Benjamin McAdams & Jason McAdams

"Minden fájdalom belülről kezdődik el, és kívülről fejeződik be.." // By; Me.. //

Mély levegőt veszek, és teljes mértékben azon vagyok, hogy összeszedjem magamat, mert már őszintén szólva semmi kedvem ehhez az érzelgős dologhoz, főleg úgy, hogy teljes mértékben mindig is kerültem az ilyesfajta tettet, bár néha előjön, de akkor sem gyengültem még el ennyire.. Hiába a testvérem, és a.. családom, akkor sem engedhettem meg ezt magamnak, hisz csak azt mutatom neki, hogy bízom benne, pedig nem, és még egy jó darabig nem is fogok, viszont adok neki egy esélyt, mert nem ő tehet arról az egészről, ami régen történt velem. Szívverésem lassulni kezd, a könnyeknek lassan már nyoma sincs, és én is kezdek megnyugodni oly annyira, hogy ne mondjak még egy ostobaságot, amivel csak azt eredményezem, hogy védje a.. szüleinket. Nem fogok nekik megbocsátani soha, és ez örökre így marad, hisz nem szeretném újra felidézni a régi múltat, amit persze Ben már előhozott bennem, de a szüleimnek nem kéne, mert a végén talán... még én magam fojtanám meg őket a két kezemmel!
-Nem gondoltam, Ben!-Szavaim élesen csendülnek fel, és egyben halálosan komolyan.-Sokkal hamarabb kezdett el engem tanítani, mint téged, és nem hiszem el, hogy annyi éven át csak fa, és fa, és fa.. legalább adhatott volna egy esélyt, de nem, mert csak azt nézte, hogy makacs, önfejű, hülye gyerek vagyok!-Rázom meg a fejemet, hogy eltereljem erről az egészről a gondolatmenetemet, aztán végül komolyan pillantok a szemeibe, hogy lássam mit váltanak ki belőle a szavaim.
-Ne sajnáld, ezt ők tették meg maguknak!-Húzom keserű mosolyra a számat.-El sem hiszed mennyivel könnyebb így az élet, és mily mennyire felszabadítottak engem a sok érzelem alól..-Kegyetlenül hallatom a szavakat, holott a szemeim nem erről árulkodnak.-Azt kívánom már csak nekik, hogy haljanak meg.-Vonok vállat könnyedén, és tapsolok egyet végül, hogy ezzel lezárjam a témát. Remélem értette Ben a célzásomat, hisz régen megértettük mindig egymást, de most kérdéses dolog, hogy megért-e, avagy sem.
-Igazad van, csak van benne némi kételkedésem... hisz én soha semmilyen körülmények között nem adóm ki senkinek sem a titkomat!-Jegyzem meg egyszerűséggel, miközben végül oda-vissza kezdek járkálni fel, és alá nem mellesleg. Gondolkozóba esek, de persze közben figyelek rá, a szavaira, és ha kell válaszolok is.
-Én azt mondom, hogy jobb így nekem... legalább megölhettem azokat az átkozott vámpírokat egytől egyig! Persze vannak kivételek.-Az utolsó 3 szót szinte már suttogom, hisz ki tudja, hogy ő erről mit gondolna, bár nem veszem biztosra a dolgot, hogy nem hallotta, hisz megeshet, hogy mégis hallotta tisztán e szavaimat.
-Remélem, hogy nem bánom meg.-Állok meg végül, miközben ránézek.-Persze indulhatunk.. De mond csak ugye nem félsz az estétől? Leginkább ilyenkor vannak kint azok az átkozottak!-Szavaim hangosabbak a kelleténél, miközben végül elhalkulok, és várom, hogy Ben meginduljon..

Lassan ölel át, én mégis hatalmas előre lépésnek tekintem. Mindig is elrejtette az érzéseit, amit sejtéseim szerint az évek alatt csak tökéletesíteni tudta. Másnak ez szimpla ölelésnek tűnhetett, én mégis úgy tekintek rá, mintha apránként kezdeném elnyerni a bizalmát. Kis előrelépés, de ahhoz képest, hogy alig egy órája találkoztunk. Elenged, és kissé hátrébb lép.
- Először én is fán, majd dobozokon, kitömött bábukon, majd halott vámpírokon gyakoroltam. Nem tudom mi értelme volt külön tanulnunk. Talán nem akarta apa, hogy belekeveredj! Szerintem ezzel csak téged akart védeni. Erre még nem gondoltál? - kérdezem tőle. Biztosan nem, hisz közönyös tekintete, mozdulatlan arcizmai erre engednek következtetni.
- Sajnálom, hogy így vélekedsz róluk! - felelem neki, enyhe fájdalommal a hangomban. Tudom, hogy haragszik rájuk, ahogy én is, de ők mégis csak a szüleink! Remélem hamarosan megjön az esze, és szóba áll velük, mielőtt túl késő lenne. Tudom, hogy Jason forrófejű, mindig is ilyen volt, és az évek alatt ez semmit sem változott.
- Tudom, hogy megváltoztál. Az évek alatt én is megváltoztam. Tudom, hogy nehéz a bizalmadba férkőzni, ahogy az enyémbe is, ha már itt tartunk. Ezzel védjük magunkat, hisz nem tudhatjuk kinek, vagy éppenséggel minek adjuk ki a titkainkat! - felelem neki.
- Én inkább élnék egy brazil szappanoperában, mert az emberek nagyrésze tudatlan! Nem tudják, hogy az éjszaka mennyi rémséget és milyen szörnyűségeket rejt! Te belegondoltál már abba, hogy milyen lenne az életünk nélkülük? Talán jobb, talán rosszabb, ezt sajnos sosem fog kiderülni! - gondolkodom el hangosan egy pillanatra. Aprót mosolygok, hiszen Jason elfogadja, hogy nálam lakjon.
- Sejtem, hogy nehéz lesz, de én már annak is örülök, hogy egy fedél alatt élhetünk majd! Szerintem nem fogod megbánni! - felelem neki.
-Indulhatunk? Nem sokáig lesz biztonságos kint lennünk!  - kérdezem tőle, és várom a válaszát.

Benjamin McAdams & Jason McAdams

"Minden fájdalom belülről kezdődik el, és kívülről fejeződik be.." // By; Me.. //

Veszek egy mély levegőt, és nagyon lassan átölelem a testvéremet, akit már sok-sok éve nem láttam. Mindig gondoskodtam arról, hogy elkerüljem a családomat, hogy ne fussak beléjük, hogy ne legyen ebből gond, vagy akár probléma, hisz nem szeretem volna közvetlenül találkozni velük.. Egyszerűen képtelen voltam szembenézni a múltammal, és azzal, ami történt. Ugyan apám a hibás, de anyám akkor mit sem szólt, ugyanakkor a testvérem, nos... ő volt a minta gyerek! Maga tökéletesség, és persze apám kedvence, hisz rá nem panaszkodott.. Persze rám miért is ne?! Ordibált, leszidott, és még hosszasan sorolhatnám, hogy miket művelt ellenem, de én nem akarom ezt felidézni, hisz túl nagy fájdalmat okozott ez akkor, és nem kell az, hogy most is ezt érezem. Az idő eltelt, én változtam, és ezzel a változással lett belőlem, az aki. Nincs értelme már a múltamnak, vagy annak, hogy magyarázatokat keressek. Ennek itt, és örökre vége! A családom... a szüleim halottak! Esetleg a testvéremmel: Bennel még hajlandó vagyok tárgyalni, de a másik kettő felejtsen el, sőt higgye azt, hogy halott vagyok, hisz így lesz a legjobb.
-Külön vadászni? Addig rendben lett volna, de apám folyton magával vitt, és gyakoroltatott.. Még hozzá azt, hogy hogyan célozzak egy vacak fára..-Rázom meg enyhén a fejem.-Ha önállóságra tanít, akkor nem lázadók, és akkor nincs ez.. akkor még ott lennék velük! Viszont az, hogy egyetlen egyszer sem mehettem el veled az már borzalom, sőt már maga a tény, hogy úgy kezelt, mint egy hülye gyereket az már fájt nagyon, hisz tudtommal nem vagyok nálad, sem pedig senki másnál különb.-Vonok vállat enyhén, hisz még mindig öleljük egymást, de inkább már ehhez az egészhez ő ragaszkodik, és nem én.
-Egyetlen egyszer mondom el neked, hogy: Számomra Ők Már Nem Léteznek, Hisz Halottak!!-Teszek ebbe az egészbe némi agresszívitást, és fájdalmat is, de megérdemlik, ha ők képesek voltak maguktól ellökni, akkor nem érdemlik meg, hogy tiszteljem, és szeressem őket.-A bizalmam visszaszerzése nem lesz könnyű feladat, mert már nem vagyok az, aki régen. Változtam Ben, és az átélt dolgok után én úgy vagyok vele, hogy jobb nem bízni senkiben..-Amikor elenged, akkor én is elengedem őt, és kissé hátrébb lépek. Könnyes a szemem, fájnak a szavak, és egyszerűen már nem tudok kész érvet, vagy pedig szép szavakat mondani. Gyűlölöm, sőt utálom őket, hisz tönkre tettek lelkileg.. örökre!
-Brazil szappanopera?-Nevettek fel, miközben megtörlöm mindkét szememet, és felveszek valami másfajta jellemet magamra.-Sajnos ez itt a valóság, és nem valami holmi film, vagy sorozat, vagy bánom is én, hogy mi.-Vonom vállat könnyedén.-Ezentúl én semmiféle érzelmet nem veszek elő!-Jelentem ki nyomatékosan a szavakat.-Jelenleg hol vagyok?-Kezdek el gondolkozni.-Valami hotel féleségben szálltam meg egy kis időre, mert nem terveztem hosszú időre az itt létemet.-Vallom be számára őszintén.-Viszont élnék a lehetőséggel, ha már felajánlottad, de azt ne felejtsd el, hogy ettől még mi nem vagyok cuki pajtások már azonnal!-Kacsintok felé jelezve, hogy ez még egy ideig így is marad, viszont ha képes vagyok elfogadni a tényt, és nem fog ennyire fájni a múlt, akkor talán képes leszek majd újra jóba lenni vele, de ez a dolog még a jövő kérdése..

Szorosan ölelem magamhoz, egyszerűen nem akarom őt elengedni. Túl sok személyt veszítettem el már, őt nem akarom. Nem ölel vissza, amit visszautasításnak tekintek, és épp kezdenék eltávolodni tőle, mikor lassan visszaölel. Régebben sosem voltunk ilyen közvetlen kapcsolatban, mivel fiúk vagyunk, és ezt hiányoltam a kapcsolatunkban is. Ma már tudom, hogy ezek az apró gesztusok néha többet érnek, mint a szavak.
- Jason, anyuék azt akarták, hogy hamar kirepüljünk a családi fészekből és megtanuljunk külön vadászni, és kicsit önállósodjunk! - válaszolom neki, miközben még mindig szorosan ölelem.
- Csak azzal nem számoltak, hogy ezzel maguk ellen fordítanak, mert basszus a saját testvéremet, küldték el. Sokáig kerestelek, de nem találtalak, és nagyon egyedül éreztem magam. Te is és én is sokszor voltunk egyedül, amikor szükségünk lett volna a másikra, de nem voltunk egymás mellett. Én ezt többé nem akarom, nem akarlak elveszíteni! Tudom nehéz lesz visszaszereznem a bizalmad, de nem érdekel, küzdeni fogok, hogy jó testvérek legyünk! - felelem neki, és közben én is megkönnyezem a mondandómat. Lassan elengedem Jasont, és látom a könnyes szemeit. Örülök, hogy szóba áll velem, és nem utasítja el a meghívásomat. Lassan letörlöm a könnyeimet, és az övéit is. Mindketten sokat változtunk, testileg és lelkileg is. Erősebbek lettünk, mert keményen edzünk, és lelkileg gyengék, mert a családunk is fontos helyet tölt be életünkben.
- Most úgy érzem magam, mintha valami brazíl szappanopera főhősei lennénk, de nem érdekel! A könnyeink igaziak, és igaz,hogy férfiak vagyunk, de mi is megengedhetjük magunknak a könnyeket! Örülök, hogy itt vagy, és elfogadtad a meghívásomat! Kinél laksz a városban? Ha gondolod hozzám is költözhetnél! - válaszolom neki, és kíváncsian várom a válaszát.

Csak álltam és néztem a saját testvéremet. Mintha nem is ő lett volna. Nagyon sokat változott, és ez mind miattam is van. Nem kellett volna őt magára hagynom, és jobb testvérnek kellett volna lennem. Nagyon fájt, hogy az egyik barátjával beszélte meg a problémáit és nem velem. Ezt sosem fogom megbocsájtani magamnak, és a szüleimnek sem. Tudom őket kevésbé hibáztathatom, nekem kellett volna több időt töltenem vele. Sír, és ez engem is sírásra késztet, utoljára a temetésen sírtam, és persze egyedül, mikor anyáék nem látták. Jason csak jobban felkavarta bennem a dolgokat, és örülök, hogy látom. Jó újra látni őt, egészségesen, és pár karcolással amit a vadászás közben szerzett.  Most ő meséli el, hogyan látta azt a napot, amikor elment. Egyszerűen nem hittel el, hogy a saját szüleink választottak el minket. Sosem láttam sírni, és legszívesebben odamentem volna hozzá, de féltem, hogy ellök magától és évekre eltűnik az életemből. Ezt pedig nem akarok, és tudom, hogy még él benne az a testvérem, aki volt még az eltűnése előtt. Alarick miatt jött, ez is sokat jelent nekem, és neki is, ha még élne.
- Jason, ha tudom, hogy apuék szét akarnak szakítani minket, esküszöm nem hagyom! Nem tudtam, hogy mire megy ki a játék, míg reggel el nem olvastam az üzeneted! Sokáig veszekedtem velük, és ezt a mai napig nem bocsátottam meg nekik, és ezt ők is tudják!  - felelem neki. 
- Sajnálom, hogy nem voltam jobb testvéred, és hogy nem voltam veled, mikor szükséged volt rám, de most itt vagyunk, beszéljük meg a dolgokat! -válaszolom neki.
- Beszéljük meg kérlek! Okkal találkoztunk! Nem akarlak újra elveszíteni! - felelem határozottan, majd közelebb lépek hozzá és átölelem. Igaz bátortalanul, de megteszem és bízom benne, hogy nem fog magától ellökni.

Benjamin McAdams & Jason McAdams

Fájdalom.. Mégis ki ne érezné ezt? Mindenki valamilyen szinten átéli, s folyton jelen is van az életében, csak ki tudja, hogy mikor csap le egy bizonyos személyre. A sors kegyetlen játszmája a fájdalom, amelyet leginkább akkor kelt bennünk, amikor nem is számítunk rá. Váratlanul, meglepően, és gyorsan jelenik meg, s szinte úgy ivódik bele a létezésünkbe, mintha a megszokott minden napok egyike lenne ez az érzés. Nem törődik azzal, hogy ki lesz az áldozata, vagy hogy kit tesz tönkre.. A lényeg csak számára az, hogy szenvedést keltsen bennünk..
A szívem összeszorul, s szinte belesajdul ebbe az egészbe; Ben láttán, hisz régóta nem találkoztam már vele, és azóta mennyi év eltelt.. Tíz év nagyon sok idő, és ahogy ő, ugyanúgy én is megváltoztam! Nem csodálkozhat a szavaimon, amikor a szüleink.. szülei.. ilyet tettek velem! Anyánk nem hibás, de apánk igen, és remélem, hogy kiemelten szenved azért, amit mondott akkor. Megérdemlik azt, hogy szenvednek, s remélem, hogy amíg élnek nem fogják elfelejteni, hogy mit tettek. Igen kegyetlen vagyok, és ezen nem fogok változtatni - , legalább is velük szemben nem. Benre nézek, és úgy érzem, hogy értelmetlenség ez az egész, hisz ahelyett, hogy kibékülnék vele, csak fájdalmat okozok neki, és magamnak is.. Nem ő tehet arról, ami történt, hanem apánk, aki elég szépen elrendezte az akkori sorsomat. Azóta megváltoztam, s bár látszatra kegyetlennek tűnök, de koránt sem vagyok az, csak csupán az idő megedzett, és ilyenné tett. Sosem tudtam rájuk már úgy gondolni, mint a családom. Aaron arra tanított az évek alatt, hogy ne foglalkozzak senkivel, és semmivel, és hogy hagyjam magam mögött a múltamat. A tanításai révén el jutottam arra a szintre, hogy megfeledkezem minden emlékről, és hogy elutasítsam magamból a fájdalmat..
Minden egyes mondatát, és szavát végig hallgatom, miközben könnycseppek sokasága folyik végig az arcomon. Úgy érzem menten összeesem a teher alatt, amit most kaptam, úgy érzem összeomlok belül, és végleg vége szakad mindennek.. Mennyi mindenről maradtam le, és mi minden történt vele! Ugyanakkor velem is történtek dolgok, amik nem igen voltak kellemesek. Az Alarices résznél döbbenet jelenik meg egy pillanatra rajtam, de amilyen hamar jött oly hamar el is nyomom magamban. Miután mindent elmondott, csak akkor veszem észre, hogy sokkal közelebb van hozzám, mint ahogy lennie kéne. Az egyik lábamat hátrébb helyezem, de mégsem lépek el tőle, hanem hirtelen gondolattól vezérelve közelebb lépek hozzá, hogy csak 2-3 lépésnyi távolság legyen köztünk. Könnycseppjeimet letörlöm, amelyek eddig égették az arcomat, de most már jelentéktelenné válnak. Nem akarok szenvedni, hisz elég volt már belőle bőven.. Túl sok is volt már az életem során!
-Sajnálom.-Szinte alig hallható hangon mondom ki. Megtörtem, összeomlottam belül, és úgy érzem, hogy menten térdre esem, hisz erőtlenné váltam, de még tartom magam. Nyakamra teszem a kezem, amely még mindig vérzik. Újabb seb van rajtam! Igaz a múltkori nem volt elég..-Akkor, és abban a pillanatban az volt a leghelyesebb döntés, hogy eljöttem otthonról.. Elegem volt apádból..-Kezdek hozzá a mondandómhoz.-Azt viszont, ami a feleségeddel, és a gyermekeddel történt sajnálom. Én nem akartam veled egy érzelmetlen tuskó lenni.. De tíz év után ez kijött belőlem! Fáj, hogy fájdalmat okoztam neked a múltban, és most a jelenben is. Én annyira sajnálom!-Becsukom a szemem, és nem vagyok hajlandó ránézni.-Én is Alaric miatt jöttem a városba, ugyanúgy szintén ismertem őt, mint ahogy te is. Nekem is a barátom volt, s éppen a halála miatt jöttem ebbe a városba. De álmaimban sem gondoltam volna, hogy éppen beléd futok itt, és hogy találkozok veled..-Kinyitom a szemeimet, és a földet kezdem bámulni.-Öröm számomra, hogy látlak, de másrészről pedig fáj, hisz a múltamat idézed fel..
-A történetet onnan kezdeném, hogy aznap elmentem gyakorolni apánkkal.. De gyakorlás közben megjelent egy vámpír, aki apám hátánál volt, és hogy megvédjem őt, ezért megöltem, de persze csak egy pofont kaptam tőle a tettemért, mert azt mondta, hogy egy felelőtlen, s hülye vagyok..-Egy lépést teszek felé.-Ezután rögtön hazamentem, de te nem voltál otthon, anyánk azt mondta, hogy elmentél vadászni. Apánk pedig hirtelen megjelent, pedig nem akartam már őt látni azon a napon. Utánad akartam menni, de nem engedett el. Megszorította a kezemet, és a fejemhez vágta azt, hogy; én egy felelőtlen, és szemtelen kölyök vagyok, s hogy nem érti hogy hogyan lehettek a fia, és még azt is hozzá tette, hogy ez csak egy véletlen adta balszerencse lehet.. Ezzel fájdalmat okozott nekem, és már csak azt a lehetőséget láttam, hogy muszáj mielőbb eltűnöm.-Elhalkulok végül, és semmit sem mondok, csak a kezemmel letörlöm a vért a nyakamról, miközben várom szavait, amit remélhetőleg a fejemhez vág..

Kicsit közelebb jön hozzám, de még így is nagy a táv köztünk. Az arca feszült, szemei gyűlölettel vannak tele. Megdöbbent, hogy szüleinket, nem tekinti a sajátjának, mégis mi a fene történt? Miért hívja szörnyetegnek? Emlékszem az utolsó napra, amit még otthon töltött. Olyan volt, mintha csak tegnap történt volna.

/10 évvel ezelőtt/

Este későn feküdtem le, mert egy vámpírt terveztem megölni a városunkban. Már minden információt összegyűjtöttem róla, ismertem a szokásait is. Reggel korán keltem, csak anyu volt a konyhában.
- Szia Anyu! - köszöntem és adtam az arcára egy puszit. A reggelivel a kezemben leültem az asztalhoz és enni kezdtem.
- Jason és Apu? - kérdezem tőle két falat között.
- Még nem keltek fel, de apád ma elviszi őt edzeni. - válaszolja. Tudom, hogy az öcsém, de szerintem ideje lenne, ha apu őt is magával vinné vadászni. Jason most annyi idős, mint én, mikor először vadászni mentem.
- Anyu, arra gondoltam ma beszélek apuval, hogy vigye el magával vadászni! Itt az ideje, hogy kamatoztassa a tudását! - felelem neki. Megfordul, és megcsóválja a fejét.
- Jason nagyon jó harcos, láttam, és tudom is! Adjatok neki egy lehetőséget! Ezt majd apunak is mond meg! - kérlelem őt továbbra is. A reggelit megettem, és az üres tányért a mosogatóba teszem.
- Elmentem megnézni a vámpírkámat! Később jövök! - felelem neki, és már rohanok a kocsimhoz. A vámpír a szokásos napi rutinját követi, tökéletes céltáblám lesz majd délután. Úgy döntöttem haza megyek ebédelni. Hazaérve a konyhában csak anyát találtam.
- Apuék? - kérdezem tőle.
- Még nem értek haza, de te egyél! - mondja, és elém teszi az ebédemet.
- Apunak mondtad, hogy vigye el magával Jasont vadászni? - kérdezem tőle.
- Nem, mert az öcséd felelőtlen! - mondja, és én félrenyelek. Ezt most komolyan kimondta?!
- Anya, ezt te sem gondolhatod komolyan?! Mond, hogy mondhatsz ilyet a saját fiadra? Lehet, hogy hibázik, de ki nem?! Ő is tanul a hibáiból, akár csak mi! Senki sem tökéletes, hisz emberek vagyunk! - felelem neki, és az étvágyam is elment.
- Elmentem! Jasonnak üzenem, hogy hívjon fel! - felelem az ajtóban állva, és hangosan becsapom magam mögött. Dühösen és idegesen keresem a vámpírt, és ölöm meg, egy szempillantás alatt, és a szokásos helyen meggyújtva végig nézem, ahogy elég. Közben egy Sarah nevű lányt is megismertem, mert véletlenül neki mentem. Kiöntötte a kávéját, ezért felajánlottam, hogy meghívom egy kávéra bocsánatkérésként. Gyorsan számot cseréltünk, és már mentem is a vámpír után. A telefonon egész végig néma volt, senki sem keresett. Lenyugodva megyek haza, de még mindig haragszom a szüleinkre. Otthon már mindenki lefeküdt aludni, így én is így tettem. Eldöntöttem, hogy reggel korábban kelek, és elviszem Jasont vadászni. Felkelve először a konyhába mentem, mert ismertem az öcsém. Neki is kell egy kávé reggel, hogy ne legyünk morcosak egész nap. Egy lapot találtam az asztalon, amit Jason írt. Döbbentem olvastam el a tartalmát, és kiejtettem a kezemből. Azonnal anyuék szobájába rohantam és nem érdekelt, hogy korán van még felébresztettem őket.
- Jason elment, azt írta egy levélben örökre! Mégis mit műveltetek vele tegnap?! - kérdezem tőlük, és meg sem várva válaszukat, azonnal a szobámba rohanok, hogy felöltözzek. Ismerem a barátait, eleve, hogy náluk kezdtem el a keresést. Csak annyit tudtam meg, hogy megölt egy vámpírt! Én büszke voltam rá, de anyuék nem. Sokáig veszekedtünk, és napokig, mert nem értettem, miért volt ez baj. Nagyon haragudtam rájuk, hiába láttam, hogy bántja őket, ahogy viselkedtek. Csak annyit tudtam, hogy megbántották Jasont, és mindig kitértek a válaszadás alól.

/Napjainkban/

- Tőled szeretném hallani az igazat, mert apu nem mondott el semmit. Reggel felvittem a cetlit, de azt mondta, hogy megbántott, és azonnal keresni kezdtünk. Nagyon jól kitanultad a szakmát, mert nem találtunk sehol. Aaron nagyon jó barátod, mert ő sem mondta el hol vagy! - felelem neki. Fájtak a saját öcsém szavai, ő nem az az ember már, akit én akkor ismertem. Sokkal kegyetlenebb lett, de tudtam azt is, hogy mennyire sebezhető. A boldog életes résznél ránéztem, és közelebb mentem hozzá. Láttam, hogy sír, és láttam, hogy teljesen megtört, hisz azt a haragot adta ki magából, amit 10 éve őrzött magában.
- Nekem sem volt könnyebb életem, mint neked! Megismerkedtem egy Sarah nevű nővel, aznap mielőtt eljöttél volna. Összeköltöztünk, és azt akartam, hogy te legyél a tanút, mert sosem adtam fel a keresésed, de nem találtalak. Úgy nősültem meg, hogy nem voltál ott, pedig rettentően hiányoztál. Egy fiam is született, de egy vámpír megölte őket. Később kiderült, hogy az egyik egyetemi barátom is meghalt, Alarick, aki párszor nálunk is járt. Megölték őt is a vámpírok, ezért vagyok itt! - felelem neki dacosan, és a végét már megtörve, akadozva mesélem el.
- Azt akartam, hogy ismerd meg a sógornőd, és az unokaöcséd, de sajnos erre más sosem fog sor kerülni.Jason, kérlek...mond már el mi történt, és miért vagy itt? - kérem őt kissé magasabb hangom.

Benjamin McAdams & Jason McAdams

Fájdalom, harag, és gyűlölet..

Ez a nap is a szokásosan kezdődik.. Úgy volt, hogy a barátaimmal töltöm ezt a napot, de sajnálatos módon ezt vissza kellett vonom, mivel apám kitalálta, hogy maradjak itthon, mert edzenem kell, sőt muszáj, mert ő szerinte nem vagyok elég jó, hisz felelőtlenség jellemez. Elfogadtam az ajánlatát, vagyis kérését, de kissé huzakodva, mivel a barátaimat nem akartam cserben hagyni, de aztán megbeszéltem velük a dolgot, hogy majd később csatlakozom hozzájuk, s már csak az a kérdés, hogy vajon tényleg tudok-e majd menni, vagy pedig nem. Apám hóbortos, s néha már azt hiszem, hogy őrült, s ilyenkor egy elmegyógyintézetbe kívánom, de végül is mindig rájövők, hogy csak velem ilyen. Nem is csodálom, hisz bulizok, iszok, drogozom, és egyéb ilyenek, ami persze neki nem tetszik. Egyedül csak is ő tud erről, hisz ő talált meg többször is, sőt még jó magam is elmondtam neki. Kilépek a házból, s megpillantom rögtön apámat felszerelkezve. A kezembe nyom egy tegez-t tele nyíllal, s mellé még egy íjat is ad. Magamra veszem ezeket, majd követni kezdem őt az erdő felé. Már megint az erdő? Néha már unalmas.. S főleg azt, hogy állandóan vele kell gyakorolnom, mert Bennel nem mehettek soha. Tényleg felelőtlen lennék? S igazán nem lennék érdemes arra, hogy a bátyámmal menjek vadászni egyszer végre valahára? Szótlanul követtem apámat egy bizonyos pontig, majd megáll, és felém néz. Fejével int, hogy célozzam meg azt a fát, vagy már ezredjére gyakoroltatja ezt velem.. Neki nem unalmas még? Én már kezdem unni.. Íjamat leveszem magamról, és egy nyilat kihúzok a tegezből majd egymáshoz illesztem őket. Meghúzom az íjat, miközben a nyíl is felveszi az alakzatot. Megfeszítem, és a fa felé tartom, de hirtelen hangot hallok, ezért az apám háta mögött lévő "emberre" teszem a célzás pontját.
-Lám csak kit látnak szemeim, csak nem az ifjú McAdamst?-Gúny hallatszik az idegen hangjában miközben apámnak intek a fejemmel, hogy álljon el onnan, de nem teszi. Az idegen közelíteni kezd apámhoz, ezért elengedem lazán a nyilat, amely az idegen szívét találja el pontosan.. A fanyíl miatt rögtön a földre kerül, majd végül meghal.. Vámpír volt..
-Te eszednél vagy, fiam? Hogy lehetsz ennyire felelőtlen, s könnyelmű egyszerre?-Kérdésekkel állít szembe, miközben megrázza a fejét.-Erre tanítottalak? S mi van ha eltalálsz engem? Ennyire hülye, és barom nem lehetsz! Hát mond meg nekem nem tanultál te az évek alatt semmit sem?-Elindul felém, és én eközben az íjat vissza helyezem magamra.
-Ha nem teszem, akkor ő öl meg téged.. Az jobb lett volna?-Vonom fel kérdőn a szemöldököm.-Amúgy meg nem mered bevallani magadnak, hogy jobb íjász vagyok nálad? S ha kérhetném, akkor nem vagyok barom, sem pedig hülye..-Védem ki támadásait. Mégis mit képzel? Tán azt, hogy szó nélkül tűröm a sértegetéseit?
-Ne feleselj! Te szemtelen kölyök..-Elém érve felpofozz, és tenyere nyoma ég az arcomon.-Takarodj haza, és ne is lássalak! Majd ha megtanultál viselkedni szólj..-Futni kezdek, és eltűnök onnan, hogy mielőbb minél messzebb legyek..
Pár óra múlva lemegyek a konyhába, s anyám látványa fogad, aki éppenséggel főz valamit, s szerencsémre apámat nem látom..
-Mond anyám, Ben hol van?-Teszem fel kérdésem, hisz bátyámmal szeretnék most lenni.
-Épp most ment el vadászni, kisfiam.-Válaszolja miközben apám belép, de én nem figyelek fel erre.
-Én is mehettek vele?-Kérdezem reménykedően, hisz hátha egyszer végre valahára vele mehettek.
-Nem!-Apám elutasító hangját hallom meg.
-Miért? Állandóan csak ez van.. Tudod mit nem kell az engedélyed..-Elindulnék kifelé, de a kezemtől fogva visszaránt, és erősen szorítani kezdi.
-Nem vagy felelősség teljes, sőt nem vagy még önálló, míg Ben igen.-Állandóan csak Ben, aki már önállóan bármit csinálhat, én meg semmit.
-Miért mindig vele hozakodsz elő?
-Azért, mert ő teljesen más, mint te.. Ő jó fiú, aki szót fogad, míg te egy felelőtlen, és szemtelen kölyök vagy.. Nem is értem, hogy hogyan lehetsz a fiam.. Ez csak valamilyen véletlen adta balszerencse lehet!-Szavai fájdalommal töltenek el, és szinte ürességgel telik meg a szívem.
-Engedj!-Ordítom, és erőteljesen rántom el a kezem a fogásából.-Akkor talán majd Ben kiváló fiad lesz a továbbiakban.-Mondom sokat sejtető rejtélyes hangszínen, s rögtön felrohanok a szobámba.. El kell ebből a házból tűnöm, és még hozzá este fogom ezt megtenni. Leülök az asztalhoz, és hozzá kezdek egy papír írásához;
"Sajnálom, de nekem ez így már nem megy tovább.. Állandóan csak ez megy, s ebből elegem lett! Azzal, hogy apám azt mondtad, hogy nem vagyok a fiad, csak annyit bizonyít, hogy nem szeretsz, és tényleg sosem voltam a fiad... Anyám te pedig nem álltál mellém, sőt meg sem szólaltál. Gyűlöllek emiatt titeket, de remélem, hogy majd Ben szépen helyettesít, sőt biztosra veszem, hogy fog is, mivel ő a kedvenc fiatok.. Viszlát éljetek boldog életet, mert engem ezentúl soha többé nem láttok.. Jason"
Szinte fájnak a leírt szavak, de ennek így kell lennie. Az órára pillantok, amely jelzi, hogy este felé jár az idő. Mindent ott hagyva a szobába rohanok le a nappaliba, és az asztalra leteszem a levélt összehajtogatva. Majd elhagyom a házat; örökre..

Fáj, hogy újra látnom kell őt annyi év után, de a legjobban a szavai fájnak.. Mégis még ő haragszik rám? Miért mit tehettem volna? Gyűlölöm őt, a szüleimet, s őszinte szívvel megvettem őket.. Ők már nem a családom! Borzasztóan kínoz, és mardos a lelkiismeretem, amiért ily szavakkal illetem a bátyám, vagyis jobban mondva Bent, hisz képtelen lennék már a bátyámnak nevezni őt. Talán egyedül rá nem haragszom annyira, talán őt nem gyűlölöm oly mértékben, s csak bebeszélem magamnak, hogy őt is gyűlölöm a szüleimmel együtt, pedig csak a szüleim, vagyis helyesbítve apám tehet mindenről. Ő mondta azt, amit akkor mondott.. Már nem is érdekel, hisz azóta megváltozott minden. Más lettem én, és mások lettek ők is. A haragom, a dühöm csak felfokozódik, és nem csitul egy pillanatra sem. Mégis miért gyengülne? Semmiért.. A gyűlöletem csak még erősebb lett, amint meg láttam Bent.. Sóhajtok megadva magamat, s közelebb lépek felé, de képtelen vagyok nagyon közel menni hozzá. Kb. 10 lépésnyi távolságot hagyok köztünk, mert nem szeretném, ha ennél közelebb kerülne hozzám.. Nem akarom, hogy a jelenléte megzavarjon, s végkép összezavarjon.
-Én már semmit sem gondolok, sőt semmit sem érzek, csak merő gyűlöletet..-Szavaim igazan csengenek fel. S ebben semmi hazugság sincs, csak esetleg akkor lenne, ha azt mondtam volna, hogy gyűlölöm őt is.-Talán nem gondolom komolyan, de a szüleid halálát nagyon is komolyan gondolom.-Nem nevezem hangosan őket a szüleimnek, hisz már nem azok nagyon régóta.-Ez volt az egyetlen lehetőségem.. Az, hogy eltűnjek, s hogy nem szóltam neked az, csak arra szolgált, hogy könnyebb legyen elviselni legalább neked a hiányomat.. Aznap nem is találkoztunk.. Aznap olyanok történtek, hogy..-Nagyot nyelek, s abbahagyom.-Nem fogom neked elmesélni, majd apád elmondja miket mondott, és mit tett..-Szavaim komolyan csengenek fel.-Neked elhiszem, hogy talán, de csak talán neked hiányoztam, de a szüleidnek nem hiszem.. Ők egy.. Apád egy szörnyeteg!-Kegyetlenül cseng fel az utolsó kijelentésem tele gyűlölettel.-A 10 év alatt kérlek szépen megváltoztam.. Új ember lettem, s jobb.. Erősebb, és másabb.. Egyedül egy valaki segített, és az Aaron! Ő miatta tűntem el úgy, mintha soha nem is léteztem volna..-Nézek szemeibe most már őszintén.-Sok mindent át kellett élnem, s nem volt könnyű.. De te meg boldogan élhettél, drága Bejamin McAdams!-Egy könnycsepp folyik végig az arcomon.-Az élet keményen megedzett, s képzeld van szívem.. Csak nem pazarlom olyanokra, akik lelkileg megöltek!-Szavaimban fájdalom csendül fel mérhetetlenül, s újabb könnycseppeket ejtek. Fáj ez az egész, hisz hiányzott, de nem akarom ezt bevallani őszintén neki, de még magamnak sem. Őt nem tudom gyűlölni, hisz semmiről sem tehet, csak egy rossz szituációba, vagyis eseménybe csöppent bele.-Remélem örülsz, hisz végelegesen is egyedül maradtam magányosan.. Senkim sincs már..-Letörlöm arcomról a könnyeket, s tekintettemet a földre szegezem. Nem akarok a szemébe nézni tovább..

Sosem gondoltam volna, hogy 10 év után újra láthatom az öcsémet. Még mindig emlékszem arra a napra, mikor reggel felkeltem, és leérve egy üzenetet találtam az asztalon. Jason írta, hogy elmegy, mert apu nem tekinti a fiának. Nagyon mérges lettem, mégis hogy mondhat ilyet a tulajdon fiáról? Azonnal felszaladtam az emeletre, és felkeltettem őket. Aput számon kértem, és miután elmondta, hogy mindaz igaz, amit a tesóm a levélben írt; csak haragot éreztem iránta. Azonnal a szobámba futottam és felöltöztem, amilyen gyorsan csak lehet. Hívni kezdtem, de ki volt kapcsolva. Volt saját kocsim, és azon nyomban a keresésére indultam. Többször is végigjártam a várost, kerestem a kórházban, a pályaudvaron és a vasútállomáson. Sehol sem látták. Sosem értettem, hogy tőlem miért nem volt képes elköszönni, de idővel elfogadtam, hogy talán így volt a legjobb. Biztos tudta, hogy lebeszéltem volna erről, vagy én is vele mentem volna. Hosszú hetekig kerestük, de mindhiába. Egyszer felhívott, hogy jól van, de nem akar hazajönni. Még lenyomozni sem volt időm a hívást, hogy megkereshessem.
10 év után most látom őt először. Sokkal férfiasabb lett, és izmosabb. Hiába szól hozzám, hangjából süt a gyűlölet és a harag. Mérges voltam rá, de igazából nem haragszom rá, bármennyire is próbál megsérteni. Túl jól ismerem őt már ahhoz,hogy tudjam; csak a félelmét és zavarát próbálja ezzel leplezni.
- Jason, te sem gondolhatod komolyan, hogy számon kérlek, mert megöltél egy vámpírt?! - mondom neki, de még mindig egy helyben állunk, tisztes távolságtól egymásra.
- Te sem gondolhatod komolyan, hogy jobb lenne neked, ha halott lennék? Mi történt veled az elmúlt 10 évben? Hirtelen eltűntél, úgy, hogy nekem nem is szóltál? Van fogalmad mennyit kerestelek, és mennyit szenvedtem a hiányodtól? Azt hittem jó testvérek vagyunk, és mindent megbeszélünk egymással, erre te csak lelépsz, és apától kell megtudnom miért! Van fogalmad mennyire hiányoztál mindenkinek? És a 10 év alatt, csak egyszer hívtál fel minket, van egyáltalán neked szíved? - kérdezem tőle egyre ingerültebben. Igen haragszom rá, de elég felnőttek vagyunk már ahhoz, hogy megbeszéljük a dolgokat. Én készen állok meghallgatni őt, remélem a szavaim hatnak rá, és hajlandó lesz velem szóbaállni.

Benjamin McAdams & Jason McAdams

A gyűlölet fájdalmas..

Gyűlölet, harag, és fájdalom tölt el, ha csak arra gondolok, hogy a családom, vagyis jobban mondva apám mit mondott nekem akkor, és ott. Mindig is azt akarta, hogy olyan legyek, mint Benjamin, akiről mindig csodálattal áhítozott.. Mert ő jó fiú, és szófogadó volt mindig, sőt megfelelően viselheti a család nevét, mert ő kiérdemelte, míg én nem.. Egyáltalán sem voltam rá féltékeny soha, de már kezdett idegesíteni, hogy mindig Benhez hasonlított.. Már untam.. Aztán egy nap mit kaptam tőle? Azt, hogy szépen a fejemhez vágta, hogy én, és Ben mennyire mások vagyunk, sőt azt is hozzátette, hogy nem érti hogyan lehettek az ő fia. Szép nem igaz? Még csak 15 éves voltam, s ilyet vágott a fejemhez.. Igazán kedves, s szerető apa volt, s anyám meg nem állt mellém. Oh már nem is érdekel az egész, hisz gyűlölöm őket teljes szívemből! Számomra ők már halottak, s azok is maradnak örökre!
Lassan sétálok az erdőben a fák között, amikor hirtelen arra leszek figyelmes, hogy valaki rám támad hátulról. Egy gyors mozdulattal lököm le magamról az illetőt, bár a sebem még kissé fáj, de legalább már nem abban a ruhában vagyok, s nem látszik, hogy megsérültem nem régibben, vagyis a tegnap. Előhúzok egy karót, s egy hirtelen mozdulattal szúrom a szívébe, amikor nekem ugrik, bár egy karcolást kapok tőle, amelyet sikerül megejtenie rajtam az éles körmével. Pont a nyakamat kell kikarcolnia, remek! Na, de legalább ennyit erről az átkozott lényről, s újból egyel kevesebb vámpír lett. A hullát kissé arrébb vonszolom, majd előveszek egy gyújtót, aminek a segítségével meggyújtom a testét, és vígan nézem végig, ahogy elég, és végül hamuvá lesz. Gondosan húzom össze egy helyre a hamvát a kezemmel, bár éget, de nem érdekel jelen esetben. Tábortűznek álcázom, hisz legalább ez hihető, s semmi gyanús sincsen benne. Egy nem messze lévő fához sétálok, s előhúzok egy nyilat a tegezből, amivel a fába karcolom a jelölésemet; a "J" betűt, mely az eredeti nevem kezdő betűjére utal. Besétálok a fák közé, hisz hangra leszek figyelmes, s nem akarom, hogy észrevegyen a közeledő illető, vagyis személy. Figyelni kezdem őt miközben alaposan szemügyre veszem, s valami igazán érdekes érzés kerít vele kapcsolatban a hatalmába, amelyet nem tudok megmagyarázni. Mintha valahonnan ismerném őt.. De honnan?
Lassan teszek előrébb egy lépést, és ezzel kilépek a fák közül miközben a lábam alatt megreccsen egy faág, amely ketté törik ezáltal. Ekkor megfordul a személy, s hirtelen az előbbi érzés még jobban a hatalmába kerít. Mégis ki lehet? De, amikor meghallom a nevemet, a hangját, amelynek emlékét mindig is megőriztem, akkor jön a felismerés, hogy ő.. Benjamin. Hátrébb lépek, s tartom a távolságot, hogy egy cseppnyivel se kerüljek hozzá közelebb. Pont rá nem számítottam oly sok év után.. 10 év telt el, és jobban örültem volna, ha nem találkozok vele most sem, hisz sohasem akartam őt újra látni.. Soha..
-Igen én lennék az, Benjamin McAdams.-Ejtem ki merő gúnnyal a hangomban, s szinte éreztettem vele a gyűlöletemet, ami átjár. Remegni kezd a kezem, s hirtelen kapom a nyakamon lévő karcoláshoz, amely vérzik. A jó francba most már! Miért kell mindig megsérülnöm? Kezemet végig húzom a seben, hogy ezzel töröljem le a vért a nyakamról, de úgy is el fog állni nem sokára, hisz csak egy enyhe karcolás, ami nem foghat ki rajtam.-Miért érdekel, hogy mit keressek itt? De ha ennyire akarod tudni, akkor elárulom, hogy jöttem megtisztítani a várost vámpíroktól..-Mondom továbbra is gúnyosan, de most már kevésbé éreztettem.-Tényleg jut eszembe.. Ő egy vámpír volt! Sajnálom, de meg kellett halnia, túl sok évet élt már..-Végig nézek rajta elég alaposan. Tíz éve nem láttam már őt, s azóta elég sokat változott külsőleg, de ez mit sem számít.-Említettem már, hogy mennyire gyűlöllek téged? S, hogy mennyire nem örülök ennek a kis találkának? Szívem szerint jobban látnálak halottként egy temetőben..-Hangomban a fájdalom, és a gyűlölet keveréke hallatszik. A szívem majd ketté hasad, sőt darabokra törik a láttán. Hiányzott, de képtelen vagyok magamnak bevallani. S most, hogy látom talán már nem is oly annyira gyűlölöm őt. Majd meghasad a szívem a fájdalomtól.. Annyira fáj ez a helyzet..

// Sajnálom kissé nehéz eset leszek, de tudod, hogy szeretlek

Daniel elég sokáig maradt nálam, de megérte. Reggel egy kiadós fejfájással ébredtem fel. Mindig megfogadom, hogy nem iszom, de sosem tartom be. Vajon ez változni fog?! Kizárt, kár is ezen agyalnom. A mellettem lévő órára néztem, és délután 2 órát mutatott. Remek! Gyorsan a fürdőbe rohantam, és letusoltam. Törölközőben sétáltam ki, és kerestem magamnak egy szürke melegítő nadrágot, és felsőt, és fekete pólót. Felöltöztem, és a konyhába siettem. Ismét egy szendvics mellett döntöttem, és főztem magamnak egy kávét. Miután elmosogattam, arra gondoltam, hogy elmegyek edzeni. Megkerestem a szükséges eszközöket, és bezártam magam mögött az ajtót. A kert végébe indultam, hogy a talált kiskapun kimenjek az erdőbe. Jut szembe, a kaput is meg kell javítanom. Majd, ha hazaértem. Megannyi gondolat cikázott a fejemben, és mindnek a tegnapi volt a témája.
Egyre beljebb mentem, és letértem az ösvényről is. Megkerestem azt a tisztást, ahol legutoljára jártam. Nos, ott találkoztam Daniellel, és csak remélni tudtam, hogy most nem futok senkivel sem össze. Odaérve kissé furcsa volt a terep. Apa megtanított a nyomolvasásra, és tisztán láttam, hogy két férfi dulakodott. Az egyik vámpír lehetett, mert a fű fekete volt és a föld tele volt hamuval. Nem tudom ki lehetett ilyen könnyelmű, hogy nem takarított el maga után. Mindegy, annyira nem feltűnőek a nyomok, ez akár egy kisebb fajta tábortűznek is megfelel. Az ijat kivettem és már lövéshez készülődtem, és igyekeztem megkeresni a legutóbb kiszemelt fát. Viszont, feltűnt rajta valami. Leeresztettem a kezem, és közelebb sétáltam. Egy jelzés volt a fán, szemmagasságban. Egy "J" betűt vettem ki belőle. Nem! Ez nem, ez nem lehet igaz! Ez Jason lesz! 10 éve nem láttam, vagy hallottam róla. Mögülem hirtelen zajra lettem figyelmes, mert valaki szándékosan vagy sem, de rálépett egy ágra. Lassan hátrafordultam, és megpillantottam a rég nem látott öcsémet.
-Jason? Te hogy kerülsz ide?! Kit öltél meg? - kérdezem tőle döbbentem, és csak bámuljuk egymást továbbra is. Ránézésre semmi baja sincs, szóval a vámpír húzta a rövidebbet!

Katherine Pierce & Daniel Preskott

Az elmémet, és a gondolataimat a zavarodottság jellemzi a leginkább, s nem is csodálom, amikor szinte olyanokat mondok ennek a nőnek, hogy az eszem megáll.. Még hogy én a szövetségese legyek? Mégis mit képzellek én? Egy ilyen kiszámíthatatlan nőtől bármi kitelik, s nem igazán bízom benne, szóval hülye ajánlat tétel volt ez a részemről, csak a kérdés az, hogy mit fog erre válaszolni.. Merem remélni, hogy nemet mond, s nem nyertem el a tetszését semmiképpen sem, mert semmi kedvem ahhoz, hogy a szolgálatába álljak.. Néha gondolkozhatnék mielőtt cselekszek, vagy pedig beszélek.. Klaus ellenségével szövetkezni a lehető legrosszabb, s a legfelelőtlenebb döntéseim közé tartózik. Ennyire hülye már én magam sem lehettek, vagy talán mégis lehetséges, hisz teljesen össze vagyok zavarodva. Kell egy kis idő számomra, s szerintem el kéne tűnöm egy időre a városból, hisz már túl sokan ismernek engem. Túl sokat kockáztatok azzal, hogy minél inkább meggondolatlanabb leszek..
-Mit sem számít, hogy ki az a két személy, de annyit elmondhatok, hogy ismeri őket jól..-Mondom miközben Kathet nézem. Gyűlölöm Kolt teljesen, s már rég megöltem volna, de van egy bökkenő, hisz ő ősi, és másképpen kell vele végezni, mint egy rendes vámpírral.. Ha már megteremtett, akkor legalább vegye is el az életemet, vagy pedig számoljon be arról, hogy mégis miért tett ezzé a nyavalyás lénnyé; vámpírrá.. Most már nem lehet vissza menni az időbe, s semmisé tenni a dolgot, de nem is érdekel. Felkeresem mielőbb, s lesz, aminek lennie kell.-Remek válasz.. Én sem bízom magában voltaképpen, s részemről hülyeség volt ilyen ajánlatot feltenni, amikor önnel egyáltalán sem jó szövetkezni.-Jegyzem meg a válaszára miközben hátrébb lépek.-Hogy ne, csak menjen. Viszlát!-Mondom végül, s amint eltűnik Kath, én magam sem látom már értelmét itt lenni. Mégis mit csinálhatnék egy erdőben? Gyakorolni jöttem ide, de erre meg ez a hasonmás most mindent szépen összekuszált.. Az egész gondolatomban összevisszaság van, s szinte felemészt a Kol iránt érzet gyűlöletem. Megindulok lassan kifelé az erdőből, s a város felé veszem az irányt. Lehet, hogy nem olyan rossz ember, vagyis vámpír, mint aminek gondolom, s Cassie miatt tett ezzé, de képtelen vagyok felfogni ezt az egészet. Képtelen vagyok arra, hogy józanul gondolkozzak, amikor szinte a harag, és a gyűlölet beszél belőlem, amely nagyon erős. Mielőbb fel kell keresnem a drága Kolt, de előbb még valamit el kell intéznem. Zsebemből előszedem a címet, s elolvasom hússzor is egymás után, ami a papírra van írva, s szinte már rögzül is az elmémbe a cím; ahová mennem kellesz.. Ott laknak az ősiek; Klaus, Kol, Elijah és Rebekah, de engem most jelen pillanatban csak Kol érdekel, ha pedig Klausba botlók bele, akkor végre teljesül az, amiért a városba jöttem.. Ha meg más társaságom akad, akkor velük váltok néhány szót Kolról! Mindegy is a lényeg az, hogy a cím nálam van! Visszahelyezem a zsebembe a cetlit, s elindulok Mystic Falls városa felé, ahol a házak, az utcák, és az emberek többsége van..

Játék Vége!
Játéktér Szabad!
//Köszönöm a játékot, élveztem

Katherine Pierce & Daniel Preskott

Szeretem az étellel való játszadozást, hisz élvezettel tölt el az a látvány, ahogy fél, retteg, vagy pedig menekül előlem. Szinte nincs ehhez hozzá fogható élmény, s igazán érdekes, hogy ezt művelem, amikor emberi érzelmekkel rendelkezem. Sosem kapcsoltam ki az érzelmeimet, hanem mindig is meghagytam magamnak, s csendben, minden szó nélkül szenvedtem legbelül miközben egyre jobban felemésztett az érzés, s a kín, amelyet ez okozott. A múltam és az emlékek az egyetlen sebezhető pontjaim, s ami a legjobban fáj az az, hogy képtelen vagyok legyőzni őket, vagy pedig elfeledni ezeket örökre.. Veszek egy mély levegőt és Kath szemébe nézek miközben előtte állok. Az áldozataimmal mindig végzek, ezért alaposan választom ki azt a személyt, akiből táplálkozom, hisz az már biztos lehet benne, hogy nem éli meg a másnapot, ha velem szembe kerül. Ennek a nőnek is - Stellának - meg kellett halnia, hisz semmi értelme nem volt már az életének, s túl sokat is tudott a dolgokról, sőt az áldozataim közé tartózott, ezért halált érdemelt, s semmi mást..
-Arra, hogy megöljem az áldozatom..-Felelem merő egyszerűséggel végül.-Azok, akik az áldozataim lesznek nem élik meg a másnapot, s amúgy is jelentéktelen halandó volt.. Szóval nem hiszem, hogy sokat ért a nyomorult kis élete..-Mondom szinte kegyetlenül, s hirtelen jött dühömet nem tudom fékezni.-Azért tudok magáról ennyi mindent, mert kutattam a városról mielőtt ide jöttem, hisz nem ok nélkül tartózkodom itt jelen esetben, elhiheti.. S lehet, hogy jelentéktelen vagyok, de ön szerint ez engem érdekel? Tudja nekem nem volt az a célom, mint az ősieknek, hogy hírnevem legyen és mindenki tudjon rólam, inkább megtartottam magamnak az életemet, s azt, aki vagy ami vagyok. De, hogy tudja nem vagyok egy eléggé jelentéktelen személyiség..-Mondom Kath szemébe nézve végig miközben hátrébb lépek. Gyűlölöm Kolt, s ha megtalálom, akkor nem fog érdekelni, hogy melyikünk hal meg, de az egyikünknek meg kell halnia végül, s az vagy én leszek, vagy pedig ő.. Szinte tönkre tette ez a vámpírság az életemet, s hogy miért változtatott át az még mai napig rejtély, s homály számomra. Meg van a cím, ahol él és lakik, s már csak annyi dolgom van, hogy felkeressem, s beszéljek vele aztán legyen, aminek lennie kell.-Nem vagyok híresség, mint ön, s nem is akarok az lenni, én már megelégszem azzal, ha elintézem azokat a dolgokat, amiért ide érkeztem, s aztán eltűnök vagy esetleg maradok.-Mondom a semmibe révedve üres tekintettekkel, s szinte suttogva.-Ne aggódjon önnel semmi tervem, s még zavarni sem akarom az életét.. Mindösszesen csak két személy érdekel.-Jegyzem meg már normális hangon miközben egy pillanatra a földre nézek aztán pedig Kathre.-Esetleg a hasznára lehettek valamiben?-Teszem fel a kérdést kérdő tekintettel.-Ha bármiben segíthettek önnek, akkor csak keressen fel.. Jó szövetséges tudok lenni egy-egy tervben vagy pedig célban.-Kath szemébe nézek.-Kérem, ne mondjon semmit se erre az ajánlatra, csak gondolja át, s ha szeretné felhasználni állok a rendelkezésére. Csak cserébe egy valamiben segítsen, s örökre a szolgálatába állok, az ön oldalára. Mit szól hozzá? Ha lenéz és elutasít, akkor azt is szívesen elviselem..-Végül elhalkulok, s várom, hogy átgondolja ezt az egészet.

Katherine Pierce & Daniel Preskott

Az idő múlásával sikerül túllépni dolgokon, s sikerül elfelejteni mindazt, ami nyomasztó dologként ért, de nem teljes mértékben feledteti el.. Az érzések ugyan semmivé lesznek, de mindaz, amit átéltem elfeledhetetlen, s hogy miért van ez így azt még magam sem tudom.. Minden, ami oly közelinek tűnik valójából nagyon távol van. A múltamon nem tudok módosítani, s soha nem is fogok tudni, hisz nem tudom megváltoztatni mindazt, ami régen történt. A fájdalom tett azzá, aki most vagyok, hisz ha nincs ez az egész, akkor talán sosem lennék ennyire bátor és félelem mentes. Az élet ezernyi leckét adott fel nekem, s nagyon sok mindennel büntetett, s minden egyes büntetésénél éreztem, hogy megérdemlem azt, amit kapok. Az évek múlásával sokkal erősebb lettem lelkileg, s ennek köszönhettem azt, hogy mai napig életben vagyok még, s nem haltam meg, pedig igazság szerint már rég megtehettem volna. Annyi esélyem volt már arra, hogy végezek magammal, hogy szinte megszámolhatatlan, de nem éltem egyik alkalommal sem..
-Téved, Katherine.. Téved..-Kezdek hozzá a mondandómhoz.-A karó okozta fájdalmat nem érzem, s ez csak is amiatt lehetséges, mert már hozzászoktam a karó okozta fájdalomhoz.. Nem hiszem, hogy önt több éven át kínozták volna egy nyamvadt karóval, de engem igen.. S képzelje csak is emiatt nem fáj már, de az, hogy mit érzek belül vagy mit nem az nem önre tartózik!-Mondom érzéstelenül miközben nem nézek Kathre, hanem a fákat kémlelem.-Ha valami veszély leselkedik erre a városra, akkor majd előbb vagy utóbb megtudja..-Mondom és ezzel le is zárom a témát végleg. Már bánom, hogy szembe kerültem ezzel a nővel, hisz minden eddig hallott dolog róla igaz.. Sokkal rosszabb annál, mint amire számítottam, s talán jobb is, hogy semmi közöm sincs hozzá. Szavait hallgatom miközben csak mosolyogva nézek a szemébe aztán komolyabbra váltok, s minden eddigi mosoly eltűnik az arcomról.-És miért is érdekelné Kolt, hogy önnel mi történt? Oh.. tényleg, azért érdekelné, mert önök együtt vannak.-Mondom miközben közelebb lépek Stellához és egy mozdulattal a fához vágom, de semmi baja sem lesz a nőnek.-Ha nem tudta volna, akkor most elmondom önnek, hogy Kol a teremtőm és az ő vámpírja vagyok..-Mondom merő egyszerűséggel miközben a fához sétálok és Stella szemébe nézek.-Klaus pedig egy régi ismerősöm a múltból.. Ön pedig Katherine 500 éven át menekült előle, csak azért, hogy mentse a saját életét, nem igaz? De épp emiatt tette jól, hisz Klaus a legerősebb az ősiek közül..-Teszem még hozzá, de egyáltalán sem azért mondom ezeket, hogy feldühítsem Kathet, hanem csak megemlítés képen mondtam.-Elhiszem, hogy nem jó ellenség, de én mikor kértem azt öntől, hogy legyen az?-Egy gonosz mosolyra húzom a szám miközben a Stella szemébe nézek mélyen.-Fuss.-Suttogom közben pedig megigézem ezzel. Futásnak ered, s lassacskán már egyre messzebb jár, de egy hirtelen mozdulattal előtte termek, s egy mozdulattal kitépem a szívét.. Eldobom a nő szívét és a kezemről letörlöm a vért miközben Katherine elé sétálok majd megállok..

Katherine Pierce & Daniel Preskott

A fájdalom az, ami mindig is végig kísérte az egész életem, s nem meglepő, hogy épp emiatt vagyok most oly kitartó és határozott, s az sem lehet meglepő, hogy ez lelkileg is megerősített, s nem csak testileg váltam azzá, hanem lelkileg is egyaránt. Az érzés sosem szűnt meg, de mindig tudtam, hogy mikor melyik pillanatban hogyan kell vele bánni, ezért is vagyok még most is életben, pedig számtalanszor próbálkoztam az öngyilkossággal, amelyet végül feladtam, s most oly sok évvel később itt állok, s mindent magam mögött hagytam, ami fájdalomnak nevethető, de az emlékek nem múltak el..
-Nem fáj, hisz nem érzem meg a karó szúrását, s épp emiatt könnyebb elviselnem a karó okozta fájdalmat, mert semmit sem érzek..-Ejtem ki szavakat, amelyeket gondolok, s végül már csak azon kaptam magam, hogy előttem terem, s a nyakamra helyezi a kezét, - ujjait, - amellyel egyre erősebben kezd fojtogatni, s szinte egyre kevesebb levegőt kapok, s nehézkesen is lélegzem, de nem vergődök, hanem csak nyugodtan lélegzem.. Szinte egyenletesen.. Végül elenged, s nem kapkodok a levegőért, mint ahogy más tenné, hanem csak egyenletesen veszem a levegőt lassan.-Na és ha nem lesz máskor, hölgyem?-Vonom fel kérdőn a tekintettemet, s úgy nézek a szemébe.-Ha gyakorolok ezzel a jelentéktelen nyíllal és íjjal abban mi a gond? Azt csinálok szerintem, amit csak akarok, mert nem ön dönti el az életem.. S szerintem semmi köze sincs ahhoz, hogy épp miért gyakorlok itt a semmi közepén egy magam..-Mondom merő egyszerűséggel miközben körbe pillantok a terepen.-Ha nem fogadja el az az ön gondja, s nem az enyém.. Én nem akartam, sőt nem is akarok ártani, de ha ez így jó, akkor legyen.. Ha nem fogadja el, akkor ennyi és ezen szerintem nincs mit ragozni..-Mondom majd csak Kathet figyelem, ahogy megigézi Stellát, hogy szúrja belém a karót vagyis pontosabban a szívembe.. Nem mozdulok, csak állok egy helyben miközben az áldozatot figyelem.-Vettem észre, Miss Pierce.-Jegyzem meg még mielőtt elém érne, Stella..
Lassan, de magabiztosan közelít felém a nyíllal, s egyre közelebb érzem magamhoz a nő jelenlétét, de nem mozdulok. Megvárom míg közel ér hozzám és a szívem felé tartja a karót majd egy egyszerű mozdulattal megfogom a nő - jelen esetben; Stella - kezét, amelybe a "karószerűséget" tartja majd egy egyszerű mozdulattal magamhoz húzom és átharapom a nyakánál a bőrét szándékosan. Próbál kiszabadulni, de erősen lefogom, s nem engedem, hogy szabaduljon.. Nem iszom a véréből, hanem egy másik ponton harapom meg ismételten majd a kezéből kiveszem a nyilat és az egyik szemközti fának a törzsébe repítem bele egyenesen. Hátrébb lököm magamtól a nőt majd megragadom a csuklójánál fogva és Katherine elé ráncigálom majd elé lököm, s szinte érezni lehet a vér illatát, ahogy terjed a levegőben..
-Hát ez nem jött össze..-Jegyzem meg miközben közelebb lépek Kathékhez.-Nem az vagyok, akit csak úgy meglehet ölni, s nem holmi nyomorult halandó fog velem végezni, aki egy jelentéktelen senki valójából.. Ugye ön is így vélekedik erről a nőről?-Vonom fel kérdőn a szemöldököm. A nőnek egyre jobban érződik a vérre a levegőben, s mindinkább terjed annál kívánatosabb lesz. Vajon ellenáll neki Kath?-És még valami még mielőtt elfelejtem.. Ugye nem szeretné, ha ezt a jelenetet megemlíteném esetleg Kolnak vagy Klausnak, nem de? Bár egyenlőre nem szándékozom megemlíteni, de még egy húzás ellenem, s gondoskodom arról, hogy mindkettő értesüljön róla, de nem fognak örülni majd, elhiheti..-Mosolygok ravaszul.-Egyet jegyezzen meg, vagy együtt működünk, s igazán egymás hasznára lehetünk, vagy ellenségek leszünk, de az önnek nem igen válna a hasznára szerintem..

Katherine Pierce & Daniel Preskott

Tudom jól, hogy nem fogja ennyiben hagyni azt, hogy eltaláltam egy nyíllal.. Az íjat a hátamra teszem majd a nőt kezdem el figyelni. Bármivel is próbálkozik nagyon megfog lepődni, hisz nem fáj a karó szúrása és a vasfű is hatástalan lesz rám. Szóval mondhatom úgy, hogy nem igen tud ártani nekem, sőt fenyegetni sem tud.. Hallgatom a hölgy szavait és figyelem, hogy mit csinál. A kihúzott nyilat felveszi a földről és rögtön mellettem terem aztán a hasamba szúrja a karót, de egy hangot sem adok ki, hisz nem fáj, sőt amikor még mélyebbre szúrja csak nevetni kezdek hangosan. Egy gyors mozdulattal kihúzom magamból majd a mellettem lévő fába repítem egy pontos célzással. Mosolyogva nézek a hölgy szemébe, aki közben bemutatkozik. Szóval ő lenne a híres nevezetes Katherine Pierce? A második hasonmás, aki Klaus elől menekül már több, mint 500 éve.. Eléggé csalfa és rafinált lehet ez a nő, ha megtudott szökni Klaus elől.. Kezet nyújt és aprót biccent, amire én kezet fogok vele majd bemutatkozom..
-Daniel Preskott vagyok.-Mondom egy mosoly kíséretében.-Amúgy ha észre vette, akkor rájöhetett, hogy nekem egyáltalán nem fáj a karós szúrás.. De jó fenyegető módszer volt..-Mondom miközben a fák felé nézek, ahol a nő áll, aki még az áldozatom lett.-Csak, hogy feleljek a kérdésére.. Azért lövöldözők, mert gyakorlok, de szerintem ezt nem kell részleteznem, nem igaz?-Vonom fel kérdőn a szemöldököm miközben felé nézek.-S csak, hogy kiengeszteljem magát, ezért egy ajándékot kap tőlem!-Mosolyodom el.-Stella gyere elő..-Megvárom míg a nő elő sétál.-Most szépen menj oda Katherinehez és hagyd, hogy azt tegyen veled, amit akar!-Igézzem meg őt majd elindul Katherine felé.-Remélem megfelelő engesztelő ajándék lesz ön számára, Kath.-Mondom és Kathet nézem közben. Remélem megfelel majd neki csaj és a vérre, hisz ennyivel tartóztam neki azok után, hogy olyan szépen eltaláltam őt. Voltaképpen nem akartam pont ő rá célozni, de nem kértem azt, hogy suhanjon a fa elé miközben lövöldözöm.. Pontosan a fába ment volna a találat, ha nem suhan elé és nem a gyomrába megy.. Végül is mindegy, hisz megtörtént és ezen nem lehet változtatni, s épp ezért is engesztelem ki Kathet. Azt figyelem, hogy Kath mit csinál vagy éppenséggel mit mond, s csak remélni merem, hogy nem utasítja vissza a nőt, mert ahogy elnézzem szüksége lehet a vérre. Mintha több napja nem ivott volna már rendesen vért, bár lehet, hogy ezzel én tévedek most egy nagyot, de ez nálam megérzés, ami nem szokott csalni soha, de nem vehettem biztosra, hogy tényleg így történt. Szóval ha jobban átgondolom, akkor elfogja fogadni, s nem fogja elutasítani ezt az apró engesztelő ajándékot, amellyel szeretném őt kielégíteni, s remélem, hogy megbocsátja a nyilas dolgot ezek után majd.. Csak várok szótlanul, s őket nézem eközben. Két lehetősége van; vagy elfogadja vagy pedig nem, s szerintem az elfogadás lesz, s nem az elutasítás..

Katherine Pierce & Daniel Preskott

Lassú léptekkel sétálgattok a város utcáin miközben a gondolataimba vagyok mélyedve, s megannyi ember mellett haladok el, de persze sokkal kevesebb most az ember, mint napközben. Érzem, ahogy ver a szívük, amely életben tartja őket, s az ereikben száguld az a vér, amely számomra életet biztosít.. Mind csak táplálék, s áldozat számomra, s mind csak egy halandó, aki előbb vagy utóbb meghal, akkor miért ne én venném el egy-egy ilyen embernek az életét? A házamhoz érve bemegyek a kapun és gyorsan lépek be a ház belsejébe majd gyorsan átöltözök aztán magamra kapok egy dzsekit, s így lépek be a dolgozó szobámba. A könyvekhez és az iratokhoz lépek és egy számkombinációs részhez egy kódot ütök be és a szekrény elmozdul és a hátánál egy sokkal meglepőbb dolog várna mást, de nekem ez nem meglepő. A kis rejtekhelyem tele van feljegyzésekkel és papírokkal, amiket az évek alatt gyűjtöttem össze, de ezen felül bármilyen meglepő is vadász eszközök is megtalálhatóak. Megfogok egy nyíltartót, amelybe nyilakat teszek majd a hátamra veszem aztán az íjat is a hátamra véve bezárom a rejtekhelyt és elhagyom a házat a hátsó ajtón és az erdő felé veszem az irányt, s mily meglepő, de megint csak itt kötök ki, hisz egyrészt vadászni készülök, de másrészt viszont áldozatot is szeretnék találni. Épp ahogy végig gondolom, hogy egy áldozatot kéne keresnem, mintha csak véletlen lenne, ami nem az, de megpillantok egy nőt, aki minden bizonyára vagy vadász vagy pedig eltévedt, hisz kora reggel van. A telefonom megnézem az időt, ami azt jelzi, hogy még csak hajnali 4 körül jár az idő. Hát még eléggé korán van, de nem gond, hisz úgy sem szokásom az alvás..
-Korai Jó Reggelt kívánok! Segíthettek valamiben önnek?-Megyek hozzá közelebb miközben végig őt figyelem, s próbálok úgy csinálni, mint aki segíthet így hajnalok hajnalán neki..
-Üdvözlöm! Eltévedtem és nem találok ki innen.. Esetleg nem tudja, hogy merre lehet innen kijutni?-Nézz a szemembe és én eközben közelebb lépek hozzá.
-Hát mondhatni eléggé veszélyes innen a kijutás, hisz még mondhatni, hogy sötét van aztán ugye én tőlem sem fog tudni szabadulni, hölgyem!
-Ezt hogy érti? Csak nem egy sorozat gyilkos, aki megkéseli az áldozatait?
-Ugyan már kérem! Én, mint sorozat gyilkos?-Nevetni kezdek miközben a nyakától arrébb söpröm a haját és közben közelebb rántom magamhoz.-Egy hangot se adsz ki a torkodon!-Igézem meg miközben a nyakához hajolok majd átharapom a bőrét és elkezdem szívni a vérét, amikor jól laktam abbahagyom és egy fához állítom, hogy később is felhasználhassam. Megtörlöm a szám.-Itt maradsz és nem mozdulsz, sőt meg sem szólalsz, megértetted? És közben, ha már itt vagyunk elárulhatnád a neved!-Igézem meg és várom, hogy mit felel.
-Megértettem! Stella Brightnak hívnak..-Mondja remegő hangon, de engem kicsit sem érdekel, hogy fél.. Elsétálok a nőtől jóval arrébb, így nincs látható térben. Leszedem magamról az íjat majd előveszek egy nyilat és egy fatörzsét veszem célpontba, amit sikeresen el is találok majd egy újabb nyíllal célzok ugyanoda, de ekkor a semmiből megjelenik egy nő, akit gyomron találok a nyíllal. Megérzem, hogy vámpír és tudom jól, hogy nálam idősebb, de ez kicsit sem rémiszt meg, sőt nem is félek.
-Tudja nem ön volt a célpontom, hanem az a fa, de nem számítottam arra, hogy ön pont az elé a fa elé fog állni!-Mondom komolyan miközben várom, hogy mire készül és jól tudom, hogy ez megfogja bosszulni, de egy kicsit sem érdekel..

Benjamin McAdams & Daniel Preskott

Az életem maga volt a pokol, a fájdalom és a kín.. Szinte fájdalom tölt el, ha csak rájuk gondolok, de most már nem kell így éreznem, hisz érzéstelen vagyok, bár még mindig nem teljesen kapcsoltam ezt ki. Anyám, apám és a nagybátyám halála.. Aztán a kínzások, a szenvedések és később a vadászok.. Undorodom a vadászoktól, s egyszerűen rühellem őket, de persze van belőlük kivétel is. Például Ben és a szülei, hisz őket nem utálom, mert nem ártottak nekem, de a többi vadász, aki megkínzott, aki hagyott szenvedni azokat gyűlölöm.. Gyűlölöm a múltamat, az életemet és azt amit a sorstól kaptam.. Veszek egy mély levegőt és lenyugtatom magamat, s szerencsére ez könnyen sikerül. Bár még mindig ideges vagyok, amiért a vadászok kínzásaira emlékeztem vissza.. Benjamin teljesen más, mint a többi vadász, hisz ő legalább nem akar megölni, nem akar megkínozni. Nem akar a sírban látni.. A szemébe nézek miközben az összes szavát végig hallgatom és figyelek rá teljes mértékben majd szóra nyitom a szám..
-Nem biztos, hogy mindkettőt ugyanaz a vámpír ölte meg.. Lehet, hogy teljesen más volt mindkettő, sőt az is megeshet, hogy Alaricnek nem vámpír volt a gyilkosa..-Mondom miközben elgondolkozok.-Esetleg majd nekem is megmutatnál pár iratot belőlük?-Teszem fel a kérdésemet, mert szeretnék egy-két személyről kideríteni valamit, de semmi hátsó szándékom sincs velük egyenlőre.-Téged sosem tudnálak megölni és az áldozataim csak is olyanok, akiket nem ismerek..-Mondom miközben azzal áll elő, hogy kezd sötétedni és indulhatunk.-Rendben menjünk! Követlek!-Mondom miközben elindulunk egymás mellett lassan sétálva és ezáltal egyre előrébb jutunk. Az erdőt figyelem, a fákat és a növényzetet közben pedig a gondolataimba mélyedek. Most tényleg úgy érzem, hogy készen állok mesélni magamról, a múltamról.. Arról a sok szörnyű mégis fájó emlékről, ami eddig pecsétként véste be magát a lelkembe. Az elmémbe pedig örök emlék maradt a múltból.. Senkinek nem kívánom azt, ami velem történt, sőt át se éljék, mert csak merő fájdalom és kín az egész.. A kapuhoz érünk, amit egyszerűen kinyit majd beenged és ekkor beljebb megyek. Miért lehet ilyen egyszerűen kinyitni a kaput? Furcsán nézek Benre, hisz igazán figyelhetne a biztonságára, hisz ki tudja, hogy melyik őrült vámpír akar majd rátámadni.. Szavai után tovább sétálunk majd megállunk a hátsó ajtónál, amelyet kinyit a kulccsal. Újabb szavai után belépek a házba majd ő bezárja az ajtót.. Az életem miatt bárki elítélhet, mert egy vérengző vadállat vagyok, aki halom számra öli meg az embereket és semmi hasznosat sem teszem. Nem vagyok sem emberi, sem értékes lény.. Minden emberi érzés ellenére embereket ölök meg a vérért és élvezem, hogy kínozhatom, sőt megölhettem őket. Ez talán értékes bennem? Nem, sőt arra utal, hogy kegyetlen és gonosz vagyok.. Várom, hogy esetleg merre vezet vagy hova megyünk. Közben pedig gondolatban már megterveztem az "esti mesét"..

Játék Vége!
Játéktér Szabad!
Folytatás; Benjamin McAdams háza!

Daniel egy cseppet sem változott legutolsó találkozásunk óta. Ez annak köszönhető, hogy vámpír, és egy napot sem öregedett. Apám csak pár vámpírban bízott meg, de Danielben bízott meg a legjobban. Nemcsak azért, mert megmentette először az ő életét, majd az enyémet, hanem a személyisége, a viselkedése nagyon emberi is volt. Danielről nem sokat tudok, de remélem ez is megváltozik. Már nem vagyok gyerek, aki ne értené meg őt. Olyan sok jó és rossz dolog történt velünk, hogy jó egy olyannal megosztani ezeket a gondolatokat, akik megértenek minket.
- Köszönöm. Remélem megtalálom a gyilkost, de van egy olyan sejtésem, hogy ugyanaz a vámpír áll a háttérben. Rik történelmet tanított itt, és a lakására akarok menni. Szeretném megszerezni az iratait, amit az itteni vámpír lakosságról gyűjtött össze! Nem akarok én ártani egyiknek sem, csak tudni szeretnék róluk! - felelem neki. Feltűnt, hogy nem néz a szemembe, de mivel nem nagyon ismerem, nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Ha egy ideje itt van, biztosan tud nekem segíteni felmérni a helyzetet. A föld helyett már a szemembe néz, és válaszol.
- Ma béreltem ki egy házat, és szívesen látlak! Egyáltalán nem tartasz fel! Rik házába holnap is ráérek betörni! - válaszolom neki.
- Ugyan már! Ez a legkevesebb! Szívesem meghallgatom a történeted! Sosem ítélnélek el, hiszen elég zavaros világban élünk! Ha attól tartasz, hogy nem fogom megérteni, hogy mennyi embert öltél meg, tévedsz! Neked ez a természeted, bár remélem engem nem akarsz lecsapolni! - mondom neki. Apámtól tudom, hogy Daniel élete tele volt kudarcokkal, és sokszor kénytelen volt ölni. Megértem őt, talán fordított helyzetben, én is így cselekedtem volna.
- Menjünk! Kezd sötétedni! Beszélgetni a házamban is tudunk! - felelem neki. Elindulunk egymás mellett csendesen. A kapunál beengedem, és becsukom mögötte. Furcsán néz rám, és egyből leesik, hogy a kapu túl egyszerű kinyitására gondol. Kedves, hogy ennyi év után is aggódik a biztonságomért.
- Amint lesz időm, megjavítom! Nekem is feltűnt, hogy könnyen kinyitható! - felelem neki. Tovább sétálunk a füvön, és a hátsó ajtónál megállunk. Zsebemből kiveszem a kulcsot, és kinyitom az ajtót. Szélesre tárom, és megfogom a kilincset.
- Kérlek fáradj beljebb, és érezd magad otthon! - felelem neki és beengedem. Miután beljebb jött, becsukom és bezárom mögöttünk az ajtót.


Játék vége!
Játéktér szabad!