. Ezt megértem. Mindig is megértettem. Viszont nekem végig kellett néznem, ahogy megöregedett és meghalt. Mindvégig mellette voltam és vigyáztam rá. Tiszteletben tartottam az óhaját így... végül elengedtem. Bár iszonyatosan nehéz volt.
Katherine... sosem hívom így, még gondolni is furcsa rá így. Na szóval... a mama viszont még itt van. És valószínűleg senki sem értené az ehhez kapcsolódó gondolatmenetemet, de... számomra akkor is fontos. Kedvelem, törődök vele és ezért az ég világon semmit nem várok cserébe. Bár a legtöbben tényleg megkérdőjeleznék ezt, de valóban ismerem őt. Tisztában vagyok vele, hogy mire számíthatok tőle és mire egyáltalán nem. Vagy ezzel pusztán önmagamat áltatnám? Hm... még az is meglehet. Na de... most itt van a mama és ez a lényeg.
Annyira, de annyira boldog vagyok!
- Hát igen, egy csomó kellemetlen dolgot hallani rólad. A vámpírnak még nem is kell különleges erőfeszítésekkel keresni a veled kapcsolatos negatív információkat, akkor is szembejönnek vele... ha egyáltalán nem akarja – csóválom meg lemondó sóhajjal a fejem. - Szerintem mindenkinek csak azután lenne rá joga, hogy jártassa a száját, miután... nos, miután ők is eltöltöttek ötszáz évet azzal, hogy egy megalomániás pszichopata elől menekültek. Ítélkezni meg rosszallani azt könnyű. De kétlem, hogy mások ne tennének meg mindent a túlélését. Van, hogy a vámpír alkalmazkodik, még kegyetlenebbé válik mint az, aki támadja, vagy elpusztul... Ez is ilyen gyenge elhull, az erős fennmarad dolog – folyok bele lelkesen egy elméletem magyarázásába. – Én személy szerint sosem adtam a pletykákra. Mármint... tudom, hogy milyen vagy. Mindig is tudtam... de nekem aztán az ég világon semmi bajom vele. A te helyedben én... nos, valószínűleg már régen elpatkoltam volna. Lássuk be, azért én nem vagyok az a tipikus túlélő alkat. Egy erdőben is képes vagyok össze-vissza törni magam és csak azért nem vagyok állandóan csupa kék-zöld folt, mert elég gyorsan gyógyulok. Na de szóval... a lényeg, hogy nincs azzal baj, ha kihasználunk minden eszközt, hogy a lehető legtovább életben maradhassunk. Nekem meg nem ártottál, így aztán egyáltalán nem izgat, hogy mit beszélnek mások. Azzal meg sosem törődtem, hogy ez vagy esetleg amaz hogyan vélekedik bizonyos dolgokról – könnyedén megvonom a vállamat. - Iszonyatosan unalmas lenne úgy az élet. Nem is értem... Na de mindegy. Ha ők nem veszik a fáradtságot, hogy megértsenek, akkor én sem fogom. Amúgy sincs rá semmi szükségem – halványan derengeni kezd, hogy nagyon eltértem a témától. Szégyenlősen elmosolyodom és kuncogni kezdek. - Szóval szerintem sokan inkább csak féltékenyek rád. Kreatív vagy... és jó, hogy néha kegyetlen is, de most komolyan... ki nem az, ha rászorul? Azért meg aztán igazán nem hibáztathatnak, hogy életben akarsz maradni – jelentem ki határozottan. - Teljesen és totálisan hülyének lennék nézve, amiért örülök neked. De engem már akkor is hülyének néznek, ha végigmegyek valahol, úgyhogy már régen... hát, igazából sosem érdekelt mások véleménye – magyarázom. Talán össze-vissza beszélek, de hát... ez van. Ez vagyok én. Mondom, ami éppen az eszembe jut. Rendszer valószínűleg nem sok van benne, de hát... az sosem volt az életem fontos része. Minek szorítanám korlátok közé magamat, amikor szabadon élni sokkal szórakoztatóbb?
Sosem zavart igazán, ha mások nem értettek meg.
Az ő bajuk. Én jól érzem magam úgy, ahogy vagyok. És szerény véleményem szerint ez a lényeg. Ez az, ami számít. Tudnék viselkedni... ha akarnék. Mindig tisztában vagyok vele – úgy nagyjából hatvan százalékig biztos is vagyok a dologban -, hogy mit várnak tőlem mások. Egyszerűen csak nem érdekel a dolog. Nem fogok azért idomulni, hogy ne nézzenek rám furcsán. Régen rossz lenne, ha a lelkemre vennék minden alkalmat, mikor bolondnak néznek.
- Tudom, hogy igazából nem vagy az, de ez nem igazán számít – vonom meg a vállamat. - Az igazi már régen meghalt, de te még mindig itt vagy. És ha azt vesszük... ezt a mostani életemet tényleg neked köszönhetem. És tudom, hogy a gondolatmenetemnek az ég világon semmi értelme sincs, de... hát én így gondolom – tudom, hogy nem tetszik neki a dolog, de... szerintem azzal is tisztában van, hogy bármit tesz vagy mond is, én akkor sem szoktatom le magam erről a dologról. Nekem ő a mama és kész. - Igazából nem vagy, de nekem olyan, mintha az lennél – erősítem meg még egyszer a véleményemet. Amikor arról kezd érdeklődni, hogy ugyan valóban áttértem-e az állatok vérére meglepetten pislogok. Van egy olyan érzésem, hogy hasonlóképp érzik magukat azok a gyerekek, akiket rajtakapnak, amint épp valami rossz fát tesznek a tűzre. - Igazak. Jó néhány éve már csak állatok vérén élek – ismerem be végül, mert hát tagadni nem nagyon van értelme. Miért is tagadnám le? Ez az igazság. - Jól elvagyok így... mármint... persze nem ugyanaz a kettő, de így legalább egyszerűbb az egész. Ugyanúgy életben tartanak, mint az emberek. Szerintem felesleges túlbonyolítani a dolgokat. Mondjuk néhány mániákus állatvédő tutira kiakadna, ha rájönnének, hogy mit csinálok. De végül is az emberek is esznek állatokat – vonogatom a vállamat. - Érdekes... hát igen, néha a pletykáknak is van valóságtartalma, ahogy ez a példa mutatja.
Van egy olyan érzésem, hogy nincs elragadtatva ettől a dologtól. De... én nem véletlenül szoktam rá arra, hogy őzek és egyéb négylábúak után mászkálok mindenféle erdőkben. Így legalább még véletlenül sem történhetnek balesetek... és ez a lényeg. Bár... egyesek kétség kívül már azon is kiakadnának, hogy megölöm bambi mamáját, néha pedig egyenesen bambit. A végén majdcsak eljutunk oda, hogy a fanatikus állatvédők valamiféle vámpírvadász ligába tömörülnek. Nyilván nem lennének elragadtatva tőle, hogy a emberbaráti szeretet jegyében inkább a négylábú állományt ritkítom. Hm... különös dolgok ezek. Most akkor találják ki, mi a jobb...
Engem mondjuk még mindig nem izgat mások véleménye.
- Ha segíthetek valamiben, akkor csak szólj – ajánlom fel. - Úgy nagyjából... hát, száz százalékig biztos vagyok benne, hogy Klaust macerálni tökéletes öngyilkossági mód, de... úgyis túl unalmas az életem. És ha már valakiért bajba kell sodornom magam, akkor az te legyél. Szóval, hogy ha bármikor bármiben segíthetek... akkor fogok is – ígérem meg mosolyogva.
Ki tudja... talán még örül is majd neki, hogy valaki önként és dalolva a segítségére lenne. Mert én tényleg megtenném. Lehet, hogy tényleg végtelenül naiv és ostoba vagyok, de... a mama mégiscsak a mama. Remélem, hogy az a sötét fazon előbb vagy utóbb tényleg leakad majd róla. Jó lenne, ha nem zaklatná tovább.
- Érdekel az írás. Néhány évtizede szívesen szórakozom ezzel. És mivel a másik lehetőség, hogy csak úgy tengek-lengek jobbra-balra... hát inkább ennél maradtam. Meg aztán tényleg jó a fantáziám, úgyhogy mindig van miről írnom. Persze a nyilvánosságot kerülni kell, mert nehezen magyaráznám meg, hogy miért nem szokásom öregedni, de már megvan a magam jól bejáratott kis... rendszere. – Lehuppanok mellé a padra. - Ó igen, rengeteget hallottam már erről a helyről. Unatkozni, azt biztosan nem fogok. Pasik? Hát... egyelőre nincs semmi aktuális. Mostanában csak iszonyatosan tapló vámpírokhoz volt szerencsém, a halandókat meg általában kerülni szoktam. Ilyen szempontból legalábbis nem érdekelnek. Ez a vámpír dolog... megbonyolítja az egészet. Mármint... én ez vagyok. Ha már összeszedek valakit, az olyan legyen, aki elől nem kell titkolóznom. Bár lehet, hogy túl nagy elvárásaim vannak – húzom el a számat. - És veled mi a helyzet? – kérdezem mosolyogva. - Van valaki, aki felkeltette az érdeklődésedet?

Rég volt már, hogy valaki ennyire örüljön nekem és az öröme ne megjátszás legyen, mert miközben görcsösen vigyorog csak arra tud gondolni, hogy 'Istenem, csak most ne tekerje ki a nyakam...". Be kell valljam furcsa ezt látni, hogy Cassie így reagál a viszontlátásomra, hiszen belegondolva soha semmit nem tettem vele, csupán vámpírrá változtattam. Bár ez elég nagy lehetőség, hisz végtelen ideje van mindenre. Megnézheti az összes várost, amelyikre csak kíváncsi, megismerheti a kultúrát, a zenét és ő maga is történelmet teremthet, ha úgy akarja. Ha pedig nem, akkor maradhat a háttérben, átlagemberként. És Cassie esetében muszáj hozzátennem, hogy segíthet másokon. Bár sosem láttam még, hogy segítene valakin, de a természetéből kiindulva simán el tudom képzelni róla.
Nem láttam még segíteni valakin... ez butaság. Hisz én voltam talán az az ember, akinek a legtöbbet segített, elbújni Klaus elől. Ez számomra az életemet jelentette és jelenti még most is, bár mára már talán ő is megenyhült egy kicsit és én is másképp állok a meneküléshez. Megszoktam..?
- Igen... nem mindenki van rólam jó véleménnyel, sőt.. A többség úgy állít be, mint egy érzéketlen ribancot, bár... nem mondom hogy nincs rá okuk és azt sem, hogy ennek nem örülök, mert hasznomra válik, hogy a fiatalabb vámpírok már a nevem említésére is képesek összerezzenni, vagy éppen férfiak százai akarnak a bizalmamba férkőzni. Valószínűleg ezért élek még mindig, mert mindez a segítségemre van, mikor Klaus elől menekülök. - persze sok mindenben hátrányomra is vannak az imént felsorolt dolgok. Hisz ha nem figyelek, egy - a sok - olyan személy közül, aki gyűlöl, megvet és hajtja a bosszúvágy, könnyen a vesztemet okozhatja. De több kell pár szánalmas, féltékeny és megalázott teremtménynél ahhoz, hogy végezzenek velem. Sokkal több.
- Igen. De attól még nem én vagyok az igazi anyád, bár próbáltam segíteni neked elsajátítani a vámpírlét néhány előnyét, mikor átváltoztattalak. De ennyi az egész. Nem vagyok a "mamád". Erről jut eszembe... hallottam pletykákat, hogy áttértél az állatok... vérére. Ezek... igazak? - nézek rá ledöbbenve, bár csak a témát akarom elterelni. Az igazság az, hogy Cassiet nem csak azért változtattam át, mert tartoztam a családjának, amiért elszállásolt. Rengeteg más családnak is törleszthettem volna így, mégsem tettem, sőt... általában csak eltűntem egyik napról a másikra, egy hangosan kimondott köszönöm vagy viszlát nélkül. A valódi ok, amiért Cassie itt van, hogy mindig is... kedveltem, akármilyen furán is hangzik és talán irigyeltem is. Neki volt családja, akik engem is befogadtak. Talán arra emlékeztet, milyen életem lehetett volna boldog emberként odahaza, a családom körében Bulgáriában, ha nem esek teherbe házasságon kívül. Talán... soha nem tudtam rájönni, mi az, ami miatt megkedveltem és belefáradtam már, hogy ilyen dolgokon agyaljak. Ha kedvelek valakit érdek nélkül, oktalanul hát kedvelem. Úgysincs sok ilyen ember.
- Hát igen.. én is reméltem, hogy ráun az üldözésemre. De nem így történt. Most viszont... majd adok neki okot, hogy hagyjon békén. - mosolyodok el végre őszintén, ahogy Elijah felé terelődnek a gondolataim. Ha vele lennék, nem csak egy 500 évvel ezelőtt elkezdődött románc teljesedne be, hanem Klaus is megbékélne velem remélhetőleg. A saját fivérének csak nem akar rosszat...
Idegesen mosolygok, mikor arról beszél, mennyire kedvel. Annak ellenére, hogy én is hasonlóan érzek, képtelen lennék kimondani. Sőt.. nem hinném, hogy valaha a szemébe tudnám mondani valakinek, hogy kedvelem. Pláne nem olyan embernek, akit akkor ismertem meg, mikor a legsötétebb korszakomat életem.
- Írsz? Nem is tudtam, hogy érdekel az írás. Már miért ne olvasnák, amit írsz? Ahogy én tudom, elég élénk a fantáziád, szóval... biztos nem unalmasak a műveid. És... örülök, hogy jól vagy. - bólintok egyet csak úgy, automatikusan és hátrébb lépek pár lépést, hogy leüljek a padra. - Ha lelassultak a dolgok, még jó is, hogy idejöttél. Itt nem fogsz unatkozni, hidd el... Sőt, lehet hogy még egy helyes úriembert is kifogsz magadnak. Akarnak itt bőven. Átlagosak, természetfelettiek. Válogass. - kacsintok rá, majd elnevetem magam. Rég beszéltem már ilyen közvetlenül valakivel és jól esik, hogy most megtehetem.
- Apropó pasik... hogy állsz velük?

Valószínűleg akkor sem tudnám levakarni a vigyort a képemről, ha megpróbálkoznék vele. Csakhogy nem is teszek ilyen jellegű kísérleteket. Minek pazarolnám erre az erőmet? Örülök neki, hogy végre valahára megtaláltam a mamát. Jó, nem konkrétan én bukkantam rá, hanem ő jelent meg előttem, de... ez a végeredményt számítva most nem igazán lényeges. A fontos az, hogy itt áll előttem. Jó, nem fogad kitörő örömmel, de nem is számítottam nagy, érzelgős reakcióra és mindenféle könnyes összeborulásra. Ahhoz túlságosan is jól ismerem a mamát. Igaz, hogy minden stiklije ellenére szeretem, de... nem ringatom magam mindenféle illúziókba. Tisztában vagyok vele, hogy milyen vámpír az én mamám. Ennek ellenére nem zavartatom magam... Mármint... jó, oké, megvan az esélye, hogy elküld majd melegebb éghajlatra vagy simán kiadja az utamat, de amíg ez nem történik meg, felesleges is ezen töprengenem. Csak elrontanám vele a viszontlátás örömét. Márpedig én sosem szoktam a saját jókedvemet a földbe döngölni. Hát miféle mazochista növendék lennék, ha ilyesmiben élném ki magam? Na nem... jobb, ha csak a jelennel foglalkozom. Elvégre eddig is mindig hasonlóképp cselekedtem, és igazán komoly bajom még nem lett belőle.
Szóval miután sikerül elkerülnöm a földdel való kellemetlen és nem kívánt találkozást megölelem a mamát. Nem üt le, tehát a lehető legjobban indul a dolog. Sőt, még viszonozza is az ölelést, bár tény... hogy eléggé esetlenül. Ebben semmi meglepő nincsen. A mama sosem volt az a fajta... legalábbis mióta ismerem. Korábban valószínűleg másmilyen volt... csak ugye a hosszas, végeláthatatlan menekülés a végletekig meg tud változtatni bárkit. Őszintén szólva az is meglep, hogy legalább erre a rövid időre magához ölelt ő is... Néhány röpke másodperc... gyorsan vége is szakad. De örülök... általában is igen jó kedélyű vámpír vagyok, ám ilyen vigyoroghatnékom már régen volt.
- Nem számítottam rá – rázom meg mosolyogva a fejem. - Ahhoz túlságosan is jól ismerlek. Vagy – és megvonom a vállam – csak szeretném hinni, hogy ennyire már ismerlek. Bár egyesek ezt már pusztán azért megkérdőjeleznék, mert örülök, hogy látlak, nem pedig mindenféle sérelmeket megtorolni jöttem – talán elszokott már tőle, hogy én tényleg mindig ilyen lány vagyok. Ami a szívemen, az a számon. És őmiatta sem fogom vissza magam. Nem lenne értelme... hiszen valószínűleg ő tudja a világon a legjobban, hogy mennyien gyűlölik. Nem vagyok sem süket, sem vak, sem ostoba. Tisztában vagyok vele, hogy igenis voltak és vannak is megkérdőjelezhető dolgai, csakhogy... engem ezek sosem izgattak túlságosan. Engem eddig sosem bántott, meg... különben is... valamiért mindig is kedveltem. Állítólag túlságosan empatikus személyiség vagyok... mások szerint egy megveszekedett, végtelenül naiv liba... Nos, igazából szerintem egyik jellemzés sem áll hozzám túlságosan közel. Nem is értem, honnan szedik az ötleteiket az emberek. Mert az tény és való, hogy jól ki tudok ismerni másokat, de szerintem ez még nem járt feltétlenül együtt az empátiával. Vagy mégis? - Tudom – kezdek bólogatni, mikor megemlíti, hogy már egy csomószor megkért rá, ne szólítsam mamának. - De azért mégiscsak tőled kaptam ezt a szép, új és igencsak hosszú második étet. Már régen a föld alá kerültem volna, ha nem jelensz meg, az meg nem lenne igazán szórakoztató. Szerintem unalmas lehet a halál, bár még nem volt alkalmam kipróbálni. Nem is igazán tervezem. Persze azt is tudom, hogy csak azért a régi segítségért fizettél így, de ez nem igazán számít – vonom meg a vállam. - Persze... tudom, az én logikámban a világon senki más nem találna értelmet, de hát én már csak ilyen vagyok. – mosolyodom el. Engem tényleg sosem zavar, ha mások hülyének néznek. Kicsit talán tényleg az is vagyok, de hát... mit tehetnék? Ez van... így kell szeretni. Vagy nem. De megváltozni akkor sem fogok.
Alkalmam lett volna már rá bőven. Meg úgy nagyjából még el is tudom képzelni, hogy mások mit tartanak elfogadható viselkedésnek, de... őszintén szólva legfeljebb csak röhögni szoktam a véleményükön. Ha nekik jó úgy, hogy mindenféle idióta szabállyal kötik meg magukat, hát csak csinálják! Az fix, hogy én nem fogom. Az olyan társaság gondolata amúgy sem vonz, ahol moderálnom kell magam... meg szerintük nem vagyok százas.
Jó, talán tényleg nem vagyok. De nekik attól még nincs beleszólási joguk!
- Jaj... Pedig reméltem, hogy egyszer végre már leakad rólad. Kitartó egy dög – húzom el a számat. - Nem is ismerem, de már anélkül is ellenszenves. Azért... örülök, hogy jól vagy – látom rajta, hogy ez a téma még mindig nagyon érzékenyen érinti, ezért nem is feszegetem tovább. - Hát... megpróbálhatom minimalizálni mindkét dolgot... De azt nem ígérhetem, hogy teljesen felhagyok vele – reagálok, mikor arra kér, hogy ne ölelgessem és ne hívjam mamának. - Ahhoz túlságosan is kedvellek. – Örülök, hogy nincs ellenére a jelenlétem. Ezért már tényleg megérte ellátogatni Mystic Fallsba. - Hát... velem nem sok minden történt. Néhány évtizede felcsaptam írónak. Egész sok marhaságot össze tudok hordani és még csak meg sem kell erőltetnem magam. Meglepő módon még olvassák is, amit leírok. Persze bizonyos időközönként cserélni kell az álneveimet, meg hanyagolni a dedikáláshoz hasonló nyilvános megjelenéseket, de... amúgy egész jól elvagyok. Viszont nagyon lelassultak a dolgok – húzom el a számat. - Ez bosszant egy egészen kicsit... de magamat ismerve úgyis teszek majd a dolog ellen.

Elégedettem elmosolyodok, amint látom Cassie arckifejezését megváltozni ahogy megismer engem. Tudtam, hogy örülni fog mikor megtalál, sőt azt a lehetőséget sem zárom ki hogy kizárólag azért jött a városba, hogy engem megtaláljon. Cassie mindig is kedvelt engem, ami valljuk be, nem ritka jelenség, viszont bármennyire is röstellem bevallani, már-már én is kezdtem megkedvelni őt az idő során, amit náluk töltöttem Klaus elől bujkálva.
Talán ez a baj ezekkel az emberekkel, akikkel az alatt az idő alatt ismerkedtem meg, hogy Klaus elől menekültem. Mindig Klaus jut eszembe róluk és hogy mennyire rettegtem... rettegek tőle és ezt ő is pontosan tudja. Egy életen át rettegésben élni és menekülni, majd pár évtized, jobb esetben évszázad után mindent feladni és az ellenség kezébe adni az életed sokkal rosszabb és megalázóbb, mint azonnali halált halni. Ezt Klaus is tudja. Ezért üldöz kerek 500 éve. Várja hogy megtörjek. Nem fogok.
Kicsit hezitálok, nem tudom segítsek-e Cassie-nek megtartani az egyensúlyát vagy egyszerűen csak hagyjam és ha mázlija van talpon marad. Bevallom, mindig rossz voltam az ilyen helyzetekben, a menekülés pedig a maradék emberséget is kiölte belőlem. Már akkor is nehezemre esik kedvesnek lenni, ha éppen az szeretnék lenni, így inkább pár lépéssel hátrébb állok és megvárom, még ő jön oda hozzám. Megölel. Először csak állok és nem tudom kezdjek el nevetni vagy viszonozzam-e. Végül esetlenül átvetem a válla fölött a karom és magamhoz szorítom egy rövid időre. Elvégre legalább... 100 éve nem láttuk egymást. - Azért nem azt vártad hogy sírva egymás nyakába borulunk, ugye? - engedtem el hirtelen és röviden felnevettem. Sosem voltam az a lelkizős fajta. Az igaz barátok, barátságok és a könnyektől fuldokló, egymást ölelő barátnők... ez az én életemből kimaradt és nem is bánom.
Mindezek ellenére jól esik egy kicsit Cassie mellett lenni, mert tudom ő nem ítél el és nem hisz a pletykáknak - bár a többségük igaz, de akkor is... jól esik, hogy csak azt hiszi el rólam, amit a saját számból hall. Látszik hogy én tanítottam... ha nem is mindenre, de sok dologra, ami hasznos. Arra például tisztán emlékszem, hogy azt mondtam neki, ne higgyen el semmit amit más mond, inkább fordítson időt a dolgokra - hisz van elég ideje - és járjon utána saját maga.
Mama... mindig is utáltam, ha így hív. Nem csak azért mert vér szerint nem az én gyermekem, hanem azért is mert ez a becézés arra emlékeztet, hogy régen, nagyon régen viszont volt egy gyermek, akit én szültem. - Már ezerszer kértem, hogy ne hívj így. - sóhajtok fáradtan és megforgatom a szemeimet. Tudom hogy akárhányszor kérem majd, soha nem fog a nevemen szólítani. - Köszönöm, jól vagyok. És igen... még mindig. - pillantok Cassie-re szomorkás mosollyal, azonban villámgyorsan össze is szedem magam, hisz utálom ha valaki látja a gyenge pontom. A félelmem.
- Nem okozol kellemetlenséget. Sőt... egyel több ember aki igazából kedvel. Csak kérlek... ne hívj mamának. És ne ölelgess. - célzok az előbbi jelenetre. - És mondd... veled mi történt az elmúlt évek során?

Sokan valószínűleg meg vannak győződve róla, hogy komoly mentális problémáim vannak. Nem áltatom magam, sosem tettem. A világon semmi értelme nem lenne, a valóságon ugyanis nem változtatna. Egyszerűen csak... nem érdekel a véleményük. Miért is érdekelne? A halandók... egy szempillantás alatt eltűnnek az életemből. Már persze nem ölöm meg őket. Az ilyesmitől mindig tartózkodom, még vacsorázni is csak négylábúakból szoktam. Na szóval a lényeg, hogy egyáltalán nem számít, mit gondolnak az emberek. Egyikük sem pillanthat be igazán az életembe. Furcsán néznek rám, mert valami átlagtól eltérőt látnak bennem? Hát aztán? Nem az ő dolguk, hogy mit csinálok. Én se próbálom megmondani, hogy ezt vagy azt inkább ne tegyék, mert az eget verő baromság. Azt hiszem, a szociális kapcsolataim... nos, fogalmazzunk úgy, hogy komolyan hiányosak. Akár elégtelent is adhatnék magamnak, ha épp olyan hangulatban lennék. Félreértés ne essék, nincs bajom azzal, hogy vámpír lettem. Szeretek élni, és ha annak idején a mama nem változtat át, már régen nem bóklászhatnék ebben a világban. Csak néha nagyon unalmas és magányos biznisz ez az egész. Igazán nem róható fel nekem, ha a hétköznapi dolgokkal is próbálom elszórakoztatni magam. Élek, ahogy élek és kész. Nekem így tetszik a világ. Akinek nem tetszik, nyújthat be panaszt.
Szórakozottan sétálgatok a pad háttámláján. Nem túl hosszú a táv, de nem aggódok amiatt, hogy teszem azt le találnék szédülni. Most ez is tökéletesen megteszi. Egyszer-kétszer fel-felpillantok és látom, hogy többen is érdeklődve pislognak felém. Csak vállat vonok... más reakciót nem is érdemel az egész. Semmi közük hozzá, hogy mit csinálok... Ez egyáltalán nem olyan, mintha valami megbotránkoztató dolgot művelnék. Mehetek akárhova, ez mindenhol ugyanolyan. Igazság szerint picit már unalmas, de jól tudom, hogy nem is fog megváltozni soha. Én változhatnék, csakhogy nekem egyáltalán nem áll szándékomban. Háromszázhatvan évig tökéletesen funkcionáltam úgy, amilyen vagyok. Minek kellene megváltoztatnom a viselkedésemet? Csak hogy ne nézzenek rám furcsán? Ehh...
Hirtelen megragadja valaki a csuklómat és maga felé fordít. Ismerős arc. Úgy meglepődök, hogy majdnem lepottyanok a padról, de végül még idejében sikerül stabilizálnom magamat. Boldogan elmosolyodom. Tényleg örülök, hogy látom. Hogyisne tenném? Ebbe a városba is kizárólag csak azért jöttem, hogy rátalálhassak. Jó, úgy néz ki, hogy a végén nem én bukkantam rá, hanem fordítva történt meg a dolog, de hát nem ez a lényeg.
Leszökkenek a támláról és amennyiben nem üt le, vagy tesz egyéb óvintézkedéseket, megölelem. Jó, beismerem, hogy talán iszonyatosan nagy hülyeség, amit csinálok, mert ő mégiscsak Katherine Pierce, akiről mindenhonnan csak rosszat lehet hallani. De nekem személy szerint még sosem ártott. Meg aztán azt hiszem, ha azokon kellett volna átmennem, amin neki, hát... én sem lennék sokkal barátságosabb személyiség. Szóval ez a nagy helyzet. Én nem ellenszenveztem vele és igazság szerint nem hiszem, hogy valaha is fogok. Hacsak nem próbál teszem azt eltenni az élők sorából, vagy valami... De az ilyesmire még a túlélés érdekében sem lenne oka. Azt hiszem legalábbis...
Piszkosul megérő lány vagyok én, az a nagy helyzet. Vagy simán csak lehet, hogy olyan dolgokat képzelek be magamnak, amiknek semmiféle reális alapjuk nincs. Nos... tisztában vagyok vele, hogy miről tartanának nekem kiselőadást azok, akiknek már volt szerencséjük hosszabb távon a mamához. Még jó, hogy nem igazán izgat a véleményük. Ha más nem is, az idő majd mindenképpen választ az az esetleg felmerülő kérdésekre.
Csakis a saját tapasztalataimra hallgatok, másra nem. Azok nem szoktak megcsalni...
- Mama... Olyan jó, hogy látlak – jelentem ki boldogan, lelkiekben készítve magam, hogy ezért a megszólalásért talán lecsap majd. - Hallottam, hogy fel szoktál bukkanni errefelé, ezért gondoltam benézek, hátha összefutunk. Régen találkoztunk és már hiányoztál. Hogy vagy? – érdeklődöm meg. - Még mindig macerál az a sötét alak, aki elől menekültél? Tényleg örülök, hogy találkoztunk – ismétlem meg a lehető legőszintébb kifejezéssel arcomon. - És remélem, nem okozok semmiféle kényelmetlenséget. Mert ha szeretnéd, elmegyek... Csak éppen nem szeretném, hogy szeresd.

Mystic Falls. Annyi sok év és menekülés után ez az a hely, ahová minidig visszatérek. Nem akkor voltam először a városban, mikor Stefannal és Damonnel találkoztam, menekülésem során néhányszor már meglátogattam az ittenieket. Van néhány olyan hely, ahová Isten tudja, miért, de mindig visszatérek. Szórakoztató nézni, ahogyan cserélődnek az emberek, ahogyan a generációk váltják egymást. Az emberi élet rövid, ezzel mindenki tisztában van, azonban így, látva ahogy elmúlik még rövidebbnek tűnik. Még én évek alatt semmit nem változtam, körülöttem minden és mindenki más lett. Sokan születtek, öregedtek és haltak meg, én pedig ugyanaz maradtam. Ugyanaz az arc, ugyanaz a lány.
Vagy mégsem? - merül fel bennem a gondolat. A sok rossz dolog mellett amit tettem, igyekeztem megőrizni Katerina Petrovát, de úgy látszik Katherine Pierce - őt is - legyőzte. Eddig azt hittem a lány, aki megtört, akit száműzött a családja, akit mindenki átvert és aki soha nem talált igaz szerelmet ott van mg bennem valahol. Tévedtem. Erre akkor jöttem rá, mikor Elijah-val találkoztam a minap Chicago-ban, akárhogy próbáltam nem tudtam ugyanaz a lány lenni, akibe beleszeretett - mert szeretett, ezt biztosan tudom. Mindannak a sok szörnyűségégnek ellenére, aminek kitett, hogy segíteni akart Klausnak a feláldozásomban gyógymódot is szerzett nekem. Nem lettem volna vámpír, meghaltam volna, aztán visszatértem volna. De mégis... elmenekültem, mert féltem, tele voltam kétségekkel és... nem akartam meghalni. Mi van ha a gyógyír, amit készíttetett nem vállt volna be? Meghaltam volna, ők meg éltek volna tovább, mintha mi sem történt volna. Mintha a réges-régi szerelmük hasonmását nem maguk gyilkolták volna meg. De engem nem lehet ilyen könnyen legyőzni, mindenki ismeri a történetet. 500 év menekülés. Bosszúvágy. Kudarc.
Még most is mosolyra késztet hogy a világ legidősebb vámpírja nem tudott elkapni 500 éven keresztül. Annyi mindenkin bosszút állt, annyi vámpír és ember életének vetett véget, az enyémnek azonban mégsem sikerült. Megkeseríteni megkeserített ugyan és mondhatjuk hogy tönkre is tette, de élek és ez a lényeg. Bármikor dönthetek úgy, hogy új helyen új életet kezdek.
Hírnevem van. Az emberek félnek tőlem, a vámpírtól, aki túlélte Niklaus bosszúját. Azok, akiket átváltoztattam büszkék arra, hogy az én vérem csordogál erejükben és ez így van rendjén. Tisztelnek.
Vámpírok, akiket átváltoztattam... ahogy megemlítettem meg is pillantok egyet. Ismét elmosolyodom és alig észrevehetően megrázom a fejem. Mintha egy nyálas filmben lennék; gondolok valakikre és valamelyikük egyből megjelenik. Nem tudom, odamenjek-e Cassie-hez. Illene, mert már jó ideje nem láttam, de nem tudom, le tudom-e rázni magamról, ha úgy alakul. Kit áltassak? A csaj régebben is nyomulós volt, gondolom most sem változott.
Végül úgy döntök, köszönök neki, mielőtt ő venné észre hogy bámulom, mégsem szólalok meg. Sietős léptekkel sétálok a pad felé, amelynek a támláján lépked, újabb mosolyra késztet a jelenet. Cass sosem adott mások véleményére, úgy látszik ez most sem változott, nem zavarja hogy az emberek úgy néznek rá, mintha nem láttak volna még fehér embert. - Cassie? - ragadom meg a csuklójánál és magam felé fordítom hogy megbizonyosodjak róla, tényleg ő az.

Ez a város kicsit furcsa, bár éppen ezért kedveltem meg ilyen hamar. Gőzöm sincs róla, hogy miért, de nagyon sok természetfeletti lény bóklászik a környéken. A mamát még nem sikerült megtalálnom, ez pedig némi csalódottsággal tölt el. Annak idején tudtam, hogy piszkosul sok idő fog eltelni, mire újra láthatom. De azzal is tisztában voltam, hogy a világ nem olyan nagy, tehát ha mindketten életben maradunk, valamikor nagy eséllyel megint egymás mellé sodor majd bennünket az élet. Ez azonban mindeddig nem történt meg. Most mégis... sokkal közelebb érzem magam a célomhoz. Ha nincs is itt, de itt volt... talán itt találhatok majd valami nyomot arról, hogy merre ment tovább. Legvégső esetben kiállok a főtérre egy plakáttal. Valaki csak tud róla valamit.
Azon nem gondolkodom, hogy ha megtörténik majd az a találkozó, hogyan fog viselkedni. Sosem aggasztottam magam a jövő miatt. Minden megtörténik valahogy... Meg aztán... tisztában vagyok vele, hogy Katherine milyen személyiség. Vagyis hogy milyennek szereti mutatni magát... milyenné tette az élet. Ez az egész lassan már tényleg túlságosan bonyolulttá válik. Még jó, hogy én mindig imádtam rejtvényeket fejteni meg szálakat bogozgatni. Remélhetőleg a mama nem fog elhajtani. Nem azért keresem, hogy hajtépés legyen a vége. De miért is lenne az? Én aztán tényleg nem akarok rosszat neki, bár... ehhez talán nincs hozzászokva.
Ej... olyan szívesen megtépném azt a nyomorultat, aki ilyen sokáig hajkurászta. Bár persze, ha nincs az az alak, valószínűleg én is rég halott lennék. Elvégre semmi sem garantálja, hogy Katherine akkor is az anyámnál kötött volna ki, ha nincs szüksége a segítségére.
Céltalanul bóklászom a parkban, miközben nagyban merengek a múlt dolgain. Lassan odaballagok az egyik padhoz és emberi mércével is elfogadható módon felszökkenek rá – mert ugye azért adjunk a látszatra, hiába is bóklászik olyan sok „nem ember” a környéken. Fellépek a háttámlára és lassan sétálgatni kezdek rajta. Nem túl hosszú a táv ezért újra és újra megteszem, mialatt a pró és kontra érveket sorakoztatom fel magamban a mama utáni kutatás leegyszerűsítésével kapcsolatban. Lehet, hogy egyszerűen csak le kellene szólítanom minden szembejövőt és megérdeklődni tőle a dolgot. Hm... még jó, hogy vámpírként nem igazán szédülhetek le innen.
Bár ha nagyon akarnám, valószínűleg sikerülne.
Viszont a nagy merengés közben megunom a padot. Körül is nézek egy másik után és hamarosan ki is bökök egyet, amin senki sem ül. Azért annyira én sem vagyok bunkó, hogy egy olyan vegyek célba, amit már elfoglaltak. Na szóval nagy leugrok a földre és a szó legszorosabb értelmében a másik ülőalkalmatossághoz szökdécselek és pár pillanattal később már annak a háttámláján sétálgatok. Lehet, hogy vannak, akik furcsán néznek rám, de ez a legkevésbé sem zavar.
Olyan szép nap ez a mai!
Tökéletes lenne rá, hogy megtaláljam a mamát!