A szavaikra figyeltem és engem teljesen semmibe vettek, mintha itt sem lennék. Egymással szórakozgattak és játszadoztak. Mondhatni szép, de én is itt vagyok. Talán levegő vagyok? Jól is állunk.. Rebekah azt teszi, amit igazán nem kéne tennie és nálam túl lépte ezzel azt a bizonyos határt nagyon is.. Kettejük közé állok és elveszem a faágat Rebekahtól majd eldobom. Ezek után ellököm őket egymástól. Először Rebekahra majd Stefanra nézek és figyelem őket. Eddig bírtam magamat türtőztetni és innentől kezdve vége az én nagy türelmemnek. Próbáltam visszatartani, de úgy látszik, hogy mindenáron azt akarják, hogy ne legyek türelmes, ha ezt akarták most megkapják! Düh, harag és egyben bosszú jár át engem, de jól tudom, hogy nem vérre menő harcnak kell itt lennie. Jól tudom, hogy mi a megengedett és mi nem, de itt most rendet kell tennem, mert ezek itt ketten igazán nem tudnak rendet tenni, akkor majd én gondoskodom róla. Mégis mit képzelt magáról Rebekah, hogy ezt meg merte tenni előttem?
-Rebekah jobb, ha békén hagyod Stefant vagy velem gyűlik meg a bajod!-Mondom Rebekahra nézve fenyegetően.-Tudod már egyszer megtettem azt a bizonyos dolgot..-Mondom utalva a koporsóba zárásáról.-Gyűlölöm, ha olyat teszel, ami nekem nem tetszik! Stefant hagyd! Remélem, hogy világos voltam!-Mondom neki és igazán látszik rajtam, hogy dühös vagyok.-Ha szórakozgatni akarsz, akkor ezt tedd meg mással, mert Stefannal nem fogsz és azokkal sem, akiknek köze van hozzám!-Mondom halálosan komolyan és remélem, hogy vette a lapot, mert elegem van már mindenből. Végtelen düht érzek, de ugyanakkor csillapítani próbálom ezt az érzést, de nagyon nehezen megy. Stefan felé fordulok és ránézek.-Jól vagy?-Kérdezem tőle és közben Rebekaht nem engedem a közelébe. Rebekah hiába is próbálna bármilyen módon elmenni mellettem, mert én úgy is erősebb vagyok nála. Stefant figyelem és Rebekaht pedig a hátamnál tartom. Milyen érdekes az, hogy én most Stefannal foglalkozom pedig nem rég megakartam ölni őt, de aztán rájöttem valamire.-Rebekah jól nézd meg Stefant, mert ha hozzá mersz akár egy ujjal is érni kinyírlak! Jól jegyezd meg, hogy hozzá érni tilos, viszont mással szívesen játszhatsz, akinek semmilyen köze sincs hozzám! Legalább egyszer lenne eszed!-Fordulok Rebekah felé és a kezeinél lefogom.-Stefan az enyém!-Suttogom halálosan komolyan.-Ha hozzá érsz neked véged! Utoljára mondom el és figyelmeztetlek téged!-Stefan szerintem nem is kicsit csodálkozhat ezen a dolgon, de én őszintén gondolom, amit mondom és már irtóra dühös vagyok, szóval Rebekahn kissé levezettem, bár nem akartam pont rajta, de ő kényszerített rá. Rebekaht lefogom és nem engedem el, de viszont közben Stefanra is figyelek. Miután Stefan távozik úgy döntök, hogy semmi dolgom nincs már itt, ezért távozok. Elengedem Rebekah kezeit majd elsuhanok és talán lenyugszom..

Játék Vége!

Egyik fa darabot a másik után húztam ki ügyet sem vetve mit papol mögöttem Klaus. Szó szerint egyik fülemben be a másikon ki. Mintha csak suttogás lett volna a mellett amit Stefan mondott.
Tisztában vagyok mit tettem és az igazat megvallva megbántam. Nem azt, hogy megöltem Elena-t hanem, hogy hagytam örökké élni. Legszívesebben az arcába köptem volna, hogy nem érdemli meg ezt az életet és azzal a mozdulattal szíven szúrtam volna. De természetesen a lelkem még mindig a buta és nevetséges emberi szokásokhoz híven felfedezi a felesleges érzelmeket. Ami jelen esetben Stefan és Elena között bontakozott ki... újra.
~Még magam sem hiszem el, hogy eshetett meg a szívem egy ekkora... ~
Nem tudtam végiggondolni a mondatot mert sokkot kaptam attól amit mondott. Arcomon tükröződött a düh és a sértődöttség.
Egyszerűen nem bírtam csak ott állni szótlanul de nem tudtam megmozdulni és a hangom is elakadt. Ott álltam kezemben szorongatva a véres ágat, ami az előbb még a mellkasában volt.
Stefan tudod az idő sok mindenre képes. Jelen pillanatban téged is egy szemét görénnyé alakított.
Lépek felé egy lépést szinte a falhoz préselve. Tekintetem az övéről az oldalára vándorolt ami tiszta vér volt a kínzásnak köszönhetően. Belegondolva egyszerűbb lett volna úgy hagyni ahogy rátaláltam. Látom arckifejezésén azt hogy próbálja kifürkészni mit is akarok de ez nem lesz olyan könnyű.
Ó valóban Katherine és én ? A különbség csak az, hogy amikor vele voltál manipulált téged. Viszont velem önszántadból voltál akár csak egy kegyetlen, vérengző, lelketlen gyilkos.
Suttogtam közel hajolva az arcához miközben finoman végigsimítottam a nyakát. A gyűlölet ami most eluralkodott rajtam ölthetne olyan méreteket is, hogy itt helyben öljem meg, de nagyobb büntetést akarok, olyat ami túltesz a halálon.
Az igazat megvallva nagyon sajnálom amit tettem.
Pillantottam rá egy ártatlan arckifejezéssel ám a következő mondat már teljesen ellentmondott az előzőnek.
Mármint azt, hogy hagytam átváltozni azt a szerencsétlent.
Gonosz mosoly húzódott végig arcomon folyamatosan az arcát fürkészve, de egy pillanatra se engedve, hogy ellökjön. Elvégre jelen pillanatban gyenge és így könnyen itt marasztalhatom.
És csak, hogy megmondjam a véleményem szerintem kettőnk közül a manipulatív az te vagy drága. Cserben hagytad Katherine-t. Hagytad meghalni Lexit a legjobb barátod. Ugye rémlik ? És nem elég, hogy elhódítottál majd összetörted a szívem eljátszottad ezt Elena-val is és ráadásul hagytad vámpírrá válni, ám eközben stílust váltottál szentfazékról egy gátlástalan gyilkosra. Ejnye bejnye a mikulás már jó pár éve csak a virgácsot hozza ugye ?
Nevettem fel cinikusan majd arckifejezésem újból dühödt lett.
És, hogy a kérdésedre választ agyjak. Jelen pillanatban ki akarom tépni a szíved, hogy azt érezd amit én. De az Elijah asztala úgyhogy én valami nőiesebbet választok.
Mosolyodtam el majd azzal a lendülettel a kezembe rejtett karót a szíve alá szúrom. Nem éri a szívét de a fájdalom nekem akkor is elég első lépésnek.
A következőt viszont jobb ha nem várja meg.
A következő pillanatban kirántom belőle az ágat és egy újabb sebet ejtek rajta.
Nyugi nem kell megköszönnöd. Nagyon szívesen.

Rebekah kitépte Klaus kezéből a karót, majd félrelökte.
Ez után azt kérdezte, mi a fenét csinálunk itt. Klaus nem válaszolt rögtön, ezért odasietett hozzám. Ki akarta szedni a nyakamból a fadarabkákat, amit először nem akartam hagyni.
-Hagyjál békén! - sziszegtem, de fel is szisszentem, mert Rebekah nem tágított. - Mit csinálunk? Haverkodunk, nem látod? - flegmáztam oda neki, majd Klaus kezdte magyarázni a dolgokat.
-Rebekah, semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok, és mit eszek. Foglalkozz a saját dolgoddal! - még mindig dühös voltam rá Elena miatt. Ő tehet arról, hogy vámpírrá vált. Itt helyben meg kellene ölnöm, vagy legalább fájdalmat okozni neki.
-Nem Klaus, nem köszönök meg semmit sem Rebekah-nak! Te pedig ennyit tudsz csak? A híres Klaus, aki még egy egyszerű vámpírt sem képes elpusztítani. Örömmel idegesítelek fel máskor is, ugyanis nincs félnivalóm tőled. Még talán örülnék is a halálnak. Jóval egyszerűbb, mint az örökös küzdelem, nemde? - még dühösebb lettem, mint eddig. Mostanában könnyen kihoznak a sodromból. Persze, majd megköszönöm Rebekah-nak, mi?
-Nem köszönök meg neked semmi! - közöltem Rebekah-val, miközben közelebb léptem hozzá.
-Miért avatkoztál bele? Elenát is megölted. Miért akarnád, hogy Én éljek? - fürkésztem a tekintetét, Klausra nem is figyeltem oda.
Mit mondhatnék, meglepett a válasz, amit Rebekahtól kaptam, ugyanis nem arra számítottam, amit mondott.
-Nem is értem, hogy táplálhattam gyengéd érzelmeket irántad. Tudod, sokban hasonlíttatok Katherine-vel. Te is olyan manipulatív, önző nő vagy, mint ő. Azzal a különbséggel, hogy te mindenkibe beleszeretsz, és ha valaki egy kicsit is törődik veled, már azt hiszed, hogy akar tőled valamit. - feszítettem tovább a húrt, és az érzelmi kibontakozásokat.
-Mit akarsz tőlem pontosan? - szegeztem neki a kérdést, mintha Klaus ott sem lett volna.
Már csak tíz centi volt közünk, szinte látni lehetett köztünk a szikrákat, de hogy ezek a múltbéli vonzódás, vagy a harag miatt pattantak ki, azt nem tudtam eldönteni.

A nyakát szorongattam és igazán dühös voltam, talán túlságosan is. Stefan is kezdett dühös lenni, mint én, de nem hiszem, hogy annyira, hogy szinte már csillapíthatatlan lenne. Stefan felfokozott indulattal kitépte a nyakát a szorításomból és teljes erejéből a barlang falának vágott. Nem számítottam erre és az arcomon látszott, hogy ez most váratlanul ért engem, ami igaz is volt. Nem gondoltam, hogy neki fog vágni a barlang falának és kissé meg is lepett ezzel a tettével. Stefan letört egy faágat, de én beelőztem és beleszúrtam a nyakába. Hangosan ordított fel és tudtam, hogy nagyon fáj neki. Pont ez volt a cél és most egy kis időt nyertem, amíg azzal vacakolt, hogy a nyakából kihúzza a faágat és a darabjait már amennyire lehet, addig én elmentem egy karóért és azzal a kezemben tértem vissza. Stefan azt kérdezte, hogy azzal meg mit akarok, de nem érdekelt a kérdése, hanem a szívén akartam keresztülszúrni, hogy végre meghaljon. Stefan azt mondta, hogy mire várok még. Talán meg akar halni? Tettem fel magamban a kérdést és egy érzés fogott el. Azt mondta, hogy itt a nagy alkalom, hogy végre kiiktassam. Azt is hozzá tette, hogy gyerünk, tedd meg. Egyre közelítettem a karót a szíve felé és végül gyengéden ért hozzá a testéhez. Hirtelen kirázott a hideg és éreztem, hogy képtelen vagyok arra, hogy megöljem Stefant. Rebekaht is halottam, ahogy meg jelen és felénk közelít. Kivette a kezemből a karót, ami már Stefan bőrét érintette gyengéden a szíve felett. Pont idejében vette el tőlem Rebekah és nem is bántam. Vagy talán mégis? Majd félre lökött minket és volt köztünk távolság Stefannal. Rebekah azt kérdezte, hogy mi a fészkes fenét csinálunk. Nem válaszoltam és szinte lehetett érezni a feszültséget. Meg kell ölnöm Stefant, de akkor ott valami azt sugallta nekem, hogy képtelen lennék megtenni. Meg kell tennem, de valami miatt nem tudom.
Egy emlék beugrott hirtelen. Az 1920-as években Rebekah és én menekültünk az apánk elől. 1922-ben Chicagóban jártunk, ahol mindketten megismertük Stefant, aki iránt a húgom mély érzelmeket táplált. Eleinte gyűlöltem Stefant, de ez az érzés megváltozott miután jobban megismerkedtünk, és barátok lettünk. Egy nap azonban apánk ránk támadt egy bárban. Mielőtt Rebekah és én elhagytuk volna a várost megigéztem Stefant, hogy felejtse el, hogy valaha is találkoztunk. Viszont amikor elakartunk indulni Rebekahval azt mondta nekem, hogy belefáradt a menekülésbe és Stefannal akar maradni. Én kényszerítettem, hogy válasszon köztünk, de ő Stefant választotta. Annyira feldühített ezzel a tettével, hogy plusz egy koporsóval hagytam el annak idején a várost. Visszagondolva az emlékre és arra, hogy annak idején Stefan és én barátok voltunk arra döbbentett rá, hogy most már teljesen képtelen lennék őt megölni. A múlt befolyásolt, amiatt nem tudtam megölni. Talán még mindig a barátomnak tartom őt. Nem figyeltem arra, hogy Rebekah mit kérdezett Stefantól. Miközben az emlékre gondoltam azalatt egy kérdő pillantást vetett rám Rebekah, hogy még is mi volt ez, de én a visszaemlékezés miatt meg sem szólaltam. Most már döbbenten álltam és néztem Stefanra. Képtelen vagyok őt megölni, teljesen képtelen. Tudatosult bennem ez a dolog. Most már megértettem, hogy akkor miért rázott ki a hideg, hogy akkor miért volt különös érzésem, emiatt volt. Még mindig a barátomnak tartom vagy nem tudom, de hogy képtelen vagyok még egyszer hozzá érni az tuti. Hirtelen haragom, dühöm tova szállt és nyugodtnak látszódtam, ami szinte jól is esett. Még mindig Stefant néztem illetve figyeltem és látszódott a tekintetemben a nyugodtság és a béke, bár nem tudom, hogy látja-e rajtam, hogy valami vele kapcsolatosan igen megérintet és igen meg is ragadott. Szóval most találgathatok, hogy meglátta-e rajtam ezt vagy sem. Nem szólaltam meg, de tudom, hogy Rebekah választ vár.
-Rebekah..-Stefant nézve még mindig, szólaltam meg. Eddig olyan voltam, mint egy mozdulatlan szobor és olyan volt, mintha igazából most keltem volna életre. Majd hirtelen Rebekah szemébe néztem és képes voltam válaszolni.-Ideges, dühös voltam és bosszút akartam állni Stefanon, de...-Nem mondhattam ki, hogy képtelen vagyok megölni, de a tekintettemmel éreztettem Rebekahnak, hogy képtelen vagyok megölni Stefant, mert rájöttem valamire. Remélem ezt éreztettem vele vagy észre vette.-Szóval... Megakartam ölni és te megmentetted az életét.-Bár jól tudtam, hogy képtelen vagyok megölni, de nem akarom, hogy Stefan megtudja, hogy nem vagyok rá képes. Stefan felé fordultam és a szemébe néztem.-Nagyon nagy szerencséd van, hogy Rebekah megjelent és megmentette az életedet! Köszönd meg Rebekahnak, hogy volt olyan rendes és nem hagyott meghalni! Mert más különben már halott lennél!-Az lennél, ha képes lenélek megölni, de nem tudlak. Újra Rebekahra néztem.-Bosszút akartam állni rajta, de te megmentetted az ő életét és ezért élhet! Más különben már rég halott lenne!-Tudtam, hogy Rebekah érzi, hogy hazudok. Tudtam, hogy sejti, hogy képtelen lennék Stefant megölni és ez így is van. Szinte képtelen lennék őt bántani. Úgy álltam, hogy mindkettőjüket lássam és közelebb mentem hozzájuk.
-Sima beszélgetéssel kezdődött az egész, de nem az a normális stílusú beszélgetésben. Majd eléggé felidegesített és verekedni kezdtünk. Végül oda lyukadtunk ki, hogy én karót tartottam a szíve felé és már majd nem megöltem, de te megjelentél és elvetted tőlem.. Onnantól már te is tudod a továbbiakat Rebekah!-Mondtam és közben Rebekahra és Stefanra is figyeltem.-Stefan..-Kezdtem bele.-Ha nem idegesítettél volna, akkor nem estem volna neked és nem lett volna ez a karós jelenet sem, de te akartad! Te idegesítettél még jobban és most itt van a következménye, ha nem jön Rebekah és nem veszi el tőlem a karót, akkor te már halott lennél ebben biztos vagyok! Más különben remélem megtanultad, hogy nem jó engem idegesíteni Stefan! Mert legközelebb nem lesz itt Rebekah és akkor neked véged! Szóval mondj neki egy köszönöm szót!-Léptem közelebb hozzájuk és vártam ki mit mond vagy csinál.

Éhes lettem. Mi van velem? Mint valami gyilkológép
és vérfüggő keveréke. Lassan nem bírok ki pár órát. Ezért majd tenni kell
valamit.
Öregednék? Ez butaság... Hisz ez nem olyan mint az embereknél. Remélem.
Viszontúgy látom sehol egy ember sem. Mi lett itt? Esetleg alva-vadászó lettem és legyilkoltam a fél várost? Az viszont meg kell hogy mondjam, azért szép teljesítmény lett volna. De egyenlőre csak itt ülök a Lockwood-barlang előtt. Végül is benézhetek. Felálltam, leporoltam magam, és a titkos bejáraton bementem a régi kedvenc helyemre. Lassú léptekkel sétáltam, de mégis visszhangzottak. Szerettem ezt a helyet. Mikor írásainkhoz keveredtem, végigsimítottam a falon.
Eszembe jutottak az emlékek.
"Nik és Én a barlangban voltunk. Nik, rúnajelekkel
írta, illetve véste bele. Odaadta nekem amíg a festéket igazította rájuk. Ez
lesz a mi szent helyünk. Csakis a miénk. Kolé, Elijahé, Niklausé, Finné, és az
Enyém. Lesz végre egy hely, ahová nyugodtan elbújhatunk. Gondolatmenetemből
Nik karcolása ébresztett fel. Én miért
nem írhatok?-kérdeztem tőle. A penge nem lányoknak való.-válaszolta egy gúnyos
nevetéssel körítve.Hát persze. A kést kérte. Én erősen a kezébe fektettem, és a
penge felsértette ereit... Bekkah...!-sziszegte a fájdalomtól. A penge a
férfiaknak való, nem de?"
Elnevettem magam, ezen a régi sérelmen. Pár lépés múlva már
anyám koporsójának volt helyénél álltam. Emlékszem mennyire megdöbbentett mindenkit hogy visszatért. De az még inkább, hogy nem haragszik Nikre. De végül nézzük meg, mi lett belőle. Még hogy nagy összetartozás… Miközben így álltam,meghallottam Niket…és…Stefant? Ők meg mit keresnek itt? Tudniuk kéne hogy itt vagyok ? Nem hiszem… Csak álltam ott és hallgattam…Egyenlőre csak beszélgetnek. Persze nem olyan baráti módon. Stefan…Érzek én valamit is iránta? Talán a múlt? Tegyük fel, érzek valamit. Ő úgyis tiszta szívből Elenát szerette és szerette. Bár elég könnyen besétált Katherine ágyába. Bár igazából egyikünknek sincs tiszta múltja…
De várjunk, ezek most
verekednek? Gyönyörű, mint két gyerek… A barlang bejárata elé mentem. Kivettem még idejében Nik kezéből a karót. És félre löktem őket, hogy minél nagyobb legyen a távolság.
-Ti meg mi a fészkes fenét csináltok?-kérdeztem mert tényleg
fogalmam sincs miért kellet egymásnak esni. Szinte tapintani lehetett a
feszültséget. Letérdeltem Stefan mellé és kihúztam belőle az ágakat. Hallottam ahogy felszisszen a fájdalomtól. Hiába, majd megtanulja. Nem akartam túl gondoskodónak tűnni, egyszerűen csak segítettem neki. Mert…Mert reméltem hogy majd egyszer Ő is kihúz a bajból. Legalább van egy adósom. Az is valami.-Mióta nem ittál? Csak nem megint a hülye diétáid?-kérdeztem már állva. Ez volt az egyik dolog amiben nagyon különböztünk. Ő megmaradt az állatvéren… Számomra ez mindenkinél szánalmas, úgyhogy nála is. Egy kérdő pillantást vetettem Nikre, hogy mi is volt. Kíváncsian vártam a válaszokat…

Elértem a célomat, ugyanis sikerült feldühítenem. Túlságosan is.
Lehet, hogy ez nem a legjobb ötlet volt...
Most már mindegy!
Klaus egy nagyobb kődarabot büntetett - azért, amit el sem követett - , ami rövid időn belül ketté is tört.
Még jó, hogy nem fáj neki.. nem lennék a helyében.
De úgy látom, néhány perc után akár én is így járhatok.
Sebaj! Egyszer élünk!
Klaus hirtelen nekem jött, és a földre lökött. Nem tudtam visszanyerni az egyensúlyomat, ezért a földre estem. Időm sem lett volna feltápászkodni, Klaus már fel is ráncigált onnan.
Tényleg nagyon feldühítettem.
Próbáltam ellenkezni, de nekilökött a köveknek. Sokkal gyengébb voltam nála. Még így is, hogy nemrég táplálkoztam.
A nyakamat szorongatta, ha a levegő még fontos lett volna számomra, már biztosan nem élnék.
Valamit tennem kell! Kívülről úgy nézhetek ki, mint valami rongybábú. Márpedig nem vagyok rongybábú!
Már nem csak Klaus, de én is rettentő dühös voltam.
Hogy képzeli, hogy így "elintéz"? Engem nem lehet csak így elintézni!
Felfokozott indulattal kitéptem a nyakamat Klaus szorításából.
Klaust teljes erőből a barlang falának vágtam, csak úgy porzott a levegő. Úgy tűnik, váratlanul érte előbbi cselekedetem. No sebaj, most kell kihasználni az alkalmat.
Letörtem egy faágat azzal a céllal, hogy Klausnak fájdalmat okozzak.
A szálkák nehezen jönnek ki a sebből.
Nem sikerült, Klaus beelőzött, így hangos ordítással konstatáltam, mennyire fáj az, ha valaki göcsörtös faágakat szúr a nyakadba.
Nagyjából kihúztam őket a sebből, de teljesen nem tudtam megtisztítani. Rettentően fáj...
Mialatt az ágakkal vacakoltam, Klaus egy karóval jelent meg.
-Azzal meg mit akarsz? - szegeztem neki a kérdést, de nyilvánvalóan nem érdekelte, ugyanis épp a szívemen akarta keresztülszúrni.
-Mire vársz, Klaus? Itt a nagy alkalom, hogy végre kiiktass. Gyerünk, tedd meg! - pimaszkodtam, de legbelül átjárt a félelem, hogy soha többet nem láthatom Elenát. Katherine nem érdekelt. De Elenával mi lesz? Habár ott van neki Damon...
De nem volt több időm ezen gondolkodni, mert a karó már nagyon közel volt.
És ekkor az történt, amire a legkevésbé sem számítottam. Rebekah jelent meg, és a segítségemre sietett.

Stefannal szemben állni nem a legjobb, mert hogy nem vagyok már nyugodt az biztos! Azt mondta, hogy nem számított rám, főleg azok után, ami történt. Természetesen gúnyolódott is. Végighallgattam a szavait és még jobban ideges lettem. Remek. Fantasztikus. Mindenkinek az a célja, hogy egyre idegesebb legyek? Élvezik ezt? Elegem van már mindenkiből, komolyan. Csak álltam Stefannal szemben és néztem őt, de jobb is neki, hogy csak nézem és nem esek neki. Ekkor azt kérdezte, hogy csak a szám jár, vagy csinálok is valamit? Igen kedves, sőt még jobban idegesít. Azt akarja, hogy megöljem? Nem mozdultam, nem szólaltam meg, csak álltam vele szemben és most már teljesen mást néztem. Csillapíthatatlan lett a haragom, a dühöm és Stefan erre rásegített a szavaival. Gondolkozni kezdtem kissé, ha most csak állok itt és nézem, az nem sokáig fog menni, ha meg ellökném, vagy valamit csinálnék vele, nem bírnám abbahagyni és ott tartanánk, hogy végül meghal. Melyik a jobb megoldás? Állni előtte, vagy megölni őt? Tettem fel magamnak a kérdést és szinte nem zavart, hogy Stefan mit csinál. Most nekem kéne mondanom valamit? Olyan vagyok, mint egy szobor, ami élettelen, de csak gondolkozok. Nem állhatok csak itt úgy egyszerűen és nézem őt, mert az nekem nem fog menni. De ha csinálok vele valamit, nem fogok tudni leállni és végül megölöm. Ha már abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy itt van előttem, akkor megölöm. Miért is ne?! Hamarabb letudok róla legalább és akkor már csak Damon és Elena van hátra. A két Salvatorénak mindenképp meg kell halnia, ebben biztos vagyok. Elenán van a hangsúly. Vele mi legyen? Már nincs rá szükségem, mert vámpír lett, ezért nincs értelme annak sem, hogy éljen. Caroline engem meg fog gyűlölni örökre az tuti.
-Stefan..-Kezdtem bele a mondandómba.-Jobban jártál volna, ha nem jössz ide és nem futunk össze.-A szemébe néztem és nagyon komolyan beszéltem.-Az előző hülye kérdésedre a válaszom az, hogy igen úgy kéne lennem, de tudod valaki segítségével élek.-Ennél többet nem árulok el, vagyok olyan hálás Bonnienak, hogy a barátainak nem szólok erről semmit sem, mert még megharagudnának rá és ugye azt nem szeretné.-Igazság szerint Stefan nem kell örülnöd nekem soha!-Valaki már ilyenkor nevetne, mert igen gonosz, de én nem vagyok annyira az, sőt nem tudok nevetni. Teljesen érzéstelen vagyok és nagyon komoly.-Reméltétek, hogy meghalok? Ha én meghaltam volna, akkor már egyesek nem élnének. Azt kérdezted, hogy csak a szám jár, vagy csinálok is valamit... Igazság szerint, amikor a saját testembe kerültem és visszatértem hivatalosan ezzel, akkor nem jó dolgokat tudtam meg. Ideges lettem és dühös. Próbáltam nyugodt lenni, de nem ment. Beszélgettem másokkal, de csak azok is idegesítettek, mint most te is. Most ott járok, hogy számomra már nincs nyugalom. Nem megy. Csillapíthatatlan haragot, dühöt és bosszú vágyat érzek. Szóval ne lepődj meg semmin, amit csinálok vagy csinálni fogok, mert már nem tudom türtőztetni magamat!-Mondtam és már nagyon ideges voltam. Az első kőbe, amit megláttam teljes erőmmel beleütöttem és a kő szét is tört. Miért vagyok ennyire ideges? Miért?-Elegem van!-Ordítottam rá Stefanra és a földre löktem teljes erőből. Ha ezt akarta, akkor most megkapja. Meg fogom ölni! Közelebb mentem hozzá és felráncigáltam a földről, hogy velem szembe álljon, majd a kövekre löktem teljes erőből, ami nem lehetett kellemes érzés. Utána mentem, majd ismét felráncigáltam és a földre löktem ismét. Majd a nyakánál fogva fojtogatni kezdtem. Tudom, hogy ettől nem hal meg, de legalább fáj neki.

Gyűlölettel vegyes undorral távoztam Katherine házából.
Nem tudtam, hogy mit tehettem volna. Ordítottam volna vele? Talán meg kellett volna ütnöm? Nem, egy nőt nem lehet megütni. Habár ő már közel állt hozzá, hogy előhozza legsötétebb oldalamat.
De mégis mit vártam tőle? Jellemző rá, amit tett. Elcsavarta a fejem, aztán kiderült, hogy megint csak egy egyszerű játékszer voltam számára. Ugyanúgy, mint régen. Ő sohasem fog már megváltozni. Soha... Én pedig sohasem fogom már szeretni. A mostani érzelemtúltengésem is csak Elena miatt volt.
Nem is értem, Kol hogy táplálhat gyengéd érzelmeket Katherine iránt. Persze, még nem ismerte ki. Kezdetben én is odavoltam érte. De minden, amit ma mondott, csak egy újabb terv, egy újabb hazugság része volt, ebben biztos vagyok. De nem csak a ma, az egész együtt töltött múltunk az volt. Egy hatalmas hazugság.
Bár meghaltam volna akkor, amikor még lehetett. Amikor még ember voltam, és semmit sem tudtam ebből az egész istenverte vámpírdologból. A sötét démonokról...
Egy életre végeztem Katherine-vel. Mégis mit gondoltam? Minden olyan lehet, mint régen? Ugyan már... Különben is, valószínűleg csak egy Elenapótló lett volna számomra.
A másik dolog...Elena... akármennyire is közel van hozzám, úgy érzem, távolabb már nem is lehetne. Még most sem sikerült felfognom, hogy Damont (is) szereti. De ezt épp ésszel nem is lehet felfogni. A szeretett nő, akiért bármit képes lennék megtenni... ahh...
Alig tudtam gondolkodni. Már több napja nem táplálkoztam. Kész csoda, hogy nem mészároltam le az utcán csavargó gyerekeket.
Alig bírok magammal... bezzeg ha Katherine segített volna... nem érdekel, nem kell a segítsége, magam is megoldom.
Ezzel a gondolatmenettel vetettem bele magam az erdőbe.
Nem telt bele pár percbe, és egy élettelen nyúl elernyedt testét tartottam a kezeim között. Szegény pára. Ez nem az ő napja...
De nem volt elég ez az egy nyúl. Eluralkodott rajtam a vágy. Ami a kezem ügyébe került, elkaptam, kitekertem a nyakát, és kiszívtam belőlük az utol csepp vért is. Csak miután már a tizedik dögöt szorongattam, akkor jöttem rá, hogy ez nincs így jól. Kiborultam, kellett egy hely, ahol egymagam lehetek.
Hová mehetnék?
A Lockwood barlang... jutott eszembe. Igen, ott egész biztosan magányra lelek, és gondolkozhatok hogyan is tovább. Nem bírok magammal. Nem akarok ártani a környezetemnek.
Már a barlangnál jártam, amikor neszre lettem figyelmes. Egy újabb rágcsáló. Hallottam, ahogy a vér lüktet a ereiben, illetve ahogy dobog a szíve. Már majdnem rávetettem magam, amikor egy ismerős hang ütötte meg a fülemet.
Klaus? Mit keres itt Klaus? Nem halottnak kellene lennie?
Hozta a formáját, gúnyolódott. Ez aztán megy neki...
-Klaus, nem számítottam rád. Főleg azok után, ami történt. Javíts ki ha tévedek, de nem összeaszottan, porrá égve kellene heverned a koporsódban? - gúnyolódtam vele. - Mondanám, hogy örülök hogy látlak, de akkor nem lennék őszinte. Ami pedig a kérdésedet illeti, miszerint úgy gondoltuk-e, hogy meghaltál, nos, inkább azt mondanám, hogy reméltük.
Próbáltam felidegesíteni. Magam sem tudtam, hogy miért, de jól esett. Valakin le kellett vezetnem a mai nap feszültségeit. Könnyen meglehet, hogy megöletem magam, de akkor legalább már nem leszek ideges. Nincs igazságalapja? Dehogynem!
Klaus természetesen nem vette jó néven a dolgot. Ahogy sejtettem. Egy pont ide!
-Klaus, csak a szád jár, vagy csinálsz is valamit? - mutattam rá.

Miután a kriptában végeztem a Stevennel való beszélgetésemmel, a Lockwood barlang felé indulok. Megint csak a nyugalom miatt megyek oda. Sikerült magam eddig kontrolállnom és még nem estem neki senkinek, de belül már ki voltam teljesen. Harag, düh, bosszú. Gondoltam ezekre miközben sétálgattam a barlang felé. Mielőtt még a barlangba mentem volna, haza suhantam egy pillanatra, majd lezuhanyoztam és egyéb dolgok. Gyorsan felvettem egy másik ruhát, és kisuhantam a ház elé. Egy eldugott helyre suhantam és egy nőre lettem figyelmes, aki épp sétálgat. Éhes voltam már, ezért hirtelen elé suhantam, majd kiszívtam belőle az összes vért. A táskájában kezdtem keresgélni, miután találtam egy zsebkendőt megtöröltem a számat. A zsebkendőt a lány mellé dobtam.
Szép nyugodtan folytattam az utamat a barlang felé és most már éhes sem voltam. Kicsit enyhítette ez a tett a dühömet, de még mindig nem csillapodott. Újra a történtek ugrottak be, de ezeket már egyszer lezártam és azóta ezekből ennyi elég is volt számomra már. Legbelül harcoltam magammal egy újabb csatát, mert újból kezdtek eluralkodni felettem az érzelmeim, de ezt nem hagyhatom csak úgy. Amikor a barlanghoz értem beljebb mentem és megálltam. Egy kis ideig még álltam és nézelődtem, majd leültem egy kőre. Jó volt érezni a friss szellőt, jó volt hallani a csendet és kissé nyugodtabb lettem ettől. Bár belül még harcoltam. Nehéz harc ez, egy nagy csata. Körül néztem és sok mindent láttam, de senki sem jött errefelé. Csak ültem a kövön és nézelődtem, belül pedig magamat nyugtattam. Gondolataim mindenhol jártak. Kol és Katherine között lévő dolgon, Kol és Elijah verekedésén azon, hogy Rebekah megölte Elenát. Az eddigi beszélgetéseken, Bonnien. Semmi kedvem nem volt haza menni és ott ülni. Inkább vagyok itt, mint otthon. Mert ki tudja mit csinálnék velük, ha egyszer csak elfogyna a türelmem és azt meg nem szeretném pont rajtuk letölteni.
Gondolkoztam egy kicsikét a múlton, majd a jelenen. Kol vajon Katherinel akar lenni? Bízik Katherineben? Összejönnek majd? Lényegtelen, hagyom most őket. Azt csinálnak, amit akarnak. Nem fogom ezzel idegesíteni magamat. Nincs több hibrid gyártás. Elena meghalt, ez van. Vagyis nem halt meg csak vámpír lett!
Valaki a hátamnál közelít a barlang felé. Nem figyeltem a hangra, de az illető egyre közelebb jött. Hirtelen vezérelve felálltam és a hang irányába fordultam. Stefant láttam felém közelíteni, de nem rám, hanem valami másra figyelt, ezért nem vett észre engem. Közelíteni kezdtem felé.
Stefan megállt és szét nézett nem foglalkozva velem. Még észre sem vett. Gondolatban valahol máshol járt. Megálltam előtte pár lépésnyi távolság volt köztünk, ekkor vett észre és nagyon nagy meglepettség látszott rajta, mintha alig hinné el, hogy élek.
-Szia Stefan!-Kezdtem bele a mondadómba nyugodtan és még közelebb léptem hozzá.-Nézz csak rám régi jó haver! Élek és virulok.-Néztem a szemébe.-Túléltem! Engem nem lehet ilyen könnyen legyőzni! Ugye nem gondoltátok komolyan, hogy meghalok?!-Nevetni kezdtem és még mindig meglepettnek tűnt. Vártam mit reagál.

El sem hiszem, hogy ebbe beleegyeztem, de annyira belefáradtam már a sok felelőségbe, hogy ezt most muszáj. Annyi sok minden kellett aggódnom, hogy most egy picit el kell engednem magam. Sosem hittem volna, hogy Kol lesz ebben a partnerem. Főleg amiatt, hogy vámpír. Na de most nem akarok gondolkozni ezen, mert ha gondolkozom még meggondolom magam és azt most nem szeretném. Kol erősen megragadta a kezem és húzni kezdett. Én is erősen fogtam a kezét és hagytam, hogy húzzon.
-Rendben hagyjuk itt. – Elegem van ebből a barlangból és a városból is. Nem igazán érdekel hova, de el akarok menni és, hogy az igazat megvalljam az sem érdekel, hogy kivel, bár Kol jó pasi, szóval örülök, hogy végül vele futottam össze. Kol a házuk felé kezdett vezetni és én hagytam, hogy vezessen, legfőképp azért, mert nem tudtam, hogy merre kell menni, de az is benne volt, hogy hagyni akartam Kolnak, hogy vezessen. Miközben mentünk ő rám mosolygok én meg viszonoztam ezt a mosolyt. Egész úton egyikünk sem szólt semmit. Én úgy éreztem, hoyg most nincs itt az ideje a beszélgetésnek. Az út nem volt hosszú hamar odaértünk és Kol egyből a garázshoz vezetett. Örülök, hogy nem akart körbevezetni. Nem igazán akarok ebben a házban járkálni nincsenek jó emlékeim erről a házról. Mikor a garázshoz értünk Kol elengedte a kezem és megfogta a derekam. Olyan furcsa, hogy hagyom neki ezt. Amikor a fülembe suttog a lehelete csiklandozza a fülemet és emiatt elmosolyodom. Nem is hittem volna, hogy ilyet tud kihozni belőle egy vápír főleg nem Kol Mikaelson.
-Szép motor!- mondtam neki és komoylan is gondoltam. Szerettem a kocsikat és a motorokat, persze nem annyira, mint a legtöbb férfi, de egy ilyen motort megcsodálpk, mert tényleg nagyon szép. Mikor Kol ráül odanyújtja nekem a bukósisakot. Nagy hibámra gondolkozni kezdek. Komolyan ezt akarom? Jó nekem itt a városban is. De nem akarok egint valami súlyt a vállamra venni, de ki tudja mi lesz itt amíg nem vagyok. Nem érdekel oldják meg nélkülem. Nekekem ez már sok!
-Nem félek!-felem Kol kérdésére és elveszem tőle a bukósisakot. Felteszem a fejemre, majd Kol mögé ülök és átkarolom a derekát. El sem hiszem megszököm Kol Mikaelsonnal!

Folytatása: Denver
Jéték vége!
Játéktér szabad!

Örültem, hogy így lett, de mégis meglepődtem, hogy Bonnie elfogadta az ajánlatomat. Nehezen képzeltem róla el, hogy képes akár egy éjszakára is megfeledkezni a kötelességeiről, vagy arról, hogy mi is vagyok én. Jobb vagyok nála, mint gondoltam, ha ilyen könnyedén megadta magát nekem és felhőtlen kikapcsolódásnak. Kedveltem ezt benne. Kiszámíthatatlan és erős. Azt hiszem ebben az estében sokkal több lesz, mint ahogy én azt elsőre gondoltam. Erősen megragadtam hát a kezét és húzni kezdtem.
- Hagyjuk itt ezt a nyomasztó porfészket. – Utaltam itt a barlangra is de legfőképpen a városra. Remélem ő is így értette, mert nem volt kedvem egy rögtönzött csetepatéra egy boszival egy félreértés miatt. Eszem ágában sem volt elrabolni… sokkal inkább megszöktetni őt is és magamat is. Hirtelen nem jutott eszembe más, mint Denver. Elég távol van ahhoz, hogy ne botoljunk bele egy ismerősbe sem, de elég közel ahhoz, hogy ha mégis baj lenne, rögtön visszaérjünk. Elkezdtem hát egyenesen a házunk felé húzni. Még így éjszaka az erdőben is pontosan tudtam, hogy merre kell mennem. Nem rohantunk, sokkal inkább izgatott léptekkel haladtunk előre. Közben Bonniera mosolyogtam és a reakcióit vizsgáltam. Nem akartam beszélni. Féltem, hogy elrontaná a meghitt kis szökésünket. Tetszett ez az énje a lánynak. Sokkal vadabb, mint gondoltam volna. És sokkal bátrabb. Bár nem bántanám soha, ezt ő nem tudhatja. Csak annyit tud, hogy az egyik ősvámpírral készül megszökni.
Szerencsére nem kellett sokat gyalogolnunk, hogy a házunkhoz érjünk. Nem is fáradoztam azzal, hogy körbevezessem a villában. Semmi kedvem nem volt betenni ma oda a lábam. Túl sok dolog történt ott ma ahhoz, hogy jó szívvel lépjek be. Rögtön a garázshoz vezettem. Lépteim lelassultak, amikor a farmerem hátsózsebéből kihúztam a kulcscsomómat és egy fekete gombbal kinyitottam a garázs kapuját. Elengedtem a kezét és a felszabadult tenyeremet finoman a lány derekára tapasztottam.
- Szezám tárulj! – Súgtam a fülébe és elkezdtem befelé tolni. Az autók soha nem dobtak fel különösebben, ennek ellenére nekem is több volt. A családunk tulajdonában számos csillogó új autó volt, de egyik sem nyújtott akkora örömöt, vagy felszabadultságot, mint az én gyöngyszemem. Harley-Davidson V-Rod 10. Tipikusan az a motor, amit ha egy férfi meglát nagyot dobban a szíve. Megláttam és hatalmas, örömteli sóhajjal köszöntöttem.
- Itt is van a mi kis útitársunk. – Böktem egy ujjal a fekete szépség felé. Határozott léptekkel mentem felé és egyik lábamat átlendítve már rajta is voltam. A kormányról lekaptam a bukósisakot és Bonnie felé nyújtottam. Láttam rajta hogy kissé hezitál, ami egy kaján félmosolyt váltott ki belőlem. – Csak nem félsz? – Kérdeztem tőle kihívóan.

JÁTÉK VÉGE!

Kol mellett ülni veszélyes is lehet, de én most nem érzem magam veszélyben. Ha úgy érezném magam már rég nem lennék itt mellette, vagy épp kínok között fetrengene. De nem akarom őt bántani, hisz most nincs rá indokom.
-Hát talán egy picit.- mondom neki és attól a hangtól és arctól a szívem hevesebben kezdett verni és egy pillanatra sem vettem le róla a szemem. –Nem tudsz semmit tenni. – Vajon most miért ilyen velem. Elragadó meg minden, de nem értem. Kol egy nagyon jó pasi, és nem értem, hogy mit akar most tőlem. Kedves velem és ez nagyon tetszik. Túlságosan is tetszik. Elragadó egy személyisége van Kolnak, ha nem a rosszabbik énjét mutatja. Miért nem ilyen mindig?
-Nem érdekes, túlélem!- mondom neki egy halványmosoly kíséretében, és ő közben megsimogatja a karom, amitől még hevesebben ver e szívem. A szememet még mindig nem vettem le róla. Nem is tudnám. El sem hiszem, hogy eddig nem vettem észre, hogy Kol ilyen jó pasi. –Nem baj, hogy ennyi súlyt cipelek. És igen nem magam miatt, hanem a barátaim és a családom miatt. Értünk bármekkora súlyt elcipelnék. –mosolygok rá és most ez olyan igazi mosoly. Ha a barátaimra és a családomra gondolok, igazából mindig tudok mosolyogni. A barátaim sokat tesznek értem és én is sokat teszek értük, de ez így van rendjén.
.Megszökni a felellőség alól? Nem hangzik rosszul. A várost nem akarom itt hagyni akármi is történjék én itt születtem és itt is maradok.- Tényleg kedves velem és ha velem valaki kedves az bármit megtehet velem. Ez az egyik gyengém, de ezt senki sem tudja. Valamennyire ez is benne volt abban, hogy segítettem Klausnak. Ezt a gondolatmenetem Kol szakítja félbe. -„Lazíts! Mi baj lehetne?”- mondja és utána feláll majd a kezét nyújtja nekem. Sajnos túl sok baj lehet, de nem tudok most erre gondolni. Megfogom a kezét és felállok.

Habár tudtam, hogy nem szokott sok kelleni, hogy a lányok megtegyenek értem bármit, most úgy éreztem Bonnie-val nehezebb dolgom lesz. Ő ismeri a fajtánkat. És persze tudom, hogy hallott róla egyet, s mást, de minden erőmmel azon voltam, hogy ezeket aláássam és a lehető legelbűvölőbb Kol Mikaelsont kapja.
- Látom rajtad kedves, hogy nyomja valami a szíved. – A legmázosabb hangom és legártatlanabb arcomat vettem fel és vártam a reakcióját, ami nem is maradt el. Gyors szívverés és a tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam. – Bárcsak tehetnék érted valamit. – Kezdtem egyre jobban élvezni a játékot. Bár tudtam, hogy csak kihasználom, mégsem akartam megbántani. Az ami Katherine tett velem az egy dolog. És hogy én többszörösen adom vissza neki. Igaz abban sem voltam biztos, hogy érez egyáltalán irántam valamit, vagy olyannyira elvakította, hogy újra visszakapta a régi kis szerelmét - aki eldobta őt korábban- és teljesen elfeledett engem. Most mégis bosszút akartam állni. Azt éreztetni vele, amit én is éreztem. Elvették a játékszerem? Akkor szerzek másikat. És pont itt ül mellettem a tökételes személy erre. Bonnie erős, szexi és mégis megvannak a gyengepontjai.
- Annyira sajnálom, hogy ekkora teher nehezedik fiatal vállaidra. – Szemébe néztem és egy röpke mozdulattal megsimítottam a karját. – Nem szabadna ekkora súlyt cipelned. Méghozzá nem is magad miatt, ha jól sejtem. – Ezen már tényleg elgondolkoztam. Ez a fiatal lányka mindig mások helyett viszi el a balhét. Klaus megmentését sem a bátyám iránti rajongásból tette. – Talán el kéne engedned magad és megszökni a felelősség alól. Talán el ettől az egész nyamvadt várostól. – Úgy láttam, hogy megragadta valami a mondandómból. Csak remélni tudom, hogy a lazítós rész, mert abban tudnék partnere lenni. Kezdtem azt érezni, hogy nem is olyan nehéz az ujjam köré csavarni a boszit. Bármennyire is gonoszságnak tűnik, egy percig sem akartam megbántani. Egyszerűen ki akarom használni a helyzetet. –Lazíts! Mi baj lehetne? – Kérdeztem egyszerre mindkettőnktől, majd felálltam és kezet nyújtottam neki, arra várva hogy elfogadja és végre élvezzük az éjszakát együtt.

-Igen úgy tűnik megvan mindketőnknek.-nevetek. Ebben a pillanatban nem tudok szívből nevetni. Főleg nem úgy, hogy tudom azt, hogy ő Kol és nem azt tartják róla, hogy a legkedvesebb ember. Nem akarok bántó lenni, de akkor sem hinném róla, hogy kedves. Főleg nem az előző kivonulása után. Oké bocsánatot kért meg minden, de akkor sem bízom meg benne. Na jó valamennyire bízom, de nem teljesen. Kol megpróbált felállni egy kis ideig sikerült megállnia, de, mintha elvesztette volna az egyensúlyát, így visszaült egy fa alá és mikor már látszólagosan kényelmesen ült magpaskolta maga mellett a földet jelezve, hogy üljek le. Egy ideig még csak álltam ott, majd rászántam magam és mellé ültem.
-Igen hosszú nap volt és nem csak nekem.- nézek rá ezzel azt jelezve, hogy gondolom neki is. Ha ő azt tudná, hogy nekem miért volt ez a nap hosszú. Nem tudthatja meg, legalább is még, Ja és nem tőlem nem fogja megtudni. Még a végén én lennék a rossz, hogy miért nem jelentettem ezt be és, hogy miért nem beszéltem meg velük és vártam meg a beleegyezésüket. Kezdem félteni Klast, hogy mikor ezt elmondja melyik testvére, hogy fog reagálni. Én meg Carolinetól félek, hisz volt egy olyan csók közte és Tyler között amikor az már nem Tyler volt, hanem Klaus. Ha ezt megtudja nekem annyir. Klaussal nem úgy bánna el, mint velem. Ó sokkal kisebb bűntetést kapna, mint én. Kol olyanokat mondott nekem amik jól estek. Kedves dolgokat mondott nekem. Lehet, hogy Kol mégsem olyan rossz ember, mint amilyennek gondolom. Lehet, hogy más?
-Klaus is meghálálta. Illetve megköszönte meg mondta, hogy hálás érte, de csak ennyi.-Furcsa, hogy neki nem mondtam még eddig semmi bunkó dolgot. Vele most nem olyan vagyok, mint az előbb Klaussal. Kol azt mondja nekem, hogy: „De én mindenesetre hálás vagyok neked.” Ezt jó hallani. Miután ezt mondja megemeli az egyik kezem és lágyan megcsókolja. egy pillanatra sem veszem le a tekintetem a szeméről. Ez egy kedves gesztus volt tőle. Mikor ezt észre vette rajtam elmosolyodott. Jól áll neki ha mosolyog az már biztos.

- Akkor úgy tűnik, mindkettőnknek megvan a maga tüskéje a szívében. – Felkacagtam, de nem a szívemből szólt, sokkal inkább segélykiáltásnak tűnt. Furcsa, hogy pont a szív szót használtam. Nem gondoltam volna, hogy nekem még van. Márpedig azt hiszem lennie kell, ha most ennyire féltékeny. Felnyögtem és megpróbáltam felállni. Egy percig talán sikerült is, de valamitől gyengének éreztem magam, így leültem a legközelebbi fa tövébe és miután elkényelmesedtem a hatalmas tölgyfa öreg lombjai alatt, megpaskoltam magam mellett a földet jelezve Binnienak, hogy üljön le.
- Hosszú nap volt nem igaz? – Kérdem felvéve a bájcsevej hangnemem. Mintha az iménti kis incidens meg sem történt volna. Mintha nem égne még mindig a torkom a vérére szomjazva. Vagy bárki más vérére. Szerencséjére - vagy talán az enyémre- már elég régóta élek ahhoz, hogy tudjam, hogyan foghatom vissza szomjam. Így elviselhető volt mellette lenni. Sőt egészen kellemesnek is mondhatnám. Egészen addig, amíg újra eszembe nem jutott a látvány ami Katherine házában fogadott. Újra elöntött a düh, de most már volt miért, illetve kiért türtőztetnem magam. Ha ismét elborul az agyam, akkor Bonnienak végképp lesz indoka nemcsak magkínozni, hanem meg is ölni engem.
- Sokat tettél a családunkért. Nem keveset fáradtál, hogy megmentsd a bátyám életét. Tudom, néha… akarom mondani szinte mindig elég elviselhetetlen és nemtörődöm az emberekkel, de tudom, hogy ő is hálás neked. Ahogy én is. Nagyon is. – Jó volt kimondani mindezt, és ahogy láttam neki is nagyon jól esett. – Gondolom Klaus megfeledkezett a hálálkodásról. Gyakori szokása. – Húztam el a számat néhány emléket felidézve. Különös, de tényleg jobban lettem hirtelen. Bonnienak valami különös gyógyító hatása lehet rám, vele könnyebb. Kivéve persze, ha épp rajtam gyakorolja a boszis vámpírkínzást. – De én mindenesetre nagyon hálás vagyok neked. – Felemeltem az egyik kezét és egy lágy csókot leheltem rá, miközben végig mélyen a szemébe néztem. Láttam az arcán, hogy imponál neki a gesztusom és ezért a szám önkénytelenül is hatalmas mosolyra görbült. Imádtam ezt. Tudtam, hogy miket tudok tenni a lányok nagy részével akár egy mosollyal is, de ezt nem lehet megunni. Egy gonosz kis gondolat futott át az agyamon. Ha Katherine megtehette, hogy azzal a korcs Salvatore-val feküdjön össze, én miért nem vigasztalódhatnék egy ilyen bájos teremtéssel mint Bonnie Benett?

Klaus akkora egy bunkó. Néha megtunám folytani . El sem hiszem, hogy megmentettem az életét, utána meg segítettem neki visszakerülni a saját testébe. Nagy barom vagyok. Oké tudom én is bunkó voltam vele, de akkor sem így kellett volna reagálnia. Á el sem hiszem, hogy nem szóltam be neki, mikor ilyeneket mondott. Akkora egy szemét. Én meg miatta hágtam át a boszorkányok legnagyobb szabályát: a természet egyensúlyát meg kell őrizni. De most komolyan, hogy voltam képes ezt megtenni érte? Na jó tudom miért csináltam. Azért tettem, mert nem akartam, hogy anyám meghaljon, meg azt sem akartam, hogy Stefan és Damon meghaljon. Damon sosem volt a kedvencem, de mégsem akarom a halált. Mondjuk ezzel nagy szívességet tettem volna Elenának, mert akkor nem kellett volna választania a Salvatore testvérek között. De fájdalmat is okoztam volna neki, hiszen Stefant nagyon szereti és Damon iránt is érez valamit. De mondjuk anyámra is ráférne egy kis lecke. Mindig magamra hagy és szerintem ő azt sem tudja, hogy nekem ez mennyire fáj. Hogy lehet valaki ennyire rossz anya? Visszasírom a nagyit. Ő sokat törődött velem és mindig ott volt nekem mikor kellett. Annyira rossz, hogy elvesztettem. Egész életemben bánni fogom, hogy régen nem igazán szerettem, mert igazából csak akkor lettünk jó kapcsolatban mikor megtudtam, hogy boszorkány vagyok. Ezeken a dolgono gondolkozom, mikor egyszer csak valami, illetve valaki ledöntött a lábaimról. Leszorította a kezeimet, hogy ne tudja ellenkezni és a kezeimmel nem is tudtam. Láttam, hogy vámpír, de először nem ismertem fel, majd rám mosolygott és felismertem. Kol volt az. Gyorsan kapcsoltam és egy elég erős fejfájást intéztem felé. Ő egyből legördült rólam, de még mindig a fejfájást idéztem benne elő. Elkiabálta magát, hogy: „Elég”, de elcsuklott a hangja, viszont én még most sem hagytam abba. Nem is tudom miért, de valakin úgy érzem leakarom vezetni a feszültséget. Amikor azt mondta hogy: „Kérlek” nem tudtam tovább ezt csinálni vele. Abbahagytam és csak áltam és hallgattam, ahogy őszintén bocsánatot kért.
-Nem érdekes. Én is sajnálom, hogy ezt csináltam, csak ideges vagyok és te jó célpont voltál akin levezethettem. Amikor nekem ugrottál erre gondoltam. Bocsásd meg ezt nekem.-modnom és őszintén sajnálom amit tettem.