"Fájdalom járja át lelkem apró szilánkjának maradékát. Esélyt adtam, és csalódtam, bíztam annak ellenére, hogy tudtam, nem kellene, most mégis Őt hibáztatom. Pedig tisztában vagyok vele, hogy mindez elkerülhető lehetett volna, ha nem engedek, ha nem hagyom, hogy ismét kihasználhassa azt, hogy valahol a lelkem legmélyének apró szegletében még mindig Őt szeretem. Az évszázadok alatt bármennyire is próbáltam tagadni azt, amit iránta érzek, egy gyengébb pillanatomban mégis előtört a semmiből, és porig rombolta mindazt, amit felépítettem. A várat a szívem köré, hogy ne okozhassanak nekem több csalódást, mint amit muszáj.
S hogy miért hittem, hogy más lehet? Már magam sem tudom, magam sem értem... Hinni akartam. Szeretni, és szeretve lenni, de nem maradt másom, csak a csalódottság és a fájdalom. Igen, még én is érzek, és szívás. Az emberi énem néha felemészt, és nem hagyja, hogy azzá lehessek, akivé válnom kell.
Talán most van vége. Talán már nem fogok naivan reménykedni abban, hogy megtalálhatom azt a lányt Benne, akit ötszáz éve megismerhettem. Talán már nem fogok többé bizakodni benne... De balga szívem folyton remél, míg az eszem tiltakozik, és ez egyszer így kell lennie, hisz fájdalmat okoz. Olyan fájdalmat, melyet több nem akarok érezni. Azt kívánom bár ismét ki tudnám kapcsolni az érzelmeket, hogy ne kelljen éreznem, de nem megy. Erre én nem vagyok képes, így ismét magamra öltöm a jó megszokott rideg arcom, mely az érzelmeim hiányáról árulkodnak. Most nem lehetek gyenge, a családomnak szüksége van rám... Vagy tán nekem van szükségem rájuk?"

A telefonom rezgése riaszt fel gondolataim sötét árjából, miközben ujjaim szüntelenül dobolnak a kormányon. A hívó fél Katherine... Keserédes mosolyra húzódik a szám, miközben lassú, megfontolt mozdulattal keltem életre autóm motorját, mely alig hallható morajjal jelzi, hogy sikeres mozdulat volt. A sebességet is automatikusan váltom, szinte fel sem tűnik, ahogy lábam lassan nyomja le a gázpedált, és a fekete elegáns autó komótosan indul meg. A telefonomra nézek, melyen a hívó fél még mindig Katherine. Idegesen húzom balra az ujjam a kijelzőn, ezzel elutasítva a hívását, mert nem akarom hallani a hazugságait. Nincs rá szükségem. Az autóút sötét némasága megnyugtatja tomboló idegeim, ahogy a város felé tartok, mely egykor az otthonunkká akart válni, mégsem lehetett az Mikael miatt.

" Mikael rendületlenül üldözte Klaus-t, és mindenkit, aki vele tartott. Számára Rebekah és én is megszűntünk létezni, mikor rájött, hogy Klaus-t fogjuk védeni. Esküt tettünk azon a borongós napon, mikor anyánkat eltemettük, és ehhez az eskühöz mindannyian tartjuk magunkat... Többé-kevésbé. Szúrtuk már egymást hátba, Niklaus szó szerint is megtette velünk, mégsem vagyok képes hátat fordítani neki. Ahogy húgomnak sem, és Katerinának sem. Pedig neki azt kell tennem, magam mögött kell hagynom végre a múltat, nem irányíthat folyton a fájdalom és az évődés, nem gondolhatok folyton arra, hogy mi lenne ha... Hiszen aki a talán-okból épít várat, annak nincs jövője, sem jelene, csak múltja, semmi több. "

Üveges tekintettel csóválom meg a fejem, miközben ismét az útra próbálok koncentrálni, de az az átkozott telefon nem szűnik meg rezegni.
- Többé már nem Katerina! - Suttogom magam elé, majd felveszem a kesztyűtartóból a telefont. Index kattog, majd félreállok, s a telefon kijelzője Klaus nevét mutatja. - Hamarosan ott vagyok Niklaus, ne légy türelmetlen! - Mondok csak ennyit, mire egy "Ajánlom, testvérem!" a válasza, bontom a vonalat, és ismét visszasorolok az autóútra. Gondolataim ismét magával rántanak a valóságtól messzire...

" Távol mindentől, távol tőled Mystic Falls. A város, mely egykor otthonom volt, idegenné vált, és rideggé, szinte kilökött magából. Fájdalom ránt magával, csalódottság, reményvesztettség. Vajon miért nem lehetek boldog? Nem érdemlem meg? Talán anyám átka lehet, vagy a vámpírság velejárója? Azt kívánom, bár legalább egyetlen kérdésemre választ kaphatnék, de ebből a szempontból rövidnek találom az életem, mely elvileg örökké tart. De vajon az örökké csak szenvedéssel, és kárhozattal jár, vagy tartogathat még számunkra boldogságot is?
Hisz ott van Bekah, aki annyira szeretett volna ember lenni, még akkor is, ha ezzel eldobja magától a családot, az öröklétet, és mindent, mely ezzel jár. Sosem értettem, miért akar megöregedni, majd szenvedésekkel teli öregkor után meghalni, hiszen abban semmi jó nem lehet. Néha én is vágyom az emberi lét után, de nem adnám fel érte azt, amim most van. Hiába vagyok morális és erkölcsös, szeretem a hatalmat, amit a vámpírlét ad, a halhatatlanságot. Tetszik, hogy nevünk említésétől félve remegnek meg a vámpírok, és farkasok, bárki, aki ismeri mivel is járhat Ősinek lenni. Nem cseréném fel semmiért..."

Városi élet, villózó fények, más autók hangja... Ismét kizökkentem immár sokadjára a gondolatok világából, de már közel vagyok a célom felé. Keserédes mosollyal köszöntöm a várost, melyet szándékunkban áll visszaszerezni ettől a Marcel-től. Laza mozdulattal tolatok be egy parkolóhelyre autómmal, majd a kulcs lomhán landol a zsebemben, miután kiszálltam, és bezártam egy gombnyomással azt. Mély levegőt veszek, melyet lassan fújok ki. A város még éjjel sem alszik, de mit sem törődve ezzel elindulok Klaus-szal megbeszélt találkozómra. Lassú ráérős lépteim határozottan koppannak az aszfalton, miközben benyitok a házba, mely egykor az otthonunk volt, s talán most is az lehet...