„You are my secret, dearie.”

Maró hideg... leginkább belülről. Ennél többet nem éreztem, ürességtől kongott a mellkasom. Nem tudtam elég erősen magamhoz szorítani Lily véráztatta sálját, pedig már az ujjaim is belefehéredtek. Nem tudtam egy értelmes, összetett mondatot végigmondani - vagy akár gondolni - anélkül, hogy ne csuklott volna el a hangom. Pedig most se sírtam. Sosem sírtam.
Egy gyengéd érintés törte ketté a gondolatmenetemet, és épp úgy döntöttem, mégis ízlelgetem kicsit a szavakat, mikor a húgom arcát pillantottam meg. Hirtelen érthetetlenné is vált a helyzet, nem emlékeztem rá, hogy ilyen gyönyörű lenne. Úgy gondoltam, rám se kellett volna néznie, olyan undorító vagyok. Megöltem őt, tisztában van vele, most pedig el kell menekülnünk miattam. Bemocskoltam az életét.
Mégis itt guggolt előttem, egyik kezével a földet támasztva, másikkal a véres arcomat cirógatva. Ostoba. Félnie kellett volna tőlem, rettegnie, mint senki és semmi mástól. Gyilkosságot még egy ember se mosott le magáról, márpedig biztos, hogy nem én fogom elkezdeni. Sosem voltam különleges, csak egy jópofa arc, aki jól tud kacsintani. Most nem volt min nevetni, a halál önző egy barát, ott szúr hátba, ahol kell.
- Állj fel, Cam - suttogta könnyedén, majdhogynem vidáman. Mintha arra bíztatna, hogy bújjak ki az asztal alól és nézzek a volt barátnőm szemébe. Mintha én lennék a gyerek. Nem tudtam eldönteni, hogy idegesít, vagy mulattat. Igaz, jelen helyzetben valószínűleg az első. Ki tudja? Azt se fogtam még fel, hol ücsörgök éppen. - Ne legyél gyáva. Gyávák mindenhol vannak, az unalmas. Nem te hangoztatod mindig? Lehet, hogy összetévesztettelek valakivel?
Dühösen a szemébe néztem - egy pillanat alatt megfagyott körülöttünk a levegő. Miatta. Mert nem, most már láttam, hogy kettőnk közül nem én vagyok mérges. Ahhoz mérten legalábbis, amit az ő arcán láttam, eléggé úgy tűnt. A végén még kinyír álmomban, vagy hát álmában. Kézenfekvőbb lenne. Egyedül nem megy sokra, hacsak itt nem marad anyáékkal. De hát mindketten tudjuk, melyik lehetőség a kecsegtetőbb. Esetleg a kibírhatóbb. Most, a történtek után még elviselhetetlenebb lenne a helyzet, őszintén szólva el se tudom képzelni.
- Nem hagyhatod el magad, nem gyászolhatsz, hát nem érted? Most nem!
Kettőt pislogtam, már ugrott is velem a világ, a törpe csak úgy rángatott maga után.
- Tudok járni, ha rémlik! - csattantam fel morcosan. - Inkább menj a szobádba, dobd össze a cuccaidat!
Szem forgatva sóhajtott egyet, de azért elindult az ajtó felé. Egyből az jutott eszembe, hogy valószínűleg már ő se bízik bennem. Bárhogy leplezi is... Fél. Mert félnie kell, nem?
Habozás nélkül kaptam el a csuklóját, rántottam magamhoz és öleltem át.