Tanári szoba

Tárgy: Re: Tanári szoba Csüt. Ápr. 18, 2013 8:49 pm

Sidney & Katherine

Kíváncsian várom mi lesz a válasza arra, hogy felajánlottam neki, vámpír csinálok belőle. Sejtem ugyan hogy a halál lehetőségét fogja majd választani, hisz akármit teszek, csak retteg és remeg, mint a nyárfalevél. Hiába próbálom megnyugtatni vagy éreztetni vele hogy most éppen nincs veszélynek kitéve, csak elutasít engem a segítségemmel együtt.
Nem is tudom már mi az, ami miatt vámpírt akarok belőle csinálni. Mást sem akar, csak véget vetni az életének. Könyörög, hogy megöljem már a tekintetével is, csak idő kérdése, hogy hangot is adjon a gondolatainak.
Szánalmas. A siránkozásával és a rettegésével egyre lejjebb csúszik a szememben, kezdem elveszíteni türelmem és már-már várom mikor mélyeszthetem szemfogaimat újra vérdús vénáiba, vehetem el tőle utolsó csepp vérét és végignézhetem, amint kileheli élete utolsó leheletét.
Én is gondoltam rá, hogy véget vetek az életemnek, mikor menekültem, mert egy pár évszázad után már igen unalmassá válik, hogy senkiben sem bízhatsz és mindenkit csak kihasználsz,

de akármennyit gondoltam rá egy időben, sosem gondoltam igazán komolyan. Képtelen lettem volna - még egyszer, ezúttal örökre - véget vetni az életemnek. Az a mindenem, csak az maradt már nekem. Még Kolért sem tenném kockára, hisz néha így is egy hajszálon függ, csak a manipulálás és a hazugságok tartanak életben, mert valljuk be, senki sem tud úgy hazudni, mint én.
Persze mindennek megvan az ára. Sokszor azon kaptam magam, hogy kezdem elhinni a saját hazugságaimat, teljesen más személyiség lettem és ez azoknak, akik ismerték az eredeti Katerina Petrova-t, nem tetszik. Ők, akik igazán számítottak és nem csak a látszat miatt kerestem a társaságukat, magamra hagytak, így tényleg úgy érzem, senkim sincs. De ezért jó az öröklét, mindig van időd, hogy találj valakit, aki szeret, megbecsül és törődik veled, ismer és elfogad.
Ha én mondom, elhiheted, hogy ez a világon a legnehezebb dolog: megtalálni ezt az egy embert. Akárhányszor, mikor azt hittem a férfi, akit kiszemeltem magamnak szeret, kiderült, hogy csak hátsószándéka van. Elijah csak a testvérének akart megszerezni, ő pedig csak azért akart bensőséges kapcsolatot kialakítani velem, mert kellett neki a hasonmás. Nem véletlenül vagyok az, aki és azt is pontosan tudom, milyen érzés ha átvernek, mégsem sajnálom ezeket az embereket. Nekik így is sokkal jobb sorsuk van, mint nekem volt.
Meglepetten és dühösen bólintok, mikor először kimondja, megölhetem. Elítélem azokat az embereket, akik öngyilkosságra hajtják a fejüket, vagy ez esetben megengedik, sőt megkérnek hogy öljem meg. Nem mintha az ellenállásuk bármit is változtatna a helyzeten... de mégis, az kedv és a vágy az életre alap dolog volt mikor én fiatal voltam. Nem volt mindegyik tinédzser öngyilkos hajlamú idióta.
Vagy... ahogy az ő szemében egy pillanatra az enyémben is felvillant a remény hogy a mai generáció nem egy nagy rakás ~~szar~~ és hogy az emberiségnek van jövője - tehát nem fogok éhen halni - de ismét csalódtam.
Vérző csuklómat megszorítom, megvárom még eláll a vérzés és közel sétálod Sidney-hez, kezemet a vállára teszem, a félelem ismét jól leolvasható az arcáról. - Remélem nem bánod meg a döntésed. - hagyja el a számat az utolsó mondat, amit Sidney hallani fog rövid és nyomorult élete során és ahogy a vérére gondolok, máris előbújnak a szemfogaim, szemeim vérben forognak, a következő pillanatban pedig ismét a nyakán csüngök, érzem ahogy a pulzusa minden egyes korty vértől, amit elvettem tőle egyre lassul, majd végül megáll.
Sidney hulláját gyengéden fektetem le a földre - nem mintha már bármi is fájna neki - és még egyszer utoljára rápillantok, mielőtt elhagyom az iskola épületét.
Katherine Pierce visszatért, ismét.

Játék vége!
Köszönöm a játékot, imádtam! Bocsánat a minőségéért, de most csak ennyi tellett. :$ <3

**Vendég** Take care, cuz' I'm a(n)... Vendég

Lady Pierce & Sid

A pupilláim tágra nyílnak, ijedtemben csak meredek magam elé feszülten, mintha ez megoldana bármit is, mintha a nő nem simított volna végig a merev arcomon az imént, mintha nem nyalogatná a bőrömből kicsorduló vörös nedűt, mintha... mintha nem hallottam volna azt abszurd szót, ami elhagyta az idegen ajkait. Vámpír... Saltzman-ba igazán szorulhatott volna annyi becsület, hogy előre szól az ilyesmiről... mármint, ez is egy a saltzman-féle történelmi prezentációk közül, nem?
- Inkább halgass... ne is nézz rám, csak hallucinálok, csak hallucinálok - kaptam a fejemhez riadtan, miközben dúdolgatni kezdtem a mondatom utolsó részét... csak hallucinálok, nyugalom, a gyógyszerek váltották ki mindezt, a gyógyszerek... aztán megszakadt a kép. Íme, elérkezett a várva várt nap, amikor akarva-akaratlanul is igazat kell adnom Howard-nak: beteg vagyok, ha nem is odalent, idefent biztosan (remélem érted, hogy mire gondolok). - A köszönetedet pedig tartsd meg magadnak - a modoromat bizonyára a kocsiban felejthettem, hisz egy szép szó kevés, annyit se bírtam kicsikarni magamból; folyton arra gondoltam, hogy mikor és mi lesz a dög következő lépése, hogy... mikor fogja a megnyúlt szemfogait újra a nyakamba marni.
A bestia következő kérdése igencsak meglepő, és fölöttébb elgondolkodtató volt. A családom, ahogy azt már említettem, az évek során megpróbált vérbeli amerikai tinédzserré kovácsolni, nem sajnálta sem a fáradtságot, sem a pénzt arra, hogy egy látszólag tökéletes életet építsen körém. Igen, körém! A kitalált élet egyhamar rabul ejtett. S a felületesség ellenére, viszonylag normálisan teltek a napjaim. Viszonylag. Azt követően, hogy rájöttem mi, pontosabban milyen is vagyok valójában, minden megváltozott: először a szüleim szemrehányását, aztán az osztálytársaim halk kuncogását kellett eltűrnöm, a poharat mégis az első és valószínűleg utolsó kapcsolatom vége töltötte tele. Ugyanis, a hőn szeretett pszichológusom elvesztése egyenlő volt az érzelmi és testi megsemmisülésemmel. Vámpírunk tehát roppantul érzékeny pontott tapintott meg az előbb, mi több... teljesen áthatolt rajta.
- Igen. Az életem... semmit sem ér nélküle, szóval - haraptam el a mondat végét, mire az idegen hölgy (igazság szerint nincs okom bestiának nevezni őt) óvatosan maga felé fordított, és tekintetével az enyémbe mélyedt - megölhetsz, ha akarsz.
Végül mégsem kellett elbúcsúznom a nyomorúságos életemtől, mivel a várt halálos harapás helyett a vérszívó segédkezet nyújtott, úgy értem... ajánlt, legalábbis ezt hittem egy pillanat erejéig, azonban a mondata nem a "segíthetek" szóval ért véget; amiről beszélt, megváltást jelentett számomra, mégis kíváncsi voltam a másik lehetőségre, mert volt neki, ebben már akkor is teljesen biztos voltam. - Vagy... ?
A magasba emelt szemöldökeimet váratlanul összeráncoltam, és a gondolataimba merülve ugyan, de követtem Katherine finom mozdulatait, valamint lágy tekintetét: biztos voltam abban, hogy egy tapasztalt nő áll előttem, akit az évek nem csak megviseltek, hanem meg is edzettek. Tudta, hogy a fejemhez dobott erős szavak mögött ott lapul a rideg valóság. Tudta, hogy a felajánlott "új esély" mérhetetlen eszmei értékkel bír. S azzal szemben, hogy mindennél jobban vágytam a csábító, új életre, ahol az elhangzottak és a látottak alapján nincsenek szabályok, sem vakvágányok, mégis vissza kellett utasítanom. Miért? A pszichológusom nélkül semmit sem ér az életem, ezt már elmondtam párszor, hát nem sikerült észben tartanod?
- Vidd innen - húzódtam el lassan a vérző csukló láttán. - Inkább ölj meg, kérlek... könyörgöm - tessék, kimondtam a lehetetlent, a halálomért könyörgöm, mintha holmi szektás volnék; bele sem merek gondolni a túlélés lehetőségébe, de ha valamiféle csoda folytán mégis megmenekülnék, szükségem lesz egy alapos fejmosásra. Az őrület határán vagyok, efelől semmi kétségem, már tényleg semmi.

Tárgy: Re: Tanári szoba Csüt. Feb. 21, 2013 6:59 pm

Sidney & Katherine

You saved me...

- Tudom. Nem tehettem mást, nem akarok meghalni. - felelem némi iróniával a hangomban, hisz néhány perce még holtan feküdtem a padlón és épp Sidney volt az, aki megmentett.
Előre nyúlok és végigsimítok Sidney arcán, majd a nyakán, amiből még mindig megállás nélkül folyik az édes vére. Lassan a számhoz emelem az ujjam és egy kacér mosoly kíséretében lenyalom róla a vért. A fiú kérdése hallatán elmosolyodok, a legtöbben megkérdezik, mi vagyok, pedig a rengeteg rémtörténetből, horror filmből és legendából már rájöhettek volna, vámpír vagyok. Első hallásra hülyeségnek, valamiféle idióta viccnek tűnik a vámpírok létezése is, az meg aztán semmi értelmet nem mutathat a szemükben, hogy épp szemtől szemben állnak eggyel, talán ezért is kérdeznek rá a dologra, hogy sikerüljön elhinniük, ez valóság. - Vámpír vagyok, drágám, méghozzá a rosszabb, kegyetlenebb fajtából. Most látsz először természetfelettit? Jobb ha felkészülsz rá, ha ebben ebben a városban tervezel maradni. - suttogóra vettem a hangnemem, mint mikor egy hatalmas titkot közlök valakivel, azonban teljesen fölösleges volt a felhajtás, a titkolózás, fölösleges volt Sidneyt beavatni a természetfeletti dolgokba, fölösleges volna a vámpírokról, vérfarkasokról, hibridekről, boszorkányokról beszélnem, hisz ez a kis találkozó kétféleképpen végződhet, az egyik, hogy Sidney-t szárazra szívom, amibe belehal, a másik - számára a jobb megoldás - ha megigézem, hogy felejtse el, hogy holtan látott és azt is, hogy megharaptam, egyszóval minden fontos részletet, amit felhasználhat ellenem.
- Mégis mivel szeretnéd, hogy megköszönjem? - a háta mögé sétáltam és a füléhez hajolva suttogtam, kezeimet pedig a vállára helyeztem és óvatosan, finoman masszírozni kezdtem. Ajkaim kalján vigyorra görbültek és kérésére még jobban mosolyogtam, azonban meg is döbbentem.
Ugyan találkoztam már egy-két megszállottal, aki szereti, ha megharapják, de olyan embert még sosem láttam és nem is hallottam felőle, aki először találkozik vámpírral és máris... megfertőzi az irántuk érzett érdeklődés.
Ez az ember bolond, egyre inkább kezdem ezt hinni. Hisz melyik épeszű elmével rendelkező ember húzta volna ki a szörnyeteg testéből kiálló karót? Egyik sem, kivéve ha ezelőtt már hallott a természetfeletti élőlényekről.
- Meg akarsz halni, nemde? - ejtettem ki a szavakat halkan, megdöbbenve. Nekem mindennél többet ér az életem, ezért is áll tőlem nagyon-nagyon távol, ha valaki véget akar vetni a sajátjának. Elismerem, néha nehéz küzdeni, hogy talpon maradj, de megéri, mert egy idő után - ami bár néha éveknek tűnhet - minden helyrejön. Összezavarodva állok a fiú háta mögött továbbra is, az előbb még gyűlölte még a gondolatát is, hogy megharaptam, most pedig ő maga kéri.
- Én segíthetek neked. Véget vethetek az életednek, a szenvedésednek egyszer s mindenkorra. - magam felé fordítottam a fiút, hogy a szemébe nézhessek miközben beszélek.
Bármennyire meglepő, de segíteni akartam neki. Magamnak próbáltam megmagyarázni, hogy csak azért, mert megmentett, de nem... Az igazság az, hogy magamra ismertem benne. Mikor megszültem Annát, szégyent hoztam a családomra. Nem voltam férjél, sőt, még nem is szerettem az embert, akitől gyereket vártam. Abban az időben nem tolerálták az efféle viselkedést és az efféle nőket, akik csak játszanak a férfiakkal. Nem toleráltak engem. Száműztek. Nem volt többé otthonom, nem volt többé családom, minden hely, ahol addig éltem, ahol azt hittem, biztonságban voltam, a semmibe tűnt, helyére csak a bizonytalanság, a zavartság lépett. Nekem is eszembe jutott feladni mindent, nem is egyszer, de küzdöttem. A normális, életerős részem legyőzte a másik részem, amelyik öngyilkos akart lenni. A legnehezebb dolog az életben a végsőkig küzdeni, míg a legkönnyebb: mindent feladni.
- De van még egy lehetőség. - megharaptam a csuklóm, folyt róla a vér, amivel vámpírrá változtathatom Sidneyt.
- A döntés rajtad áll, de jól gondold meg. Nem adok második esélyt.

**Vendég** Take care, cuz' I'm a(n)... Vendég

Lady Pierce & Sid

Howard könnyűszerrel nevezi betegségnek a szexuális beállítottságomat; valósággal élvezi, ha mutánsnak, szörnynek becézhet, pedig fogalma sincs arról, hogy hogyan is néz ki egy igazi szörny. Így. Így, mint a földön heverő, már-már kővé száradt... zombi -, ha egyáltalán nevezhetem így a látszólag nőnemű lényt, aki épp az ujjait mozgatva próbálja visszanyerni az egyensúlyát. Szenzációs! A nyolc évnyi terápia után se törtem össze, erre egy élőhalott puszifutár rámhozza a frászt.
- Úristen - adok csendes hangot a gondolataimnak, miközben reflexszerűen odébb csusszanok. - J.. Jól van? - A válasz nyilvánvaló volt, hisz remegett, zihált, alig állt a lábán, de katólikus családban nőttem fel, szóval illendőnek tartottam rákérdezni a gyönyörű hölgy hogylétére - igen, gyönyörű volt; mondanom se kell, hogy a szám is tátva maradt, amikor a zöldes-szürkés bőre hirtelen hófehérré változott. Csoda... vagy boszorkányság! Mindegy. A kettő így vagy úgy, de ugyanaz.
- Sidney - nyújtottam kezet, miközben a nő egyre határozottabb léptekkel haladt felém. A fene tudja, hogy miért nem kapartam össze a még megmaradt bátorságomat, és miért nem rohantam ki az ajtón; talán Howard-nak igaza volt, és egy aberrált, elcseszett mutáns vagyok, de a társadalmi számkivetettséget jobban elviselem, mint a bűntudatot, hisz mégis miféle szörnyeteg lett volna képes magára hagyni ezt a... szépséges bestitát? - Sidney Lawrence - már késő volt; alig mondtam ki a vezetéknevemet, máris azon kaptam magam, hogy a hölgy karjai közt vergődöm; a fájdalomtól, ami hirtelen tört belém, a bestia rémisztő arcától, s vérben forgó szemeitől üvölteni támadt kedvem, de egy hang kevés, annyi se hagyta el a torkomat. A húsomba maró, tűhegyes fogak aztán komótosan elszakadtak nyakamról, jobb kezem pedig akaratlanul is az azon tátongó sebre kúszott. - Jó tudni, - összeráncoltam homlokomat, s ujjperceimet erősen a sebhez tapasztottam, ezzel elállítva a vérzést - de már megtette - nyögtem ki keservesen, egy kis ironiával fűszerezve, de mindannyian tudjuk, hogy soha nem volt, és soha nem is lesz jó humorérzékem; szóval, ezek után már csak egy szuperhősre számíthatok, aki a semmiből előbukkanva, megmenti az életemet.
- Katherine... megtudhatom, hogy mégis miféle lény maga? - A hangom ezúttal eltökéltebb volt, s miközben szúrós tekintetemet rászegeztem, lassan a bőröm is visszanyerte eredeti, realisztikus színét. - Szívesen, - búgtam oda hanyagul; csak úgy szikrázott belőlem a közömbösség; azonban mindez bizonyára a rémületnek tudható be, ami észrevétlenül ugyan, de újra és újra átjárja a testemet - de, ha lehet következőkor ne az agyaraival köszönje meg - és voilà, az adrenalinszintem máris az egekbe szökött, s ostoba mód némi bátorságot lehelt belém, holott legbelül tisztában vagyok azzal, hogy egy hozzá hasonló, erős lénnyel szemben semmi esélyem; az okos szívem csatát vív az tébolyult agyammal; a kezeim remegnek, az ajkaim mégis mosolyra görbülnek az izgalomtól, s minden egyes mozdulatot egy veszélyes misszió létfontosságú alkotórészeként élek meg. - Harapjon meg! Harapjon meg mégegyszer, kérem - alig mondtam ki, máris a számhoz kaptam; a fene tudja, hogy miért vetemedtem ilyesmire, de ezek után egy csöppet se lepődnék meg azon, ha Howard valamiféle elismerést kapna a diagnózisáért, mert valljuk be... megőrültem!

Tárgy: Re: Tanári szoba Csüt. Feb. 14, 2013 9:39 pm

Sidney & Katherine

You saved me...

A csend, az üresség és a biztonság magába szippantott, elragadott mindattól, amit valaha is szerettem. Akármennyire kétségbeesetten próbáltam a Földön maradni, nem sikerült. Valami, feltételezem a Halál, újra és újra elragadott, ha sikerült közelebb kerülnöm a testemhez. Olyan volt, mint egy testen kívüli élmény, bár sosem volt még korábban részem benne és nem is hittem, hogy valójában létezik, mégis ilyennek képzeltem. Olyan, mintha egy álomban lennék, de nem tudnék megmozdulni, megszólalni, egyáltalán nem tudnék semmit csinálni, csak küzdeni tudok és kétségbeesetten kiabálni, de senki sem hall meg.
Itt ragadtam örökké. Nem haltam meg teljesen, bárkit láthatok, de engem senki sem lát. Ennél még a halál is jobb. Most az egyszer kívánom, hogy bárcsak ember lettem volna, akkor nem kellene örökké így szenvednem, békét találnék, átkelnék a Túlvilágra, találkozhatnék azokkal, akiket a szeretteimnek nevezhettem és nem lennék magányos.
Hirtelen minden távolodni kezd, a világ, ahol eddig voltam és éles fájdalmat érzek a mellkasomban. Fáj. Mindenem sajog a fájdalomtól. Érzek és hallok mindent. Hogy lehetséges ez? Újra érzem a földet, amin fekszem, lélegzem, bár nehézkesen. Élek. De hogy lehet ez? Hisz a karó... végeznie kellett volna velem örökre, hogyan vagyok mégis itt?
Pár perc, - vagy talán óra után? - megmozdítom az ujjam, majd a karom, kinyitom a szemem és lassan, ingatagon, mégis boldogan felállok. A karó helye ugyan még mindig szúr, éget és fáj, de mindezt elnyomja az öröm, hogy végre élhetek.
Lassan hátrébb lépek és a falnak támasztom a hátamat, zihálok és szédülök. Már réges régen éreztem magam ilyen pocsékul utoljára. Talán amikor ember voltam, miután Anna született.
A lábaim remegnek, a torkom ég a szomjúságtól, most rögtön vérre van szükségem, vagy elvesztem az eszméletem és ki tudja, mikor talál rám valaki újra, valamint hogy azt a találkát túlélem-e majd. Oldalra döntöm a fejemet és akkor pillantom meg a fiút, aki kihúzta a mellkasomból a karót.
Igézéssel meg sem próbálkozom, nincs elég erőm hozzá és kétlem, hogy a fiú elfutna, hisz annyira megrémült, biztos sokkolta a látvány, hogy valakit az iskolában, a földön fekve talál, holtan, de pár perc múlva már él. Én is ugyanígy reagáltam volna, ha még ember lettem volna, azt az apró részletet kifelejtve, hogy én azonnal rohantam volna, nem törődve a lábam remegésével vagy a sokkal, ami lebénítja az agyam. Éreztem volna, hogy veszélyben vagyok és menekültem volna, hisz az életemet mentettem volna, ahogy mindig.
Lassan, minden egyes lépésre külön odafigyelve és koncentrálva, hogy meg ne botoljak valamiben. Mikor odaértem a fiúhoz, a vállára tettem az egyik kezem, a másikkal pedig végigsimítottam a nyakán, rögtön kipattantak a szemfogaim, az arcomon kidudorodtak az erek és a szemem vérben forgott. Ilyenkor értem, miért félnek tőlünk az emberek. Ez az arc... a legrémisztőbb, amit valaha láttam.
Hátrahajtottam a fejem és lecsaptam a fiú ütőerére. A kezemet a válláról a tarkójára csúsztattam, míg ajkaimmal a vénájára tapadtam és szívtam az édes vérét. Lehunyt szemmel élveztem, ahogy életre kelnek az érzékszerveim és az erő megtölti a testem minden zugát.
Nem akartam megölni a fiút, többet érdemel a halálnál, azok után, hogy megmentett. Nagy nehezen abbahagytam a vérivást, kezeimmel letöröltem az arcomról a foltokat és a Megmentőm szemébe néztem. - Ne félj, nem foglak már bántani. - határozott, nyugodt hangon beszélek hozzá, nem igézem meg egyenlőre, de készen vagyok arra, hogy bármikor megtegyem.
- Katherine Pierce. Köszönöm, hogy megmentettél. - nyújtok neki kezet és halvány mosoly játszik az ajkaimon. Ez azon ritka alkalmak közé tartozik, mikor tényleg hálás vagyok és a "köszönöm" szó hagyja el a számat, de... megmentette azt, ami a legfontosabb nekem: az életem. Mi mást mondhatnék?

**Vendég** Take care, cuz' I'm a(n)... Vendég

Lady Pierce & Sid

A boldog családok... hamisak! Sőt, a család önmagában egy ~~kibaszott~~ nagy átverés - legalábbis az enyém biztosan az. Miért? Miért?! Csak. A primitív szüleimet és az újonnan örökbefogadott hisztis "húgomat" leszámítva a családom maga a tökély. Igazi, velejéig romlott, gyorskajával mérgezett mintacsalád. Tényleg. Howard - aki anyu szerint az apám, míg szerintem csupán egy olcsó kifogás - tipikus amerikai apa. Ergo, titokban csalja a hőn szeretett nejét, s néhanapján, mikor alkohollal öblíti ki a mocskos száját, még hozzá is üt. A tökéletes család látszatát azonban fenntartjuk. Howard szerint ez a kötelességünk; amolyan lábjegyzék féle. Állítólag kifelejtették a Szentírásból... kár, hogy agnosztikus vagyok, és magasról teszek az ilyesmire.
Szóval, a családom kész cirkusz; az egész annyira röhejes, hogy unalmamban már a szobám sarkait vizsgálom - egy esetleges kandi kamerás átverés elkerülése érdekében, persze. A következő jelenetet például szívesen közzé is tenném, ha Howard nem fosztott volna meg az egyetlen eszköztől, amit pillanatnyilag fontosnak tartok.
- Howard - amint felé fordultam, meg is ragadtam az edzett, napbarnított karját -, kérem a mobilomat!
- Mars kifelé! - Howard nem a udvariasságáról híres, ez köztudott, de a hangjából ezúttal nem csupán harag áradt; undor... vitriolos undor lepte be az autó belsejét.
A férfi - aki nem mellesleg az apám - undorodik tőlem, mert más vagyok, mert nem áll fel a farkam két formás mell láttán.
Mars... kifelé - hát így kell beszélni az egyszem fiaddal?! Mindegy, hisz nem kellett kétszer mondania, azon nyomban ki is kászálódtam az autóból, majd az arcomra költözött fintor kíséretében becsaptam magam mögött az ajtót. Igazán szívszorító, hogy vette a fáradtságot és elhozott a gimnáziumba, de képtelen vagyok megfeledkezni arról, hogy ez nem apai gesztus, hanem a megfigyelés része. Igen, jól hallottad! Az ok pedig, amiért megfigyelnek, a szexuális beállítottságom, s annak "kikúrálása", hogy jó anyám szavaival éljek. Amerika... igazán büszke lehetnél a mintaszüleidre!
A folyosón kószálva elgondolkodtam azon, hogy milyen bűntetést kapnék, ha felgyújtanám ezt a szemétdombot? Á, azt elfelejtettem említeni, hogy mindent konfetti és műanyagpohár borít. Ide akarnak bezárni?! Inkább a szanatóriumot választanám, ha még szabad az opció... a szüleim nem tudnak az Oliver-rel való (ex)kapcsolatomról, azonban tisztában vannak azzal, hogy volt alkalmam kipróbálni azt a bizonyos "szentségtörést", és meggyőződésük, hogy az ilyesmi kezelésre szorul. Tehát egy beteg elme vagyok, akit bezártak a sok normális, tipikus amerikai tinédzser közé. Mystic Falls... reszkess?
A következő pillanatban azonban én kezdtem el reszketni, s önelégült mosolyomat ütemes zihálás váltotta fel.
- Jézusom - nem meglepő, hogy csupán ennyit tudtam hozzáfűzni az elém táruló látványhoz. Mégis mi a fenébe csöppentem?! Istene... Oliver-re esküszöm, hogy csak gyufát kerestem, hogy fel akartam gyújtani ezt a kócerájt, de nem állt szándékomban egy hullára bukkanni - és nem, nem én öltem meg. Habár a rendszer szerint súlyos személyiségzavarom van, szóval ezt ~~kurvára~~ nehéz lesz majd kimagyarázni.
Sidney, mi a fenét csinálsz? Jó érzés lett volna kérdőre vonni magamat, de késő volt, túl késő... a zombi szívéből kiálló karó már a markomban volt; megragadtam, egy vagy két másodpercig hezitáltam, majd egy apró, de annál erőteljesebb mozdulattal kihúztam a fadarabot. Miféle ócska beavatás ez?!

Tárgy: Re: Tanári szoba Vas. Dec. 23, 2012 11:14 pm

To; Elena

Nem tudtam, Elena miért ilyen türelmetlen. Mégis mit akarhat tőlem?! Fogalmam sem volt, de valamiért rossz előérzetem volt. Annyira mégsem foglalkoztam vele, hisz mégiscsak 500 évvel idősebb vagyok, nem fog komoly kárt tenni bennem.
Sejtésem beigazolódott, épp hogy beléptem az ajtón, máris nekem támadt egy karóval. Az első támadását még kivédtem, de a másodikat már nem sikerült. Tátott szájjal és elkerekedett szemmel meredtem magam elé, majd térdre rogytam.
Nem lehet, hogy az életem a hasonmásom vegye el tőlem. Az életnek, amiért eddig küzdöttem, most vége. Örökre. Tehetetlenül markolásztam a szívemből kiálló karót, de nem tudtam kihúzni, túlságosan elgyengített.
Csukott szemmel estem a földre. A remény utolsó szikrája is eltűnt belőlem. Meghalok. Egy vámpír sem élte még túl, hogy a szívébe szúrtak egy karót, velem sem lesz másképp.
Elena Gilbert, a pokolból is tönkreteszem az életed.

//Játék vége!

Tárgy: Re: Tanári szoba Pént. Dec. 21, 2012 9:58 pm

Katherine && Elena

Befordultam úgy a harmadik teremnél, ami egyben a tanári szoba is volt. Végig húztam a poros párkányon mutatóujjamat, majd hirtelen egy székhez osontam és letörtem mind a négy lábát, de csak kettőre volt szükségem.. Háttal álltam az ajtónak, és egy ravasz mosoly ülepedett ki az arcomra, amikor az ajtó nyitását hallottam. Egyből éreztem a lényen, hogy vámpír. Tehát nem más, mint Katherine Pierce.
Megöljem, vagy ne öljem meg? Ez itt a nagy kérdés, melyre próbáltam megtalálni a választ. Féltem a cselekedettől, úgy éreztem, hogy ezt meg fogom bánni, ha véghez viszem. Attól is féltem, hogy elszúrom az egészet, és Damon haragos lesz rám. Nem tehettem ezt vele, meg kellett felelnem neki. Muszáj megtennem.. Muszáj látnom elégedett arckifejezését, miután megtudja, hogy mit tettem. Érte.
- Végre, hogy itt vagy. Azt hittem soha nem fogsz ide érni. - markoltam meg a szék egyik lábát a kezeimben. Háttal voltam neki, így semmit sem láthatott, a tevékenykedésemből. Kifújtam a levegőt.
- A modorodat hol hagytad? - tettem fel a költői kérdést, holott nem vártam rá választ. Gyorsan megfordultam és szíve felé hajítottam a ,,fegyvert". Jól sejtettem. Elkapta, és ez nyert nekem időt. Elég időt arra, hogy gyorsan cselekedjek. Elég okos volt, így tudhatta, hogy forralok valamit ellene. Míg elkapta a szék lábát, addig a másik lábbal egyenesen felé rohantam, és átvezettem a fadarabot a szívén.
- Máskor légy elővigyázatosabb. - súgtam, miközben egyre közelebb hajoltam hozzá. Tekintetét fogva tartottam, akartam látni, ahogy az utolsó remény szikrája is elszáll.
De ekkor hasított belém a felismerés. Megöltem valakit. Ismét. Nem szenteltem több időt Katherine-re, hadd szenvedjen egymagában. Sietve kiléptem a szobából és bezártam magam mögött az ajtót. Az ajtónak dőltem, szaporán vettem a levegőt, és szívem majd kiugrott a helyéről. A keserves érzés mellett ott bujkált az elégedettség, miszerint sikerült. Most már semmi, és senki sem áll köztem és Damon között.

Zene: Hallgasd alatta!

Tárgy: Re: Tanári szoba Pént. Dec. 21, 2012 7:19 pm

To; Elena

Miután otthagytam Annáékat, valaki megragadta a karom. Döbbenten néztem Elenára. Nem is láttam még itt és reménykedtem benne, hogy az est további részén sem kell elviselnem a társaságát.
Kérdőn pillantottam rá, majd gúnyos mosolyban részesítettem és kirántottam a kezem a szorításából - Elena. Mindig öröm. - véstem a a tekintetem az övébe lenézően. - Miről kellene nekünk beszélgetnünk? Ugyan már, Elena. Ne akarj bosszút állni, nem fog sikerülni. Ez örökké így lesz már. Én nyerek, te veszítesz. Szokj hozzá. - ráztam meg a fejem és megforgattam a szemem. Kíváncsi voltam, mit akar tőlem, de nem akartam arra vesztegetni az időm, hogy még egyszer kitörjem a nyakát, esetleg megharapjam. Ha valami nagyon fontosat akar, előbb-utóbb úgyis megtalál, de megesküdtem magamnak, hogy ez az este nem Elenáról fog szólni.
Mikor másodjára is beszélni kezd hozzám, kíváncsiságom kezd túlnőni önuralmamon. Halkan kifújom a levegőt, majd hátat fordítok.
Nem érdekel. - győzködöm magam és mikor hallom, hogy Elena léptei távolodnak, kicsit lenyugszom.
Tehetetlenül fordulok körbe a teremben. Kol haragszik, Annához és Damonhoz nem akarok visszamenni. Már mindjárt vége a bálnak, csak nem lépek le az utolsó órában.
Idegesen sarkon fordultam és elindultam Elena irányába. Essünk túl azoon a beszélgetésen... Benyitottam a terembe, ahová belépni láttam, besétáltam és becsuktam magam mögött az ajtót.
- Na, mit akartál? - dőlök az egyik padnak és felhúzom a szemöldökön.

Tárgy: Re: Tanári szoba Csüt. Nov. 15, 2012 6:27 pm

Kath & Klaus

Ott hagytam őt magára, mit sem törődve azzal, hogy rákérdezett a Kolos dologra. Nem érdekel Katherine és el sem kellett volna neki mondanom, hogy elég tételre vágytam, de az öcsém nem szent és ezzel jobb, ha tisztábban van. Ez a kapcsolat közöttük különös és roppantul figyelem felkeltő. Kol megcsalta Kathet, akkor mégsem szereti a hasonmást? De Kath viszont szereti az öcsémet és ez furcsa, hisz magán kívül semmit sem szeret.. Lépteim lassúak és egyszer csak Kath hangjára figyelek fel, ahogy a nevemen szólít engem és megfogta a karomat, de figyelmen kívül hagytam és csak tovább mentem. Követni kezd és erre kissé felgyorsulok. Miért követ? Miért akarja annyira tudni a választ minden áron? Úgy is mindegy, hogy mit csinált Kol vagy nem? Úgy látom, hogy nem adja fel és minden áron megakarja tudni, hogy mire céloztam.. Gondolataim zavartak és összevisszaságot érzek az elmémben, mintha semmi sem lenne a helyén. Jól tudom, hogy miért érzem így.. Vajon Care és Kol között több történt? A csókról tudok, de lehet, hogy ennél több történt, sőt biztosra veszem.. Elég! Nem akarok erre gondolni folyton, nem akarom, hogy igaznak bizonyuljon. Care és Kol talán lefeküdtek és ezt el kell fogadnom.. Hirtelen erősen a falba ütök és nem érdekel, hogy ki látott meg engem vagy ki nem. Dühös vagyok és ez az érzés nem csillapodik, csak egyre jobban fokozódik.. Lassú léptekkel lépkedek előre a tanári szoba felé és Katherinenel a nyomomban lépek be a helységbe. Szembe fordulok vele és Kath azt kéri, hogy mondjam el neki, hogy mit művelt Kol és meg is zsarol engem. A szemeiben épp ekkor láttam a megvilágosodást, azt hogy rájön a tényre majd rá is kérdez. Nem válaszolok, csak lenézek a földre és belátom azt, hogy lehet, hogy lefeküdtek..
-Kérlek ne csinálj hülyeséget, Katherine!-Mondom neki őszinte figyelmeztetésként, mert ha olyat tesz, amit nem kéne annak súlyos következményei lehetnek. Gyorsan távozik és kihasználva azt, hogy egyedül vagyok előszedek egy üveg kibontatlan Whiskyt. Megiszom egyből és nagyon jól esik az alkohol hatása. Eldobom az üveget majd eltűnök a tanáriból egy pillanat alatt.

Játék Vége!
Játéktér Szabad!

Tárgy: Re: Tanári szoba Szer. Nov. 14, 2012 7:55 pm

Klaus and Katherine

//Ebédlőből.

Végtelenül kíváncsi voltam, miért akart Klaus az öccsén bosszút állni. Kol biztos valami nagy dolgot tett, amivel nagyon megsértette Klaust, mert különben Klaust nem érdekelné.
- Klaus, mondd el. Kérlek. Tudom, hogy azért nem mondod el, mert engem is érint, de tudnom kell róla. - néztem rá idegesen. Kol megcsalt, még egyszer? Vagy mit követett el?
Nem mondott semmit, csak azt, hogy ne haragudjak, nem mondja el. Hát peche van, mert engem nem lesz olyan könnyű lerázni.
Megfordult és elment. Nem hagyhat itt így, ennyire idegesen és kíváncsian. Nem szabadul tőlem, addig fogom követni, addig fogok utána járkálni, míg el nem mondja, mi folyik itt.
- Klaus! - mentem utána és megfogtam a karját, de figyelmen kívül hagyta és tovább ment.
Gondolkodás nélkül utána indultam. Nem érdekelt jelen pillanatban, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége, csak az érdekelt, hogy megtudjam, mi történt. A tanári szoba felé vette az irányt és én követtem.
Mikor beléptem a nyomában a szobába, rögtön "kérlelni" kezdtem, hogy mondja el.
- Klaus, mondd el, tudnom kell! Mit művelt Kol? Mond el, különben... Caroline tudni fog az iménti csókról. - mondtam a szemébe nézve. Ha semmi fegyverem nem marad, zsarolás még ott van nekem.
De abban a pillanatban mindent megértettem.
- Ugye ők ketten nem...?! - kérdeztem, de Klaus csak lenézett a földre. Szóval lefeküdtek. Vagy nem, de akkor is történt köztük valami.
Csak ennyit kellett tudnom. Elegem van. Beszélnem kell Kollal, minél hamarabb, de azt sem tudom, hol van.
Sarkon fordultam és sietve távoztam. Nem tudom, mit fogok csinálni, de senki sem fog jól járni.

Játék vége!

**Stefan.Salvatore** Take care, cuz' I'm a(n)... Vampire

Elena & Stefan

Hosszú másodpercekig csak álltam, szótlanul. Nem bírtam megszólalni, nem tudtam, mit reagálhatnék még erre.
Kiabáljak? Dühöngjek, törjek, zúzzak? Vagy éppen semmit ne tegyek? Fogadjam el azt, ami történt? Hogy már talán nem szeret? De akkor mi volt ez a jelenet az előbb?
A következő mondata azonban megtette a kívánt hatást. Sértetten, megbántottan kezdtem bele:
- Tessék? Mondd, ilyenkor hallod magadat? - tettem fel a kézenfekvő kérdést.
De nem kaptam választ rá, helyette Elena teljesen kikelt magából, tört, zúzott, eluralkodott rajta a felgyülemlett düh.
Az előbbi mondatai sem estek jól, de a következőket még jobban megszenvedtem.
- Tudom. - csak ennyi volt rá a válaszom.
Tudom azt, hogy miattam történt mindez. Miattam, illetve Klaus miatt. De ha nem megyek el Mystic Falls-ból, Damon meghalt volna. És azt soha nem bocsájtottam volna meg magamnak. Szóval igen, meglehet, hogy miattam van, de nem önszántamból hagytam őket magukra. Illetve kettesben.
Úgy látszik, Elena megváltozott. A vámpírság teszi. Ő most már ilyen. Szeretem, persze hogy szeretem, mindig is szeretni fogom. De vajon el tudom ezt fogadni valaha is?

Játék vége!
Játéktér szabad!
//Köszönöm a játékot!
Folytatás a tornateremben!//

Tárgy: Re: Tanári szoba Vas. Nov. 11, 2012 6:13 pm

Stefan & Elena

A harag csak egyre jobban fokozódott bennem. De nem iránta éreztem ily negatív érzelmeket. Nem. Felém irányultak. Megbántottam azt, akit a legjobban szeretek. A szívét törtem össze egyetlen egy névvel. A közös jövőnknek most már tényleg lőttek. Ezek után, hogy lesz képes a szemeimbe nézni? Ellenkező esetben nem hinném, hogy én egyhamar megbocsátanék neki. De nem. Én műveltem ezt vele és ezt nem lehet csak úgy elfelejteni. Nem lehet visszafordítani az időt sajnos.
- Nem megbántani akartalak! Fogd már fel, hogy nem körülöttötted forog az egész világ! - keltem ki magamból, de már nem én uraltam a testemet. Hanem a vér iránti vágyódás. Elegem volt. Fel akartam robbanni. Ki akartam engedni a bennem lévő felgyülemlett dühöt.
Hirtelen indulatból föl löktem egy asztalt és a vérerek már az arcomon dudorodtak ki. Vért akarok. Át akarom lyukaszatni egy ember nyakát és szìvni akarom mennyei vérét.
- Jó! Talán mégis érzek valamit iránta, de az a Te hibád, mert ő vigyázott rám, ő védett meg mikor te tömegszámra gyilkoltad az embereket. Csakis magadat okolhatod emiatt! - hangom gúnyos volt. Alig ismertem magamra. Végül is sarkon fordultam és magam mögött ott hagytam a megdöbbent Stefan-t. Hangosan becsaptam az ajtót és hagytam, hogy az ösztöneim eluralkodjanak felettem. Megjött a ragadozó..

Vége!
köszönöm a játékot! (:
// folytatás tornaterem

**Stefan.Salvatore** Take care, cuz' I'm a(n)... Vampire

Elena & Stefan

Ráhúztam az üvegre, tőlem szokatlan módon. Éreztem, ahogy az alkohol végigmarja a torkomat, ezzel némiképp elterelve a gondolataimat. De nem tartott sokáig, csupán néhány másodpercig.
Megpördültem, majd Elena-hoz fordultam, s láttam, hogy éppen öltözködik. Kényelmetlenül érezhette magát, hát még én. Az előbb nevezett a bátyám nevén. Miközben éppen... miközben...
Még a gondolataimat sem tudtam normálisan kontrollálni.
- Ha az volt a célod, hogy megbánts, nos, sikerült. - fejtettem ki véleményemet a dologról.
- Nem tudom, mi mást mondhatnék. - zártam le röviden, miközben lesütöttem a szememet. Nem bírtam ránézni, csalódott voltam. De mégis mit vártam? Lehet, hogy direkt intézte így a dolgokat? Katherine miatt? Lehet, hogy direkt ezt akarta elérni, hogy ugyanazt érezzem, amit ő érezhetett? Mert akkor sikerült...
- Semmit? Nos, nekem nem úgy tűnt. - hogy lehettem ilyen ostoba? Hisz' még mindig szerelmes Damon-ba, ez egyértelmű. És ezen én nem tudok változtatni. Sajnos.
Amikor kimondta, szeret, csak még rosszabbá vált az egész. Mit válaszoljak erre? Én is szeretlek, jól van, semmi baj? Folytassuk, ahol abbahagytuk? Ugyan...
Így csak bambán álltam előtte, szótlanul.

Tárgy: Re: Tanári szoba Vas. Nov. 11, 2012 5:04 pm

Stefan & Elena

A fenébe! Hogy lehettem ennyire figyelmetlen? Miért nem gondolkoztam, mielőtt kiejtettem volna Damon nevét az ajkaimon? És egyáltalán miért Ő rá gondolok, miközben forró pillanatokat váltunk Stefan-nal? Persze néhanapján azon kapom magamat, hogy róla fantáziálok, és egyszer-kétszer álmodok is vele, de még sose volt ilyen. Stefan soha nem hívott Katherine-nek, épp az előbb vontam őt kérdőn, és erre én szúrom el.
- Ööö.. ezt félreértetted. Nem annak szántam. - csóváltam meg a fejemet, és kezeimmel eltakartam a felsőtestemet, holott már rengetegszer látott így, sőt.. De nem fogom magamat könnyen kibeszélni ez a helyzet alól. Mert ez.. Hát ez egy hatalmas hiba volt. Felálltam, és ismét felkaptam a felsőmet. Megigazítottam, és mélyen kifújtam a levegőt.
- Sajnálom, csak.. - a hajamba túrtam, de elakadtam. Csak? Csak olyan volt, mintha Damon csókolgatna, és ő járt a fejembe? Innen már nincs visszaút.
- Nem érzek iránta semmit! - fakadtam ki, de mégsem árultam el neki az igazat. Hogyan akarok vele kapcsolatba lenni, mikor hazudok neki. Nem minden kapcsolat alapja a bizalom, és hogy az igazat mondjuk el a másiknak?
- Csakis téged szeretlek Stefan. - vakartam meg a tarkómat, de úgy érzem elrontottam mai esténket. Hogy a... Vérre van szükségem. Még hozzá gyorsan!

**Stefan.Salvatore** Take care, cuz' I'm a(n)... Vampire

Elena & Stefan

- Ó, már alig várom! - villantottam ki a fogaimat, hatalmas mosoly ült ki az arcomra.
Éreztem, ahogy Elena még közelebb préselődik hozzám, s körém kulcsolja kecses lábait.
- Elengedni? Nem, nem tervezem... - húztam tovább, miközben egyre lejjebb vándoroltam csókjaimmal. Elhagytam a nyakár, végigcsókolgattam a hasát, s közben gyengéd érintésekkel kényeztettem.
Nem érdekelt, hogy hol vagyunk. Mindennél jobban akartam őt, itt és most, ebben a pillanatban. Olyan jó volt ismét magaménak tudni őt. Újra a karjaimban tartani, óvni, vigyázni rá. Persze, már nincs szüksége nagymértékű védelemre, mint egykor, de akkor is, vigyázni fogok rá.
Egy határozott mozdulattal megszabadítottam a főző szerű darabtól, s már csak egy melltartó maradt felül rajta.
Nyelvem már a köldökénél járt, amikor Elena kéjes nyögések közepette kimondta:
"Damon..."
Lemerevedtem, először nem tudtam, mit csinálhatnék. Végül arra jutottam, hogy abba kell ezt hagynunk. Valóban azt mondta, hogy Damon? Vagy csak én hallucinálok?
- Tessék? - tettem fel a kérdést, de nem is igazán tudtam, hogy mit vártam, mi lesz a válasz.
Egy hirtelen mozdulattal felpattantam, elengedve Elenat, hátat fordítottam neki, majd tehetetlenségemben az üvegért nyúltam.

Tárgy: Re: Tanári szoba Vas. Nov. 11, 2012 3:41 pm

Stefan & Elena

Nem is figyeltem a hangos csörömpölésre, és biztos vagyok, hogy a tornateremből áramló zene elnyomta a hangot. Hirtelen a kemény padlón éreztem magamat, és Stefan felülkerekedett rajtam.
- Majd elárulom... ha jó leszel. - incselkedtem vele, kiöltve rá a nyelvemet. Élveztem, hogy nem tudom elvenni a kezemet, s lehunytam a szemeimet mikor megéreztem hideg orrát a nyakamon. Halk sóhajok hagyták el a torkomat az élvezettől.
Akartam őt. Itt helyben most. Nem érdekelt, hogy a tanári szoba kellős közepén vagyunk a padlón. Egyben voltam biztos, hogy nekem Ő kell. Csak és kizárólag ő. Stefan Salvatore..
- Ha elárulom, lelövöm a poént. - villantottam ki a fehér fogaimat, és elhallgattam, amikor ajkaival hintette be a nyakamat kellemes csókokkal. A magassarkúm hegyét végig húztam a combján, ügyelve arra, hogy ne erősen nyomjam hozzá, mert akkor felszakíthatom a nadrágját. Végül is lábaimat a csípője köré fontam, és testemet szorosan az övéhez préseltem.
- El fogsz engedni valamikor, vagy erőszakkal kell lefejtenem a kezeidet magamról? - mélyen beszívtam azt a mennyei illatot, mely a hajából áramolt. Mindig ezt a sampont használja, már ismerem őt ennyire. A csókjai teljesen megbolondítottak, elvesztettem a fejemet. Egyaránt vágytam rá, s a vérre. Hangosabb sóhajtások törték meg a csendet ebben a halk szobában.
- Ohh, Damon. - nyögtem, és élveztem, amit velem csinált, és csak akkor esett le, hogy mit mondtam amikor már túl késő volt..

**Stefan.Salvatore** Take care, cuz' I'm a(n)... Vampire

Elena & Stefan

- És mégis, hogy döntöttél? - kérdeztem érdeklődve, bár kicsit még mindig indulatból.
Felidegesített ezzel a Katherines dologgal, hisz' az égvilágon már semmit sem jelent nekem. A mai napig nem tudom megmagyarázni magamnak, miért történt az, ami. De az érzelmeknek ott semmi szerepe nem volt, ebben biztos vagyok.
- Tőlem sohasem kell félned! - súgtam neki halkan, miközben még mindig a derekát cirógattam.
Következő reakciója azonban meglepett. Pechemre, - vagy éppen szerencsémre - hirtelen a földön találtam magam, Elena-val a derekamon. Érzelmek sokasága cikázott végig a testemen. Ebbe beletartozott a vágy, a szeretet, s a féltékenység is.
- Nem is tudom... mondjuk ezt? - azzal nem törődve a poharakkal, visszarántottam magamhoz Elenat, fordítva előbbi testhelyzetünkön. Kezét a feje fölött a padlóhoz nyomtam, kis mozgásteret biztosítva ez által neki. Orrommal végigcirógattam a nyakát, majd gyengéden belecsókoltam.
- Na és mire kéne neked ez a nyakkendő? - Folytattam a játékot.

Tárgy: Re: Tanári szoba Vas. Nov. 11, 2012 1:24 pm

Stefan & Elena

Kifejezetten meglepett Stefan reakciója, és amit még jobban furcsálltam, hogy élveztem. A bensőm nevetett, és egyáltalán nem éreztem magamat megsértve. Fura..
- Én már döntöttem. - pillantottam komolyan a zöld íriszeibe, melyek mindig is elvarázsoltak engem. Hirtelen megfordított, hogy háttal legyek neki, és kezeimet hátraszorította. Elvigyorodtam, és a visszavágáson agyaltam. Mikor végig simított az oldalamon a testem lángolt a vágytól. Lehunytam a szememet, és élveztem érintését. Mintha minden egyes ideget megérintené. A derekam elkezdett bizseregni, és azt akartam, hogy ez a pillanat soha se érjen véget.
- Most féljek? - egy halk kacaj elhagyta a torkomat. - Szerintem elfelejtetted, hogy már én sem vagyok gyenge. - súgtam, és abban a másodpercben elszakadtam tőle, megfordultam, és a földre tepertem, ismét megragadva féltett nyakkendőjét. Nem vagyok erősebb nála, evvel tisztában vagyok. De talán idővel az leszek, vagy nem. Hisz én mégis emberi véren élek, míg ő csak állatin. De nekem nincs más választásom.
- Na most mit fogsz lépni? - súroltam végig ajkaimat a nyakán, és játékosan megharaptam a fülcimpáját. Szabad kezemmel végig simítottam mellkasán, egészen fel a nyakáig, és egy másodperc alatt lerántottam róla a nyakkendőt. Felkeltem, végighúztam ujjaimat a selymes anyagon.
- Ezt megfogom tartani. - egy kacér mosolyt villantottam feléje, és ismét töltöttem magunknak egy újabb pohár whisky-t.

**Stefan.Salvatore** Take care, cuz' I'm a(n)... Vampire

Elena & Stefan

- Kérlek, hagyd már abba! Az égvilágon semmi sincs köztünk! Csakis téged szeretlek, hidd már el! - már elég ideges lettem, nem hiszem el, hogy nem lehet felfogni!
- Döntsd el mit akarsz! Megértem, hogy dühös vagy, és csalódott. Én is az lennék fordított helyzetben, az is voltam egy másik dologgal kapcsolatban. De vagy fogadd el végre azt, hogy nem vagyok szerelmes Katherine-be, vagy ha nem hiszel nekem, hagyjuk ezt az egészet. Hiába mondok neked bármit is, úgy sem hiszed el, így pedig fölösleges itt állnunk, és veszekednünk. - keltem ki végleg magamból, de mondanivalóm végére már nyugodt hangot próbáltam megütni.
Mindennél jobban szeretem Elenat, de ha nem hiszi el, hogy nem szeretem Katherinet, akkor mit tehetnék? Semmit nem tudok tenni ellene.
- Ha nem teszed, ez lesz! - azzal egy hirtelen mozdulattal lefogtam mind a két kezét, gyengéden hátrafeszítettem, ezzel magam elé vonva őt.
- Szóval kérlek, ne kötekedj! - súgtam a szavakat halkan a fülébe, miközben egyik kezemmel végigsimítottam a derekán.

Tárgy: Re: Tanári szoba Szomb. Nov. 10, 2012 10:20 pm

Stefan & Elena

- Az öngyilkossági kísérleted előtt pár nappal. - forgattam meg a szemeimet. Ismét leperegtek előttem az emlékképek, amikor kétségbeesetten próbáltam rálelni, de sehol sem találtam őt. A tudat, hogy talán el fogom őt veszíteni, örökre.. Pokol volt. Annyira örülök, hogy pont időben kaptam el, és nem történt vele semmi baj.
- Óó mindent levázolt rendesen. Nem szeretnék idézni, mert olyan dolgokat idéz elő.. - ráztam meg a fejemet, és ismét ők voltak előttem. Nem! Hess innen Katherine!
Mindvégig kérdőn néztem rá. Eléggé felkapta a vizet, azon, hogy Katherine megölt engem. Habár vámpír vagyok, így egy nyaktörés számomra semmit se jelent. Max negyed órára kiüt engem, és úgy kelek fel, mintha durván másnapos lennék.
- Akkor mi az igazság? Mi van köztetek? Ezt az egyet áruld el nekem Stefan! - szinte már könyörögtem neki. De ha az nem igaz, amit Katherine állított, akkor mi a valódi történet? Valaki avasson már be, kezdek belefáradni ebbe az egészbe.
Meglepődötten pillantok fel rá, mikor hátrébb lökött. Persze, alig ért hozzám, de mégis megtette. Emiatt csak jobban felerősödött bennem a vágy, miszerint ne hagyjam csak úgy a dolgokat. Megragadtam a nyakkendőjét, és magamhoz húztam őt.
- Miért? Mi lesz, ha nem? - suttogtam, és bal szemöldökömet kérdőn felvontam várva magyarázó válaszára.

**Stefan.Salvatore** Take care, cuz' I'm a(n)... Vampire

Elena & Stefan

Egyáltalán nem az történt, amire számítottam. Egy szemvillanás alatt a falhoz préselve találtam magamat, de a művelet nem önszántamból történt.
Mi lelte Elenat?
Nehezen tudtam levegőt venni, hiszen miközben beszélt, a nyakkendőmet szorongatta, s majdhogynem megfojtott vele.
- Mikor találkoztál vele? - próbáltam kinyögni egy értelmes mondatot, de az egyre növekvő szorító érzés elzárta a levegő útját.
- Szerelmem?! Mégis miről beszélsz? Teljesen megőrültél? Így állít be egy nyelvbotlást? - háborodtam fel. Hogy én? Szeretem Katherinet? Egyszerű nyelvbotlás volt, meglehet, a kilátástalanságból elmenekülvén ő volt a közelemben, de nem érzek iránta semmit sem. Az már régen volt, több, mint száz éve. Mára már csak a gyűlölet maradt meg iránta, illetve a közöny.
- Hogy mit csinált? Ezt még megbánja! - sziszegtem halkan, s már el is kezdett a bosszúhadjárat terve körvonalazódni bennem.
- Elena, ha akarsz, marj belém, döfj karót a szívembe, de ezt ne csináld! Beleképzelsz dolgokat, amiket nem kellene! - némileg vesztettem előbbi kedves mivoltomból, kemény hangnemre váltottam.
- És hagyd békén a nyakkendőmet! - löktem el magamtól gyengéden.

Tárgy: Re: Tanári szoba Szomb. Nov. 10, 2012 9:34 pm

Stefan & Elena

A harag kezdte apránként felemészteni a testemet. Nem.. Higgadtnak kell és jól éreznem magamat. Helyette itt állok, s mindjárt egy veszekedésbe fog ismét torkollni a beszélgetésünk. De őszintén szólva már elegem van ezekből, csak egy jó estét akarok. Olyan nehéz ez?
De ekkor ismét elöntött az az ismerős érzés. A féltékenység. A kép bevillant a szemeim elé. Katherine Stefan-ra mászik, ki hagyja magát, és gyors, szenvedélyes csókokat váltanak. Nekem kellene csókolóznia, és nem vele! Én nekem kéne azt mondania, hogy szeret, és nem Katherine-nek. Párszor mesélt róla, és azt állította, hogy megigézte őt, hogy az iránta érzett szerelme sosem volt valódi. Vagy mégis? Ki tudja, hogy még miről füllent.
Hirtelen indulattól vezérelve, nem tudtam felülkerekedni az érzésen. Megragadtam a poharamat, és gyorsan lehajtottam a benne lévő folyadékot. Vámpírsebességgel rárontottam, s a közeli falhoz szorítottam, megragadva a nyakkendőjét.
- Fogalmad sincs, hogy miket mondott nekem.. - álltam lábujjhegyre, a fülébe suttogva. - Szörnyű dolgokat, és tudom, hogy minden igaz belőle. Utána pedig, a drága szerelmed - gúnyosan ejtettem ki ezt a szót, melytől görcsbe rándult a hasam. -, kitörte a nyakamat. - sziszegtem, és elengedtem őt. Mélyen vettem a levegőt, hogy minél több oxigén áramolhasson a szervezetembe. Le kell csillapodnom, most hirtelen minden össze jött. És valakin le kellett vezetnem. Az a valaki, pedig Stefan volt.

**Stefan.Salvatore** Take care, cuz' I'm a(n)... Vampire

Elena & Stefan

Láttam rajta, hogy szenved, s belülről marja valami a lelkét. Nem könnyű a vámpírlét, ezt jól tudom. Főleg akkor nem, ha egyedül próbálod átvészelni.
- Idővel minden jobb lesz! - próbáltam biztatni, de ezek süket szavaknak minősültek. Mint amikor megkérdezi tőled valaki, hogy hogy vagy. Reflexből rávágod, hogy jól, pedig az nem fedi a valóságot. Meglehet, idővel jobb lesz Elena-nak, de mennyi is az az idő? Hónapok? Évek? Évszázadok? De végül is meglehet, idővel valamennyivel jobb lesz.
Láttam, hogy valami miatt ideges is. Talán ő is a kényelmetlen témán gondolkodik? Hirtelen ránéztem, amikor előbbi gondolatom bebizonyosodott. Először nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg a gondolataimat, de azért belekezdtem, s már csak fél méter választott el attól, hogy akár meg is érinthesem:
- Elena... nem tudom megmagyarázni miért tettem azt, amit tettem. Csupán egy biztos dolgot tudok mondani. Téged szeretlek! - nem tudom, mi minden mást mondhattam volna.
Hogy bocsásson meg? Sajnálom, többet nem fordul elő? Hétköznapi, egy átlag ember szájából nap mint nap elhangzó szavak. Nem ide illenek.

Tárgy: Re: Tanári szoba Szomb. Nov. 10, 2012 8:43 pm

Stefan & Elena

Felpattantam az egyik asztalra, és lábamat átkereszteztem a másikon. Kezeimet összekulcsolva a combomra helyeztem, és izgatottan vártam, hogy mit fog lépni. Az egyik sarokba ment, hol az egyik oldalra nyúltam meg, hol a másikra, hogy jobban tudjam látni. Végül egy whisky-t varázsolt elő az egyik szekrényből. Egy hatalmas vigyor ülepedett rá az arcomra, és onnan nem mozdult.
- Milyen figyelmes vagy. - vettem át a poharat, és belekortyoltam. Lehunytam a szememet, élvezve ahogyan az alkohol marja a torkomat. Felemelő érzés volt. Régebben nem szerettem a whisky-t, sőt utáltam. Csak néhanapján ittam, mikor épp buliztunk, vagy ünnepeltünk. De amióta átváltoztam kezdek vele megbékélni, máshogy érzem az ízeket.
Egy lehangoló sóhaj hagyta el a torkomat, és a poharat leraktam magam mellé.
- Őszintén? - kérdeztem vissza, de nem is vártam rá választ. - Semminek. Mintha csak lebegnék, s nem léteznék. - lesütöttem a pillantásomat a padlóra.
Ismét a mellkasom alatt összekereszteztem a karjaimat, mintha ki akarnám zárni őt. Menekülni próbálok, megvédeni magamat a fájdalomtól, de nem tudom. Hisz úgyis belebotlottunk volna előbb, vagy utóbb ebbe a témába. Jobb hamarabb túlesni rajta, mint soha. Idegesen megvakartam a könyökömet, és ismét csakis rá összpontosítottam.
- Szereted még? - tettem fel egyszerűen a kérdést, nyilvánvalóan Katherine-re célozva.

**Ajánlott tartalom** Take care, cuz' I'm a(n)...

» A 27-es szoba
» 1. szoba
» 2. szoba
» 17. Szoba
» Festő szoba

Tanári szoba

Tanári szoba

Similar topics

Similar topics

Keresési feltételek

Az eredmények megjelenítése: Hozzászólások Témák
Bővített keresés