Van egy megfogalmazhatatlan dolog az életben.
Szerelem.
Számtalan dolgot képes tenni az emberrel. Felemeli, majd olyan boldoggá teszi, hogy azt mondja, ennél már nem is lehetne jobb. Majd a mélybe taszítja, és még rá is tapos a legrosszabb pillanatban.
Szerelem.
Az egyik legjobb, és egyben legrosszabb dolog az életben.
Nem tudtam, mit felelhetnék Elena monológjaira, így csak hallgattam, és néha-néha bólintottam egyet. Idiótán festhettem, hisz' a vele való egész beszélgetés folyamán ezt tettem. Nem érdekelt mit gondol.
- Mert más mellett boldog leszek, igaz? - tettem fel a kérdést ironizálva, de inkább csak magamnak.
Elena menni készült. Láttam rajta, hogy egy csöppet habozott, de mégis véget vetett ennek. Elment. Kisétált az életemből. Legalábbis azt akarta. Ki vagyok én, hogy megállítsam?
- Viszlát Elena! - suttogtam, és szemeimmel végigkövettem lassan a távolba vesző alakját.
Mindig szeretni foglak. - tettem hozzá, de már csak gondolatban, majd néhány végtelennek tűnő másodperc múlva a hátsó bejárat felé indultam, nem volt kedvem összefutni senkivel sem.

Játék vége!
Játéktér szabad!
//rendben van!
folytatás a hátsó bejáratnál, with Klaus!//

Hogyan is vélekedjek az életről? Átfogóan borzalmas, és tele van fájdalmakkal. Ez is egy újabb rúgás az élettől. Egy büntetés, amiért ezt az utat választottam, a halál helyett. Átjátszottam a természet rendjét, és emiatt több hátulütője is akadt. De nem is óhajtom tovább ezt ragozni, mikor sokkal szörnyebb problémáim is akadnak..
- Szeretlek, Stefan. Még mindig. Veled akarok lenni, de.. nem tudom mi ez. Akarom, hogy eltűnjön ez az érzés, de nem hagy nyugton. Mindig is Te voltál az, Stefan. - egy újabb szánalmas könny csordul le az arcomon, és most nem törődök vele. Állkapcsom megfeszül, körmeimet a húsomba vájom. Nem akarom ezt a beszélgetést, de ideje volt. Muszáj elengednem őt.
- Ha ez azt jelenti, hogy boldog leszel, akkor igen. El kell, hogy engedjelek, mert mellettem nem leszel az. - állok fel ismét a helyemről, de most már véglegesen. Meg fogom a táskámat, egy hajszál tart vissza attól, hogy most rögtön ne üljek le vissza Stefan mellé, kérjek tőle bocsánatot, és egészen addig csókoljam, míg ajkaink el nem zsibbadnak. De nem tehetem meg ezt vele, addig nem, amíg nem tudom, hogy mit érzek Damon iránt.
- Nem kérhetem tőled, hogy felejts el, csak annyit, hogy próbálj túl lépni. Idővel jobb lesz. Viszlát, Stefan. - búcsúzok el tőle. Hogy örökre? Fogalmam sincs, de egy huzamosabb időre köszöntem el. A szívemet otthagyom neki, úgyse lesz másé..

Játék lezárva!
// Még szeretnék veled játszani, csak úgy éreztem, hogy ez után már nem lehetne semmi. Majd a kötődést is meg lehetne egyszer beszélni. : D //

Eljött a pillanat, hogy útjaink végleg elváljanak. Miért kellett ennek megtörténnie? Miért büntetsz ezzel Isten, ha létezel-e egyáltalán. Bár valóban, megérdemlem, hogy ezt kapom.
- Miért? Szerinted én nem így érzek? Mindennél jobban szeretlek! - álltam fel én is, és kissé felemeltem a hangomat, bár nem állt szándékomban.
- De nem! Ha igazán szeretnél, vagy szerettél volna, ez meg sem történik. - ejtettem ki a szavakat keményen, majd én is visszaültem a helyemre, és megfeszült arcvonásokkal bámultam tovább a holdat. Tudtam, hogy megbántom, de fájt, így kimondtam.
- Értem. Szóval benne vagy, hogy örökre elveszítesz. - már kezdtem beletörődni az elkerülhetetlenbe.

A harag lassan átveszi az uralmat, és kitolja maga mellől a bűntudatot. Átvette a helyét, és most ez éltet engem.
- Szerinted nekem könnyű? - pattanok fel hirtelen a helyemről, de nem mozdulok. - Szeretlek Stefan, annyira, hogy szinte már fáj. - ragadom meg a zakóját, és a finom anyagot simogatom az ujjammal.
- És pont ezért kell téged elengednem, mert nem tehetem ezt veled. - nyelek egy nagyot, és visszaültem a helyemre. Már nem rá tekintek rá, hanem egyenesen a pálya felé fordultam.
- Próbálom elfelejteni őt, de valami mindig visszahúz hozzá. A kedvében akarok járni, boldoggá akarom őt tenni. Nem tudom, hogy mi ez, de ameddig ezt az érzést el nem taposom, addig nem lehetünk együtt. Ha ez azzal jár, hogy örökké elveszítelek, benne vagyok, csak nem akarlak látni szenvedni. - fordulok oda hozzá, és végig simítok kézfején. Keservesen pillantok szemeibe, és próbálom megfejteni az érzelmeit.

Damon... Mindig elveszi tőlem azt, akit szeretek. Így volt ez Katherine esetében, és most Elena-val is. Ez egy ördögi kör, amiből már sohasem kerülünk ki?
- Soha ne sajnáld... - mormogtam az orrom alatt, de azért tovább figyeltem rá.
Valamilyen szinten mindig is tudtam, hogy gyengéd érzelmeket táplál a bátyám iránt, de eddig még nem igazán hagytam, hogy tudatosuljon bennem ennek a ténynek a komolysága.
Szereti...
- Értem. - feleltem neki röviden. Mást nem tudtam hozzáfűzni.
- Ha így gondolod.. - fűztem hozzá egy semmitmondó mondatfoszlányt, majd a holdra emeltem a tekintetem. Nem bírtam ránézni. Nem azért, mert undorodom tőle. Hanem azért, mert fájt, hogy már nem lehet az enyém.
- És mindig van más választás... de a te esetedben, én voltam a másik. - szomorú kimondani, de így igaz.

Szégyenemben eltekintek, holott tudom, hogy ő engem figyel, és egy másodpercre sem veszi le rólam pillantását. Egy kósza hajtincset a fülem mögé söprök, és ujjaimmal elkezdtem birizgálni a másikat. Ideges vagyok, és ő csak még tesz rá egy lapáttal.
- Sajnálom. - rázom meg a fejemet, és tehetetlenül megvonom a vállamat. Ismét felnézek rá, és hagyom, hogy az arcomon látható legyen az összes érzelem, mely most átfut rajtam.
- Szeretem Damon-t, bármennyire is próbálom letagadni az érzelmeimet, de ez az igazság. Ezért sem működött a kapcsolatunk. Miattam, és az iránta érzett érzelmeim miatt. - mondom ki egy szuszra, és érzem, hogy a köztünk lévő feszültség egyre kezd megnagyobbodni.
- Nem volt más választásom. - teszem még hozzá, és el akarok fordulni. Nem bírok tovább a szemeibe belenézni. Szégyellem magam, gyűlölöm a saját lényemet, amiért nem tudom csakis ŐT szeretni. Itt van nekem, bármit feláldozna értem, és én mégsem tudom viszonozni ezt..

Amikor Elena kimondta, Katherine végleg elment, érdekes érzelmek futottak át a testemen. Felfedezhető volt köztük az iránta érzett gyűlölet, vagy éppen harag, a káröröm, de egy kisebb sajnálat is. Elvégre egykor sokat jelentett nekem. Igazán sohasem gondoltam bele, mi lesz, ha valóban meghal. De túlságosan nem hatott meg a bejelentés.
Katherine, meghalt...
- Ne hibáztasd magad-e miatt. Te csak... - de nem fejeztem be a mondatot.
Éreztem, ahogy hozzám simul, én pedig nem ellenkeztem, átkaroltam, de előtte még letöröltem az arcáról a könnyeket, amiket a zsepi még nem tüntetett el. Furcsa volt így ölelni. Nem olyan volt, mint régen. Egészen baráti hangulata volt a dolognak, bár még mindig fülig szerelmes voltam belé.
- Damon... szóval most már azt csinálod, amit Damon mondd... - komorodott el a hangulatom, és a hangom is érdesebbé vált. Gyöngéden eltoltam magamtól, és mélyen a szemébe fúrtam a tekintetemet.

Mikor karjait körém fonja, boldogság hormonok árasztják el a testemet. Jobban érzem magam egyből, de minden jónak egyszer véget kell érnie, ahogyan ennek is. Távolabb dől, messze tőlem. Már így állunk? Ilyen érzelmeket váltok ki benne? Mi ez? Talán undorodik tőlem?
- Egy tőrt szúrtam a szívébe. - keresztezem össze a kezeimet a mellkasom alatt, és a pályára kandikál a tekintetem. - Végleg meghalt, miattam Stefan. Egy gyilkos vagyok. - ismét elárasztják a könnyek hada az arcomat, és most én bújok oda Stefan-hoz. Nem, mint egy szeretőhöz, hanem, mint egy baráthoz. Lelki támaszra van szükségem, és jelenleg ő áll legközelebb hozzám.
- Nem tudtam ellenállni neki, túl nagy volt a kísértés. Ráadásul, Damon is ezt mondta, és.. egyszerűen megtettem. - húzódok el tőle, és előhalásztam a táskámból egy zsebkendőt. A sminkem biztos tragikus, de szerintem a csevej után egyből hazamegyek, és beleülök a forró kádba, hogy elfelejtsem ezt az egészet.

Kínos volt a szituáció. Már hogyne lett volna az. Hosszú idő után most találkoztunk először. Sok mindent meg kell beszélnünk, de hogy is kezdhetném?
- Megvagyok. - feleltem kurtán, nem igazán tudtam szavakba önteni a gondolataimat.
- És te? - kérdeztem vissza, de idióta kérdés volt, hiszen láttam rajta, hogy mindjárt elsírja magát.
- Sss... nyugodj meg! Mi történt? - kérdeztem tőle, és reflexből átöleltem. Miután ráeszméltem, mit csináltam, gyorsan elengedtem, és már csak szavakkal próbáltam meg vigasztalni.
- Megölted Katherine-t? De hát hogyan? Úgy érted, végleg? - meglepett kijelentésével, bár nem igazán sajnáltam Katherine-t. Megérdemelné, hogy összeaszottan rogyjon a padlóra.

El kell innen szabadulnom. Nem vagyok képes tovább nézni őt, hisz az én kezeim által halt meg. Nem.. Nem.. Nem!! Gyorsan kirohanok a szobából, nagy nehezen átvergődök a tömegen. Arcomon csordulnak le a friss, forró könnyek, és kitérek a pályára. Friss levegő, pont erre van szükségem. Az épület oldalának döntöm hátamat, és orromon keresztül mélyen beszívom az éltető gázkeveréket. Mikor kinyitom szemeimet megpillantom a csodálatos félholdat, ahogyan beragyogja az előttem elterülő pályát. A lelátóra kandikál a pillantásom, és egy ismerős alakot vélek felfedezni. Rég nem láttam már őt, így megragadom a pillanatot. Körbe nézek, és miután meg voltam vele győződve, hogy nincs senki a közelembe vámpírsebességgel felszaladtam hozzá.
- Szia. - köszönök én is neki, és kisimítom a piros ruhámból az esetleges gyűrődéseket. Fájdalmas képet vágva, ülök le mellé az egyik szabad helyre.
- Rég nem hallottam felőled, hogy vagy? - hangom elcsuklik, mikor a mondatom végére értem, és Katherine képe villan be a szemeim elé. Kitágult szemekkel meredt rám, nem tudott mozogni, mert halott volt. Én öltem meg. Én fosztottam őt meg az élettől.
A bűntudat kezd engem felemészteni, és már nem tudom jobban elrejteni az érzelmeimet. Panaszos sóhaj tör fel a torkomból, és hangos zokogásba kezdek bele. Testem rázkódik, félek a következményektől. Nincs egy nyugodt percem, mindig csak Rá tudok gondolni. Lehet, hogy ősellenség volt a számomra, de mégsem érdemelte meg ezt.
- Sajnálom, csak.. - habogok, szipogok, és nem tudok elég erőt összegyűjteni, hogy bevalljam azt a szörnyűséget, amit tettem. Letörlöm a könnyeimet az arcomról, és felnézek Stefan-ra.
- Megöltem Katherine-t. - tátogok, és alig jön ki rajta a hang. De kimondtam, és ez a lényeg. Bevallottam neki, az igazat.

Kétségek közt indultam el a kijárat felé. Eldöntöttem, hogy haza megyek. Senki sem kíváncsi rám, akkor meg minek vagyok itt? De végül mégsem a kocsim felé indultam el, hanem leültem a pályához. Felmásztam a legmagasabb sorba, és gondterheltem szívtam magamba a friss, de jeges levegőt.
A távolban Jeremy-t, és egy számomra ismeretlen lányt pillantottam meg, de nem akartam hallgatózni, így türtőztettem magam.
Pár pillanat kellett csak hozzá, máris újabb jövevényt véltem felfedezni.
Elena...
Nem tudtam először mit mondani neki, nem tudtam hol kezdjem, így egyszerűen csak köszöntem neki.
- Szia! - egy erőltetett mosollyal is megpróbálkoztam.