Mikor Dan befejezte a mondókáját, nem tudtam elfojtani a nevetést. Ez a srác jó sokat beszél, lehet, hogy még Carolinenál is többet.
- Én csak 82 éves vagyok. – kezdtem bele a saját történetembe. – Nagyon sok helyen jártam, de csak néhány évig maradtam mindenütt. Róma, Spanyolország, Nagy-Britannia, Írország, Oroszország, Egyiptom. Gyönyörű helyek. De kétség sem fér hozzá hogy New York volt a kedvencem az összes közül. A fények, és a bárok, az egy éjszakás kalandok. Csak úgy megsúgom, a pszicho dokim szerint nimfomániás vagyok. – nevettem. – én nem is emlékszem arra, hogy lettem vámpír. Az egész életem az írásnak, és a rajzolásnak szenteltem. Nekem sincsenek barátaim, csak egy, de benne megbízok. Látom igazán beszédes fiú vagy. Nekem volt egy testvérem, de sajnos ő is szomorú véget ért az én kezem által. – mondtam és bele túrtam a hajamba. – Biztos nem kérsz sütit?- nyújtottam felé a tálat. Igazából nem sokat akartam kérdezni, úgy éreztem ebből a kismonológból mindent megtudtam róla, amit szerettem volna. Kedvesen rámosolyogtam, és belekortyoltam a két perce kihozott kávémba. – Egyébként van barátnőd?- kérdeztem határozottan. Nem azért mert rá akartam mozdulni, ezt egyébként sem tenném egy kávézóban ahol emberek vannak, mert ha én rámoccanok, valakire azt elég keményen teszem. Csak figyeltem az arcvonásait, és próbáltam kitalálni, hogy vajon mire gondolhat. – És ha nincs barátnőd, keresel komoly kapcsolatot? Mert én nem igazán. Nálam csak a „jöttem, tettem, visszamegyek „szabály érvényesül. Bár ha ebben a városban találok valaki olyat, aki igazán megfog, még bármi lehet a dologból. Egyébként mesélj nekem milyen volt a világ akkor, amikor még, ööö… hogy is mondjam… ember voltál? Voltak hatalmas szoknyák, és kalapos csini csajszik, meg lakkcipős, frakkos pasik? Jó lehetett azokban az években élni. Egyébként, mondd csak, mit tudsz erről a városról? Én azért jöttem ide, mert azt hallottam, hogy a vámpírok és más lények tanyájává vált. Ez mind igaz? És mik ezek a bizonyos „ más lények” ?

Végig hallgattam, amiket mond figyelmesen és csak álltam mellette szótlanul. Szóval Kate Parkernek hívják és felajánlotta a helyet is számomra, hogy üljek le vele szembe, el is elvette a táskáját, de még nem ültem le csak álltam. A szememben látszódhatott minden, hisz most nyitott könyvként viselkedtem, így ezáltal minden érzelmem látszódott. Az, hogy szomorú vagyok, csendes és az hogy nem igazán bízok senkiben. A csendességet kivéve igazán beszédes tudok lenni. Gyorsan összeszedtem magamat és rámosolyogtam. Amihez igazán értek az a mesélés még hozzá, hogy bemutassam a személyiségemet, a stílusomat, az udvariasságomat. Igazán kedves, rendes és normális tudok lenni és ezt mindig is így csináltam. Sosem szeretem, ha az első benyomásom rossz. Leültem vele szembe és a szemébe néztem.
-Párizsból jöttél? Az igazán szép város. Én New Yorkból indultam és végig utazgattam az egész világot. Sok helyet láttam és sok élménnyel gazdagodtam. Nem illetlenség előttem, ha tele szájjal beszélsz.-Mosolyogtam.-Igazából szeretek mesélni, ezért gondoltam, hogy szólok, mert elég sokat fogok mesélni neked. Igazság szerint, amit láttál rajtam az csak egy röpke gyenge pillanatom volt.-A fájó emlékek hatása miatt, de már ez elmúlt.-Szóval, akkor hol is kezdjem.. Már meg is van. 17 évesen lettem vámpír és a nagybátyám adott nekem egy gyűrűt, amit a vámpírrá válásom előtti napon húztam fel az ujjamra, így másnap vámpír lettem és mit sem tudtam arról, hogy ki elégünk a napon. Nem rég tudtam meg, hogy megvéd a nap ellen és ezáltal nem égek el. Eddig ezt nem is tudtam. Nyilván neked a nyakláncod az, ami véd a naptól.-Mondtam miután a nyakláncán éreztem a mágiát, amit a gyűrűmön is lehetett érezni már, ha valaki boszorkány, akkor érzi.-Ebben a városban lyukadtam ki és előre szólok, hogy sok természetfeletti lény él itt, úgy halottam. Nem igazán sok mindenkit ismerek a városból. De imádom az emberek társaságát. Szeretek ismerkedni és beszélgetni igazán. Jártál már New Yorkban? Annyi minden van ott magas épületek, annyi izgalom és élmény, főleg az éjszakai élet területén. Bulik, bárok, üzletek és szórakozás. Minden, ami kell. Elmesélek neked pár dolgot magamról és a városról is. Sok csempészetben, üzletben vettem részt és igen ismert voltam szerte a városban. Ékszereket, drogokat és minden egyéb tiltott dolgot becsempésztünk a városba, a szórakozás kedvéért. Igazából én nem fogok sokat kérdezni tőled, hisz nem akarok fájó pontot érinteni, ezért inkább mesélek és ha valami érdekel csak kérdezz bátran. Mindenre válaszolok. Igazából én nem akartam vámpír lenni, de azzá tettek és most már teljesen hozzá szoktam, ahhoz ami vagyok. Elég idős vagyok már, 340 éves.. és ebben szinte minden izgalom, fájdalom és sok átélt esemény benne van. Te hány éves vagy? Már, ha szabad tudnom, mert nem akarok illetlen lenni. Nem igazán vagyok az a barátkozós típus, de ezzel a várossal kivételt teszek és megpróbálok majd minél több ismeretséget és barátságot beszerezni már, ha valaki hajlandó a barátom lenni. Elég sok izgalmas sztorim van magamról, az üzleteimről, a balhéimról, a személyiségemről. Na kérdezz pár kérdést és ígérem válaszolok bármire és mindegyikre. Egyszerre több kérdést is feltehetsz, mert az igazán szeretem. Szeretem, ha sok kérdésre tudok válaszolni és imádok mesélni. Elsőre olyan nagyon csendesnek látszódhattam, de nem vagyok az, sőt élvezem az életet igazán, talán túlságosan is.. Ha van neked is kedved mesélhetsz magadról már, ha akarsz, de ha nem az sem gond majd én annyit mesélek neked persze csak, ha van hozzá kedved is.-Néztem a szemébe és vártam, hogy mit mond vagy csinál.

Egy fiú lépett be a kávézó ajtaján, és egyenesen megindult felém. Megállt előttem és bemutatkozott. Amikor meghallottam a nevét megrándult az arcom, és kicsit felfordult a gyomrom.
- Öö… szia! Jó ég, dehogy zavarsz. - mosolyogtam rá. Vonzó fiú volt, az arc vonásai is tetszettek, de inkább Care esete volt, és nem az enyém. Kérdések hada záporozott felém. – A nevem Kate Parker. – felnevettem. Mikor kiejtette a száján, hogy tudja, hogy az vagyok, ami ő, először le se esett, hogy vajon mire gondolhat. Aztán rájöttem. Éreztem az illatán, nem hallottam a szívverését. Ő is vámpír volt.
- Ülj le! Aztán beszélgethetünk. – szóltam kedvesen, és elhúztam a szemben lévő székről a táskámat. – Szóval, én Párizsból jöttem, nem rég érkeztem a városba. – mosolyogtam és rendeltem még egy tálca süteményt. Ilyenkor örültem, hogy vámpír vagyok, és nem tudok elhízni. – Te honnan jöttél?- kérdeztem és betömtem a számba egy darab csokis sütit. Tényleg jó fej srácnak tűnt, látszott rajta, hogy igen izmos, csak egy dolog volt fura. Láttam a szemén hogy szomorú, hogy csöndes, és hogy szinte senkiben sem bízik. Persze nem lehet ítélni első látásra, rólam is ki gondolná, hogy vérengzős gyilkos vagyok. Furcsa, hogy az első napomon megismerkedek egy új emberrel, főleg hogy ez a bizonyos ember egy srác. Milyen régen nem voltam már férfival… Ki vagy éhezve haver. Szólt az a bizonyos belső hang. És a rossz az, hogy igaza volt. Újabb sütit tömtem a számba, immáron már a negyediket.
-Soutit?- kérdeztem teli szájjal, majd gyorsan lenyeltem az ételt, és elnevettem magam. – Elnézést! Nem akartam illetlen lenni. – Ha éltem volna elpirultam volna, és kivert volna a víz. Istenem! Milyen jó hogy halott vagyok. Áldottam miatta az eget. Vártam, hogy Daniel, még a nevére gondolni is szörnyű volt, de most ettől eltekintettem, leüljön, és jobban belemelegedjünk… már a beszélgetésbe. Újabb süti csúszott le a torkomon, majd elmosolyodtam és beletúrtam a hajamba.

Miután Elizabethel beszéltem a parkban, egy kávéház felé vettem az irányt. Igazság szerint ez a környék még nagyon is új számomra, talán túlságosan is. Kissé szokatlan, hisz New Yorkban minden környéket és eldugott helyet ismerek, itt meg szinte semmit. A kávéház felé sétáltam emberi tempóban, nem siettem sehová sem. Gondolkoztam a dolgokon és reméltem azt, hogy összefutok Klaussal. Jó lenne már végre találkozni vele 100 év után. Hirtelen New York jutott eszembe. Teljesen más város, mint Mystic Falls. Több az ember, az épület, kevesebb a természet és még sorolhatnám ezt újra és újra. Kutattam ott is a gyűrűm után, de nem találtam semmit remélem, hogy itt legalább sikerrel járok, mert már sok helyen kutattam és keresgéltem utána. Mikor a kávézóhoz értem kívülről végig néztem és igazán felkeltette az érdeklődésemet. Bementem és egy ismeretlen nőre lettem figyelmes, akin rögtön megéreztem, hogy vámpír. Egy hirtelen gondolattól vezérelve felé közelítettem és figyeltem őt. Sokkal fiatalabb, mint én az tuti, amikor oda értem hozzá, megálltam az asztal mellett és ránéztem.
-Hello-Köszöntem neki udvariasan.-A nevem Daniel Preskott a családomból az egyetlen, aki még él.-A szüleim meghaltak, amikor még gyerek voltam. Testvéreim nem voltak és rokonaim sem. Egyedül a nagybátyám volt az, aki felnevelt, de ő is meghalt végül és így teljesen egyedül maradtam.-Remélem nem bánnod, hogy zavarlak! Ha gondolod megismerkedhetnénk!-Mondtam illemtudóan, hisz egyáltalán sem akarom zavarni őt. Azok után, hogy nem maradt senkim szinte megismerkedtem sok mindenkivel és egyre jobban úgy gondoltam, hogy muszáj ismerkednem. Ezért is ismertem sokakat és ők engemet, de a barátkozni még sem barátkoztam. Akármennyire is nézem a dolgot jobb volt csak ismerkedni és nem barátkozni. Amik velem történtek azok után nem igen tudok barátkozni.
-Neked mi a neved?-Tettem fel a kérdést, mert érdekelt.-Ha szeretnéd mesélek a helyről, ahonnan jöttem!-Mosolyodtam el.-Mert nem ide valósi vagyok csak most érkeztem a városba és először vagyok itt. Szimpatikus csajnak tűnsz! Remélem nem gond, hogy ismerkedni szeretnék.-Néztem a szemébe és még mindig az asztal mellett álltam.-Feltehetsz bármilyen kérdést nekem szívesen válaszolok rá. Hol születtél vagy ide valósi vagy? Elnézést a sok kérdésemért és azért hogy ennyire udvariatlan vagyok.-Tényleg az vagyok, hisz csak kérdezősködök és lehet, hogy nem is fog válaszolni.-Tudom, hogy az vagy, ami én.-Mondtam neki őszintén.

Nagyon unatkoztam otthon, ezért úgy döntöttem elmegyek és megnézem a várost, ahogy sétálgattam megpillantottam egy cuki kis kávézót és gondoltam benézek. A hely nagyon kellemes volt, friss kávé illat terjengett a levegőben, kimondottan tetszett, nem sokan voltak, csak néhány asztalnál ült egy-két ember. Kiszemeltem magamnak egy sarokban lévő kedvesnek tűnő kis asztalkát, ablak mellett, két székkel. Gyorsan oda lépkedtem, letettem a táskámat az egyik székre a másikra pedig leültem. Körbenéztem, de nem éreztem semmi furcsát. Sehol nem voltak suttogó alakok, árnyékok, akik engem figyeltek, nem voltak vámpírok, csak nevetgélő emberek. Rendeltem egy bögre kávét, hogy kissé frissebbnek tűnjek, majd lassan elkezdtem szürcsölgetni. Utáltam a kávé ízét, de néha muszáj volt innom, hogy ne nézzek ki úgy, mint egy 80 éves hulla. Hiszen eredetileg az voltam, csak szebb kiadásban. Elgondolkodtam. Vicces volt végig nézni, ahogy a szeretteim kihaltak körülöttem, és szinte mindegyik hiányzott, kivéve Sam. Az a kis korcs. Lassan elfogyott a kávém, de nem tudtam mit kezdeni magammal, ezért elővettem a kedvenc könyvemet, és rendeltem egy tálca csokis süteményt. Az olvasás csak pár percig kötött le, azután meguntam és visszabújtattam a könyvet a táskámba. Nem ismertem innen senkit, csak Care-t de azt meg nem tudtam, hogy ő most merre lehet, aztán Daniel emlékei is befurakodtak az agyamba. Legszívesebben felkaptam volna az alattam levő széket és hozzávágtam volna a falnak, vagy ki az ablakon keresztül a fogalmas utcára. Elöntött a méreg, akár hányszor rá gondoltam, összeszorult a gyomrom, és arra gondoltam kitépném a saját szívemet, hogy megszűnjön ez az egész. Újabb tálca süti, és meg egy csésze kávé. Már legalább 20 dollárt ott hagytam, de a pénz nálam nem volt akadály. Aki ennyi éve él a földön, mindig tudja, hogy juthat leghamarabb pénzhez. Aztán arra gondoltam, milyen régen volt mellettem valaki, akihez kötődhetek, akiben megbízhatok. Csaknem hetvenhárom éve, nagyon hosszú ideje. Nagyon-nagyon hosszú ideje.