Nagyon friss nekem minden. Szoknom kell a várost, annak ellenére, hogy lassan egy éve küzdök itt. A pszcihológust feleslegesnek tartom, mégis segít valamennyire, de igazából minden a saját akaratomon múlik. Ezen van a hangsúly. Ha nem akarok változni, ha bezárkózom, akkor örökre ilyen maradok, mehetek akár ezer orvoshoz, ugyanaz a félős kislány leszek, aki... Aki hallotta az édesanyja utolsó sikolyait. Nem akarom, hogy felemésszenek az emlékek, azok a súlyos gondok, amik miatt el kellett költöznöm, mert egyszerűen nem tudtam a ház falai között levegőt venni. Minden rá emlékeztetett és arra a szörnyű napra, amikor elvesztettem az életem. Vannak jobb és rosszabb periódusaim, ám kifogytam a pénzből, munkát kellett vállalnom és senki le se szarja, hogy nekem mi bajom van. A lakbérért, a rezsiért, az ételért fizetnem kell, nem nyávoghatok, nem hagyhatom, hogy földönfutóvá váljak. Van még bennem annyi becsület és talpraesettség, hogy megpróbáljak véglegesen kilépni a nagybetűs életbe és a semmiből indulva talán, mondom talán elérni valamit. Ha mást nem azt, hogy ne haljak éhen és tető legyen a fejem fölött. Nekem igenis nagy dolog, tudom honnan kezdtem, miből szakadtam ki, hová csúsztam le. Nem éppen a pincérnői állás álmaim netovábbja, de nem fogok ölbe tett kézzel felfordulni. Talán egy fél év elég lesz, hogy picit összekapjam magam és az anyagiak mellett fejben is helyrebillenjek. Már most érzem, hogy idebent a Grillben terelődik a figyelmem, nem kattogok hülyeségeken, nem lesz úrrá rajtam a letargia. És ez jó. Nagyon jó.

Próbálkozok beilleszkedni, mosolyt erőltetni az arcomra s ezzel önmagában nincs gond. Sürgök, forgok, valamit mindig csinálok, nem igazán állok le ácsorogni. Tetszik, hogy pörögnöm kell, bár azért nem akarok holtkórosnak sem tűnni, csak... én csak nagyon szeretném megállni a helyem, mert szükségem van minderre. Ráveszem magam, ráadásul könnyen, pici hezitálás után, hogy ismerkedjek a munkatárssal, akivel egyébként úgyis össze kell szokni, mert szerintem fontos a jó kapcsolat, az összhang, hiszen együtt kell eltöltenünk az előttünk álló órákat a műszak végéig, zárásig. Akkor is, ha pusztán csak egy térben kell mozognunk. S mivel kettő vendég van a helységben, most lesz rá megfelelő alkalom, hogy valamennyire megismerjem a férfit, úgysem teszek mást, csak téblábolok, mert minden elő van már készítve, nincs dolog amíg nem érkeznek meg többen a mai vendégseregből. A Lucas nevű pultos szólít meg előbb, én csak kapok az alkalmon, hogy kitöltsem az időm. Elég magának valónak tűnik, bár az is lehet, hogy szimplán rossz hangulatban van, de legalább tudomást vesz rólam és nekem már ez is ajándék. Kissé feszengek ugyan, hajam a füleim mögé sodrom közben és próbálok normálisnak tűnni. Csakhogy ő nem néz rám, a száraz felületet törölgeti, érdekes mennyire feszült lesz hirtelen, de lehet ezt is beképzelem, mert nem ad több jelet. Olyan, mintha nem akarná a igazából a társaságom. Le kell sütnöm a tekintetem, alig pár pillanatig ugyan, de még én szégyellem magam, hogy itt vagyok és zavarom, ebben viszont semmi logika. Tudom. Újból rávetett pillantásokkal illetem, így leküzdve saját zavaros gondolataimat, elhessegetem azokat, mert bennem van a hiba, tudom hogy kell kezelni, tettetni, hogy minden rendben. Sajnos van benne jó sok rutinom. Végre rám néz sötét íriszeivel, elárulja, hogy nem tévedtem sokat, már ami a munkáját illeti. Apró mosolyra görbül a szám sarka, bár a hanglejtése miatt a szenvedés mibenléte kérdésessé vált. -Sorstárs. A lényeg, hogy túléljük. És egyszer itt is eljön a záróra, bár... Én azt sem bánnám igazán, ha a következő műszakot is végig kellene vinnem, hamarabb beleszoknék. -Úgysem vár otthon senki - teszem hozzá, ám csak gondolatban. Erőltetnem kell, hogy fent maradjon az a pici mosoly, legszívesebben jól képen hajítanám magam a szívembe markoló érzéstől, a magánytól. De nem teszem, hanem tovább figyelem a férfit, aki eközben kicsit messzebb tevékenykedik tovább. -Én csak nem akarok semmit elbaltázni. -Bukik ki belőlem az őszinteség, aprót rándulnak mellé a vállaim.- Idegen nekem itt minden és igaz, hogy ez csak egy apró szerep mondjuk a tiéd mellett, de nehezebb, mint gondoltam. Még sose csináltam ilyesmit, na nem mintha nem látszana meg rajtam alapból... -Vallom be és rögtön el is hallgatok, nem fogom fárasztani, sem nyávogni, leterhelni, mert nem hiszem, hogy túlzottan érdekelné, jómagam is csak azért vallok színt, mert jólesik ugyan, de ennyi. Tudom hol a határ. -Gondolom neked rutin az egész. Majd szólj rám, ha túl idegesítő vagyok, jó? -Nem is tudom, mintha megint kislány volnék, aki nem találja a helyét, akinek szüksége van útbaigazításra. Persze megállom én a helyem, bár nehezen tudom kordában tartani az érzéseimet, a hangulatomat, megint csak erőlködnöm kell és remélem a pasi úgy gondolja csak a tapasztalatlanságom miatt jön ki rajtam az izgulás, ami igaz is, csak engem jobban érint, mint mondjuk egy tökéletes életű lánykát...

Mikor megszólítottam a lányt, nem sejtettem, hogy mi lesz a vége. Sejtelmem sem volt arról, hogy olyasvalakire fog emlékeztetni, aki egykor sokat jelentett nekem, aki még a mai napig is sokat jelent nekem, habár már nincs az élők sorában. Először nem tudtam hova tenni az érzést, olyan ismerős melegség öntött el, megrémisztett, hiszen már rég nem váltottak ki belőlem érzéseket, különösen ilyeneket nem. Nem volt tervben, hogy az érzések megrohamoznak, annak ellenére, hogy elfojtottam magamban őket már olyan régen... Ekkor jött el az a pillanat, mikor megbántam, hogy nem kapcsoltam ki az emberségem. Azt hittem, ha újra és újra emlékeztetem magam egykori szerelmemre - mit egykori, a mai napig szeretem! -, azzal nem veszítem el a róla szóló pillanatképeket, az emlékeket, amiket vele együtt éltem át. Ez legyengített, ugyanakkor tudatta velem, milyen törékeny is a boldogságunk, és hogy ami egyszer a miénk volt, könnyedén elveszíthetjük. Gyengeségnek tartottam eldobni magamtól az érzéseket, nem akartam elveszíteni önmagam felett az uralmat, de ez nem azt jelenti, hogy ugyanaz az érző szívű fickó vagyok, aki voltam. Nem, megváltoztam, de bevallom sokszor alkalmaztam a kapcsolót, talán még akkor is ki voltak kapcsolva az érzéseim, mikor átléptem a városhatárt. Mint említettem, nem akarom eltaszítani magamtól az emberségem, így a kapcsoló sem vált be olyannyira, mint azt szerettem volna, ebből kifolyólag csak nagyon rövid ideig tudom kikapcsolni az érzéseket, és elég egyetlen pillantás, egyetlen szó, egyetlen kínzó emlékkép, és a keserűség megrohamoz, majd követi a többi kellemetlen érzés is. Nem élvezem az életet, csak tengődök, de képtelen vagyok véget vetni az életemnek, azzal úgy érzem, megbecsteleníteném Alison halálát, és különben is, ki fog emlékezni rá, ha én már nem leszek? Így tovább élhet, bennem, és nem kell teljes mértékben búcsút intenem neki - nem mintha ez segítene.
Megtudtam a lánytól, hogy második munkanapját dolgozta le, de ezzel nem lepett meg, valahogy így saccoltam, az idegesség nemcsak, hogy látszott rajta, de érzékeltem is, szíve hevesebben vert, kissé szaggatottan, és feszült légkört teremtett maga körül. A kérdés már csak az volt, mindig ilyen paranoiás, az új munkahely tette azzá, vagy esetleg ő is új a városban? Nem akartam lerohanni, és különben sem kellett volna, hogy érdekeljen, miért olyan, amilyen, és mi váltja ki nála a stresszt. Az egyik opció az kellett volna, hogy legyen, munka után félrecsalom, és vacsorát csinálok belőle, míg a másik az, hogy semmibe veszem, és tudomást sem veszek róla. Az első lehetőséget rögtön ki is zártam, lévén feltűnést semmiképp nem akarok kelteni, és éhes sem voltam, kedvtelenül gondoltam a vérre. De nem tudtam figyelmen kívül hagyni, valami láthatatlan erő vonzott az irányába, amit nem tudtam megmagyarázni, még magamnak sem. Erőlködtem, minden lelki erőmmel azon voltam, hogy ne árasszanak el az érzések, és tényleg nehezemre esett távol tartani az emberségem, lakat alá zárni, de valahogy csak sikerült, és érzéketlenül, mégis barátságosnak tűnő pillantással néztem vissza a lányra. - Lucas Grant. - mutatkoztam be visszafogottan, és közben törölgetni kezdtem a pultot, mintha szüksége lett volna tisztogatásra. Nem nyújtottam neki kezet, nem léptem közelebb hozzá, még csak rá se néztem, miután a szavak elhagyták a számat. Udvariatlanságnak tartottam, hogy nem felé se nézek, ezért tekintetem újra visszasiklott a lányra, feltűnt, hogy ő még mindig engem néz, egyenesen a szemeimbe bámult, és ez… borzasztóan idegesített. Ostoba halandók, tudják, hogy kell felbőszíteni egy szörnyeteget, és még nekik áll feljebb, ha egyszerűen csak elvesszük nyomorult kis életüket! Vettem egy apró, mégis erőteljes lélegzetet, és egy halvány mosolyt erőltettem az arcomra. - Igen, én is új vagyok. És… azt hiszem, szenvedésben nem lesz hiányom! - jelentettem ki kissé szarkasztikusan, de a halvány mosolyom fenn tartottam. Néhány pillanatig még a szemeit vizslattam, aztán elfordultam, és arrébb sétálva folytattam a takarítást. A pult másik felét is egyenletes, körkörös mozdulatokkal töröltem le, aztán az italos polchoz léptem, és néhány üveget a helyére tettem, arrébb toltam, másik polcra tettem. Közben azért hallottam, mint mondott a Scarlett nevű lány, és készségesen válaszoltam is rá. Gondoltam, könnyebb lesz beilleszkedni, ha nem zárkózok el, és egy kis érdeklődést mutatok az itt dolgozók felé. Legalábbis, ezt próbáltam bemesélni magamnak a fura érzések miatt. - Előbb-utóbb beletanulsz. Csak ne gondolj túl sokat a dolgok mögé! - tanácsoltam neki, és újra felé fordítottam a pillantásom. Kezdtem felismerni, kire emlékeztet, és rettegtem, hogy a gondolataim közé fészkelik magukat az emlékképek.

Örülhettem, hogy egy ilyen kisvárosban kaptam munkát, a feltűnéskeltés sosem jó, ha természetfeletti lény vagy, pénzre persze nem igazán volt szükségem. Ha az ember 350 éves, sok ideje van pénzt félretenni. Nem számítottam rá, hogy ismerősökre teszek szert, gondoltam annyit társalgok, amennyit kötelező, és nem engedek közel magamhoz senkit sem, de a sors, vagy csupán egy véletlen közbeszólt, és ahogy betettem a lábam az első munkanapomon, rögtön éreztem, hogy valami másképp lesz, mint én azt képzeltem. A megérzéseimre mindig hallgattam, de ezúttal nem tántorodtam el, gondoltam jöjjön, aminek jönnie kell, legalább lesz egy kis izgalom, és újdonság az életemben. Beálltam a pult mögé, és kezdésnek eltörölgettem a poharakat, amiket előzőleg valaki lepakolt a tálcára, ami addigra víztől tocsogott. A fejtágítás megvolt előző nap, pontosan tudtam, mit kell tennem, végighallgattam szorgosan, amit egy Matt nevű srác ecsetelt nekem, nem említettem egy szóval sem, hogy már számtalanszor dolgoztam pultosként az elmúlt három évszázad során. Egy szintén akkor érkező lány ott téblábolt körülöttem, a kötényét kötötte fel éppen, mikor szemügyre vettem, és az a furcsa, rossz előérzetem csak erősödött. Ingattam a fejem, az utolsó poharat is eltöröltem, és visszapakoltam őket a polcokra. Éppen akkor sétált oda egy fiatal srác, és két sört rendelt, amit aztán az egyik boxhoz vitt, és letette az asztalra, ahol egy másik fiú ült. Rögtön csevegni kezdtek, már-már zajongtak, de csak ők tartózkodtak a helyen, ami nem volt túlzottan meglepő, lévén, hogy esti műszakot kellett vinnünk. Az viszont annál különösebb volt, hogy bár kezdő voltam, és a lány sem tűnt valami jártasnak a Mystic Grill-ben, egyedül voltunk, és nem volt más rajtunk kívül, aki dolgozott volna azon az estén. Néhány poháralátétet és itallapot pakoltam a tartóba, ami a pulton volt, aztán ráérősen leereszkedtem egy hordószerű ülőalkalmatosságra, ami a pult mögött kapott helyet. Láthatóan a lánynak sem volt semmi dolga, a pult mögött ácsorgott, de nem felém nézett. Egy hozzám hasonló vámpírnak valószínűleg az elő gondolata az lett volna, milyen remek vacsora válhatna a fiatal hölgyből, de én a tegnapi kórházi látogatásom óta nem éheztem vérre, kielégítőnek találtam Lucy vérét, és egy új lakosnak különben sem illett volna mohónak, és követelőzőnek lennie. Megköszörültem a torkomat, és ha a lány felém kapta a fejét, szólásra nyitottam a szám. - Nem túl régóta dolgozol már itt, ugye? - kérdeztem óvatos mosolyra húzva szám, és felkeltem ülőhelyemről, hogy a pult belső felének támaszkodjak, és egy vonalba kerüljek a lány arcával. Csak kicsivel voltam nála magasabb, így nem igazán kellett meggörnyednem, de ha túl egyenesen álltam volna, valószínűleg feltűnt volna a lánynak, és különben sem voltam soha az a típus, aki csak úgy ácsorog egy helyben, és nem kezd magával valamit közben. - Az első munkanapod? - tettem fel még egy kérdést, mielőtt még válaszolhatott volna, és úgy gondoltam, ez éppen elég ahhoz, hogy ne tituláljon furcsának, vagy magának való fickónak.

|| Hát, ez nem lett egy fényes kezdő, de úgyis tudod, hogy lesz ez jobb is