Halvány mosollyal nyugtázom, ahogy megdermed. Még új volt. Nem a szó szoros értelmében új, de nálam határozottan újabb. Mikor bemutatkozott, nem lepődtem meg. Már biztos voltam benne, hogy Bennett. Nem csak a nagyvilágban terjednek a hírek, hanem a szellemvilágban is, és ha jól emlékszem, nem Bonnie Bennett a kedvencük. Mind tudjuk, milyen könnyű magunkra haragítani az ősöket.
-       - Örülök a szerencsének, Bonnie. – mosolyogtam rá szelíden, de még nem mondtam el kit keresek.
Volt egy olyan furcsa előérzetem, hogy itt is mindenki ismeri Katherinet, és hogy egyáltalán nem a szívük csücske. Egyelőre nem tudtam, hogy tegyem fel a kérdést. Két lehetőség volt. Először is finoman puhatolózok, s csak lassan adom be, hogy kinek is vagyok én a barátja, ezzel kivívva mindenki ellenszenvét, avagy rögtön a tárgyra térek, bombaként robbanok be.
Szerettem volna az első verziót választani, de a megbotránkoztatás valahogy mindig is közelebb állt hozzám. Így hát széles mosolyra húztam számat, s belekezdtem.
-         - Katherine Piercet keresem. – böktem ki végül semleges hangon, majd abban a pillanatban kezemet Bonnie kezére helyeztem, megállítva ezzel a menekülést. Kicsit közelebb hajoltam hozzá, s folytattam.  – Nem akarok bajt. Csak meg akarom találni Katherinet. Tudom, hogy bajban van, mint mindig. Eljátszhatod, hogy nem tudod, hol van, én pedig eljátszhatom, hogy tartok egy Bennett boszorkánytól, de felesleges színészkedni és időt húzni. – mosolyogtam rá olyan kedvesen, ahogy csak tudtam.
Mikor elindultam Mystic Falls felé, már akkor tudtam, hogy Katherine barátjaként nem lesz könnyű sorsom itt.
De mindig is nagyon szerettem a kihívásokat. Talán ezért is siettem ide olyan gyorsan New Yorkból, hisz valljuk be, kezdtem kissé unatkozni. Lehet, hogy egy idejét múlt és kissé maradi városka Mystic Falls, de… unatkozni biztos nem fogok.
-         - Nem akarok tolakodó lenni, és már előre megutáltatni magam veled, de… - itt aprót sóhajtottam, s félrebillentett fejjel, kicsit hátrébb dőlve néztem rá. - … szorít az idő. Szóval elmondhatod magadtól, vagy ki is szedhetem belőled. – mosolyogtam rá szelíden. – Sokkal régebb óta csinálom ezt, mint te azt gondolod… Szóval?
Néztem rá kérdő tekintettel, miközben felvontam szemöldököm. Nem akartam undok lenni, tényleg nem, hisz alapjába véve egy igazán kedves és türelmes teremtés vagyok, de… Most igazán aggódtam Katherine miatt, és mi9nél előbb meg akartam Őt találni. Persze annak is tudatában voltam, hogy Ő máshoz sem ért, mint a rejtőzködéshez.

Jackie & Bonnie

Mystic Falls... ahol a szépség meghal. Na jó, talán ez így erős kijelentés volt, de a nagyvárosokhoz képest, ahol eddig éltem, ez csak egy porfészek. Egy lyuk. Mikor azt látod, hogy mindenki mosolyogva köszön a másikra, akkor lehetsz biztos benne, hogy a város létszáma kicsi. Itt mindenki ismeri egymást, minden lányon ugyan olyan ruha van, csak esetleg egy-két eltérés, és színváltozás; minden srác ugyanúgy hordja a haját. Zárt közösség, zárt nézetek. Már mikor legutóbb már akkor sem tetszett, de Katherine miatt megtettem, hogy idejövök. Most újra itt vagyok, pontosan miatta.
Miután sikerült kiderítenem, hogy pontosan hol tartozódik, rögtön összepakoltam a ruháimat, minden eshetőségre gondolva inkább több göncöt pakoltam be. A pontos kifejezés erős túlzás, hiszen csak annyit sikerült kiderítenem, hogy ebbe a koszos kis lyukba van. Így történhetett, hogy egy hozzám képest nagy bőröndöt húztam magam után az utcán.
Több fiatal is mereven rám bámult. Először azt hittem, koszos vagyok, vagy szét áll a hajam, de aztán rájöttem, mi olyan furcsa nekik. Én. Teljes valómban, hogy itt vagyok, pedig nem is ismernek, nem is láttak. Sóhajtottam. Pontosan ezért utálom a kisvárosokat, úgy bámulnak az emberre, mintha valami csodabogár lenne. Lehet, hogy az vagyok, de akkor is kissé sértő ez az előítélet.

Miután sikeresen kivettem egy szobát a helyi motelbe – ami tegyük hozzá kissé ódivatúnak tűnt még nekem is, pedig az 50-es évek végén születtem- egyenesen a Mystic Grill felé vettem az irányt. Mikor legutoljára jártam itt akkor ez a hely még nem létezett. Ám most nagyon boldog voltam tőle, hogy valamiben változott ez a hely: legalább már piát lehet kapni valahol.
Körbepillantva a helyiségben nem tűnt túl népszerűnek a hely. Igaz, még fiatal volt az idő, hiszen alig múlt el három óra, de azért jobbra számítottam. Fintorogva lépkedtem a bárpult felé, majd kecsesen lehuppantam az egyik székre, és keresztbe dobtam a fehér tűsarkúba bújtatott lábamat. Nem mondanám, hogy Mystic Falls a legbiztonságosabb hely eg magamfajta szerzet számára, tekintve, hogy hemzseg a vámpíroktól, s ezt már akkor éreztem, mikor áthajtottam a határon.
Sóhajtva pillantottam rá a csaposra, aki pislogva bámult valószínűleg már jó néhány perce. Oké, új vagyok, lapozzunk.
- Egy gin tonicot, kérlek! – mosolyogtam rá, majd pár perc múlva már mélyen belekortyoltam az italomba.
Sóhajtva fordultam meg a széken, majd dőltem neki a pult szélének, miközben végig pillantottam a helyiségen. Valaki olyat kerestem, aki megfelel Katherine ízlésének. Akivel szóba áll, akivel kapcsolata lehet. Nem volt nehéz leszűrni a következtetés, miszerint Katherine elég kiszámítható ilyen téren.
Ekkor pillantottam meg a lányt, aki a velem szemközti, alig pár méterre lévő asztalnál ült. Összehúzott szemekkel billentettem oldalra a fejem, s hosszasan rám néztem. Ismerős volt az érzés, ami körbelengett kettőnket, s tudtam, hogy ez nem lehet más, csak a Bennett aura. Nem voltam mai csirke, mégha kívülről úgy is tűnt, elég sok mindent tudtam a mágiáról, és az azzal élőkről is. Katherine-nel az oldalamon pedig nem is volt nehéz kideríteni a régmúlt titkait.
Felmarkoltam a poharamat, majd lecsúsztam a székről, és hangos cipőkopogással sétáltam a lány asztalához, majd lehuppantam vele szemben. Halvány mosolyra húztam számat, miközben kinyújtottam szabad kezem, melyben éppen nem a gines poharat tartottam.
- Ne haragudj, hogy zavarlak, csak egy barátomat keresem. Jackie vagyok. – Tudtam, hogyha elfogadja, a jobbomat tudni fogja, hogy én is boszorkány vagyok. Legalábbis ha nem túl kezdő.
Biztos voltam benne, hogy ez a lány segíthet nekem, csak abban nem, hogy fog-e.

Felesleges volt kételkednem, vagy egyáltalán az olyan dolgokon gondolkodnom, hogy mi lesz, ha nem fog tetszeni neki, ha ellenkezni fog és így tovább, mert Jeremy egyáltalán nem ellenkezett, éppen annyira akarta a csókot és a reakciójából ítélve a folytatást is, mint én. Az először csak pislákoló vágy immáron az egész testemet elöntötte, a vér csak úgy pezsgett az ereimben, a fülemben dobogott és felhevítette a testem. Ahol csak hozzámért Jeremy, ott libabőrös lettem, vagy éppen finom remegés járta át a testem, ami kellemes érzéssel öntött el.
Rég éreztem már ezt, hogy valaki ilyen reakciót váltson ki belőlem. Ha az áldozatommal valamilyen kapcsolatot ki is alakítottam, az nem volt ilyen... érzésekkel és vágyakozással teli. És maga a tény sem volt túl izgató, hogy a srác akivel smárolok vagy kivételes esetben - mondjuk ha iszonyatosan jól néz ki - le is fekszek vele pár órán belül holtan végzi. Jer-ben azonban nem az áldozatot, a vértasakot látom - legalábbis igyekszem a férfi és nem pedig a táplálék részre koncentrálni - hanem a srácot, akit a karácsonyi buli óta próbálok meghódítani a mellékelt ábra szerint sikerrel.
Mikor hátrébb tolja az állam, enyhe meglepetést érzek és pillanatnyi csalódottságot, ám ahogy szája újra az enyémet éri elégedett sóhajt hallatok, majd a vállába fúrom a fejem és erősen koncentrálok, hogy ne bújjanak elő a szemfogaim az erei láttán. Figyelemelterelés képen apró puszikkal halmozom el a nyakától egészen a füléig, a javaslata hallatára pedig óvatosan megharapom a nyakát. - Benne vagyok. - suttogom a fülébe és már fel is pattanok az öléből, kezeimet összekulcsolom az övével. Vele ellentétben azonban nem foglalkozok a többi emberrel, sosem érdekelt igazán mások véleménye, azokra viszont akik nekem fontosak mindig is odafigyeltem, ezért is határoztam el ilyen gyorsan, hogy ha Jeremy is akarja, akkor hagyjuk itt a Grillt. Ha ő nem szereti, ha mások szájtátva bámulnak, miközben csókolózik, hát akkor ne toljuk mások szeme elé a látványt. Én sem szeretem, ha néznek, de engem nem érdekel.
Még egy gyors csókot nyomok az ajkaira, aztán arrébb állok, hogy el tudjon menni előttem és vezessen, amerre szeretne.

Játéktér szabad!
Folytatás: Parkoló

Cornelia S. Miller

Félek a Jeremyvel való kapcsolattól és azt hiszem, ez érthető, hisz az előző barátomnak az életébe került az, hogy szeretett. Szeretett... megpróbált megerőszakolni, nem hiszem hogy ezt bárki is szeretetnek, szerelemnek egyáltalán bármilyen érzésnek nevezné.
Balszerencsés voltam egész életemben. Mindig is irigyeltem a lányokat, akiknek a legnagyobb gondjuk az volt, melyik cipőt vegyék fel vagy épp hová menjenek bulizni péntek délutánonként. Nem tagadom, egy darabig én is ilyen voltam, egy felszínes ribanc, aki minden második srácnak hajlandó lett volna letolni a bugyiját. Aztán megismertem Peter-t, azt hittem megtaláltam az igaz szerelmem, aki mellett leélem majd az életem és mikor megöregszünk a házunk verandáján körülöttünk szaladgál majd a tíz unokánk. Igen, így visszagondolva az életem és az elképzeléseim megfeleltek volna akár egy szappanoperának is.
Én azonban megkaptam a büntetésem, Isten tudja, miért. Először megöltem Peter-t, de ha az nem lett volna elég fájdalom és nyomorúság egy ilyen fiatal lánynak, kiderült hogy vérfarkas családból származom és az átok, amit egy ember halála aktivál kiváltódott, mikor az exem az erdő kellős közepén rám vetette magát, én pedig túl erősen dobtam meg egy kővel. Ám ha ez még mindig nem lett volna elég, kiderült a családomtól nem örökölhettem a vérfarkas gént, tehát örökbe fogadtak. Akkor kezdett minden szétesni körülöttem. Magamba roskadtam, nem találtam a helyem a világban és viselkedésemmel még azt a kevés embert is elüldöztem magam mellől, akikre számíthattam volna.
Akkor pedig megtalált Klaus és átváltoztatott hibriddé, a fájdalom - legalábbis a fizikai része - megszűnt és kezdtem visszakapni önmagam. Klausnak bármit, tényleg bármit megtennék ezért, úgy érzem rengeteg hálával és köszönettel tartozom neki, ő az oka annak is, hogy újra bízni kezdtem az emberekben és ismerkedek. Ezért ülök most itt Jeremyvel, ahelyett hogy embereket ölnék, ahogy hibriddé válásom első időszakában tettem.
- Igen, nekem is jól esik hogy megértesz és tudok ezekről a dolgokról beszélni veled. Szerintem mindkettőnknek nagy szüksége volt már rá hogy kibeszéljük valakivel a sok problémát, ami a lelkünket nyomja. Valakivel, aki hasonlót él át, mint mi. - mosolygok rá én is és örömmel veszem tudomásul, hogy a kapcsolat, ami már a buli estéjén kezdett kialakulni köztünk, egyre szorosabbra fűződik, hisz meghallgatjuk és támogatjuk egymást, biztosan tudom, érzem hogy Jeremyre számíthatnék, ha bajban lennék és ez fordítva is igaz.
- Biztos vagyok benne... - felelem bizonytalanul, amivel rögtön meg is cáfolom a kijelentésem - Jó, talán mégsem. Elvégre ők mivel jobbak, mint a nevelő szüleim? Ők legalább szerettek és felneveltek, az igaziak pedig nevelőotthonba dugtak és nem igen érdekelte őket, hogy valaki valaha magához vesz-e. De ugyanakkor kíváncsi vagyok rájuk. Nem tudom. Létezik jó döntés ilyen helyzetben? - tanácstalanul nézek Jerre és az egyik szemöldököm magasra szökik. - Te mit csinálnál ilyen helyzetben? - teszem fel neki a kérdést érdeklődve. Kíváncsi vagyok, mit válaszol. Ha valaki, akkor Jeremy tényleg jó ember, ezért adok a véleményére és hiszem, hogy ő tudná, mit tegyen ilyen helyzetben és helyesen döntene.
Kérdésemre azonban egyenlőre nem kapok választ, az egész légkör megváltozik körülöttünk és már nem a gondoktól, hanem a szexuális feszültségtől fűtött és be kell valljam, ez tetszik. Már azt hittem, Jeremy semmit nem fog csinálni, mikor végre megmozdult annyi érzelem öntött el, annyi szenvedély és olyan mértékű boldogság, amit már rég éreztem. Képtelen lettem volna elválni tőle, még ha akartam volna is, úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem függne tőle, mintha elengedném és a talpaim alatt szakadék keletkezne és belepottyannék.
Tudom hogy nem illendő nyilvános helyen ennyire egymásnak esni, most mégsem vagyok képes ellenállni a kísértésnek, karjaimat Jeremy nyaka köré fonom és az ölébe mászok, vele szemben ülök le, lábaim között az ő lábai, egyre jobban magával ragadnak az érzelmek és a vágy, azonban megérkezik állandó társam is, az éhség. Egyre vadabbul csókolom, harapdálom az ajkait, felé hogy egy embernek ez már-már túl sok.

Cornelia S. Miller

Arról, ahogy Jeremyvel ülünk itt, eszembe jut Peter, a volt barátom. Vele voltam ilyen jó, ilyen... meghitt és ilyen nyugodt hangulatban mindig. Ha eszembe jut, azonnal elszorul a torkom és akkora gombócot érzek benne, hogy nyelni is nagyon nehezen tudok. Előttem van az este, ami a halálával végződött. Csalódtam benne, hisz meg akart erőszakolni és ha rajta múlott volna, meg is tette volna, de az még nem mentség a részemről. Az adrenalintól - legalábbis gondolom, attól - a kelleténél erősebben dobtam a fejéhez azt az átkozott követ és... meghalt.
Azóta mintha jobban vonzanám a balszerencséket. A vérfarkas átok, amiről kiderült, hogy megtörtem, mikor megöltem Peter-t, pokollá tette az életem, ráadásul kiderült, hogy a családom örökbefogadott, ezért hatalmasat csalódtam bennük. Szerettem őket. Nekik áldoztam az egész eddigi életemet, velük voltam, jóban-rosszban, hallgattam a szüleimre, akik próbáltak megnevelni és kiderül, hogy mindez csak egy szép álom, amiből előbb-utóbb fel kellett, hogy ébresszenek.
Az egyetlen jó dolog, ami mostanában történt velem, hogy hibrid lettem. Már nem kell félnem a Telihold miatt és a fájdalom miatt, amit az átváltozás okoz, mert hibrid vagyok, akkor változok át, mikor kedvem tartja - azaz sosem. Nem érdekel a kötődés sem, nem idegesít és nem is foglalkozok vele, csak hálás vagyok Klausnak, amiért megszabadított a fájdalomtól.
- Hidd el, teljesen megértelek. Megtanultam, hogy nem bízhatok meg akárkiben, de mostanában hallgatok a megérzéseimre és... szerintem nem csapnak be. - mosolyodtam el újra.
Jól esik, hogy Jer itt van mellettem, miközben próbálom elfogadni a nemrég kialakult helyzetet. Ha nem is nyugszok meg tőle teljesen, de határozottan jó, hogy valaki mellettem áll és foglalkozik velem. Boldogabbá tesz, amit már rég nem éreztem - kivéve, mikor a vérszomjamat próbálom csillapítani.
- Sajnálom, ami a nővéreddel történt. Tudom és próbálom elfogadni, de nehéz, hisz most jöttem rá, hogy az egész életem egy színjáték volt, tulajdonképpen. Azt hittem, csecsemőkorom óta velük voltam, ők a vér szerinti szüleim, erre kiderül, hogy mégsem. Másképp tekintek rájuk, mert hazudtak, ráadásul egy ilyen nagy dologban. - szomorkásan mosolyogva pillantok le a kezünkre és meglepődve pislogok párat, mikor észreveszem, hogy libabőrös lett a karom az érintésétől.
Köszönöm. - mondom őszinte mosollyal és Jeremy szemébe nézek, egyik kezemet hozzásimítom az arcomtól néhány centire lévő kezéhez és hozzányomom az arcomhoz, míg a másikkal lassan Jeremy arcához nyúlok és gyengéden cirógatom. Beharapom az alsó ajkam, majd Jer felé hajolok és ajkaimat az övéire tapasztom, lehunyom a szemem és lassan megcsókolom.

-Honnan vetted, hogy eddig nem bíztam benned? - nevetem el magam, miután rám kacsint és kiöltöm rá a nyelvem. Már rég nem éreztem magam ilyen jól, mint most kettesben Jeremyvel és csak most eszmélek rá, mennyire hiányzott az önfeledt szórakozás, nevetgélés és egyáltalán valaki olyannak a társasága, akit kedvelek és aki engem is kedvel mindenféle feltétel és hátsószándék nélkül.
Mióta megtörtem a vérfarkas átkot - azaz megöltem a barátom... - Jeremy az egyetlen fiú, aki úgy igazán felkeltette az érdeklődésem. Ő más, mint az átlag, jobb. Amennyire látom, nincsenek előítéletei velem kapcsolatban, hisz minden bizonnyal nem is tud a hibridek létezéséről és ez egyenlőre jól is van így.
Csak szépen, lassan haladjunk előre, ismerjük meg egymást egyre jobban, aztán ha már kölcsönösen ismerjük egymást és bízunk egymásban, eljön az ideje a rémisztő titkok megosztásának is.
Egyre biztosabb vagyok abban, hogy nem csak barátságot szeretnénk kettőnk között, hanem annál sokkal többet és úgy érzem, ő is szeretné, mert összekulcsolja az ujjainkat. Lenézek a kezünkre, ahogy egymásba fonódnak és meglep az érzés, amit ez kivált belőlem. Bizsereg a bőröm, ahol csak egymáshoz érünk és borzongás fut végig az egész testemen. Egy kicsit megszorítom Jer kezét és a vállára hajtom a fejem.
Elgondolkodtat a kérdése, nekem ez még sosem jutott eszembe korábban. - Őszintén szólva, fogalmam sincs. Nagyon megviselt, hogy soha nem mondták, hogy örökbe fogadtak. Úgy tekintettem rájuk, mint egy igazi, szerető családra és ez hatalmam csalódás volt. A legrosszabb az egészben az, hogy talán sosem tudom meg, hogyha nem... - egy pillanatra elhallgatok, majdnem elszóltam magam, nem sok kellett hozzá, hogy úgy folytassam a mondatot, hogy "hogyha nem váltom ki a vérfarkas átkot és nem változom farkassá". Gyorsan kigondolok valami hihetőt és folytatom a mondatot, mintha mi sem történt volna - Hogyha nem találom meg a születési anyakönyvem, amit idáig rejtegettek előlem és nem látom meg benne a valódi anyám nevét. - imádkoztam magamban, hogy ne tűnjön fel neki ez az "apró" hazugság és fontolóra vettem a kérdés második felét - Szeretném tudni, de... nem vagyok biztos benne. Örökbe adtak, nem kellettem nekik, akkor miért keressem fel őket, hisz valószínűleg csak megint elküldenének a francba. Ha akkor nem kellettem nekik, most miért gondolnák meg magukat? Csak arra akarom megkapni a választ, hogy miért csinálták. Miért adtak örökbe? Ennyire... szörnyű vagyok? - még sosem mondtam ki hangosan ezeket a gondolataimat senkinek, most pedig szaporán pislogok, hogy visszatartsam a könnyeimet. Annyival könnyebb lehetne most az életem, ha akkor nem adnak egy másik családnak. Figyelmeztethettek volna, hogy kerüljem a baleseteket, vigyázzak magamra és ne ártsak senkinek. Eddig ezeket magamban tartottam, kimondva túl valósnak, fájdalmasnak hangzanak.
- Bocsi, csak olyan rossz érzés. Hallani a valóságot, hogy eldobtak maguktól. Még szinte csak most tudtam meg és... fáj.

- Köszönöm, ez tényleg nagyon finom. - újra elmosolyodok, miután belekortyolok a turmixba - Imádom a vaníliát. - pillantok újra Jeremyre és még mindig vigyorgunk egymásra.
Olyanok vagyunk, mint két kisgyerek. Itt ülünk, beszélgetünk, nevetgélünk, nem törődünk semmivel és jól esik. A problémákat, bonyodalmakat, természetfelettit a szőnyeg alá söpörni egy kicsit. Már rég szükségem volt erre, az egyszerűségre. A hétköznapi életre. Olyan egyszerű, annyira helyesnek érződik, legszívesebben sosem mozdulnék el Jeremy mellől, de tudom, ha Klaus szól, nem lesz más választásom.
Alapvetően nincs bajom a kötődéssel, azzal, hogy hibrid vagyok, de a szabadság hiányzik, hogy nem tehetek meg bármit, bármikor. Például nem költözhetnék most azonnal a világ másik végére, mert tudom, hogy maradnom kell és nem vagyok képes elhagyni Klaust. Nem mintha szándékomban állna bárhová is elmennem innen, de... akkor is, nincs az az érzés, hogy van egy kiskapu és bármikor itt hagyhatok csapot-papot, ha úgy tartja kedvem.
- Komolyan gondoltam, mint látod. Hé, mikor fogod végre elhinni, amit mondtam rólad? Kedves vagy és helyes, tényleg. - lesütöm a szemem és újra kortyolok a turmixból és magamba szívom a vaníliaillatot. Imádom a vaníliát, az ízét és az illatát is, régebben még parfümöt is kaptam karácsonyra és aznap este csak azt szagolgattam.
- Mindenkinek vannak rossz napjai. - felnézek Jeremyre és szomorkás mosolyt küldök felé.
Amint meglátom az arcát, miután feltettem a kérdést, már látom, hogy tényleg beletrafáltam a fájó témába. Elvesztette a szüleit... Tudom, milyen érzés. Illetve nem, mégsem tudom. Nekem sosem voltak igazi szüleim. Miután vérfarkas lettem, csak azután tudtam meg, hogy akikkel eddig éltem, akikben eddig bíztam, nem az igazi szüleim, tőlük nem örökölhettem vérfarkasgént.
Hirtelen, mielőtt én magam felfoghatnám felállok és leülök Jeremy mellé. - Sajnálom, ami a szüleiddel történt. - egyik kezemet az övére helyezem és viszonozom a szomorkás mosolyát.
- Azután jöttem a városba, miután megtudtam, hogy a szüleim örökbe fogadtak. Egyedül jöttem. Azért vagyok itt, hogy megkönnyítsem az életem. Szükségem volt változásra. - nem akartam Jeremynek hazudni és végül is részben igaz, amit mondtam. Az, hogy hibriddé váltam, tényleg megkönnyíti az életemet, nincs a pokoli fájdalom. De ezt mégsem mondhatom neki, hogy azért jöttem, mert hallottam, hogy Klaus a vérfarkasokból hibridet tud csinálni és így nem kell átélnek az átváltozással járó fájdalmakat. Ja és mellesleg... kötősök Klaushoz.

- Szia! - nézek fel, mikor Jeremy megérkezik és elmosolyodom. Attól tartottam, nem jön el, bár fogalmam sincs, miért jutott ilyen eszembe. Általában optimistán állok hozzá mindenhez, kivéve egy dolgot - a vérszomjam.
- Azt megköszönném, jól esne valami hideg. Olyan melegem lett ettől a forrócsokitól. - megiszom a maradék pár kortyot a bögréből és ismét felnézek Jeremyre, akinek az arcáról egy percre sem tűnik el a mosoly. A jókedve ragadós és én is vigyorogni kezdek, azonban megdöbbent, amit mond.
- Miért hitted, hogy nem foglak keresni? Szerintem eléggé érthetően a tudtodra adtam, hogy eléggé... szimpatikus vagy nekem. - mosolyodtam el újra és magam elé fektettem a kezem az asztalra.
- Jó téged nevetni látni. A karácsonyi partin olyan szomorúnak tűntél, most jól vagy? - tettem fel neki a kérdést aggódva és érdeklődve. Tényleg aggódtam, mi lesz vele. Annyira elhagyatottnak, összetörtnek és gondterheltnek tűnt, én akkor voltam utoljára ilyen, mikor kiváltottam a vérfarkas átkomat...
Akkor zavart, hogy öltem, most viszont, hogy hibrid vagyok, nem érdekelnek az emberek életei,- bár néhány ember kivételt képez. Jeremyt például sosem bántanám szándékosan. Érzem a kényszert, hogy megharapjam, de próbálok küzdeni ellene. Előbb-utóbb, bár inkább előbb muszáj megtanulnom küzdeni a vérszomj ellen.
- Tudod mit, inkább ne beszéljünk szomorú dolgokról. Mesélj egy kicsit magadról. Mióta élsz Mystic Fallsban? Vannak-e testvéreid, vagy valamilyen más rokonod, aki itt él? Nem akarom, hogy tolakodónak láss, csak... jobban meg szeretnélek ismerni. - egyik kezemmel a hajamat kezdtem el piszkálni. Remélem a kérdéseimmel nem pont fájó pontot fogok érinteni, bár magamat ismerve, biztosan.
Ami engem illet, tőlem bármit kérdezhet, csak a "volt már barátod" téma tabu. Nem szívesen beszélek arról, hogy a volt pasim holtam végezte, miután majdnem megerőszakolt. Még visszagondolva is szörnyű. Élénken él bennem az este emléke, amióta megtörtént. Még azóta is ha rágondolok, a könnyek azonnal csípni kezdik a szemem.
Azon az estné ment tönkre minden, amiért addig küzdöttem. A tökéletes élet reménye szertefoszlott, de még az átlagos, normális élet ígérete is semmivé vált.

||Bocsi, legközelebb esküszöm jobb lesz. ♥||

Unatkozok. Ilyenkor mindig rám jön az "öljünk meg valakit" érzés, azaz a vérszomj. Tennem kell valamit, hisz nem halhat meg mindig egy ember, amikor Cornelia unatkozik. Talán ki kellene próbálnom inni az állatokból. Hallottam már ettől-attól, hogy túl lehet élni, bár borzalmas íze van a vérüknek. Valójában el sem tudom képzelni. Nincs benne kihívás, hacsak az ember épp nem egy tigrist vadászik le, az izgalmas lenne, bár ártani ő sem tudna túl sokat, max. tiszta seb lennék, de pár óra múlva mind begyógyulna és ismét úgy néznék ki, mint egy átlag ember.
Unalmamban hátrafeküdtem az ágyon és a plafont kezdtem el bámulni. Őszintén, nem hittem, hogy valaha unatkozni fogok, miután hibrid leszek, elvégre maga a szó is érdekesen hangzik. Hibrid... vérfarkas és vámpír. A két legveszélyesebb faj, amit ismerek. Vicces belegondolni, hogy bennem mindkettő megvan, akkor most én vagyok a legveszélyesebb faj? Én már önmagamban is elég veszélyes vagyok... elvégre már azelőtt öltem embert, hogy vámpír vagy vérfarkas voltam. Amint rágondolok, ellep az önmagam iránt érzett undor és megvetés. Megöltem a saját barátom. Bár meg akart erőszakolni és én csak önmagamat védtem, de akkor is.
Gyilkos vagyok. Már azelőtt gyilkos voltam, hogy átváltoztam volna. Most csak még több embert ölök, vagy próbálok megölni és ami még jobban megrémiszt, hogy egyre többször tör rám a vérszomj. Talán idővel majd megtanulom kezelni, talán...
Tekintetem hirtelen a székem karfáján elterülő dzsekire siklik. Nálam maradt, a bál óta itt van. Azé a helyes srácé, Jeremyé. Hirtelen ötlettől vezérelve előkeresem a kis cetlit, amin a száma van, bepötyögöm a telefonomba a számát és megnyomom a hívás gombot. Sajnos nem veszi fel, de a hangpostáján hagyhatok üzenetet. Megvárom, míg a sípszó elhangzik, majd beszélni kezdek.
- Szia, Cornelia vagyok. Nem tudom, emlékszel-e rám, én vagyok a lány a buliból, akinek odaadtad a kabátod és aki olyan pofátlan, hogy eddig nem is keresett, hogy visszaadja. Szóval, tudod, megbeszéltük, hogy valamikor összefuthatnánk. Én egész nap ráérek, a Grillben várlak délután 3-kor. Remélem eljössz. Szia. - tettem le a telefont és elmosolyodtam. Akkor mégis van programom, nem én vagyok a szerencsétlen újonc, akit számkivetettnek tartanak nyilván. Bár, ez amúgy sem rám vall.
Gyorsan felkaptam a kabátom és 15 perc múlva már a Grillben ültem, előttem egy pohár forrócsokival. Remélem, az a találka másképp végződik, mint a múltkor Cherrel.