Benjamin McAdams & Daniel Preskott

Szeretnék alaposan meggyőződni arról, hogy tényleg az-e, akinek mondja magát vagy sem. Nagyon óvatos típus vagyok ilyen téren és nem dűlök be bárminek, csak is kizárólag, akkor hiszek el valamit, ha megbizonyosodok az igazságról.. Nem minden esetben kételkedem, csak is akkor, ha éppen egy lekötözött személlyel van dolgom. Igen mondhatni ez tűnt a legjobb ötletnek és most ezért is van egy fához kötözve, bár sejtem, hogy ő lesz az. Érzem, hogy a tizennégy évvel ezelőtti fiúval van dolgom, de valahogy megakarok erről bizonyosodni elsősorban. Ha jobban végig gondolom, akkor már rég elengedhettem volna őt, de várok a megfelelő időre, ezért sem engedtem még el. Várom, hogy mondjon valamit és erre nem is kell sokáig várnom, hisz mesélésbe kezd. Végig hallgatom őt miközben érzéstelen vagyok, de csak megragad bennem az része, hogy megölték egy egyetemista barátját, akit Alaricnek hívnak.. Mintha már hallottam volna ezt a nevet valahol.. Csak nem ő a volt történelem tanár ebben a városban? Egy kis gondolkozás után úgy döntök, hogy elengedem, ezért kikötözöm őt és megvárom míg szépen összeszedi minden egyes cuccát és eszközét. Aztán csak hallgatom a mondandóját és teljesen belemélyülök a szavaiba. Amikor megemlíti, hogy megházasodott és lett egy kis fia elmosolyodom, de aztán amint végig meséli a másik történetet elkomolyodom teljesen. Szóval meghaltak.. Gondolataimba mélyedek és alig bírom felfogni, hogy mennyi csapás érte őt, de aztán a valóságba a szava majd a kérdése húz vissza.. Nem tudom, hogy mit mondhatnék, de végül csak szóra nyitom a számat miközben a szemébe nézek..
-A szüleidet majd valamikor meglátogatom!-Mondom neki.-Sajnálom, hogy ennyi csapás ért az életben! Fogadd őszinte részvétem!-Mondom miközben lehajtom a fejem és veszek egy mély levegőt. A földet bámulom és nem nézek a szemébe.-Biztos vagyok benne, hogy megfogod találni a tetteseket és majd végzel velük..-A kérdéseire átérve arra felelek.-Nem régóta tartózkodom a városban.. Igazság szerint utazgattam és most itt kötöttem ki, bár nem biztos, hogy maradok, de eddig úgy néz ki, hogy nem megyek innen sehová sem, de még ki tudja.. Aztán szívesen meginnék veled valamit, ha nem zavarlak!-Mondom miközben lassan megemelem a fejem és ránézek, de nem vagyok képes tartani vele a szemkontaktust.-Köszönöm, hogy őszinte voltál velem és hogy elmondtad ezeket! Ezek után én következem egy beszámolóval és egy hosszú terjedelmes mese délutánnal neked!-Mondom és próbálok a szemébe nézni. Érzéstelen arcot vágok, ezért semmi sem vehető le abból, amit érzek.-Sok mindent nem tudsz rólam, a történetemről és az életemről.. Arra gondoltam, hogy ideje ezeket megosztanom valakivel, mert nem szoktam erről beszélni igazán. Akivel pedig megosztanám az te lennél.. Remélem nem fogsz elítélni és egy gonosz vadállatnak tekinteni..-Mondom őszintén mégis komolyan. Nem szeretném, ha az életem miatt elítélne..

Örültem, hogy Daniel felismert, de még mindig nem engedett el. Apu mesélte, hogy nagyon óvatos, és ezt megértettem. Tudtam, ha olyat mondok neki, amivel bebizonyítom személyazonosságomat, elenged.
- Igen, én vagyok az! A szüleim jól vannak. Chichagóban vannak még. Apu anyut is megtanította vadászni, ezért együtt szoktak járni vámpírokat vadászni. Biztos örülnének neki, ha meglátogatnád őket! Megmentetted az életem, sosem lennék képes rád vadászni? Hogy miért vagyok itt? Nemrég olvastam egy cikket, miszerint egy régi egyetemista barátom meghalt. A háttérben biztosan vámpírok állnak, ezért jöttem ide! Kideríteni ki volt és megbosszúlni a halálát! A barátom neke Alaric Saltsman volt. - felelem neki. Közelebb jön, és elenged. A kezemet megdörzsölöm, és a lehető leggyorsabban talpra állok. Leporolom magam, és a közelben lévő fegyvereimhez megyek, hogy elrakjam őket. A fából kihúzom az íjat, és a a tegezbe teszem, majd azt a vállamra csapom. Az íjat a másik oldalra, és visszasétálok Daniel elé.
- Te hogy kerültél ide, és mióta vagy itt? - kérdezem tőle. Azt kérdezi, hogy mi történt velem mióta nem látott.
- Kitűnő tanuló lettem, és aputól megtanultam vadászni. 16 évesen fogtam először vámpírt és ölhettem meg. Középiskolába már tudtam, hogy informatikus akarok lenni, ezért az egyetemen is ezt jelöltem meg. Ricket ott ismertem meg, és véletlenül kiderült, hogy ő is vadász. Jártunk együtt vadászni, de aztán az egyetem után csak ritkán találkoztunk. Megnősült, de úgy tudom a felesége vámpír lett. Én is megnősültem, és született egy kisfiam is. - mondom neki, és ezeket a szavakat kimondva elöntenek az emlékek, és a keserűség. Látom, hogy Daniel mosolyog és mondana valamit, de én gyorsan közbevágok.
- Hiába volt családom tovább vadásztam. Tudtam, hogy egyszer tragédia lesz a vége, de sosem gondoltam volna, hogy ez valaha is bekövetkezik. Tévedtem. Egyik este a rendőrség hívott, hogy a feleségemet baleset érte. A mai napig nem tudom, hogyan kerültem a helyszínre. Mindketten meghaltak. A kiérkező rendőr azt mondta, hogy ők voltak a vétlenek, és a tettesek elmenekültek. A nyakukon lévő apró pontokkal nem foglalkoztak, de én tudtam, hogy vámpír volt a tettes. A sírjuknál megfogadtam, hogy megbosszulom a halálukat. Sosem akartam, hogy a családomat bármi baj érje, de ezzel jár az életformám. - felelem neki, és próbálok erős maradni, és nem nosztalgiázni tovább.
- Nem messze innen lakom! Nincs kedved meginni velem valamit? - kérdezem tőle.

Benjamin McAdams & Daniel Preskott

Az évek teltével egyre tapasztaltabb, magabiztosabb és erősebb lettem, bár őszintén szólva ez mind csak egy alap tényező.. Ha a múltamba tekintek akkor merő szenvedést látok és kínzó fájdalmat. Ha a jelenemet nézem, akkor egy reménytelenséget tapasztalok. Ha pedig a jövőbe nézek, akkor csak egy üresség táródik elém.. Melyik a jobb a múltam, a jelenem vagy a jövőm? Egyik sem a lehető legjobb, de eddig mindig sikerült túl élnem mindent, akkor ezek után sem fogok elbukni egy pillanatra sem. Erős jellem vagyok, s bírom a szenvedést, a kínzást, a fájdalmat és bármi mást, amit el kell viselni.. A vámpírságom kezdetén lehet, hogy gyenge voltam, de most már nem vagyok az, hisz az idő megtanított élni és érzelem mentessé válni. Minden egyes szerepet játszó tényező segített és épp emiatt van ennyi tudásom, s épp emiatt vagyok az akinek lennem kell. Lassú léptekkel sétálok az erdő felé, ahol legelőször jelentem meg Mystic Falls terültén. Itt találkoztam Stefannal, itt láttam egyes jeleneteket és innen kezdődött el minden..
Gondolataimba mélyedve emlékek táródnak fel bennem, amire csak úgy véletlenségből emlékszem. Harminc évvel ezelőtt ismerkedtem meg egy Bill McAdams nevű férfivel, ekkor még épp utazgattam városról városra és sosem gondoltam volna, hogy épp összebarátkozok majd valakivel. Az utcán láttam meg először, de semmi érdekest nem találtam benne, ezért nem foglalkoztam Billel.. Másodjára már az erdőben találkoztam vele, de kicsit sem kellemes körülmények között. Öt vámpír készült arra, hogy vacsora jelöltnek szemelik ki Billt, akiről nem volt nehéz megállapítanom, hogy vadász, hisz egy nyílpuskát tartott a kezében. Kettőt sikeresen sikerült megölnie, de a másik három erősebb volt és nálam is jóval idősebbek.. Harcolt ellenük, de nagyon kilátástalannak látszott akkor a helyzet és ekkor avatkoztam be én, bár tudtam jól, hogy semmi esélyem ellenük. Lassú léptekkel közelítettem meg a három vámpírt és az egyiket sikeresen egy fához vágtam a másik kettő meg idegesen közelített felém. A régi tapasztalataimnak köszönhetően pár trükkel sikerült őket kicseleznem és így Bill közelébe jutottam, akitől elszedtem a nyílpuskát majd szembe néztem a három vérengző vámpírral.. Lassan közeledtek felém mire én egy pontos célzással eltaláltam az egyik szívét, bár különös volt ez, hisz sosem lőttem meg senkit sem.. A másik kettő vámpírsebességgel termett előttem és egy laza mozdulattal a földre löktek. A kezemből kiesett a nyílpuska és ekkor Bill felé indultak el. Gyors mozdulattal nyúltam a nyílpuska után és egy rövid két perc alatt mindkettőt megöltem majd megitattam a véremmel a férfit, aki vérzett.. Ezek után megismerkedtem vele és barátokká váltunk majd egy idő után tovább álltam. Később tizenhat évvel ismét volt szerencsém találkozni Billel és a fiával, de kicsit sem úgy, ahogy gondoltam.. A városban összetalálkoztam Billel, aki közölte velem, hogy a fia eltűnt és csak egy valamire tudtam gondolni ekkor. Gyorsan az erdőbe siettem, mert valahogy éreztem, hogy ott vannak. Amúgy az érzéseim sosem csalnak.. Amint megpillantottam az el rablót és Bill fiát azonnal tudtam, hogy mit kell tennem. Lassan odasétáltam majd végül oda érve megálltam és megkértem a "rablót", hogy adja át a fiút vagy meghal, de nem tette, ezért képtelen voltam kitépni a férfi szívét a helyéről. Majd kitörtem a nyakát ráadásként majd engedtem, hogy a hulla a földre csapódjon. Ezek után bemutatkoztam a fiúnak és elmondtam neki, hogy az apja küldte majd a karomba vettem és haza vittem..
Az erdő érve lépteket hallottam, de azért óvatosan közeledtem a célpontnak nevezhető személyhez, de nem jöttem elő. Láttam, hogy íj van nála és amikor megfordult vele akkor pontosan felém tartotta volna az íjat, de takarásban voltam, ezért nem láthatott. Amint megfordult ismételten a hátához suhantam és leütöttem jó erősen. A testét egy fához vonszoltam és alaposan átnéztem, hogy mi van nála. Az íját és minden egyes vadász eszközét távolabb vittem tőle majd egy kötél segítségével a fához kötöztem és elmentem egy olyan helyre, ahol nem láthat, ha felébred. Amikor magához tér elé sétálok és nagyon közel megállok hozzá majd letérdelek mellé. A szavait hallgatom figyelmesen és igazán kíváncsivá tesz, amikor megemlíti a nevem majd amikor elmondja Bill nevét és azt hogy tizennégy évvel ezelőtt megmentettem az életét felismerem..
-Benjamin?-Nézek a szemébe miközben kérdezem tőle, de egyáltalán nem áll szándékomban még emiatt elengedni..-Elengedlek, ha megígéred, hogy nem vadászol le!-Nevettek miközben megérintem az egyik kezemmel a vállát.-Tényleg te vagy az? Édesapád és édesanyád hogy van? Már rég láttalak benneteket! És mit is keresel ilyenkor itt?-Teszem fel a kérdéseket miközben biztosra akarok menni, hogy tényleg ő e az vagy csak egy átverés..

Újra egyedül. Egy nagy sóhajjal ülök be a kocsimba, és indítom el. A parkolóból kifordulva próbálom kitalálni merre menjek. Már javában délután van, ideje lenne szállás után néztem. Azon gondolkodtam, inkább házat kellene magamnak keresnem, mint fogadóba menni. A fegyvereim még megijesztik az ott élőket. Az utcákon találomra mentem végig, míg nem találtam egy kis boltot. Gyorsan leparkoltam, és beugrottam bevásárolni. 10 perccel később két teli táskát tettem be a hátsó ülésre, és indultam tovább. A következő utcában megpillantottam a Városházát. Nos, egy próbát megér! Hátha tudnak valami kiadó házat. Ismét leparkoltam, és indultam be az épületbe. A titkárnő nagyon kedves volt, a polgármester azonnal is fogadott. Azt hittem férfi, de meglepetésemre egy nő volt az. Nagyon kedves volt, és mondta, hogy van pár kiadó ház, és szívesen megmutatja nekem. Néhány perccel később, már őt követve indultam el a kihalt utcákon. Megálltunk egy kőház előtt, aminek kovácsoltvas kapui voltak. Már elsőre megtetszett, és miután belülről is megnéztem, úgy döntöttem kibérelem. Carol, egy csekkel a kezében távozott, és én csak néztem a távolodó autó után. A kocsival beálltam a garázsba, és elkezdtem kipakolni. Először a hűtőbe, majd a hálószobába érve a ruháimat is elrendeztem. Már az elején feltűnt, hogy a kertből egyenesen az erdőbe tudok jutni. Gyorsan átöltöztem, és az íjjászkodáshoz szükséges felszereléssel indultam a kerten keresztül az erdőbe. Az egyik bokor mögött felfedeztem egy kis kaput. Túlságosan is könnyen ki tudtam nyitni, ezért elhatároztam, hogy mindenképp megjavítom. Az erdő nagyon csendes volt, csak pár madár adott hangot ezzel jelezvén, hogy a közelben vannak. Nem sokat kellett mennem, és találtam egy tisztást. Az egyik szélén volt egy régi odvas fa, és ki is néztem magamnak, hogy gyakorolni jó lesz. Felvettem a kezdő pozíciót, és az előbb kinézett célra néztem, és már repült is az íj. Bele a közepébe! Tökéletes! Könyveltem el magamban. Hirtelen olyan érzésem támadt, hogy valaki figyel. Az ösztöneim nagyon jók, ezért tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Az íjjat kihúzva fordultam meg a tengelyem körül, és néztem az erdőt. Egyenlőre semmit sem láttam, pedig tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Elfordultam, és az éreztem, hogy erősen fejbe vágnak, és elájulok.
Nem tudom, meddig lehettem így, de mire kinyitottam a szemem, már kezdett sötétedni. Mozogni akartam, de nem tudtam, mert egy fához voltam kötözve. Remek! Egy napja vagyok itt, mégis bajban vagyok. Azon töprengtem, hogyan szabadulhatnék ki innen, mikor a támadóm előlépett, és nekem valahonnét ismerős volt az arca. Közelebb jött és már tudtam is, hogy honnan.

14 évvel ezelőtt

A tanításnak vége volt, és egy követ rugdalva indultam el a szokásos padhoz, ahol aput szoktam várni. A karórámra néztem, és vártam rá. Általában 10 percet szokott késni, ebből még van vissza 5 perc. Hirtelen azt éreztem, hogy felkapnak, és nagyon gyorsan futnak velem. Annyira gyorsan haladtunk, hogy kénytelen voltam becsukni a szemem. Mikor kinyitottam a közeli erdőben voltunk. Kényelmetlen volt ahogy az idegen leültetett, ezért fészkelődtem, hogy legalább kényelmesen üljek. Az idegen dühösen rám nézett a barna szemeivel, és elővillantotta szemfogait. Eddig azt hittem apám csak viccel a vámpírokkal, de csak most tudatosult bennem, hogy tévedtem. Azt mondta, hogy azért rabolt el, hogy apám adja fel a vadászatot, és hogy szabadon élhessenek tovább. Nem mondtam semmit, csak nagyot nyeltem, és igyekeztem erősnek mutatni magam. Tudtam, hogy semmi esélyem ellene, ezért reméltem, hogy történik valami csoda. Ekkor jelent meg egy vámpír, aki arra kérte az elrablómat, hogy adjon át, különben megöli. Nem akartam látni mi történik, ezért lehunytam a szemem. Csak egy reccsenést hallottam, majd egy puffanást, és felém közeledő lépteket. Félve nyitottam ki a szemem, és szerencsére nem az elrablómmal találtam magam szemben. Azt mondta Daniel Preskottnak hívják, és az apám küldte. Felálltam, majd a karjaiba vett és hazavitt. Nagyon megörültem anyuéknak, és annak, hogy szerencsésen megúsztam. Megköszöntem Danielnek, és megfogadtam, hogy továbbra is tartom a kitűnő eredményemet az iskolában, és apám mellett mindent megtanulok. Akkor láttam Danielt először és utoljára, mostanáig...

A jelenben

Most, hogy tudtam, ki támadott meg, ideje emlékeztetnem őt is.
- Daniel, tudom, hogy rég találkoztunk, de én nem felejtettek el téged soha. Adam vagyok, és 14 évvel ezelőtt mentetted meg az életem. Az apám Bill McAdams, az anyám Lili McAdams vadászok, ahogy én is! - mondtam neki, és bíztam benne, hogy emlékszik a történetre, és felismer.
- Ha tisztáztuk a helyzetet, megtennéd, hogy elengedsz? - kérdezem tőle, és várom, hogy válaszoljon.

Care & Klaus

Vágy.. Miért is vonz engem a vér? Teszem fel magamnak a kérdést, de a választ tényleg nem tudom rá.. Miért, s miért kell nekem folyton? Nem rég ittam egy fiatal lányból, akkor mégis miért van rá szükségem? Hogy lehettek ennyire hülye? Miért nem tudok leállni? Csak neki támadok Carenek gondolkodás nélkül, s nem gondolok a következményekre egy percre sem, nem gondolok arra, hogy mi lesz ennek az egésznek a végkimenetele, csak magamra gondolok jelen pillanatban..
Támadás.. Neki támadok annak, aki fontos számomra, s nem türtőztettem magam egy pillanatra sem.. Akárhogyan is próbálom visszafogni a vér iránti vágyamat nem tudom, hisz nem ittam eleget, s még mindig szükségem van rá.. Szükségem van a vérre, mert régen ittam már megfelelő mennyiségű vért, de mégis miért Caret szemeltem ki magamnak? Miért nem tudok másra támadni? Miért nem tudok uralkodni magam felett? Kérdések hada tör elő bennem, de mind hiába, hisz nem tudom magamat türtőztetni. Nem tudom megállni, hogy megálljak, s ne támadjak neki és ne próbálkozzak folyton. Nem tudom irányítani önmagamat most jelen pillanatban..
A támadásom sikertelen lesz, hisz Caroline a földről felszed egy fadarabot és a hasamba szúrja. Rögtön térdre esek és fájni kezd, de rögtön kihúzom magamból és eldobom. Lassan felállok, s kérdésével találom szemben magamat. Nem tudok megszólalni a meglepettségtől, hisz nem számítottam arra, hogy megfogja tudni, hogy elfeledtettem vele mindent.. Nem gondoltam az eshetőségre, azt hittem hogy ezt csak én látom.. Tévedtem, s most mégis mit mondjak neki erre?
-Care én..-Nem tudok mit mondani neki, csak újabb szavával találom szembe magamat, amiben kijelenti, hogy elmegy, s ne kövessem őt. Egy ideig szépen haladt el, de egy idő múlva majdnem a földre esett, de én odasuhantam rögtön hozzá és elkaptam, mielőtt még a földön landolhatott volna.-Sajnálom!-Jelentem ki bűnbánóan és megharapom a kezemet majd a szájához tartom és megitatom a véremmel.-Én nem akartam ezt, de muszáj volt! Muszáj volt, hogy meg tegyem, nem tehettem mást! A te érdekedben tettem!-Mondom suttogva és amint elegendő vért ivott elveszem a kezemet a szájától majd felemelem Caret és elsuhanok vele a villába. Majd felviszem a szobába és lefektettem őt az ágyra, s egy ideig csak nézem, hogy eszméletlen..

Játék Vége!
Játék folytatása; Mikaelson villa - Klaus szobája..

Caroline Forbes & Niklaus Mikaelson

Napok.. Telnek, s múlnak és egyszer csak azt veszem észre, hogy szükségem van a vérre. Van olyan, hogy több napig nem iszok vagy csak ritkán iszok egy keveset és akkor hirtelen elkap a vágy, amit nem tudok megfékezni.. Egy hirtelen vágy, amit nem tudok kontrollálni. Mégis miért engedek a vágynak, az irányításának? Mégis miért hagyom magam, s miért nem küzdök ellene, főleg akkor amikor ekkora hülyeséget művelek? Miért? Nem bírom felfogni épp ésszel, hogy miért engedem magamat..
Vér.. Nem értem, s nem is fogom soha megérteni, hogy miért veszi át felettem az irányítást olykor-olykor, s miért okoz ennyi gondot.. Nem értem, hogy miért irányít most is.. Elegem van a vér iránti vágyamból, s abból, hogy nem tudom olykor irányítani magamat felette. Épp most is ez történik velem.. Nem megy, egyszerűen nem megy az irányítás, s ez olykor bajokhoz vezet.. Olyan súlyos tettekhez, mint amit most is művelek, s ezt nem tudom megérteni. Talán rendszeresen kellene vért fogyasztanom, s akkor nem adódna meg ez a probléma, s akkor nem támadnék rá olyan valakire, aki fontos számomra.. Hogy lehettek ekkora hülye? Hogyan tehettem ezt?!
Végül feladta a lökdösődést, mintha ezáltal feladta volna a harcot, azt a harcot, amit ellenem folytatott, s mintha győztem volna. Győzelmet arattam felette, mert feladta az ellenem való harcot, de másrészt nem nyertem, mert nem vagyok észnél. Csak a vérét iszom és nem akarom még mindig elengedni. A vér iránti vágy nem engedi, hogy átvegyem az irányítást, s ez nem helyén való. Átengedtem magamat a vér irányításának, pedig nem szoktam engedni, hogy irányítson, de most mégis megtettem.. A vérét szívva eszembe jutott, mikor meglepetten nyitottam neki ajtót, mikor meglátogatott. Mikor szerelmet vallottunk egymásnak, és a közös ebédelésünk, majd a ruhaválasztása Rebekah szobájába. Na igen, és az elválás, amikor mindezt elfeledtettem vele. És ezt csak is én tudom.. Hirtelen arra leszek figyelmes, hogy azt mondja nekem, hogyha így folytatom, akkor megfogom ölni őt. Nem akarom, s ebből elég most azonnal, de nem megy.. Nem tudtok tőle elválni. Bárcsak Care ellökne engem.. Csak most legyen gondolatolvasó könyörgöm! Csak most az egyszer lásson bele a gondolataimba, s mintha a gondolataimba olvasna. Hirtelen ellök magától, s ekkor megnyugodok, de ismét elönt a vágy, s Carolinera támadok, de vajon kivédi ezt vagy sem?

Caroline Forbes & Niklaus Mikaelson

Kedves Naplóm!
"..Évek teltek el és én csak egyre rosszabbá váltam napról napra. Sok minden történt, de mindenhez érzéstelenül álltam. Sok éve élek már, de mit sem számít, ha pokol az élet. Egy kegyetlen pokol, s számomra csak a vér diktálja az iramot.. A vér a vágyam, az érzéseim végleg kihaltak.. Kegyetlenné váltam, egy gonosz gyilkossá, akit senki sem állíthat meg, akit senki sem győzhet le sohasem.."

Gondolatok, s jelenések, amik már egy jó ideje, csak gyötörnek, s nem hagynak nyugodni.. Ez a fajta gondolat nem is oly annyira gondolat, inkább egy vágy, egy érzés, egy ösztön.. Ami azt sugallja, hogy tegyem meg és ne várjak tovább, ami késztet, amit már nem tudok megfékezni.. Az utcákon átsétálok és csak is egyetlen cél vezérrel a vér, amire már szinte nagyon vágyok. Minden puszta merő gondolatom, s képzelésem ehhez kötődik..
Vér.. Már el is képzeltem magam előtt, ahogy egy áldozat nyakán keresztül szívom majd a vért. Nem tudom csillapítani a vágyat, mert már oly régóta nem ittam normálisan, hogy egyszerűen, csak úgy ösztönösen hajt előre a vágy.. Ahogy az emberek mellett haladok el nehéz magamat türtőztetnem, de muszáj mivel a városban vagyok még. Lépteimet gyorsabbra váltom és kiérve a városból az erdőbe suhanok. Hirtelen mozdulattal megállok, s egy nőt fedezek fel, aki pont megfelelő arra, hogy megigyam az éltető vérét és elvegyem az életét. A nő hátához sétálok, aki hirtelen megfordul és ijedten néz rám. Arcom eltorzul és a nő nyakát nézem ki a célpontomnak, amit rögtön át is harapok és a nő szája egy halk sikolyt hagy el majd elkezdem szívni az éltető vért, ami nagyon jól esik számomra. Mennyei érzés, ahogy végig folyik a torkomon és érzem, hogy egyre inkább szűnik a vér iránti vágyam. Nem figyeltem a külvilágra, sőt nem is érzékeltem azt, hogy körülöttem mi történik. A nő szívverése lassulni kezdett és én nem akartam abba hagyni a vérre ivását. Hirtelen Caroline kirángatta a kezeim közül a lányt és megitatta a saját vérével majd mindent elfeledtetett vele. A lány elkezdett futni és én eltorzult arccal néztem Carolinera majd egy hirtelen mozdulattal az áldozat után indultam volna, de Care megragadt a karomnál fogva és elém állt, ezáltal nem engedett elmenni. A szavait hallgatom, de mit sem törődve vele átölelem őt a derekánál és elsöpröm a nyaka közeléből a haját. Szorosabban kezdtem el tartani és fogammal feltéptem a bőrét majd belemélyesztettem a fogaimat és szívni kezdtem a vérét. Nem foglalkoztam a szavaival és azzal sem, hogy próbálja magát ellökni tőlem, csak szívtam a vérét, ami oly annyira édes. Nem is gondolkoztam, csak a vágynak engedtem és nem akartam őt elengedni.. Csak a vér volt minden egyes gondolatom és vágyam, csak a vér számít most nekem, semmi más..

Kol and Katherine

Elmosolyodtam, mert láttam rajta, hogy megijedt. Nem sokszor, na jó, soha nem láttam még megijedni, de most jól esett, mert ez annak a jele volt, hogy törődik velem. Persze enélkül is tudtam, hisz természetes volt így, hogy együtt vagyunk és néhányszor tudtomra is adta, de akkor is, jó volt látni, hogy fél, amiatt fél, hogy velem mi van.
Bólintottam, természetesen elmesélem neki, mi történt és nem hagyom ki azt sem, amikor Klaus megkért, hogy csókoljam meg. Élvezni fogom a helyzetet. A családja miatt majdnem hogy titkoljuk a kapcsolatunkat és nem vagyok hülye, nem sokáig lesz így, teszek róla. Az sem érdekel, ha a drágalátos családja nem egyezik bele, hogy együtt akarunk lenni, majd elrabolom Kolt és fogva tartom, ha kell. Na jó, ezzel egy kicsit túllőnék a célon és valószínűleg Kol abszolút nem lenne kíváncsi rám. Inkább elmennék, magam mögött hagyva őt és mindenkit, itt, Mystic Fallsban, beleérte Stefant és Damont is.
- Persze, elmondok majd mindent, de... - nyúltam a keze után, ahogy az arcomra helyezte és azon gondolkodtam, hová menjünk. Végül arra jutottam, a legkézenfekvőbb megoldás, ha hozzám megyünk, mert ott nem zavarnak meg és ha úgy támad kedvünk, akár mást is csinálhatunk... - Mi lenne, ha elmennénk hozzám? Ott nyugodtam megbeszélhetnénk mindent és... - hagytam abba a mondatot, mert eléggé egyértelmű volt, mit akarok ebből kihozni. Csábító mosollyal az ajkaimon néztem a szemébe huncut tekintettel, majd szinte már ott sem voltam, ugyanis vámpírsebességgel a házam felé száguldottam, de azért fél füllel még hallottam utolsó mondatát, miszerint egy ideig még a városban marad.
Hazaérve a házam előtt álltam meg egy pillanatra és elégedetten nyugtáztam, hogy Kol utolért, sőt, majdnem győzelmet faragott a lemaradásából. Kikerestem kulcsom, vagy inkább kirántottam a zsebemből és sietve beledugtam az ajtó kulcslyukába, majd amint hallottam a kattanást, ami azt jelezte, a házam tárva-nyitva áll, beléptem az ajtón és Kolt is beinvitáltam. Mosolyogva vettem le két poharat és töltöttem mindkettőnknek egy-egy adag whiskeyt. Tudtam, hogy most még jó kedvem van, de az este valószínűleg botrányba fulladva fog végződni. Annyi megbeszélnivalónk van még. Ott van a csók Klaussal, amit mindenképpen a tudtára akarok adni Kolnak, azátn ott van még Damon, akit ugye magamtól csókoltam meg, de erről nem kell tudnia, a vérfarkas, akit megöltem és... azt hiszem ennyi. Ja, még Elenával is volt egy kis összetűzésünk, valamint Carolineval is összeverekedtünk egy kicsit, de jobban belegondolva, az csak részmről nevezhető verekedésnek. És a legnagyobb gondot, amiről nem akarok tudni semmit, legszívesebben nem is foglalkoznék vele, de hajt a kíváncsiság. Tudni akarom, mi történ Kol és Caroline között. Eddig is gyűlöltem a szőke vámpírt, de ezután... nem lesz sokkal fényesebb a kapcsolatunk.

Folytatás: Katherine Pierce Háza

Katherine & Kol

Láttam rajta, hogy a válaszaimtól, csak idegesebb lett és, csak remélni tudtam, hogy nem fog nagyon nekem ugrani. Bár abban teljesen igaza lenne, de szerintem neki is jutott már eszébe, hogy itt hagyja a várost, hogy gondolkozhasson. De ezt én nem tudhatom biztosan, hiszen nem látok bele a fejébe, a gondolataiba, sajnos, pedig jó lenne tudni, hogy mikor mire gondol, hogy felkészülhessek arra amit tenni akar.
A szavai teljesen megleptek. Nem hittem, hogy szüksége lenne rám valaha is, hiszem ügyes nő Ő és neki egyedül is menne az élet, nem lenne szüksége rám. Legalább is én így hittem, de úgy tűnik tévedtem, Katherine-el kapcsolatban.
-Nem tudtam, hogy ennyire számít ez, az egész neked, ha tudtam volna akkor szóltam volna. Igen tudom, hogy nem egyszerű a kapcsolatunk, de nem tudtam, hogy neked ez, ezt jelenti. Sajnálom.-tudom, hogy nem egyszerű ez a kapcsolat Katherine-el, hiszen hol veszekszünk, hol pedig teljesen más dolgokat csinálunk. De ha ezeket tudtam volna lehet, hogy el sem megyek, hiszen, így hamarabb ki tudtam volna találni az én érzéseimet.
Amikor megjelent egy halvány mosoly az arcán, nem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el. csak egy félmosoly volt, de legalább már mosolygok én is. Jó volt mosolyogni látni Katherine-t, és mikor közelebb lépett hozzám, csak vártam, hogy beérjen engem, és egyszerre csak eltűnt közülünk a távolság, és kezei közt volt az arcom, és édes ajkait éreztem az enyémen. Az elején a csókja lassú volt, puha, de amikor szétnyitotta a száját, a nyelveink egymásra találtak és szenvedélyes táncba kezdtek. Kezeimet a derekára helyeztem, majd az egyik kezem felcsúsztattam a lapockájára és még közelebb húztam magamhoz. Eddig is tudtam, hogy hiányzik, de most már érzem, hogy nem csak lelkileg hiányzott, hanem testileg is. Kissé csalódott voltam, hogy abbahagyta a csókot, de tetszett amit mondott, így nem zavart, és az sem bántott, hogy hátrébb lépett, mivel végig simított a karomon és megfogta a kezem, én pedig gondolkozás nélkül kulcsoltam össze az ujjainkat.
-Te is hiányoztál nekem.-mondom egy félmosoly kíséretében, de a mosolyom egyből eltűnik, mikor meghallom a szavait. Hogy majdnem meghalt? Sok fajta érzelem átfutott az arcomon, abban a pillanatban. Az első a düh volt, utána megijedtem azt hiszem, mert azért mégis elvesztettem volna akkor őt, de végül a haragnál kötöttem ki, megint. Kiteszem a lábam a városból és egyből, majdnem meghal.
-Mégis, hogy történt? Kérlek mesélj el mindent.-mondtam neki még mindig kissé dühösen, de reméltem, hogy tudja, hogy nem rá vagyok mérges, ezért megsimogattam a szabad kezemmel az arcát. -Úgy érzem nem jó ha itt hagyom a várost, szóval szerintem elég sokáig maradok is most már.-mondtam egy halvány mosollyal, majd megpusziltam a száját.

Kol and Katherine

Válaszai hallatán még idegesebb lettem. Miért ne számított volna, hogy elmegy?! Istenem, ha tudná, hogy már azon gondolkoztam, hogy itt hagyott végleg és hallani sem akar többet kettőnkről... Nos, nyilván azt hinné, megőrültem.
Próbáltam kontrollálni a dühöm, lehunytam a szemem és arra koncentráltam, hogy egyenletesen lélegezzek. Mikor éreztem, hogy kezdek megnyugodni, kinyitottam a szemem és újra Kolra néztem. Elhiszem, hogy szüksége volt időre, de szólhatott volna. Nem mondom, hogy nem haragszok rá, de valamilyen szinten megértem, én is gondoltam hasonló dolgokra, de valahogy nem tudtam rászánni magam, hogy elmenjek.
- Igen, sokat számított, hogy elmentél, az csak ráadás, hogy nem is szóltál. Szükségem lett volna a támogatásodra, rád és arra, hogy veled legyek, mert pillanatnyilag ez volt az egyetlen nyugodt pontja az életemnek, pedig jól tudod, kettőnk kapcsolata sem egyszerű eset. - végig gondoltam az elmúlt nap eseményeit. Az események úgy pörögtek előttem, mintha egy filmet néznék, aminek én vagyok a főszereplője. Láttam kettőnket, amint a szobájában veszekszünk, majd önmagam, amikor rájöttem, hogy fogalmam sincs, hová tűnt Kol. Csalódott voltam, igen, de azt, hogy megcsókoltam Damont, nem tudom erre ráfogni. A Klaussal váltott csókot még csak-csak ki tudom magyarázni, hiszen haldokoltam és ezen múlott az életem, mert a várfarkasharapás által okozott sebeket csak az ő vére gyógyítja és ez volt a feltétele.
Na igen, ki nem hagynám, hogy Kolt szembesítsem azzal, hogy a fivére, akit annyira szeret és tisztel, kihasználta az alkalmat, hogy kiszolgáltatva láthat és csókot kért tőlem. Az viszont, már más kérdés, hogy miért tette. El kell beszélgetnem arról, hogy Kol mit művelt Carolineval, amit eltitkolt előlem.
Mégis, a sok gond ellenére örültem, hogy láthatom. Halvány mosoly játszott a szám sarkában, majd pár lépéssel áthidaltam a köztünk lévő távolságot, arcát a kezeim közé vettem és lábujjhegyre állva megcsókoltam. Először ajkaimmal éppen hogy csak súroltam az övéit, majd szétnyitottam a szám és nyelveink szenvedélyes táncot jártak. Kezeimet összekulcsoltam a nyaka körül és felsőtestem szorosan az övéhez préseltem.
- Hiányoztál. - mosolyodtam el ezzel félbeszakítva a csókunkat, majd szájon pusziltam és egy lépést hátrébb léptem, hogy szemébe tudjak nézni. Egyik kezem visszaengedtem magam mellé, a másikat pedig a válláról lecsúsztattam végighúzva a karján, majd összekulcsoltam ujjainkat.
- Majdnem... - nagyot nyelek és folytatom mondandómat - majdnem meghaltam. - mondtam ki végül, amiről tudtam, hogy a legjobban megdöbbenti. Kíváncsian fürkésztem arcát, megpróbáltam róla bármilyen érzelmet leolvasni. Fogalmam sem volt, hogy reagál majd. Én biztos megdöbbentem volna, majd alaposan kifaggattam volna minden apró részletről és végül magam is meggyőződtem volna róla, hogy már minden rendben van vele.
Nem tudom, mit várjak tőle. Lepett már meg pozitívan és negatívan is. Mikor Rebekah megharapott az erdőben és odaértem hozzá sárosan és sebesülten, ne gondoltam volna, hogy úgy törődik majd velem. Megmosdatott és úgy vigyázott rám, mintha bármelyik pillanatban összetörhetnék védelmező kezei alatt.
Oldalra döntöttem egy kicsit a fejem és tekintetemmel továbbra is az arcvonásait fürkésztem.

Katherine & Kol

Újra itt Mystic Fallsban. Nem voltam benne biztos, hogy ide visszatérek, majd még egyszer, de most mégis itt vagyok. Azt nem tudom, hogy mi vonzott ide vissza, de azt tudom, hogy ki volt. Katherine Pierce. Kissé elcsavarta a fejemet ez a nőszemély és most itt vagyok miatta. Bár mondjuk ő miatta is mentem el, de ez nem teljesen az ő "hibája" volt. El kellett mennem gondolkozni, át kellett gondolnom a mostanában történt dolgokat, bár lehet, hogy emiatt baromság volt elmennem, hiszen ezeket a szobámban is át tudtam volna gondolni egyedül, de én mégis úgy éreztem, hogy el kell mennem, mert elegem lett ebből a porfészekből. Még most is utálom ezt a várost, de most itt vagyok és, egy ideig nem is megyek sehova.
Az első akivel találkozni akartam a városban, az Katherine volt, de nem tudtam, hogy fog reagálni, ha meglát. Nem hiszem, hogy örülne nekem, vagy ha örülne is nem mutatná ki, talán még meg is fog pofozni, amit meg is érdemlek, azt hiszem. Nem volt szép húzás tőlem, hogy csakúgy leléptem és nem szóltam neki, de hát azt sem tudom, hogy mi van köztünk. Most sem tudom, de remélem, hogy ezt majd együtt sikerül kiderítenünk.
Úgy gondoltam, hogy átmegyek hozzá, de végül is nem hozzá mentem, hanem az erdőbe mentem, ahol igazából először találkoztunk. Akkor nagy balhé volt itt és én mentettem meg Őt, viszont azt még a mai napig sem értem, hogy miért. Már akkor is láttam benne valamit ami megfogott, és ami még most is fogva tart, csak tudnám, hogy mi az. De azt tudom, hogy mikor megérint olyan dolgokat érzek, amiket más nővel soha, a csókja pedig, olyan érzéseket vált ki belőle, amiket már nagyon rég nem éreztem, senki iránt. Teljesen megbolondít ez a nő!
Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy Katherinet látom magam, előtt, aki bizonytalanul lépked felém. Nem hittem egy pillanatra a szememnek, de én is közelebb léptem hozzá, miközben hallgattam a sok kérdést, amit feltett nekem. Nem tudtam hova kapjam a fejem, mert nem bírtam gyorsan megjegyezni az összes kérdést, meg zavart is, hogy ennyire dühös, bár van alapja a mérgének, de akkor is.
-Lassíts Kathrine, ilyen gyorsan nem tudom megjegyezni őket.-mondtam neki nyugodtan, de azért a kérdések felére emlékszem, azt hiszem.
-Igazából nem messze jártam innen. Megjártam Denvert, meg a közeli városokat is. Hogy, hogy képzeltem, hogy elmegyek anélkül, hogy szólok? Hát úgy, hogy fogalmam sem volt, hogy ennyi ideig elleszek, vagy, hogy ez ennyire számít.-mondtam, neki nyugodt hangon. Nem voltam én egy cseppet sem ideges, de féltem, hogy most Katherine haragszik rám, amit megértek, de akkor is örülnék neki.
-És kérdeztél még valamit, mert nem emlékszem.-túl sok kérdést tett fel, így azt hiszem az utolsót elfelejtettem. Vagy volt még egyáltalán?

Kol and Katherine

Nagyon féltem, mi lesz Kollal és velem, féltem, mi lesz kettőnkkel. Annyira akartam, hogy működjön köztünk ez a dolog, még Stefanról is lemondtam, hogy Kol mellett lehessek és most kiderül, hogy mindez hiába volt, mert egyszerűen gondolt egyet és itt hagyta a várost és engem is.
Fogalmam sem volt, merre keressem, vagy egyáltalán keressem-e. Ha akar, majd úgyis megtalál, nem? Ha pedig nem, akkor csak hagyjon békén szépen, hisz majd úgyis elfelejtem, hogy valaha is ekkora baromságot csináltam. Bíztam egy Mikaelsonban? Az nem rám vall.
Csak sétálgattam, semmi célom nem volt. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy az erdőben vagyok. Milyen ironikus, itt találkoztunk Kollal először, miután a városba jöttünk mindketten. Micsoda felfordulás volt itt akkor... Itt volt az egész város - mármint a természetfeletti része -, engem pedig valaki, még a mai napig sem tudom ki, majdnem megölt. A hátamba szúrt egy karót, de Kol megmentett. Sosem fogom elfelejteni, azt hiszem. Ő volt, aki megitatott vérrel és mellettem volt, míg rosszul éreztem magam. Fogalmam sincs, miért tette, de azóta hálás vagyok neki.
Persze, nem ő lett volna, ha nem használja ki a helyzetet, de én sem álltam ellen. Sőt, azt hiszem, én voltam, aki kezdeményezett. Már első találkozásunkkor lefeküdtünk, amiből aztán lettek bonyodalmak, de megoldottuk. Sokat veszekedtünk, az igaz, de valahogy mindig találtunk olyan megoldást, ami mindkettőnknek megfelelt. Hát... ez a mostani esetre kevésbé igaz, ugyanis meg sem beszélte velem, hogy elmegy a városból, sőt, semmilyen módon nem adta tudtomra.
A közös emlékekre elmosolyodtam. Eszembe jutott, ahogyan csókoltuk egymást, hogy milyen érzéseket váltott ki belőlem, mikor megérintett és egyáltalán milyen volt vele.
Jézusom, mit csinálsz? Fejezd be! - parancsoltam rá magamra, mert ez nagyon nem rám vallott. Soha nem szoktam vágyódni senki iránt és nem szoktam szomorú lenni, miután valaki otthagy. Az igaz, hogy én szoktam otthagyni másokat, de a lényeg ugyanaz. Nem szabad, hogy lássák, fáj, hogy csak úgy itt hagyott.
Épp le akartam ülni egy nagyobb kőre, mikor mozgolódásra, majd lépésekre lettem figyelmes. Ki járhat erre? - döntöttem oldalra a fejem kíváncsian, a fákat vizslatva, majd mikor megpillantottam, egy kis időre elöntött a boldogság, hogy végre láthatom és pár bizonytalan lépést tettem felé. Alig vártam, hogy végre a karjaiba vethessem magam, mégis megtorpantam. A düh lassan öntött el, de legyőzött mindent, a vágyat, a szeretetet és a döbbenetet. Végül megálltam a kettőnket eredetileg elválasztó tér felénél. Nem bírtam tovább, hogy nem tudok semmiről vele kapcsolatban, a kérdések csak úgy záporoztak belőlem.
- Merre jártál? Hogy képzelted, hogy csak úgy itt hagysz, mit sem szólva, vagy törődve azzal, hogy én mit szólnék hozzá? És egyáltalán... miért?! - kérdeztem nyugodt hangon, de mégis látszott rajtam, hogy ideges vagyok és bármelyik percben, akár csak egy rossz szó miatt képes lennék rátámadni. Feszülten vártam válaszát. Úgy éreztem, mintha a földbe gyökerezett volna a lábam, belül mégis örültem, hogy újra itt van.

Ott állt velem szemben életem megkeserítője. Egy olyan emléket sem tudtam feleleveníteni magamban, amikor jót is cselekedett volna. Maximum csak annyit, hogy a Salvatore testvéreket átváltoztatta.
Tudtam, hogy úgysem árulja el a tervét, de nagyon örültem volna annak, ha végre valaki megleckéztetné. Arra gondoltam megkérem Klaust, hogy kicsit szórakozzon el vele. Természetesen titokban, hogy Kol meg ne tudja. Annyira megérdemelné, nem is értem, miért hisz azt, hogy neki itt még dolga van. Tudtam, hogy tervez valamit, és ha így van, akkor valaki biztosan meghal. Tudtam, hogy nem árulja el, de azért egy próbát megért. Biztos engem is csak idegesíteni akart. Ne aggódj, erről a kis incidensről Nik és Kol is tudni fog. Be kell vallanom, ez még tőlem is aljas húzás, de nem hagyott más lehetőséget. Ő az erősebb, és ezt folyton be is bizonyítja nekem.
Még mindig nem értem, miért van itt még, és miért nem szivárgott fel. A nőt meg tudtam menteni, de sajnos a következő áldozatát nem tudom. Sajnos nem tudok mindenhol ott lenni, ahol kellene. Eszembe jutott a Halloween-i bál, remélem nem gondolja azt, hogy feltétlenül el kell rá jönnie. Azt hiszem ideje lenne szólnom a többieknek, hogy készüljenek fel erre a lehetőségre is.
- Jól vigyázz a bosszúddal Katherine, mert te egyedül vagy, és nekem itt több a barátom, köztük Nik is! -felelem neki, és egy kicsit közelebb is lépek hozzá. Gyűlölöm őt, és ez nem fog változni. Az sem változtat ezen, hogy Kol barátnője. Remélem hamar rájön, hogy neki nem ő kell, és megszabadulunk tőle. Szép álom, remélem előbb- utóbb valósággá válik. Nem válaszol semmit, csak elsuhan, egyedül hagyva engem az ösvényen. Hát ezt előbb is megtehetted volna! Gondoltam magamban, és először emberi tempóban sétáltam. Miután meguntam, vámpírsebességgel tettem meg a maradék utat a kocsimig. Nos, irány haza! Elég volt mára a kellemetlen meglepetésekből, és persze Kathrineből! Ki kellene ellene találnom valamit, hogy megbosszúljam, amit velem tett! Őt idézve, game on, no rules!

Játék vége!
Játéktér szabad!

/Köszönöm a játékot! /

Elegem volt már Carolineből. Nem tudtam elhinni, hogy mindenre megvan a válasza és nem veszi észre, hogy nem érdemes velem veszekedni, úgyis én nyerek. Mindig én nyerek. Utáltam, ha valaki feleslegesen beszél ennyit, azt meg végképp, hogy feleslegesen. Azt gondolja, ha kiáll ellenem, nyerhet?! Hát, nagyon téved és ha kell bizonyítom neki, nem csak azzal fogom, hogy hasba szúrom egy karóval.
Nem válaszoltam azokra a kérdésekre, sértésekre, amit hozzám intézett. Felesleges volt belekezdenem akármilyen monológba, úgyis félbeszakította vagy megcáfolta volna, amit mondok. Fogalmam sincs, hogy lehet kibírni a közelében ötnél több percet.
Azzal a kérdéssel, hogy mit is akarsz tőlem? viszont valójában elgondolkodtatott. Ennyire kicsinyes bosszút eszelnék ki Elena ellen? Hasba szúrom Carolinet? Ugyan már, ennél nagyobb vonalakban szoktam gondolkozni. Megvárom, míg minden összeáll és akkor sújtok le, mikor senki sem gondolná. Most is így fogok. Megvárom a tökéletes alkalmat, nem egyenként bosszúlom meg, amit Elena tett, hogy Elvette tőlem Stefant és Damont és most, hogy vámpír, örökké el kell tűrnöm, hogy él. Vagy... esetleg elhunyhatna egy "véletlen" baleset következtében. Nekem mindegy... csak ne legyen itt, a közelemben, ne legyen... a világon.
- Sosem tudhatod, mit akarok és ez így is marad. Nem gondoltad, hogy elmondom, mire várok, ugye? - kérdeztem még pár percig farkasszemet nézve vele, majd egyszerűen megfordultam és elsétáltam. Van nekem jobb dolgom is ennél az értelmetlen viaskodásnál. Tudom, hogy bizonyítani akarja, hogy ő jobb, mint én, de ahhoz nagyon össze kellene kapnia magát.
Most megyek és talán lemészárolok pár embert, mert megtehetem. Nem akadályozhatja meg. Lehet, hogy most hagytam elfutni a nőt, aki az áldozatom lett volna, de csak azért, mert nem akartam mindenáron megölni, csak Carolinet akartam felbosszantani.
Ami a bosszút illeti... Fogalmam sincs, mit fogok csinálni, de az biztos, hogy kezdhetnek félni, mert indul a játék. Talán a Haloween bulin kihasználom, hogy mind egy helyen lesznek, talán nem... majd meglátjuk.

Katherine egy gyors mozdulattal kivette a kezemből a botot, és elhajította. Rövid időn belül, már harmadjára ragadja meg a torkomat. Ez már kezd az agyamra menni, de nem feledkezhetek meg róla, hogy ő az erősebb, és idősebb. Már kezdtem unni, hogy én húzom a rövidebbet. Gúnyos mosolyra húzta a száját, és láthatóan élvezte, hogy ő van fölényben.
- Hidd el, hogy Kol sosem hagyná, hogy bánts. Én vagyok az egyedüli barátja, és megígérte. Azért támadtalak meg, mert a nő majdnem meghalt! Azt pedig nem hagyhattam tétlenül! Mellesleg mindenki tudja,hogy a városban vagy. Emlékszel mikor az erdőben találkoztunk, és megsebesültél? Elég sokan látták, hogy itt vagy. - juttattam eszébe a pár nappal korábbi eseményeket. Milyen szép is volt! Örültem, hogy sebesülten láttam őt. Egy kis elégtételnek éreztem, amiért vámpírrá változtatott. A szorításán engedett, és lefejtette rólam a kezét.
- Jobban tennéd, ha nem fenyegetnél, és nem próbálnál megölni. Én sokkal jobban védve vagyok, mint te. Itt jön az a rész, amikor megemlítem Nik nevét. Csak azért nem ölt még meg eddig, mert Kollal vagy. Fontos neki az öccse boldogsága. Amíg ezt melletted találta meg, addig nem fog bántani. - nyakamat masszírozom, miközben elgondolkodva nézem őt.
- Hidd el, ebben a városban nekem több barátom van, mint neked! Tudod, nem igazán teszel érte, hogy bárki is megkedveljen! - felelem. Tudtam, hogy nem ezt kellett volna mondanom, de akkor is, ami igaz az igaz. Kezdettől fogva ellenséges volt a viselkedése, és mindenkit félvállról vett. Tudtam az erdős incidensről is közte és Stefan között, de jobbnak láttam nem firtatni a dolgokat. Egy gyors mozdulattal a földre lökött, és hiába védekeztem; a hasamba szúrta a botot. Felállt, s egy fához sétált. Onnan nézett engem. Én gyorsan felálltam, és igyekeztem kezemmel a port és a faleveleket lesöpörni magamról.
- Tulajdonképpen mit is akarsz tőlem? - kérdeztem tőle, mert nagyon érdekelt, miért is van még mindig itt, és beszélget velem. Simán eltűnhetett volna addigra, mire ideérek. Legalább megkímélt volna a jelenlététől. Már kezdtem unni, hogy mindig bajba kerülök, ha vele találkozom.

Miért érdekelte volna Kolt, hogy Carolinenek baja esik vagy nem? Talán tényleg képes valaki egyik napról a másikra megváltozni ennyire, hogy nem csak szeretőt, de barátot is szerez magának? Kétlem. Kolnál ez az egész csak egy fellángolás, vagy csak szórakozott, mert éppen unatkozott. Fogadok, nem érdekelné, ha Carolinet bántanám, ha mégis..., nos, akkor eléggé félreismertem.
- Ó, szerintem nem tudnák, hogy én voltam az, aki megölt téged. Sokan még azt sem tudják, hogy a városban vagyok. Amúgy meg mit gondolnának, mi értelme lenne annak, ha megölnélek? Tudják, hogy mindent okkal teszek, vagyis ezt értelmetlennek látnák. Nem hinnének neked, hiszen miért ölnélek meg?
Elengedtem, de ezzel még nincs vége a kettőnk között kialakult harcnak; már ha lehet így hívni, hisz fegyvert egyikünk sem használt és tekintve, hogy a szőke vámpírnak semmi esélye nem lenne ellenem, nem lenne fair küzdelem.
Nemsokkal azután, ahogy megtámadtam a nőt, Caroline támadott. Belém szúrt egy faágat. Hihetetlen, hogy mióta itt vagyok, mér másodjára történik meg velem. Majdnem ráestem a félholt nőre, ám végül mégis sikerült megtartanom az egyensúlyomat. Megragadtam az ágat, kihúztam a testemből, majd amikor Caroline végzett az igézéssel, nem tétováztam, elindultam felé, a botot, amit a kezében tartott, megragadtam és jó messzire elrepítettem. Most rajtam volt a sor, hogy támadjak, így nem hezitáltam, egy fához nyomtam a szőkét és karomat a torkának nyomtam.
- És szerinted Kol mit szólna, ha megtudná, hogy belém szúrtál egy karót, mikor én csak táplálkoztam? - gonosz mosolyt villantottam rá, de még mindig csorgott rólam a vér, a ruhám foltokban vörös volt.
Válaszát meg sem várva a földre taszítottam őt, felette térdeltem és az ágat egyre csak közelítettem a hasa felé. Erősebb volt, mint gondoltam, de engem nem győzhet le, még így sem, hogy én már sérült voltam. Egy erős lökés kellett már csak és az ág immár a hasából állt ki. Még mozdítottam egyszer a boton. Ez biztos fáj...
- Ne... is... próbálkozz... hogy... engem... legyőzz. Felesleges. - tagoltam neki a mondatot, majd felálltam és hátamat a fának döntöttem, úgy figyeltem, mihez kezd most a vámpírlány.

Egy pillanatra elengedett. Egy gyors eszmefuttatás után, újra torkon ragadott. Ennek sosem lesz már vége!? Kathrine feltett egy igen érdekes kérdést. Kol miért nem mondta el neki?! Nos erre én is kíváncsi lennék, de a választ nem tudom.
- Talán azért, mert nem akarta, hogy bajom essen. - feleltem neki azt, ami először az eszembe jutott. Talán igazam is van ebben.
- Tudod, senki sem hinne neked. Tekintve az előéleteddel. Biztos rájönnének, hogy az eltűnésem hátterében te állsz. Azt se felejtsd el, hogy megtudnak idézni, így még a végén te kerülnél bajba. - válaszoltam neki. Még magamat is megleptem a hangomból áradó magabiztosságról és eltökéltségtől. Engedett a szorításon, majd el is engedett. Előre hajoltam, és a kezemet a térdemen támasztottam meg. Kapkodva szedtem a levegőt, és igyekeztem megnyugodni. Nem is értem, miért vonzom ennyire a bajt? A gondolkodásból egy sikoltás húzott vissza. Katherine már előtte is termett. A nyaki ütőeréből itta a vért, és a vérének illatára én is kezdtem elveszíteni a fejemet. Nem és nem, nekem nem szabad ilyet tennem. Meg kell őt mentenem, de hogyan?! Nem sok időm volt gondolkodni, hiszem kezdte elveszíteni az eszméletét, és a szívverése is lassulni kezdett. A földről felvettem egy faágat, és Katherine mellé léptem. Átszúrtam vele a mellkasát, amitől megingott. A nőt kikaptam a kezei közül és megitattam a véremmel.
- Jól figyel arra, amit mondok. Megtámadtak az erdőben, és nem tudod, hogy ki. Futni kezdtél, de úgy, hogy nem néztél hátra. A barátoddal nem tudod mi történt, reggel óta nem láttad. Most pedig fuss, és másra ne emlékezzél! - idéztem meg. Utáltam ilyet tenni, de ez volt a legkézenfekvőbb megoldás. Még néztem, ahogy elfut mellettem. Katherine kezdett magához térni,így gyorsan kellett cselekednem. A fához mentem és újabb, immáron nagyobb fadarabot törtem le. Támadó állásba álltam, és vártam a reakcióját. Tudtam, hogy nagyon mérges lesz rám, de nem adom olcsón a bőrömet. Nem akartam harcolni, de ha muszáj, akkor muszáj.

Kíváncsiságom vezérelt, elképzelni sem tudtam, hogy Caroline honnan tud Kolról és rólam. Pontosan tudta, hogy Kol az egyetlen dolog, amivel sarokba tud szorítani, ezért gonosz volt tőle, mikor szóba hozta. Megforgattam a szemeim, majd enyhítettem a szorításán, de nem akartam elengedni és egyenlőre nem is terveztem. Tartottam magam a tervemhez, miszerint Elenát és hozzátartozóit, szeretteit, halálukig kínzom s üldözöm. Lehet, hogy önszántukból menekülnek majd a halálba előlem.
Oldalra döntöttem a fejem és kutató tekintettel néztem Carolinera, jelezve, hogy folytassa, ne hezitáljon és csakis az igazat mondja.
Miután végighallgattam a mondanivalóját, érzelemmentes tekintettel néztem rá. Nem hinném, hogy miatta jöttünk össze újra, hiszen Kol is megcsalt, ahogyan én is őt. Kvittek vagyunk. Persze, egy kapcsolat nem így működik, de legalább őszinték voltunk egymáshoz...
- És mégis mit gondolsz, miért nem mondta ezt nekem Kol? Mert nem jelent neki semmit. - mondtam egyenesen a szemébe nézve, továbbra is magamon tartva az álarcot, így nem tudta kitalálni, hogyan érzek ezzel kapcsolatban. Bár megdöbbentem, de lepleztem, oldalra döntöttem a fejem és úgy hallgattam tovább, hogy mit akar mondani.
- Nem, nem örülnének, hogy bántottalak. De, mi lenne, ha nem tudnák meg? Ha megölnélek, eltemetnélek valahol, ahol soha nem találna meg senki és mindenki azt hinné, elmentél, elszöktél a gondok, elszöktél azok elől, akiket látni sem akarsz. Csak én tudnám az igazságot és tőlem nem tudná meg senki. - elengedtem, de csak egy pillanatra. Túl akar járni az eszemen? Akkor nagyon-nagyon okosnak kell lennie, mert engem nem könnyű legyőzni. Ha ő üt, én visszaütök, ez így megy az én világomban.
Hátat fordítok, majd a vállam felett visszanézek rá. Megkönnyebbült sóhaj tör fel a tokából, de visszafordulok, a kezeim újra a nyakára kulcsolódnak, de ezúttal erősebben, mint eddig. Engem, nem tud kijátszani, a próbálkozása miatt csak még jobban arra vágytam, hogy azon nyomban egy karót döfjek a szívébe.
- Szóval inkább hallgass el és ne bosszants, mert te jársz rosszul a végén, nem én. - néztem újra farkasszemet vele.
Még mindig éhes vagyok. Kiabálást hallottam, biztosan azt az embert keresik, akivel az imént végeztem. Gonosz mosollyal néztem rá Carolinera. Megfordultam és a nő már mögöttem állt, kétségbeesett és fájdalmas arccal nézte a földön halottam fekvő társát. Nem sokáig fog fájni az elvesztése...
Megharaptam és csak ittam a vérét, mert tudtam, hogy Caroline nem akarja majd, hogy megöljem, és megpróbál tenni valamit, holott tudja, hogy semmi esélye sincsen ellenem.

Nem értem, miért vagyok ennyire szerencsés, hogy folyton Katherinával futok össze. Rossz belegondolni, hogy az előbb még ölelgettem. Bár mellettem szóljon, hogy elég jól játsza Elena szerepét. Még mindig nem tudom mit akart tőlem. Az első találkozásunkkor vámpírrá változtatott, aztán fel akart használni Elenáék ellen. Azt hittem, most hogy Kollal van, kissé lecsillapodik. Tévedtem. Van, aki sosem változik, mint ő. A sátáni mosolyától ledermedtem, és mozdulni sem tudtam. Bízom benne, hogy nem bánt, de nála ezt sosem lehet tudni.
" - Ugyan, Caroline. Nem akarok semmit, csak játszom. Nem ismersz? Vagy... talán ismersz és ezért gondolod, hogy akarok valamit? Sosem tudhatod, mit akarok és mit teszek." Szavai csak úgy dübörögnek a fülemben. Közelebb jön hozzám, és elváltozik az arca. A hajszálerek kidudorodnak az arcán, és a szemében sötét szikra gyúl. A nyakamat szorongatja, ha nem lennék vámpír, ez most rohadtul fájna. Muszáj időt nyernem magamnak!
- Szeretnéd tudni Kolról honnan tudok? - kérdezem tőle, és érzem, hogy enyhít a szorításán. Több levegőt kapok, és élvezem, hogy egy pillanatra átvettem a vezetést.
- Mesedélután jön. Egyszer volt, hol nem volt Mystic Fallsban lakott egy fiatal vámpírlány. Az erdőben vadászott, miközben találkozott a legifjabb Mikealsonnal. Később, a Grillben együtt ebédeltek, és barátságot kötöttek. Később a hídnál találkoztak, ahol kiöntötték egymásnak a bánatukat, és megvígasztalták egymást. Meg is beszélték, hogy máskor is találkoznak, de könnyes búcsút intettek egymásnak. Nem végleg, csak ideiglenesen. Mese vége. Nekem köszönheted, hogy visszakaptad őt. Én beszéltem rá, hogy megérdemeltek egy másik esélyt, hogy boldogok lehessetek! - tudtam, hogy ez részére övön aluli ütés volt, hisz sosem kedvelt. Édes a bosszú! Ilyen az, amikor valami visszafelé sül el. Teljesen le volt döbbenve. Ezt az elképedt arcot, egy életre megjegyzem magamnak.
- Nos, hogy ezt tisztáztunk, lennél olyan kedves, hogy elengednél végre?! -kérdezem tőle. A hangomat a végére kicsit megemelem.
- Ugye mondanom sem kell, hogy Kol és Klaus mellettem vannak, és nem örülnének, ha megtudnák, hogy bántottál! - mondom neki. Szavaim meggyőzték és elenged. Talpra állok, és a nyakamat masszírozom. Egy lépést teszek hátrébb, és várom a reakcióját. Tudtam, hogy megleptem őt, de hát ez az egyik legjobb védekezés. A támadás!

Egy pillanatig azt hittem, feltűnik majd neki Elena különös viselkedése és rájön, hogy vajójában nem a legújabb hasonmás áll előtte, hanem Katherine Pierce, teljes egészében, de nem így történt. Megkérdezte, mi van Stefannal, így tovább játszhattam el Elenát. Istenem, imádni fogom, ha megtudja, mit történt Elenával, azt pedig főleg, hogy ha meg tudja, hogy én mesélem el neki a történetet, első kézből.
-Katherine történt. - hangsúlyoztam erősen a Katherine szót. - - Majdnem... majdnem lefeküdtek... És... tudom, hogy nem feküdtek le, mert Katherine elmondott mindent, de akkor is, elég sok csók csattant el köztük. És... ami a legrosszabb, hogy Stefan azt mondta neki, hogy szereti! Ezt... egyszerűen képtelen vagyok elhinni, holott tudom, hogy igaz. Nekem mondja, hogy szeret, de aztán találkozik Katherinevel és neki ugyanezt mondja. És... én... én utálom ezt! Utálom Katherinet, utálom, hogy úgy néz ki, mint én és utálom, hogy él! - törtem ki újra hisztérikus zokogásban, majd mikor Caroline odajött, hogy megöleljen, erősen megszorítottam. Nos..., reméltem, hogy ez a pillanat nem tart soká. Utálom ezt. Utálom eljátszani Elenát, utálom, hogy ilyen érzelgős ő és a barátai is, egyaránt. Utálom Elenát is. Utálok minden vele kapcsolatos dolgot.
- Nem lesz rendben, hát nem érted?! Azt mondta annak a nőnek, hogy szereti, miközben nekem ugyanezt mondta. - ekkor még jobban magához szorított. Remek. Elengedtem és hátrébb léptem.
-Kollal?! Caroline, honnan tudsz ilyeneket? Honnan tudsz mindent? - kérdeztem meglepetten, de most nem csak tettettem, meglepett is voltam. Honnan tudja, hogy Kol és én...? Csak... kérlek, ne! Nehogy igaz legyen, amire gondolok! Ugye Kol nem feküdt le vele is?! Nagyon remélem.
Ám nem volt több időm ezzel foglalkozni, ugyanis Caroline észrevette, hogy megöltem a férfit. - Megöltem, Caroline. Tudom. Szörnyű érzés, de vámpír vagyok és a vámpírok ölnek. - itt rontottam el, vagy már korábban? Caroline kételkedni kezdett, hogy talán mégsem Elenával áll szemben. Még egy utolsó lehetőségem volt, hogy elhitessem vele; Elena vagyok, de nem hiszem, hogy elhinné.
- De képes vagyok. Miért mondja mindenki, hogy nem lennék rá képes?! Miért gondolja mindenki, hogy gyenge vagyok, nem tudok meg bírkózni a tudattal, hogy megöltem valakit? - vége. Kitalálta. Láttam az arckifejezésén, tudtam, hogy rájött, hogy Katherine vagyok. Láttam a gyűlöletet a szemében, a gyűlöletet, ami talán az irányomban volt a legerősebb.
Mikor kimondja, hogy Katherine, ledobom álcámat és egy ördögi vigyor jelenik meg az arcomon.
- Ugyan, Caroline. Nem akarok semmit, csak játszom. Nem ismersz? Vagy... talán ismersz és ezért gondolod, hogy akarok valamit? Sosem tudhatod, mit akarok és mit teszek. - lépkedtem közelebb hozzá, majd megragadtam a nyakánál fogva. Megnyúlt szemfogakkal és vérben forgó szemekkel néztem le rá. Odahajoltam, hogy megharapjam...
Gyűlölöm Elenát és tönkreteszem. Őt és mindenkit, aki fontos neki.

Egy pillanatra azt hittem, hogy Katherine, mivel már Elena is vámpír. Szavai megnyugtattak, ezért felhagytam azzal az ötlettel, hogy fegyvert keressek magamnak.
- Stefannal nem vagy jóban? Mi történt? - kérdeztem tőle. A mondandója végén, felemelte a kezét, ami tőle kissé szokatlan is volt. Visszagondolva az én vámpírságom kezdetére, én is elég sok furcsaságot csináltam. Figyelmen kívül hagytam ezt, és elindultam Elena felé. Sírt, és én meg akartam őt vígasztalni. Rossz volt őt szomorúnak látni. Mozdulni se tudott, csak várta, hogy odaérjek.
- Gyere ide! Ne aggódj, hidd el minden rendben lesz? Akarsz róla beszélni? Ha akarok, beszélhetek a fiúkkal! Szeretnéd? - kérdezem tőle. Közben átölelem őt, és a haját eltűröm a füle mögé. Visszaölel a kelleténél kicsit erősebben. Percekig így állunk, majd folytatom a mondandómat.
- Hidd el, senki sem fog összekeverni benneteket! Katherine különben is Kollal van. Van egy olyan sejtésem, hogy jól elfoglalják magukat! - felelem kuncogva. Ahogy jobban körülnézek, egy embert vélek felfedezni a fűben. Elválok Elenától, és a földön fekvő ember felé sétálok. Nem él, ez már biztos. Hasra fordítom, és megnézem ki az. Egy középkorú férfi volt, ráadásul turista. Még jó, de akkor is keresni fogják. Hátrafordulok és kérdőn nézek Elenára.
- Elena, te megölted őt?! Nem akarlak számon kérni, de legközelebb ne gyere el egyedül! - kérdezem tőle, és újból felé sétálok. Olyan furcsa, mintha nem is önmaga lenne.
- Nem az nem lehet! Te sosem lennél rá képes! - mondom és egyre jobban szembetűnik a különös viselkedése. Pár pillanat alatt, összeáll a kép.
- Nos Katherine, az alakításod ötös! Sikerült átverned! Mit akarsz tőlem? - kérdezem, és tisztes távolságban állok tőle. Szememmel a közelben lévő fákat nézem, ha esetleg rám akarna támadni meg tudjam magam védeni. Tőlem nem messze van egy fiatal fa, azt hiszem pont jó lesz. Nem tudom megölni vele, de legalább fel tudom tartóztatni. Az egyik ága pont kézmagasságban van. Már el is döntöttem, hogy így teszek, ha erre kerülne a sor.

Ha meg akarok nyugodni, mindig vadászok. Nincs annál jobb, annál megnyugtatóbb érzés, mikor az éltető vér lassan csorog le a torkomon, új erőt adva. Imádom, az ízét, minden cseppet kiélvezek. Óvatosan, vigyázva, hogy ne csapjak nagy zajt, fülelek, hátha jár erre valaki. Mondjuk, az sem lenne baj, ha többen lennének...
Nyilván ez nem jött össze, vagy valami más is volt az erdőben rajtam kívül, mert pár pillanat múlva már hallottam a hátam mögött a lépteket.
Mielőtt megfordultam, elengedtem a kezeim között tartott hullát, mire az nagy puffanással a földre esett. Letöröltem a vért a számról, majd megvártam, hogy a szemfogaim visszahúzódjanak és az arcom ismét normális kinézetet öltsön, majd megfordultam.
A szöszi, Caroline állt velem szemben. Miután leesett, hogy azt hiszi, Elena vagyok, azonnal letöröltem az ördögi vigyort az arcomlós és felvettem az ártatlan, jó kislányos mosolyomat.
- Szia Caroline! Én... nos, mostanában nem jövünk ki túl jól...- mondtam és lehajtottam a fejemet. Pontosan tudtam, hogy ez igaz, hiszen mikor legutóbb beszéltem Elenával, nem volt túl rózsás a helyzet. Most a sajnálatomat kell kifejeznem, de valójában örülök, nagyon is. De ugyan, úgysem fogja észrevenni...
- Katherine?! Én nem Katherine vagyok, Elena vagyok! - kezdek el kiabálni, majd lehajtom a fejem és zokogni kezdek - Tudtam, hogy ez lesz! Utálom ezt, nem akarok vámpír lenni! Össze fogtok keverni Katherinevel és bele sem merek képzelni, hogy mi van, ha Stefannal vagy Damonnel találkozik és kihasználja a helyzetet! - törtem ki hisztérikus zokogásban. Igen, ilyen egy tökéletes alkotás.
Csak vártam, gondoltam, hogy odajön majd, megölelni, vagy valami, elvégre Elena legjobb barátnője, vagy mi. Aztán eszembe jutott a hulla a hátam mögött, amit ha Caroline észrevesz, valószínűleg leesik neki, hogy tényleg Katherine vagyok. Inkább előrébb léptem egy lépést, remélve, hogy a hosszú fű eltakarja a holttestet, majd kitártam a karjaimat. Most kiderül, hogy hiteles volt-e az alakításom vagy sem, hogy elhiszi-e, hogy Elena vagyok, vagy sem.

Úgy döntöttem, nem maradok otthon. Hmm, vajon hova menjek?! Á, megvan! Az erdőbe! Az ötlet nagyon hirtelen jött, de egyre jobban tetszett. Felvettem a kabátomat és a táskámat, és már útra készen álltam. A kocsiba gyorsan beültem, és az irányt az erdő felé vettem. Az út mellé parkoltam, és elindultam az ösvényen.
Az idő kicsit hideg volt, a nap sugarai még így is égették az arcomat. Senki sem volt rajtam kívül az erdőben, és én nagyon élveztem a csendet. Elhagytam az ösvényt, és egyre jobban beljebb merészkedtem az erdőbe.
A madarak csiripeltek, a fény átszűrődött az ágak között. A talpam alatt éreztem a mohát és a füvet. Igyekeztem nem rálépni az apróbb ágakra, de amilyen az én formám, sikerült nagy zajt csapnom. Vámpírhallásomnak köszönhetően hallottam, hogy van még valaki rajtam kívül az erdőben, de jó messzire. A közelemből is jöttek hangok, így közelebb merészkedtem. Két fa takarásában bújtam, és láttam egy őzet. Ha már itt vagyok, akkor vadászhatnék is. Ez az őz, pedig tökéletes préda lehetne. Hagytam, hogy az arcom elváltozzon, és kibújjanak a szemfogaim. Egy szempillantás alatt az őz fölött hajoltam, és nyaki ütőerére vetettem magam. Pár pillanat múlva, már élettelenül engedtem le magam mellett a földre. Végre sikerült úgy táplálkoznom, hogy nem lett véres a ruhám. A számat gyorsan megtöröltem, és leporoltam magam. Az arcom visszanyerte eredeti állapotát. Most már sokkal jobban vagyok könyveltem el magamban. Bárki is volt itt az erdőben rajtam kívül, egyre közelebb került hozzám. Vajon ki lehet? Jobb, ha megnézem. Visszafelé vettem az irányt, egészen az ösvényig. Hallottam, hogy nincs tőlem messze, talán a kanyar túl oldalán megtalálom. A szél persze a hátam mögül fújt, így esélyem sem volt, megtippelni nőt vagy férfit érzek-e. Megszaporáztam a lépteimet, és már láttam is, hogy egy nő áll nem sokkal előttem. Hátulról hamar rájöttem, hogy kicsoda. Elena volt az.
- Szia Elena! Mit keresel te itt, Stefan nélkül? - kérdeztem tőle, és közelebb léptem hozzá. Megfordult, és ördögien rám mosolygott.
- Katherine! - jött a felismerés - Te mit keresel itt? - kérdeztem tőle, és egy lépést hátráltam.