Lassan emelem el a kezemet a rongyról, egy egészen rövid ideig végigsimítva a fiú tenyerén, ujjamat a vérbe mártva. Ahogy ő elfordul, lehajtom fejem s egy pillanatra beszippantom a vér illatát, mielőtt letörölném azt. Egy pillanatnyi gyengeség csupán az egész. Emlékszem, vámpírlétem elején mennyire nem tudtam uralkodni önmagamon. Mohó voltam és akaratos. Kiszabadultam egy világba, ahol bármit megtehettem. Ha most visszaröppennénk akkorra, ez a szegény fiú már nem élne. Szépen lassan elé sétálnék, elmondanám neki, hogy sétáljunk ki egy sötét helyre, kézen fognám, s amint senki nem lát, minden egyes csepp vér eltávozna a szervezetéből. Vagy talán még azt se várnám meg… Szerencsétlen Ewannak sokszor kellett kártalanítást végeznie egy-egy meggondolatlan akcióm után, de leszidni sose szidott. Rajongott a mészárlásaimért. Mára persze kicsit azért megnyugodtam… éppen ezért csak egy pillanatra estem a csábítás csúnya, gonosz és vörös csapdájába. Aztán felnéztem a srácra, ahogy elkezdi a küszöböt szidni. Hallgatom, ahogy kiborul egy aprócska kérdésemre, majd elnevetem magam, immár vértelen kezemet szám elé kapva.
- Ne haragudj… nem szép dolog kinevetni. Igazad van, a küszöbök roppant galád teremtmények. Pokolra az összessel. – Fordítom „komolyra” a szót. Persze véletlenül se akarom kigúnyolni, remélem nem lesz olyan ostoba, hogy ezen felháborodjék, vagy hasonlók. Azt hiszem az irónia az eléggé mainstream eszköz lett. Bár leginkább az intelligensek eszköze. Aki nem érti, vagy értékeli a humoromat, annak egyedül a vére érdemel csak figyelmet részemről, hisz az édes mindegy, hogy a vér, amivel táplálkozok éppen kiből folyik. Amíg vörös, meleg és oly’ isteni, addig tőlem lehet ostoba, intelligens, vagy akár együgyű is az illető. Bár a kinézet sokszor nem mindegy. Azt azért szeretem, ha az áldozatom tetszetős, elvégre az ember is szívesebben nyúl a csini csomagolású csoki után, vagy a szebb üvegű bor utána, ha éppen a tartalma ismeretlen számára. Engem persze nem tud érdekelni, hogy a külsőségek vezérelnek, a belsőt nem is szándékozom megismerni.
Hátrapillantok a pultosra, amikor megkérdezi a sérültünk, hogy ismerem e. Megvonom a vállam.
- Nem különösebben, de úgy hiszem nem lesz belőle probléma. – Mosolyodok el, magamtól szokatlanul kedvesen. Ismerkedünk, elvégre… olyankor illik kedvesnek és aranyosnak lenni, nem vámpírfogakat villantani és halálos fenyegetésekkel dobálózni. Én pedig valaha azért egy illedelmes kislány voltam. Talán…
- Már hozzák az italomat, de a következőt állhatod. – Mondom, már félúton az asztal felé ment. Leülök, s visszafordulok a fiú felé. Még nem is néztem meg magamnak. Ahogy tüzetesebben végigmérem, gondolatban megveregetem a vállam. Ügyes húzás, kislány, szépfiúba botlottál az első estéden.
- Oh, micsoda modortalanság, én szólítalak le és még be se mutatkozok… Bocsásd meg modortalanságomat. Niamh.

Alig egy hete, hogy itt vagyok, ezen az oly híres helyen, ami ugyan jelentéktelennek tűnik, mégis igen jelentős szerepe van. Ewan sokszor ígérte, hogy elhoz ide, de valahogy mindig máshol kötöttünk ki, vagy épp sehol. Hát, most úgysincs jobb dolgom, meg kellett már néznem magamnak ezt a helyet. Bár első ránézésre olyannak tűnik, mint bármelyik amerikai kisváros. Mindenki ismer mindenkit, és egyszerűen csak élik a kis unalmas, hétköznapi életüket.
A konyhában mászkálok fel-alá, átkutatva minden létező szekrényt. Ezek a szerencsétlen emberek, akiknek az otthonát bérbe vettem, vagy nem ittak alkoholt, vagy nagyon elrejtették azt. Bosszantó… roppantul bosszantó. A kezemben lévő likőrös üvegből kiiszom az utolsó kortyot, a mosogatóba hajítom az üveget, nem törődve vele, hogy apró darabokra törik ott. Magamra kapok egy kabátot és neki is indulok az éjszakának.
Mivel kisváros, nem éppen nehéz megtalálni a népszerű, szórakozóhelynek nevezhető bárt a környéken. Ahogy belépek, mély levegőt veszek, miközben a bárpulthoz sétálok. A levegőben érzem leendő vacsorán illatát. Egy friss, fiatal fiúkát, vagy éppen lánykát. Én ugyan nem válogatok ilyesmikben.
- Vodkát, citrommal. Természetesen a ház ajándéka, ugyebár. – Nézek mélyen a pultos szemébe, aki megbabonázva bólogat és ismétli utánam, amit mondtam neki. Elégedetten elmosolyodok, s rákönyökölök a pultra, amíg az italomat várom. Figyelem a pultost, ahogy indul nyúlna a vodkáért, amikor tőlem pár lépésnyire egy normál ember számára szokatlan esemény történt. A vér illatára azonnal odakaptam a fejem. Ahogy szemem alatt kidagadtak az erek egy pillanatra lehajtottam a fejem, majd mikor felnéztem ismét, már semmi nyoma nem volt annak, hogy mi is vagyok valójában. Persze nem, mintha zavarna, ha bárki is megtudja, két mondat és elintézem a dolgot. De nem akartam rögtön az első estémen feltűnést kelteni, hisz, mint már említettem itt mindenki ismer mindenkit. Kis közösséget nem bolygatunk fel azonnal olyan csúnya, gonosz dolgokkal, mint a vámpírok. Még a végén elkezdenének félni és megnehezítenék a dolgunkat és nem lenne olyan egyszerű éjszaka emberekre vadászni. Nappal nem olyan élvezetes a dolog, mint éjszaka, egy sötét mellékutcába csábítani őket és az éj leple alatt élvezni az éltető elixírt, ami ereikben csordogál.
A fiú kezére néztem, ahogy bőre kilöki a szilánkot, s kezd begyógyulni. Elmosolyodtam, s egy gyors lépéssel a pultos elé léptem, kivéve kezéből a rongyot, amit segítségként akart vinni.
- Majd én elintézem. Te hozd csak a vodkámat, drága. – Odalépek a fiúhoz, kezébe nyomva a rongyot, letörölve a vért róla.
- Bántott téged az a szerencsétlen pohár, hogy ilyen csúnyán bántál vele?

Örültem, hogy Jeremyvel megtaláltam a közös hangot. Igaz, az elején talán nem nyitottunk megfelelően, de mostanra jó irányba fordultak a dolgok. Már nem ül le, hanem áll, és nagyban magyaráz nekem. Gondolom el akarja hitetni a bentiekkel, hogy útbaigazított engem. Már majdnem végeztem az ebédemmel, mikor ránézek, és válaszolok neki.
- Én is nagyon sajnálom, ami Rikkel történt! Fogadd részvétemet! - felelem neki, és igyekszem minél előbb befejezni az étkezést. Nem akarom, hogy miattam kikapjon, vagy kirúgják.
- Rik sosem haragudott senkire. Emlékszem volt egy srác, aki igazán szemét volt mindenkivel, és az egész osztály utálta. Mi Rikkel persze tudtuk, hogy ő is vadász, de közel sem volt olyan jó, mint mi. Egyik este elkapták, és épphogy sikerült megmentenünk. Én azon voltam, hogy a vámpír egy kicsit szívjon a véréből, de Rik azt mondta, hiába egy pöcs mindenkivel, kötelességünk megmenteni őt. Így egy karcolás nélkül megúszta, és onnantól kezdve velünk nem szemétkedett, sőt inkább hálás volt. Sosem felejtem el, hogy hányszor kevert minket bajba, Rik egyszer sem emelte fel vele szembe a hangját, vagy emelt rá kezet. Nagyon jó béketűrő ember volt, és sosem lehetett kihozni a sodrából. Ezért mindig is irigykedtem rá. Kár, hogy már nem találkozhatom vele! - felelem neki, és közben megiszom a teát. Látom, hogy várják már, és a kis cetlit gyorsan zsebre rakja. Kezet rázunk, és megígéri, hogy keresni fog.
- Nyugodtan menj csak. Nem akarom, hogy miattam bajba kerülj! Bármikor számíthatsz rám, és bármikor szívesen látlak! - felelem neki. Ezt általában Rik szokta mondani, de újabban már én is ezt mondom. Látom, ahogy visszasétál, és újra munkába áll. Gyorsan felöltözök, és a táskámat a vállamra teszem. Visszamegyek, és jelzem a fizetési szándékomat.
- Köszönöm, az aprót tartsd meg! A mielőbbi viszont látásra! - felelem és intek neki. Az utcára kiérve a kocsim felé veszem az irányt. Hazafelé még egy boltba is bemegyek, és két táskával a kezemben indulok a kocsimhoz. Bepakolok, és meg sem állok a házamig. Beérve leveszem a kabátom, kipakolok, és az emeletre megyek, hogy Rik jegyzeteit olvassam. Ez a nap jó volt, legalább van egy új ismerősöm is a városban. Bízom benne, hogy idővel barátok leszünk, és kölcsönösen segítjük majd a másikat is. Ezzel a gondolattal zártam a mai nap eseményeit, és kinyitottam Rik mappáit, hogy tanulmányozzam.

/Köszönöm a játékot! Imádtam én is, ahogy az eddigieket is! /

Játék vége!
Játéktér szabad!

Nehéz visszagondolni Ric-re, fájó pont az életemben, az egyszer biztos, de már képesek az emlékek mosolyt csalni az arcomra, elviselhetőbb a hiánya. Mikor elbúcsúzott, azt ígérte, sosem leszek egyedül, ő vigyázni fog rám, és néha érzem, hogy ott van, habár látni nem láthatom, tudom, hogy figyel minket, tudja, mi történik velünk, és ez a tudat segít. - Én is így gondolom. Ric mindenkivel rendes volt, talán még azzal is, aki meg sem érdemelte. Hatalmas szíve volt, az már egyszer biztos! - helyeslem, amit mond, és őszinte mosollyal arcomon pillantok rá, jól esik valakivel beszélni Alaric-ról, aki igazán ismerte. Néha muszáj feleleveníteni az emlékeket azokról a személyekről, akik már nem élnek. Egyrészt, megérdemlik, hogy emlékezzen rájuk valaki, másrészt pedig jól esik felidézni a múltat, a velük töltött időt, történeteket, amikben szerepelnek. - Nem lehetett kellemes olvasni a hírt. Sajnálom, hogy elveszítetted a barátod! - mondom neki őszintén, keserű fintort villantva. Kezeim, amik eddig ökölbe voltak szorítva most ellazulnak, ölembe ejtem őket, ujjaim a térdemen nyugtatom, és bólintok Ben szavain. Értem én, mit szeretne, többet tudni az egyik legjobb barátja haláláról, élete utolsó szakaszáról talán, és minden egyébről, ami azóta történt, hogy utoljára látta. De a bosszú nem a legjobb dolog, ha a szóban forgó vámpírok ősiek, tapasztaltak, és borzasztóan rafináltak. Ezt szerintem ő is tudja, de azért jobb volt figyelmeztetni, mint utólag bánni, hogy nem tettem meg.
Felállok az asztaltól, minden szó nélkül, kiviszem neki tálcán az ebédjét és a kért teát, de nem ülök vissza, csak állok ott, maradnék is, mennék is mert muszáj, s végül látom, hogy érti, min vacillálok. Mosolygok, és vállat vonok, mikor az ételt dicséri, nem az én érdemem, ettől függetlenül tudom, hogy jó itt a kiszolgálás a kaja is, meg úgy összességében minden. A táskájában kezd kotorászni, néhány másodperc eltelte után kihúz belőle egy tollat és egy papírt, és valamit lefirkant, amit aztán felém tolt. Az elérhetőségei, látom a papíron, el is mondja nekem, és én egy mosollyal tudatom vele, hogy tetszik az ötlet. Jó gondolat, mert bizony még muszáj lesz találkoznunk, hogy kisegítsük egymást, néhány dologban, amihez köze van Ric-nek is. - Rendben, köszönöm. Keresni foglak mindenképp, most viszont tényleg mennem kell. Örültem a találkozásnak! - odanyújtom neki a kezem, megrázom, és már ott sem vagyok. Miközben a pulthoz sétálok, Matt már szúrósan, meghökkenve néz rám, de én elfordulok tőle, odaintek Benjaminnak, és csak aztán lépek a főnökömhöz, aki egyben az egyik legjobb barátom is. - Bocsi, a pasas új a városban, és útbaigazítás kellett neki. - hadarom el neki gyorsan, amit még Ben tanácsolt, aztán egy mosollyal az arcomon faképnél hagyom Mattet, és felveszem a rendeléseket.

|| Köszönöm a játékot, imádtam, ahogy általában lenni szokott, ha veled játszom.

Hallgatom Jeremy szavait, és önkéntelenül elmosolyodom rajta.
- Rik világ életében imádta a gyerekeket! Nem csodálom, hogy jó gyámotok volt! Szerintem azért ment el tőletek, mert azt hitte, nélküle jobban tudnátok boldogulni. De a szívnek sosem lehet parancsolni, ezért is jött vissza hozzátok! - felelem neki.
- Biztos nagyon hiányzik nektek! Nekem is hiányzik, és sosem gondoltam volna, hogy egy hülye újságból értesülök a haláláról! - válaszolom neki. Meghat, ahogy aggódik értem, és megkér, hogy ne csináljak semmi hülyeséget. Alig ismer, mégis, ennyire megbízna bennem?
- Ne aggódj, nem töröm semmi hülyeségen a fejem, csak tudni szeretném, mi történt! Az ősöket nem ismerem, és nem akarom őket bántatni! Fel sem vehetném velük a versenyt! Még élni szeretnék, jó sokáig! - felelem a srácnak, és remélem ezzel meggyőzöm őt. Talán itt lenne az ideje, hogy elmondjam neki, miért is jöttem ide, de talán majd egy másik alkalommal. Alig ismerem, először el kell nyernünk a másik bizalmát.
- Rendben, itt megvárlak! - felelem neki, mert látom, hogy megy leadni az ital, és ételrendelésemet. Nemsokára kihozza, és ismét leül velem szemben.
- Köszönöm. Tökéletesen megfelel! - válaszolom a kérdésére. A késsel vágok a húsból és megkóstolom. Az illata és a tálalása már elnyerte a tetszésemet.
- Ez nagyon finom, már értem miért járnak ide sokan! - felelem neki. Közben a teámat is megízesítem, és iszom belőle. A tea jó meleg, és kellemesen az íze. Látom, hogy sokan jönnek, és lehet a másik pincérsrác nem bírja már sokáig egyedül. Az is feltűnt, hogy Jeremy nem nagyon akar elmenni tőlem, és ez nagyon kedves tőle. Leteszem az evőeszközeimet, és előveszek egy papírt és tollat a táskámból. Felírom rá a címem, és a telefonszámomat.
- Ezek az elérhetőségeim! Ha bármiben tudok segíteni, hívj, vagy látogass meg nyugodtan! - felelem neki, miközben leteszem elé a kis papírdarabot. Magamat is meglepem ezzel a cselekedetemmel. Ha már Rik volt a gyámja, a megelőlegezett bizalmamat élvezi.

Elmosolyodok a szavaira, és rengeteg emlék bukkan a felszínre. Ric sosem hitte, hogy jól csinálja, egyszer el is ment, mert azt hitte nekünk ez így jobb, de én értettem, hogy milyen lehet neki. Nem csak mi veszítettük el egy szerettünket, ő is elveszítette a barátnőjét, a szerelmét, és ezzel nem volt könnyű neki megbirkózni. - Azt hitte, rosszul csinálja, hogy nem lenne jó szülő belőle. Pedig tévedett, ott volt nekem és a nővéremnek, mikor szükségünk volt rá, és a maga módján segített nekünk megbirkózni rengeteg mindennel. Nagyon jó gyám volt! - mesélem el neki is, mit gondolt ő, és mit gondolok én erről az egészről. Szerettem Alaric-ot, még most is szeretem, olyan volt nekem, mint egy második apa. Már attól a perctől kezdve szimpatikus volt nekem, amikor felbukkant, segített a tanulásban, boldoggá tette Jennát, és ez már önmagában elég lett volna ahhoz, hogy kedveljem. De ő sokkal többet tett értünk, és ezért mindig is tiszteltem.
- Most burkoltan arra akarsz utalni, hogy az elsőknek köze van Rik halálához? Mibe keveredett? - a kérdéstől lefagy a mosoly az arcomról, megdermedek, ölembe ejtette kezeim megremegnek. Nem csak a vámpírokról tud, az ősiekről is, és ez... ha jobban belegondolok, nem olyan meghökkentő. - Igen, az ősökről beszélek. Közük van a halálához, de ez... bonyolult, mint már említettem is. Kérlek, ne csinálj hülyeséget, rendben? Nem tudom, tisztában vagy-e azzal, mi történik, ha megölsz egyet közülük, de ez veszélyes, kockázatos, és lehet, olyanoknak is ártasz közben, akik jók, és ártatlanok. - kérlelő pillantással nézek rá, remélem, hogy megérti, amit mondok, és nem hagyja figyelmen kívül. Nem veszíthetek el több személyt, abba beleőrülnék. Kiolvashatja a tekintetemből, mi a véleményem erről, és remélem, nagyon remélem, hogy meg fogja érteni. Halvány, kissé kétségbeesett mosolyt varázsolok a szám sarkába, hogy ezzel is hathassak rá, mert ő egy rendes fickó, már látom, méghozzá tisztán.
A kérdésére nem válaszolok, hiszen már közöltem vele, hogy sem a hely, sem az idő nem megfelelő ehhez a beszélgetéshez, csak fintorgok egyet, és csöndben vagyok egészen addig, míg fel nem vet egy ötletet. Tetszik, amit kitalált, megvalósítható, még hihető is, így felpattanok, elsétálok az asztalától, a pulthoz megyek, ahol Matt ácsorog. Leadom neki Benjamin rendelését, és várok, míg elkészíti, csak azután sétálok vissza az asztalhoz, és leteszem elé a kért teát, és az aznapi ajánlott ebédet. - Remélem ez megfelel. Jó étvágyat! - mosolygok barátságosan, és nézem, ahogy egyre több vendég szállingózik be az étterembe. Tudom, hamarosan itt kell hagynom, és tovább dolgozni, de még próbálom húzni az időt.

Most, hogy normálisabban viselkedünk a másikkal, sokkal felszabadultabban beszélgetünk. Talán, ha nem rontjuk el a legelején, nem kellett volna mogorván bánnunk a másikkal. Neki nem kellett volna számon kérnie, nekem nem kellett volna Rik iratait olvasnom. Mentségemre szóljon, hogy nem tudhattam róla, hogy ismerik egymást. Később jött a felismerés, hogy ez egy kisváros, és itt bárki ismerheti a másikat. Mindegy, ezen túl kell lépni, ami megtörtént, az megtörtént.
Teljesen meglep a szavaival. Alig ismer, mégis félt? Valami olyanba próbálok belemászni, amit nem tudok megoldani? Az első szónál megdermedek, utalni akar valamire?
- Visszatérve egy korábbira, nem tudtam, hogy a gyámotok volt! - válaszolom neki. Tudtam, hogy a gyerekekhez nagyon kötődik, és ő is szeretett volna magának. Nem véletlenül lett a saját fiam keresztapja.
- Most burkoltan arra akarsz utalni, hogy az elsőknek köze van Rik halálához? Mibe keveredett? - kérdezem tőle. Tényleg tudni akarom, hogy mi történt itt. Nyilván nem fogom megölni őket, de akkor is szeretném tudni, mi az igazság. Rik nagyon alapos és elővigyázatos, talán kihagyott valamit, vagy úgy gondolta, meg tud vele birkózni? Miért nem hívott fel, hogy segítsek neki! Talán akkor még élne!
- Még meggondolom! Mit tudsz a haláláról? - kérdezem tőle. Természetesen nem fogom megölni az ősöket, hiszen nem akarok korán meghalni, de ezt neki még nem árulom el. Jobb szeretném felderíteni az itteni viszonyokat, és nem akarok bajba keveredni.Kedves, hogy aggódik, de engem még nem ismer! Hallgatom a válaszát, és meglep az elővigyázatossága. Fejével az ajtó felé mutat, és látom, hogy két kíváncsi szempár figyel minket.
- Rendben, megértem. Egyezzünk meg valamiben: hozol nekem egy earl grey teát, én pedig választok valami ételt, mert nagyon éhes vagyok! - válaszolom neki.
- Ha kérdezik, hogy miért beszélgettünk, csak mond azt, hogy új vagyok, és a városról kérdeztelek! Így nem fognak gyanút, hogy valójában miről is folyik a szó! - felelem neki. Úgy vélem, hogy ha megosztjuk egymással a gondolatainkat, előbb-utóbb a bizalmába fogad, és több mindent elárul nekem magáról, ahogy én is neki.

Hallgatom, amit mond, minden szó nélkül, és örülök, hogy most már ő sem viselkedik úgy, ahogy az elején kezdtük, az a beszélgetés ugyanis nem haladt valami jó irányba. Így viszont, hogy már én is nyugodtabban állok a dolgokhoz, látom, hogy ő is átveszi ezt a stílust. Talán ha az elején normálisan kezdek a "bemutatkozást", szebben alakult volna az elejétől fogva, hiszen ő csak az én viselkedésemet tükrözte. Most már mindegy.. Bólogatok, mikor közi, hogy feltehetek kérdéseket, mert ő válaszolni fog, de nem tudom hirtelen, mit kérdezhetnék, így csendben hallgatom tovább, amit mond, és még mindig nem szólok közbe. Előrébb hajol beszéd közben, és kicsit én is közelebb hajolok hozzá, bizonyára nem akarja, hogy mások is meghallják, amit mondani készül, így hegyezem a fülem. Bólintok néhányszor, míg beszél, de mikor befejezi, és felteszi a pontot az i-re azzal a bizonyos "csak Ric gyilkosát akarom megölni mondattal" elnevetem magam. Keserű, rideg kacaj ez, de nem bírom ki, másképp nem reagálhattam volna erre. Hogy ki Ric gyilkosa? Hát attól függ, honnan nézzük. Először is, jó néhányszor megölték már az "igazi" halála előtt, aztán ott van az is, hogy bár Esther csinált belőle gyilkológépet, Rebekah intézte úgy, hogy Matt kocsija lehajtson a hídról. - Nézd. Ez bonyolultabb annál, minthogy itt beszéljük meg. Tudom, kik a felelősek a haláláért, de nem fogom elmondani. Nem személyeskedek, csak nem szeretnélek bajba sodorni. Nem egyszerű vámpírokról van szó, Benjamin. Nem elég, ha karót döfsz a szívükbe, vagy számszeríjjal lövöldözöl rájuk, még a verbénagránát sem olyan hatásos, mint azt elsőre gondolnád. - szomorúan ingatom a fejem, és megdörgölöm a szemeim, hirtelen borzasztóan fáradtnak érzem magam, de azt is tudom, hogy Alaric halála még mindig rosszul érint, és csak ez szegezett a padlóra, valójában nem vagyok fáradt.
Erőtlenül fújom ki a levegőt, és csak most jövök rá, hogy egészen idáig visszatartottam azt. Égnek emelem pillantásom, és mivel korábban hátradőltem, így megint előrébb hajolok, és halkan mondom ki a szavakat. - Nem érted. Hagyd ezt, hagyj fel vele, nem éri meg. Azzal, ha megölöd, aki őt megölte, nem hozod vissza. Ő sem akarná, hogy kockáztassa bárki is az életét miatta. - megint csak a fejem rázom, és összefonom a karjaim a mellkasomon, komolyan nézek a szemeibe, aztán eszembe jut valami. Nem hagyhatom, hogy bajba sodorja magát, egyrészt, mert ártatlan, másrészt pedig - és ez a fontos érv - Ric miatt. Ismerte őt, jó barátja volt, talán együtt is vadásztak néhanapján, így nem hagyhatom cserben ezt a fickót. Ha nem hiszi el, hogy ez kockázatos, hogy baromi veszélyes, és hogy Ric nem ezt akarná, hát bevetem a képességem, és beszélek Alaric-kal. Elmondhatja majd neki Ben, hogy mit tervez, én pedig tolmácsolhatom, amit mond. Már persze, ha elhiszi nekem a pasas, és nem néz totál hülyének.
- Ez bonyolult. Tényleg vannak vámpírok, akiket szeretteimnek mondhatok, de az, hogy keveredtem bele... Rengeteg minden történt velem, és ha már jobban megismertelek, talán be is avatlak az életem apró részleteibe. De sem a hely, sem az idő nem megfelelő erre most. Remélem megérted! - biccentek az ajtó felé, ami most ugyan csukva van, így nem látok be, de Matt a mögött az ajtó mögött van, és attól még, mert a barátom, még kiteheti a szűröm a Grill-ből.

Próbáltam tényleg nem bunkón viselkedni vele, és reméltem, hogy ő is veszi a fáradságot ehhez. Amint kimondtam, hogy vadász vagyok, láttam rajta, hogy rendesen meglepődött. Tudom, nem úgy nézek ki, mint egy vadász, de pont ezért vagyok tökéletesen alkalmas. A külsőmmel sok vámpírt becsaptam már, és önként és tudatlanul sétáltak a csapdámba. Tudtam, hogy Jeremynek is sok köze van a vámpírokhoz.
- Igen, nem tartozom neked magyarázattal, de mivel nyílt kártyákkal játszunk, válaszolok a kérdéseidre, ha vannak! - felelem neki. Látom, kissé megnyugodott, de még mindig nagyon foglalkoztatják őt a dolgok. A családomról nem akarok neki beszélni, bőven elég lesz csak Riket említenem.
- Igen, vadász vagyok. De tudnod kell valamit! - mondom neki és közben előrehajolok.
- Én nem vagyok olyan, aki bárkit egy szempillantás alatt megöl. Csak arra vadászom, aki a barátaimat, vagy a szeretteimet bántotta. Azt is elárulhatom neked, hogy egy vadásztársamtól megmentettem egy vérfarkaslányt. Egyszerűen nem hagyhattam, hogy ártatlanul megölje. Akkor változott át, és gondoltam, jár neki az esély a jobb életre. Nekem van szívem egyesekkel ellentétben! Nem azért jöttem a városba, hogy mészárlást rendezzek, csak Rik gyilkosát akarom megölni! Te tudsz erről valamit? - kérdezem tőle. Értékeltem, hogy végre normálisan tudunk egymással beszélgetni. Ez a Jeremy lényegesen kedvesebb, mint a bunkóbbik éne.
- Nekem is vannak vámpír barátaim, nem lepődök meg azon, hogy Riknek is volt! Ok nélkül ő sem vadászott vámpírokra! - felelem neki. Hallgatom a válaszát, hogy miért csak most jöttem.
- Chichagóban élek, és oda nem mindennap jutnak el egy kisváros hírei! A cikkre nagyjából két napja bukkantam, és tudtam, hogy a halálának körülményei nem mindennapiak! Egy fontos dolgot ne feledj: sose ítélj a külső alapján. Sok vámpír ellenfelem esett abba a hibába, hogy lebecsültek, csak mert nem nézték ki belőlem, hogy mi vagyok igazából. Ők halottak, én pedig még mindig élek. Tényleg nem akarok ártani senkinek sem, csak Rik gyilkosának! - és a családom gyilkosának teszem hozzá ezt gondolatban. Jobb, ha erről nem tud, mert ez nem az ő dolga, hanem az enyém.
- Nyilván neked is vannak vámpír barátaid, de nem kell aggódnod miattuk! Én csak egy vámpír miatt vagyok itt, a többieket békén hagyom! Sosem kerestem a bajt, és ehhez igyekszem tartani magam! - felelem neki.
- Te hogy keveredtél bele ebbe a világba? Mondjuk nem csodálkozok rajta! Nekem is elég korán sikerült megismerkednem velük, de ez egy másik történet! A tiéd most jobban érdekel!- mondom neki, és közben hátra dőlök a székemben.

Nagyot sóhajtok, mielőtt válaszolnék, és igyekszem visszafogni magam, rendesen viselkedni, mert a bunkózással nem megyek semmire. Különben sem az én stílusom ez, minek erőltetném. - Igazad van, nem tartozol nekem magyarázattal. - rázom meg nemlegesen a fejem, és én is a szemeibe meredek, ahogy ő is teszi. Alaric kedvéért jól kell viselkednem, már ha tényleg igaz, hogy ismerte ezt a fickót. Próbálok olvasni a tekintetéből, de nem látok semmi sötétségre utaló jelet, már pedig Daniel szemeiből kiolvashattam valamit, ami kicsit megrémített, ugyanakkor foglalkoztatott is. Benjamin viszont egy teljesen átlagos fickónak tűnik, és most először fordul meg a fejemben, hogy talán csak Ric tiszteletére van itt. Ki akarja deríteni, hogyan halt meg, talán gyanakszik is, hogy valami furcsa van a háttérben. Újabb sóhaj szökik ki a számon, és átnézek a válla fölött, míg gondolkodom. Adok egy esélyt neki - döntök végül így, és megint felé fordulok. Csakhogy a levegő a tüdőmben reked, a szám pedig valahol a padlót súrolja. - Hogy... te... vadász vagy? - a hangom rekedt, mikor megszólalok, erőtlennek érzem magam, mintha kiszipolyozták volna belőlem az összes energiát. Meghökkenve meredek a szemeibe, már-már rémülten, de nem tőle vagyok megijedve, csupán az rémít meg, hogy egy vadász van a városban, aki nyilvánvalóan nem kímélné meg egyik barátom életét sem, vagy épp a nővéremét.
- Nem vadászom állatra, az én zsákmányaim annál sokkal intelligensebbek, bár tény, hogy ők is a sötétség lakói! Rik is a társam volt, sokat jártunk együtt vadászni, míg a sulinak vége nem lett! - hallom, amit mond, eljut a tudatomig, habár csak tompán érzékelem a külvilágot, a gondolataim már azon pörögnek, hogy mihez kezdjek most, mihez kezdünk mi most. Ez nem lehet igaz. Dühösen fújom ki a levegőt, már arra sem emlékszem, hogy mit fogadtam meg az előbb. A dühöm a vadásznak szól, hiszen van elég bajunk így is, nem kel még ő is ide. Ric néhány vámpírral igen jó viszonyt ápolt, de jól tudom, hogy a városba érkezése előtt nem haverkodott a természetfeletti lényekkel. El tudom képzelni, hogy eljátszotta, hogy jóban van a vérszívókkal, hogy így férkőzzön a közelükbe, és végezhessen velük, de ennél messzebb nem ment. És még ez se biztos, hogy igaz, csak üres találgatás az egész. Még mindig a fickó arcába meredek, most már komolyan pillantok világos íriszeibe, azt akarom, hogy komolyan vegyen, s ne nézzen egy taknyos kis kölyöknek. Hallom gondolkodás közben, hogy kérdez valamit, de már az asztallapot fixírozom, és nem egészen vagyok itt. Próbálok rájönni, hogy mit kezdjek ezzel az egésszel, hova tegyem ezt a fickót, miként ítéljem meg. Nem tudok rájönni, jó vagy rossz, hogy ő itt van, de mindenképp ki kell derítenem. Felé fordítom a fejem, immáron teljes figyelmem neki szentelem. - Mint már említettem, sokkal többet tudok Alaric-ról, mint te azt gondolnád. Már csak egy valamit kell elárulnod. Tudsz róla, hogy a barátod igazán jó viszonyt ápolt néhány vámpírral? - teszem fel a kérdést, és a végén lehalkítom a hangom, nem akarom, hogy valaki véletlenül is tudomást szerezzen arról, mi a téma. Nem vagyok biztos benne, hogyan fog erre reagálni, de van egy olyan érzésem, hogy ezzel rendesen meg fogom lepni. Nem csak azzal, hogy tudok a természetfelettiek létezéséről, de azzal is, hogy Ric bizony félretette az előítéleteit, a múltját, és leállt a vámpírokkal. Talán pont ez okozta a vesztét, de ha elmegy, nem ismertem volna meg, s most talán még elcseszettebbnek érezném magam, pedig nehéz elképzelni, hogy az megtörténjen.
Igen, tényleg elég furcsa, hogy egy vadász, nem néztem volna ki belőle, de nem lep meg már semmi, ha Mystic Falls-ról, no meg persze az életemről van szó. Az lenne a meglepő, ha minden tökéletes lenne, és úgy haladna, ahogy azt szeretném. Akkor viszont az lenne a gond, hogy túl jó minden, és furcsállnám, hogy semmi rossz nem történik. Tudom, nem vagyok valami pozitív, de ez van, nem kell szeretni, csak megszokni. - Tényleg nem néztem volna ki belőled. De azt hiszem, már túlságosan is megszoktam a különös dolgokat, szóval nem nagyon tudsz kiborítani ezzel. Csak... Nem értem. Miért éppen most bukkansz fel, mikor Ric már egy ideje halott? - Ez tényleg nagyon foglalkoztat, hiszen ha tudta, hogy meghalt, és gyanított is valamit, miért épp most bukkan fel... Talán csak most szerzett tudomást erről az egészről, vagy megvárta, míg lecsitulnak a dolgok?

Meg kell mondjam, elég szájhősnek tűnik. Eléggé felvágták a nyelvét, és én nevetek egy picit. Nagyon pimasz, és én nem bírom az ilyesmit. A helyzet irónikus. Én ajánlottam fel a segítségemet, erre ő jön nekem azzal, hogy ő mindent tud? És ő lehetne a segítségemre? Látszik nem ismer engem elég jól! Nyilván jól ismerte Riket, szóval adok neki még egy lehetőséget, hogy meséljen nekem. Megértem őt, hogy sérti, hogy Rik dolgai között turkáltam, és elhoztam ezt-azt, de akkor sem kéne így beszélnie velem. Jobb, ha nem árulom el, hogy nem ez volt az egyetlen mappa, amit elhoztam a lakásából. Remélem nem ez a valódi énje, mert egyáltalán nem illik hozzá ez a szemtelenség. Azt hiszem, ideje tisztázni az erőviszonyokat. Kíváncsi vagyok, ha elárulom magamról az igazat, mit fog majd mondani. A mappát, amit eddig a kezembe szorongattam, visszahelyezem oda, ahol eddig volt az asztalon. Kezemet az asztalra teszem, és próbálok kiigazodni az előttem ülő srácon. Lássuk, elég nagylegény vagy-e egy férfi-férfi párbeszédhez!
- Mégis kinek képzeled magad, hogy kioktass?Az iratokat természetesen visszaviszem, ha végeztem! Nem mintha bármiféle magyarázattal tartoznék neked! - felelem neki, és egyenesen a szemébe nézek.
- Hallottam már rólad! Nocsak, micsoda meglepetés! Sejthettem volna, hogy Isobelnek van egy lánya! Ha már nyílt kártyákkal játszunk, lássuk ezzel mit kezdesz! Vadász vagyok! - felelem neki, és közben előre dőlök. Válaszommal kissé meglepem, de most jutott el a tudatomig, hogy talán fel sem fogja miről beszélek.
- Nem vadászom állatra, az én zsákmányaim annál sokkal inteligensebbek, bár tény, hogy ők is a sötétség lakói! Rik is a társam volt, sokat jártunk együtt vadászni, míg a sulinak vége nem lett! - felelem neki.
- Te mennyit tudsz Rik életmódjáról? - kérdezem tőle, és még mindig őt tanulmányozom. Kissé megleptem, hogy vadásznak neveztem magam, de látom rajta, hogy van még valami, amit eltitkol előlem.
- Nyilván nem nézed ki belőlem, hogy vadász vagyok, de hidd el, elég nagy tapasztalattal rendelkezem! Az apám az összes harcművészetre megtanított, a késsel, és az íjjal megállíthatatlan vagyok! - felelem neki. Nem akarok előtte felvágni, csak azt akarom a tudtára adni, hogy sose ítéljen csak a külsőségek alapján. Ráadásul a háborúban az egyik legnagyobb hiba, az ellenfél lebecsülése. Ő tanulhatna tőlem, és nem fordítva. Nem úgy néz ki, mint aki minden szabadidejében az edzőterembe járna, no de, ne ítélkezzek én se. Nos lássuk, mit szól ehhez az egészhez!

Dühít, hogy azt képzeli, ő mindennél jobban ismerte Alaric-ot, holott biztos vagyok benne, hogy hozzám sokkal közelebb állt, mint ehhez a tahóhoz. Legalábbis ezt szeretném hinni. Ha ő most itt lenne, segíthetne dönteni, nem agyalnék állandóan azon, hogy vadásszak-e vámpírokra, vagy sem, és ha végül úgy döntenék, hogy belevágok a dologba, ő tudna nekem segíteni. Ehelyett egyedül kell ezzel megbirkóznom, s ha ez nem volna elég, meg az összes többi gondom, még felbukkan Mr. Bosszantó Idegen is, aki nem tudok hova tenni, és aki akár veszélyes is lehet. Nem ismerem, és mint már említettem, ebben a városban nem lehetsz elég óvatos, különösen, ha ismeretlenekről van szó. Honnan tudjam, hogy ő nem egy vámpír, vagy egy hibrid, esetleg egy bosszúszomjas vérfarkas? Nem bízom benne, annyi szent. - Már megbocsáss, de idejössz, abba a városba, ahol születésem óta élek, besétálsz a munkahelyemre Alaric cuccaival, és még elvárod tőlem, hogy kedves legyek veled? Nem, sajnálom, nekem ez nem megy! - a hangom nem gúnyos már, nem is bunkó, inkább érzelemmentes, mert nem fogom hagyni, hogy ez a Benjamin pasas felhúzzon, mikor nem is ismerem.
Hátranyúl a kabátjához, amit baromi lassan vesz fel magára, és egy pillanatra meghűl bennem a vér. Mit csináljak most? Nem engedhetem csak így el! A tarkómat vakarászom egyik kezemmel, majd a hajamba túrok, és tanácstalanul ülök tovább, míg ő feláll, közben szavakat mormol, de nem igazán figyelek arra, mit mond, csak annyit fogok fel, hogy azt akarja, mutatkozzak be. Nem moccanok, eleresztem a rövidre nyírt hajtincseim, és ökölbe szorulnak a kezeim az ölemben. A pasas odasétál mellém, és arról hablatyol, mekkora lehetőséget szalasztok el, és nagyon úgy sejtem, hogy ő azt hiszi, megtiszteltetés lenne nekem, ha vele dumálhatnék olyan dolgokról, amikről nem is biztos, hogy neki tudnia kéne. Az ajtóhoz sétál, ami a belső térbe vezet, a keze már a kilincset szorongatja, mikor felpattanok, olyan gyorsan, hogy a szék megbillen mögöttem, csaknem el is dől, de végül visszaáll eredeti állapotába, és tompán koppan a terasz padlóján. - Várj! - szólok utána, és ő nem is hezitál, visszasétál, és tudom, hogy elégedett önmagával, ettől pedig csak elfojtok egy undorodó nyögést, de nem említem meg. Le kell nyelnem az epés ízt, de aztán a büszkeségem is elhajítom valahová messze, és halkan mormogom a következő szavakat. - Jeremy vagyok. Jeremy... Gilbert. - bököm ki végül a teljes nevem, mély levegőt veszek, és rögtön folytatom is, ha bár belekezdtem. Most már amúgy is mindegy. - Alaric a nagynénémmel volt együtt egy ideig, s mikor ő meghalt, Ric lett a gyámom, és a nővéremé is. Nem mondhatod, hogy nem ismertem, ugyanis mindent tudtam róla, amire szükségem volt, talán még többet is, mint te azt hiszed. És ha tudni akarsz egy plusz infót, amit csak is azért osztok meg veled, mert már különben is felesleges, a nővérem - nos, aki valójában nem a vér szerinti testvérem -, Isobel lánya. Na most akkor ki is ismeri jobban Ric-et? - dörgölöm az orra alá azt, amit én tudok, de úgy tűnik, ő nem. Persze lehet, tévedek, de nem nagy valószínűsége van, hogy ebben olyan nagyon mellé lőjek. Egy halvány, erőtlen mosoly kúszik a szám sarkába, hirtelen már nem tűnik olyan jó ötletnek kitálalni neki, de ha már elkezdtem, és már ki is mondtam mindent, lényegtelen, nem vonhatom vissza. - Nincs kérdésem. Szerintem én többet tudnék segíteni, mint te énnekem. - vallom be röviden és tömören, és még mindig fenn tartom a mosolyt, miközben a szemeibe meredek, határozott, és komoly arckifejezéssel.

A srác szemtelensége már-már meglep, első ránézésre nem hittem volna róla, hogy képes neki menni egy idegennek. Tisztelnie kellene engem. Nemcsak a korom miatt, hanem, mert itt én vagyok a vendég. Csendben végighallgatom, és bár nagyon zavar a szemtelensége, igyekszem higgadt maradni, és nem kimutatni felé.
- A halála számomra gyanús. Ezért kutakodtam a cuccai között! Tartozom neki azzal, hogy utánajárok ki ölte meg! Te sem ülnél itt velem szemben, ha nem lenne igazam! Tévednék? Nem hiszem. Ha valóban annyira ismerted volna Rikket, tudhatnád, hogy a barátai biztonsága sokkal fontosabb volt bárminél is! Ezért nem beszélt rólam! Elég jól ismertem őt, sőt a feleségét Isobelt is ismertem! Az esküvőn Rik tanúja én voltam! - felelem neki, majd kényelmesen hátradőlök a székemben. Nagyon jól tudom, hogy mi történt Isobellel. Vámpír lett, de úgy tudom meghalt már, ahogy Rik is. A srác még mindig velem szemben ül, és csak bámul rám. Érdekel ki ő, és elhatároztam, hogy megleckéztetem. Nem akarom bajba keverni, de a fejemben kész a terv, hogy mivel tudom rávenni arra, hogy válaszoljon a kérdésemre. Szinte biztos vagyok benne, hogy rejteget előlem valamit. Ki kell derítenem mit tud. A szék háta mögé nyúlok és lassú mozdulatokkal felveszem a kabátomat.
- Tudod, nem vagyok köteles elviselni a társaságodat! Csak ebédelni akartam, de nyilván máshol is meg tudom ezt oldani! Ha esetleg bemutatkoznál maradnék, és mesélnék neked Rikről. Utolsó esély! - válaszolom neki. Lassan felállok, és betolom magam mögött a széket. Az asztalt megkerülöm és a srác mellé érek. Félrefordított fejjel, és félvárról a következőt mondom neki.
- Egy nagy lehetőséget hagysz most elsétálni! Ritkán ajánlok fel ilyesmit, de te még sem élsz vele! Csak magadat okolhatod érte! További szép napot! - felelem és biccentek felé. Nos, nem gondolhatom meg magam, akkor irány valami bolt, legfeljebb főzök magamnak valamit. Már az ajtó előtt álltam, és a kezem a kilincsen volt, mikor hajlandó volt elárulni a nevét. Az üvegajtón túlra néztem, és a másik két pincér srác tanakodott valamin. Nyilván ezzel a sráccal mi voltunk a téma, de egyik sem vette a bátorságot, hogy közbeavatkozzon. Legnagyobb szerencséjükre, hiszen ez csak kettőnkre tartozik.
- Nocsak, mégis élsz a lehetőséggel! - felelem neki. Nagyon meggyőző tudok lenni, ha akarok. Ismét visszasétálok, és leülök vele szembe.
- Hallgatlak! Mi lenne az első kérdésed? Jól gondold meg hogyan kérdezel, mert ettől függ, milyen választ fogsz kapni! - mondom neki, közben ismét leveszem a kabátom és a szék támlájára terítem. Ideje kicsit megleckéztetni, hogy tudja, velem nem érdemes újat húznia. Ő maradna alul, nem én.

Látom a fickón, hogy ledöbben a reakciómon, de ez nem foglalkoztat most. Továbbra is csak meredek rá, bevallom, nem valami kedves fogadtatás volt ez tőlem, de nem tudom felfogni, hogy Ric jegyzeteit látom nála. Még életemben nem láttam ezt a pasit, és mikor először megpillantom, Alaric holmijai között olvasgat, persze, hogy ez nem tetszik nekem. Gúnyos szavait hallva felhorkanok, és humortalanul nevetek, képtelen vagyok felfogni, hogy más mappáját olvasgatja, és még mellé pofátlanul bunkó is. - Nem sok közöd van hozzá, hogyan végzem a munkám. De valaki más papírjai közt olvasgatni... ahhoz még kevesebb közöd van! - vetem oda neki rosszindulatúan, kicsit sem kedvesen, és összeszorított fogakkal nézek a vendégek irányában. Nem tudom, Matt komolyan vette-e a másik pincér srác nyafogását, vagy észre vette-e, hogy leültem társalogni egy idegen fickó asztalához, de odabent minden vendég ki lett már szolgálva, így van egy kis szabadidőm. Meg aztán, Alaric számomra nagyon fontos volt, és ha ahhoz el kell veszítenem a munkám, hogy megvédjem a becsületét, hát állok elébe!
A bosszantó ismeretlen férfi megigazgatja a lapokat, és becsukja a dossziét, mintha a sajátjának tulajdonítaná, mintha nem valaki más kézírását olvasgatta volna az előbb. Ettől csak még dühösebb leszek, de igyekszem visszafogni az indulataim, és nem lerohanni a férfit, hiszen a végén még meglép, és nem ad választ semmire sem, az pedig nem lenne túlzottan jó dolog. Végighallgatom a következő mondatait is, és ingatom a fejem, undorodva nézek egyenesen a világos szempárba. - És ez feljogosít arra, hogy betörj a lakásába, és ellopd a holmiját? - teszem fel a kérdés sokkal lágyabb hangot megütve, de csak azért uralkodok magamon, hogy ne keltsek feltűnést. Szemöldökeim felvonom, szám gúnyos vigyorra görbül, és orrom még mindig undorodva húzom fel. A fickó eközben végigmér, hogy utána az étlapot nézegethesse kedvére, és szívem szerint kikapnám a kezéből a papirost, és visszatömködném a zsebembe, hogy rám figyeljen, és ne a hasára gondoljon. Nem emlékszem, hogy mostanában voltam-e ilyen undok bárkivel is, de nem hiszem, ez nem rám vall. Viszont Ric halála a mai napig rosszul érint, szellemként sem láttam már nagyon régen, így a reakcióm számomra természetes. Az pedig, hogy más mit szól hozzá - nos, az nem érdekel. - Alaric sosem említett téged. Miért bíznék hát meg benned annyira, hogy bemutatkozzak? - vetem oda még mindig bosszankodva, és eszem ágában sincs elárulni a nevem neki, addig, míg meg nem bizonyosodok róla, hogy valóban ismerte egykori gyámomat, és nem csak kitalált egy történetet. Mystic Falls-ban sosem lehetsz elég óvatos.

A srác reakciója meglepett, az pedig még jobban, hogy az engedélyem nélkül leül velem szemben. Szabályosan megsért a viselkedésével, és a kérdésével. Mégis hogy veszi ehhez a bátorságot? El kell ismernem, hogy több kurázsi szorult belé, mint amennyit elsőre gondoltam. Nem pont így terveztem a napot, hogy egy nálam fiatalabb fiú számonkér, de úgy tűnik ez a nap tartogat még meglepetéseket mindkettőnk számára. Arra gyanakszom, hogy elég jól ismerte Rikket, ha azon nyomban fel is ismeri az írását.
- Nem engedtem meg, hogy leülj, de azért ne zavartasd magad! Nálatok ez szokás, hogy munkaidőben leültök beszélgetni a vendégekkel? - felelem neki kissé gúnyosan, és közelebb hajolok. A mappát összerendezem, és becsukom.
- Nyilván te is ismerted Rikket, ha már a kézírását felismered. A kérdés az, vajon mennyire ismerted őt jól? Rik nekem az egyetemem volt osztálytársam, és nemrég hallottam, hogy meghalt. Azért jöttem a városba, hogy meglátogassam a sírját! Ezt csak azért mondom el neked, hogy megmagyarázzam miért vannak nálam a jegyzetei! - válaszolom neki kimértem és végigmérem. A srác tuti középiskolás, 17-18 évesnél nem lehet több. Barna haja van és barna szemei, a testalkata, nos elég erős, de van hova még fejlődnie.
Az étlapot magam elé veszem, és elkezdem tanulmányozni, és közben várom a srác válaszát. Nem hinném, hogy tudna a vámpírokról, és arról, hogy miféle teremtmények laknak ebben a városban. Ahhoz ő még túl fiatal. Bár, ha jobban belegondolok, én is nagyon hamar belecsöppentem ebbe a világba. Pedig olyan kedvesnek tűnt első ránézésre, de világéletemben utáltam, ha ok nélkül kérdőre vannak. Én vagyok az idősebb, és ezt tiszteletben kellene tartania. Abbahagyom az étlap tanulmányozását, és összekulcsolom a kezem és úgy intézek felé egy kérdést.
- Tudod, még új vagyok, és az illendőség kedvéért nem ártana bemutatkoznunk egymásnak! A nevem Benjamin McAdams. Te pedig..- -felelem neki és várom, hogy befejezze a mondatot. Most már bánom, hogy nem azt a mappát kezdtem el olvasni, amiben a nevek és életrajzok mellett képek is vannak, így tudnám, hogy ki ez a srác aki velem szemben ül. Nem pont így képzeltem el ezt a napot, de lényegtelen. Remélem hamar megválaszolja a kérdéseimet, és rendelhetek végre magamnak valami ebédet.

A szobámban ültem, a mobilommal a kezemben, és szánalmasnak éreztem magam. Bármit is mondott Caroline a bál utáni éjszakán, én nem hittem, hogy még valaha hallani fogok Cornelia felől, hacsak nem azért, hogy visszakapjam tőle a nála hagyott dzsekit. Nem számított, a hívásra való várakozás is csak jó ok volt, hogy valamivel foglalkozzak, és ne a vadászaton járjon az eszem. Minden egyes porcikám tiltakozott ellene, de a gondolat mindig felütötte a fejét, és nem tudtam szabadulni tőle. Nehéz lenne, ebben biztos voltam, elvégre meg kéne különböztetnem a jó, és a beszennyezett lelkű lényeket egymástól, és eszerint ölni. Másképp nem ment volna, én képtelen vagyok kegyetlenül végezni bárkivel, aki szembe jön velem, és agyara van. A szívem útban áll, talán, ezt már páran megjegyezték, de én örültem, hogy így van. Legalább elmondhatom magamról, hogy ennyi tragédia közepette még képes vagyok érezni, és nem fojtottam el teljes mértékben mindent, csak hogy fájdalmat ne érezzek, és könnyebb legyen. Valójában még büszke is voltam magamra.
A mobilt zsebre vágom, a táskám a vállamra akasztom, és elindulok a munkába. A Grill-ben elég sokan vannak, annak ellenére, hogy még dél sincs, de nem bánom, hiszen ha van munkám, nem érek rá a saját gondolataimmal törődni, s jobb ez így. Dél körül néhány ember kezd hazaszállingózni, de újak jönnek a helyükre, és már nem csak rám van szükség, Matt, és egy új pincérfiú is besegít, s míg ők odabent tevékenykednek, én a külső részhez megyek, a teraszhoz, és az ott ücsörgő fickó asztalához lépek. Barátságosan mosoly jelenik meg a szám sarkában, és még meg sem kérdezem, hogy mit hozhatok, ő már le is adja a rendelését, ezzel megkönnyítve a dolgom. Előhúzom a sötétkék kötény zsebéből az étlapot, leteszem az asztalra, felé tolom, és már indulnék is, hogy kiszolgáljam, de akkor megpillantom az előtte heverő papírokat, és ledöbbenve meredek a dossziéra. Szabályosan ledermedek, még levegőt is elfelejtek venni, és csak tovább bámulom a papírokat, mintha kísértetet láttam volna. Pupilláim kitágulnak, és nagyot nyelek, hogy a torkomban növekvő gombócot mielőbb eltüntessem. Élesen szívom be a levegőt összeszorított fogaim közt, és erősen behunyom a szemeim egy pillanatra. Mikor újra kinyitom, közelebb hajolok a fickóhoz, az asztalra támaszkodom, leülök vele szemben, és nem érdekel, hogy az új srác panaszkodik Matt-nek, vagy hogy néhány vendég bosszús pillantással illet. - Honnan szerezte a jegyzeteket? - súgom neki olyan halkan, ahogy csak tudom, és a kezeim remegni kezdenek, így azokat inkább az ölembe rejtem. - Az nem a magáé! - intek a mappa irányába, és összehúzott szemekkel mérem végig a férfit, akit még biztosan nem láttam sem itt, sem máshol a városban.

|| Náá, ezt már most imádom ^^

Igaz, meg kellett állnom kérdezősködni, de végre csak sikerült megtalálnom Rik lakását. A kocsit leparkoltam, és a táskámat kivettem a csomagtartóból és elindultam az épülethez. Lent elég hamar megtaláltam a nevét, és a lakásának a számát. A lépcsőt kettesével szedtem, hogy minél előbb a lakáshoz érjek. A tolvajkulccsal hamar be is jutottam. A lakás berendezés egy az egyben Rik ízlését tükrözte. A bútorokat ellepő por alapján, itt ritkán takarítanak. Igyekeztem hangtalanul járkálni a lakásban, és azonnal az íróasztalhoz léptem. Megpillantottam egy közös képet magunkról, ami még az egyik egyetemi buliban készült. Bár most is élnél, hidd el, megbosszulom a halálod! Gondoltam magamban, és tekintetemet a fiókokra összpontosítottam. Tudtam, hogy Riknek is biztonsági okokból van egy titkos gombja valahol elrejtve. Az egyik fiók alatt meg is találtam, és ki is nyílt egy titkos rejtekhely a könyvesszekrény mögött. Odasétáltam és beléptem. Bent fegyvereket, és iratokat találtam. Igyekeztem gyorsan átnézni őket, és megtalálni azokat, amik még hasznomra lehetnek. Találtam egy olyan dossziét, amiben a helyi természetfeletti lények szerepeltek minden adattal és fényképpel. Nem tudom mennyi időt lehettem ott, de arra eszméltem, hogy harangoznak. Dél van, jutott el a tudatomig. Mintha a hasam megérezte volna ezt, hangos korgással jelezte, hogy éhes lettem. A szükséges iratokat magamhoz vettem, és bezártam a titkos rejtekhelyet. Igyekeztem mindent visszarakni, ahol eddig volt, és letöröltem mindent. Nem akartam, hogy az ujjlenyomatomat megtalálják. Gyorsan kimentem és gondosan bezártam az ajtót, majd azt is letöröltem, és amilyen gyorsan csak tudtam, eljöttem onnan. A cuccaimat a csomagtartóba tettem, az egyik mappát az anyósülésre. Úgy gondoltam, körülnézek, mielőtt hazamennék ebben a városban. El is indultam, és megpillantottam egy Mystic Grill nevű helyet. A parkoló félig tele volt, gondoltam megnézem magamnak.
Az egyik kezemben a mappát fogtam a másik kezemben a kulcsot pörgettem, míg az ajtóhoz nem értem. A zsebembe csúsztattam a kulcsot és benyitottam. A zene volt az első, amit meghallottam. Beljebb érve bárpultok és kerek asztalok, a sarkokban pedig 4es asztalok voltak egymástól leválasztva. Kellemes helynek tűnik. Bent minden hely szabad volt, ezért kimentem a teraszra. Igaz nem volt valami jó idő, de annyira rossz sem, hogy kint ne lehetne megmaradni. Kinéztem egy helyet magamnak, és leültem. A mappát az asztalra tettem, és kinyitottam. Rik kézírását kezdtem olvasni, míg a pincérfiú meg nem érkezett.
- Szia, egy teát kérnék, és egy étlapot! - feleltem neki kedvesen, és nem értettem miért néz rám úgy, mint aki szellemet látott. Még mindig előttem állt, és én nem bírtam megállni, hogy meg ne kérdezzem, mi történt.
- Segíthetek még valamiben? - kérdeztem tőle udvariasan, és próbáltam kitalálni, hogy vajon mire gondolhat?!