Én... én tényleg nem tudom, miért csináltam. Talán azért, hogy megmutassam neki, én vagyok az erősebb, hiába ő a férfi. És azért, hogy megmutassam neki, hogy nem jelent semmit, ha megbánt. Hogy, már nem jelent semmit számomra. Még ha nem így van, akkor is, neki ezt kell hinnie.
Akkor könnyebben elenged... és akkor Elenával lesz. Bármennyire is fáj ezt kimondani, de boldog lesz vele. Vele lesz boldog, Elenávaé, de legalább élni fog. Épp most mondta, hogy ha nem lenne neki Elena, talán véget is vetne az életének. De nem, nem tenné meg. Mert van valaki, aki miatt itt maradna, akármennyire is véget akarna vetni az életének.
- Ugyan, sosem vetnél véget az életednek. Ha nem lenne Elena, akkor is itt maradnál. Hiába mondod, hogy ősellenségek vagytok Damonnal, itt maradnál, mert ő itt van. Nem tudnád elengedni őt. - hiába mondja, hogy ősellenségek, hiába állítják mindketten, hogy utálják egymást... Stefannak iszonyatosan nagy bűntudata van, amiatt, hogy anno rávette Damont, hogy változzon át.
A Túlvilágon is belepusztulna a bűntudatba, ha itt hagyná a bátyját. Damon csak azért változott át, mert Stefan rávette, majdnem szó szerint lenyomta a torkán a vért, hogy ne legyen egyedül.
- Nem érek neked semmit? Akkor mégis miért zavar, hogy Kollal vagyok? Vagy értéktelen lenne az életem? Nem hinném, tudod, ott van nekem Kol. . direkt hoztam fel mindig Kolt. Én ilyen vagyok. Ha megbántanak, én sem kímélem az illetőt.
Most... mi történt? Elájult? Gyorsan tettem felé egy elhamarkodott lépést. Segíteni akartam., de mint a beszólásából kiderült, jól van. Nincs szüksége a segítségemre.
- Segíteni akartam, de látom, nincs szükség a segítségemre, nem igaz?! - lehet, hogy most az egyszer rendesnek kéne lennem vele. Tudom, hogy gondterhelt, tudom, hogy megbánta, ami köztünk történt, ezért nem állok az útjába, most az egyszer.
- Stefan. Már megharaptalak egyszer, könnyedén megtehetem még egyszer. És ezúttal nem tudsz majd elmenekülni előlem. Itt leszek és itt is maradok, nem futamodok meg.

Játék vége!
Játéktér szabad!

- De, meghaltál volna. Csak nem akkor és ott, hanem 20 év múlva. De még élsz és ezt nekem köszönheted. De ha akarsz, bármikor véget vethetsz az életednek, nem?! Csak nem lehet olyan rossz, ha még nem tetted meg... - tudta, hogy ha tovább folytatja ő bánja meg, neki esik bántódása, mégsem hagyta abba. Csak beszélt és beszélt, mindenért engem hibáztatott. Utálom ezt. Ebben a pillanatban ki tudtam volna törni a nyakát vagy a színébe tudtam volna szúrni egy karót - na jó, azt lehet, hogy mégsem... - de nem tettem. Inkább megharaptam. Talán azért, mert azt gondolom, ez a legmegalázóbb büntetés egy vadásznak. Ha magát a vadászt harapják meg.
- Ó, nem gyűlölnek! Legalábbis azok, akik számítanak, nem gyűlölnek. És te sem gyűlölsz, Stefan. Csak féltékeny vagy, nemde? - tudtam, hogy ha csak egy kicsit is, de féltékeny. Elvégre ő épp bevallotta, hogy szeret, mikor én 145 évnyi megszállottság után véget vetettem kettőnk "viszonyának" azzal, hogy Kolt választottam.
Nem bírtam türtőztetni magam tovább, beleharaptam. Hiába vergődött, fészkelődött, nem tudta kiszabadítani magát a karjaim közül. Élveztem, hogy 145 év után végre nem ő okoz fájdalmat nekem, hanem én is neki.
- Ó, nem fogsz te Kollal beszélni, azt garantálom! - mondtam miután szemfogaim visszahúzódtak és arcvonásaim rendeződtek.
Hirtelen váratlan dolog történt. Stefan térdre rogyott és összezavarodva kapkodta a fejét ide-oda. Ilyen nem minden nap történik egy vámpírral.
Most vagy szórakozik, vagy sok vért vesztett. Őszintén, é inkább az elsőre tippelnék; hogy csak engem akar átverni. De Stefan nem ilyen - még velem sem, pedig azt állítja, hogy utál...
- Basszus Stefan, nem szórakozz velem! - reménykedtem továbbra is abban, hogy csak meg akar ijeszteni. De ideje volt tudomásul vennem, hogy ártottam egy olyan embernek, akinek soha nem akartam. Kevés ilyen ember van, de Stefan közéjük tartozik, annak ellenére, hogy nem szeret - vagy próbál nem szeretni. Őt és Kolt képes lennék az életem árán megvédeni, erre lehet, hogy épp miattam fog meghalni...

Mikor már azt hittem, kidühöngtem magam, Stefan még jobban felbosszantott. Azt akarja, hogy én is bántsam?! Hát, akkor megkapja, csak szépen kell kérnie.
Megbosszulom. Nem csak azt, amit most Stefan mond, vagy csinál, hanem mindent. Azt, hogy Elenát választotta, mikor ott voltam neki én! Azt, hogy Kol megcsalt Bonnieval. Azt, hogy szeretem Stefant - ebben a pillanatban bármit megtettem volna, hogy ne így legyen. Azt, hogy Rebekah megharapott. Azt, hogy Kol megharapott.
Egyszóval mindent. Mindent, ami ebben a rohadt világban történik. Úgy érzem, mintha néha az egész világ össze esküdt volna ellenem.
- Hálásnak kellene lenned! - kiabáltam tovább és nem érdekelt, hogy ki hallhat meg esetleg. Jelen pillanatban, aki idejött volna szörnyethalt volna. Kitéptem volna a szívét, vagy kitörtem volna a nyakát. Rosszkor rossz helyen, van ilyen.
- Hálásnak kellene lenned, mert ahelyett, hogy meghaltál volna akkor, 1864-ben, itt vagy, élsz és virulsz és ugyanolyan fiatalnak nézel ki, ugyanolyan fiatalnak fogsz kinézni örökké!
Megragadtam a karjánál fogva és felrántottam magam mellé. Nem tudtam, mit fogok csinálni, de nem ússza meg épp bőrrel.
Hirtelen jött ötlet volt. Azt akartam csinálni, amit velem csináltak. Úgy akartam kínozni, ahogy engem kínoznak. Tudtam, hogy utálni fog miatta, de nem gondolkoztam. Egy pillanatra olyan voltam, amilyennek Damon mutatja magát. Nem törődtem semmivel, csak egyetlen cél lebegett a szemem előtt: a bosszú.
Kitátottam a szám, a szemfogaim megnyúltak , a szemem alatt kidudorodtak az erek. Beleharaptam Stefan nyakába, mielőtt akár a kisujját mozdíthatta volna.
Csak szívtam és szívtam a vérét, a vámpírvért. Ahogy csorgott le a torkomon, úgy lettem egyre nyugodtabb és nyugodtabb, mert nem csak vér volt ez; hanem a bosszú édes íze is. Nem akartam komolyan ártani neki, a mókusdiéta miatt amúgy is le volt gyengülve és a korábban szerzett sebei is fájhattak még, ezért elfordítottam a fejemet a nyakától, visszahúztam a szemfogaimat, a bőröm visszanyerte fehéres színét.
- Békén hagyod Kolt, megértetted?!

- Lehetséges, ha mindketten akarjuk. És nem mondok ilyent, mert sokat jelentesz... jelentettél számomra, mióta megismertelek. Azért erőltetem, mert nem akarom, hogy utálj! Kollal meg ne foglalkozz! Vele majd beszélek én. - eddig türelmes voltam, de mikor megemlítette, hogy elbeszélget Kollal, már nem bírtam tovább. Azt hiszi, hogy a végtelenségig türelmes leszek vele, mert ő Stefan Salvatore?! Hát azt jobb, ha elfelejti.
Játszhatunk így is, de nem vagyok jó ellenség, ezt jobb, ha megtudja! Eddig próbáltam csak a kedvesebb oldalamat mutatni neki, de ha ezt akarja, hát legyen. Megmutatom neki a rossz oldalamat.
- Persze, az hiányozna még, hogy te Kol közelébe kerülj. Rögtön elintézne, ne aggódj. És nem csak úgy, mint nem tudom, én. Ki csinálta ezt veled?! Ja és mégis miről akarod felvilágosítani, a nyúldiétádról? Neki nem kell oktatás, hogy normális vámpír legyen. - Mondtam megvetéssel és a szánalommal teli hangon. Felálltam és a kezemmel könnyedén átkulcsoltam a nyakát, ezzel megnehezítve a levegővételt számára. A nyúldiétától amúgy is le van gyengülve és még idősebb és erősebb is vagyok nála. Semmi esélye ellenem.
- Elfogadod a segítségem?! Milyen kedves tőled. De ugye nem gondolod, hogy ezek után segítek, Stefan? Tudod, nálam is van egy bizonyos határ, ahol betelik a pohár. Igen, még veled kapcsolatban is. - mondtam gúnyosan, közben végig a szemébe néztem, lesajnáló pillantással, majd egy könnyű mozdulattal lelöktem a farönkről, ahol addig ült, egyenesen a háta mögött lévő bokroknak.
- Az én hibám?! Stefan, én még ilyen vámpírt nem láttam. Szinte az összes ember bármit megadna, hogy örökké élhessen. A vámpírok pedig imádják a vámpírlétet, nem nyavalyognak folyton, és nincs öngyilkossági hajlamuk. Sőt, nem kell őket vadászni tanítani, mert tudják kontrollálni magukat. Hálásnak kellene lenned nekem! - észre sem vettem, hogy a végén már kiabáltam, még nem hallottam a saját hangomat visszhangozni a fák között.
Ott álltam fölé tornyosulva, még ő a földön feküdt, sebesülten, szakadt pólóban, amelyen igen sok volt a vérfolt. De nem érdekelt, hogy pár napja még bármit megadtam volna, hogy együtt legyünk. Csak egy dolog számított: eljött az én időm, a bosszú ideje. Lehet, hogy később még megbánom, de most csak a jelennek élek.

- Tényleg sajnálom. És... - most nem tudok mit mondani neki. Nem mondhatom, hogy szeretem, mert akkor elveszíteném Kolt és amúgy is minden erőmmel azon vagyok, hogy elfelejtsem, hogy ne szeressem többé. - Szeretlek... mint egy barátot. És maam sem tudom mit akartam tőled, érted? Csak... hiányoztál. - néztem a szemébe és észrevettem a nyakán lévő sebet, amit valószínűleg most szerzett, mert még vérzett.
- Segíteni akarok. - mondtam majd a seb felé nyúltam, hogy megvizsgáljam, de ellökte a kezem. - Kérlek. Hadd segítsek! - azzal megnéztem a sebét, mit sem törődve, azzal, hogy még továbbra is próbált ellenállni. Majd megfogtam a karját, egy farönkhöz húztam és kitisztítottam a sebét egy kis vízzel, amit a közeli patakból szereztem.
Tudtam, hogy egy kicsit fáj neki, hiába próbáltam óvatos lenni, de Stefan meg sem szólalt, csak akkor tudtam, hogy fáj, amikor gyorsabban vette a levegőt. Nagyon igyekezett, hogy erősnek mutassa magát, mert amikor nálunk voltunk, bevallotta, hogy szeret és én mégis otthagytam.
Mikor végeztem a seb kitisztításával, leültem mellé és a szemébe néztem. - Stefan... Tudom, hogy most utálsz. De... ez így nem jó. Nagyon utálom, amikor ilyenek vagyunk. Lehetnénk... barátok? - inkább kérdésnek hangzott, mint kijelentésnek, mert 145 év szerelem után fura volt, hogy csak barátok leszünk. - Attól még itt leszek neked, számíthatsz rám. És segítek megtanulni vadászni, ha tetszik, ha nem. Mert a barátok segítenek egymásnak. - mosolyogtam rá, de féltem, hogy elutasító válaszokat fogok hallani. Valami azt súgta, hogy örüljek neki, hogy most egyáltalán megtűri, hogy itt vagyok és segítek neki.
Még mindig iszonyatosan dühös volt, de mintha már egy kicsit lenyugodott volna. Végigsimítottam a karján, hogy még jobban megnyugtassam, de az ellenkező hatást sikerült elérnem vele.
- Nincs semmi hátsószándékom, esküszöm. Barátként tekintek rád és szeretném, ha te is így tekintenél rám. - néztem a szemébe újra majd felálltam. - Most pedig... szeretnéd, hogy segítsek? - ha akar, most még elmehet. Ez az ő választása.

A Klausos incidens után ismét az erdőben kötöttem ki.
Miért nem csillapította az a rengeted kisállat a szomjamat? Ez nem lehet igaz! Most mihez kezdjek? Még többet gyilkoljak le?
Csak úgy záporoztak a gondolataim, de e-közben különös hangokra lettem figyelmes.
Egy turistacsapatot pillantottam meg, amit épp egy kidőlt farönkön próbálnak átkelni.
Miért pont most?
Éreztem, ahogy tűhegyes szemfogaim megnőnek, friss vér után vágyódva. Alig bírtam magammal. Többször is elindultam az emberek irányába, de mindannyiszor visszafordultam.
Nem ölhetem meg őket!
Ha valaki kívülről szemlélte volna a dolgot, biztosan idiótának nézett volna.
De olyan ínycsiklandozóak...nem, nem, és nem! - motyogtam magamban.
Egyre csak teltek a percek, és a turistáknak már sikerült átkelniük a farönkön. Ismét utánuk indultam, majd megint visszafordultam.
Megőrülök!
De ekkor meghallottam, hogy valaki a nevemen szólít. Elena? Nem, Katherine volt az. Elenának jobban örültem volna... sokkal jobban...
-Katherine! Te vagy az, akinek most a legkevésbé sem akarom elfogadni a segítségét. Mégis mit képzelsz magadról, ki vagy te? Azon kívül, hogy ribanc? - meg akartam bántani, mivel engem is megbántott.
De nem tágított, még közelebb lépett hozzám, és kinyögött egy halk sajnálomot.
-Gondolom mennyire sajnálhatod. Éppen annyira, amennyire én most karót szúrnék a szívedbe... - motyogtam magamnak. Legszívesebben meg is tettem volna, de Katherinet nem lehet ilyen egyszerűen eltenni láb alól.
-Mégis miért hazudtál legutóbb? Nem volt rá okod... hisz nem szeretsz. Miért hazudtad, hogy igen? Mit akartál tőlem? Ne hidd, hogy megúszod magyarázat nélkül. Habár akármit is mondanál, nem hinném, hogy hihető lenne. Te meg az igazság két külön fogalom. - kekeckedtem vele.
Ekkor kellemetlen dolog történt. Amióta Klaus megsebzett, és csak most vettem észre, hogy még mindig csurog a vér a nyakamról. Próbáltam letörölni, de nem sikerült. Egyre csak folyt. Ez biztosan a diéta miatt van. Lassabban gyógyulok.
-Hagyjál békén! - vetettem oda Katherinenek, hogy megelőzzem cselekedetét. Mégis mit képzel?

Muszáj volt kimennem az erdőbe, hogy szívjak egy kis friss levegőt és hogy friss embervérhez jussak, ne csak tasakos vért igyak. Ezúttal hallgatóztam, nehogy valaki itt legyen, de ismét nem volt szerencsém.
Kilestem egy fa mögül, hogy veszélyes-e rám az illető, vagy sem, de Stefan volt ott. Néhány hosszú percig néztem, ahogy hallgatózik, ugyanis tőlünk nem olyan messzire turisták jártak az erdőben nagy zajt csapva, valószínűleg - sőt biztos - hogy nem sejtették, milyen nagy veszély leselkedik rájuk az erdőben.
Néztem, ahogy Stefan fel-alá járkál a fák között, néha a hang irányába indul, de aztán mindig visszafordul. Miért hezitál ennyit? Ha elindul és nem tud leállni, legfeljebb megöl egy embert, na és? Bár, ez neki sokat számít, talán túlságosan sokat.
Már percek óta néztem, hogy variál, magával vitatkozik, hogy meg merje-e tenni vagy sem. Beugrott, hogy miért jött hozzám. Azért, mert vadászni akar tanulni - vadászni emberekre -, embervért akar inni, olyan akar lenni, mint bármelyik másik vámpír, csak ölni nem akar. Meg akarja tanulni kezelni a vérszomját.
Tudom, hogy utál és valószínűleg utálni is fog még egy darabig, mert tényleg nem volt szép, amit csináltam, de ezt soha nem mondanám senkinek...
A lépések zaja egyre távolodni kezdett és láttam, hogy Stefan is észrevette, mert felkapta a fejét és újra elindult, de megint visszafordult.
Nem bírtam már nézni, amit csinál, muszáj segítenem neki. Szeretők nem vagyunk... de barátok lehetünk, nem? Kiléptem a fák közül, Stefan mögött álltam. Még nem vett észre, ezért halkan megszólítottam, de tudtam, hogy meghallja.
- Stefan? - ahogy megfordult és rájött, hogy nem Elena, hanem én, Katherine állok előtte, rögtön ellenséges tekintettel kezdett méregetni, de láttam a szemében, hogy komolyan megbántottam.
- Segítsek? - kérdeztem bizonytalanul, mert nem tudtam, mit fog válaszolni - Elvégre azért jöttél hozzám pár napja, mert segítséget szerettél volna kérni a vadászathoz. Most itt az alkalom. - a hangom még továbbra is bizonytalan volt, de nem tudtam és nem is akartam vele mit kezdeni. Közelebb léptem Stefanhoz, nem akartam ártani neki, nem volt bennem semmi rossz szándék, csak reméltem, hogy újra barátok lehetünk. - Sajnálom. - suttogtam, de ezúttal nem voltam benne biztos, hogy meghallja-e.

Bár erősen meg voltam győződve arról, hogy nem fog elengedni, mégis megtette. Bár nem elengedett, hanem inkább eldobott. Mint egy hullát. Miután magához vette a táplálékot, a hullát ledobja és elmegy. De engem tisztelni kell, nem vagyok holmi ember, akit akkor kínoz meg, amikor akar.
Inkább nem szólaltam, mert elmenni készült, nem akartam, hogy néhány szó miatt meggondolja magát és az este hátralévő részét a társaságába töltsem. Nem vágytam rá, ahogy a nyakam sem, amibe beleharapott. Épp most nyilallt bele a fájdalom, ami emlékeztetett a borotvaéles fogaira.
Hogy én azt mennyire szeretném! - válaszoltam magamban gúnyosan, arra, hogy megölöm a szememmel. Igen, tényleg ez volt minden vágyam. Elképzeltem több különféle lehetőséget, ahogyan megölöm őt. Leszúrom egy karóval. Ez lett volna a legegyszerűbb. Kiéheztetem. Ez lenne a legjobb megoldás, mert így szenvedhetne a legtöbbet. Élvezném, ha szenvedni látnám. Minden nap elmennék hozzá, a helyre, ahol elzárva tartanám és élvezném, hogy úgy látom.
De a legszörnyűbb az volt, hogy nem tehettem meg. És ezt pontosan tudtam. Nem tehettem meg, mert akkor elveszítem Kolt és a biztos halál várna rám. Valamelyik testvére biztos, hogy megölne. Nem tűrnék, ahogy elmenekülök, mint 500 éve.
- Neked is további szép estét. - mondtam, miközben feltápászkodtam a földről és kezemet a még mindig vérző nyakamra szorítottam. Leporoltam a ruhám és felegyenesedtem. Elsétált. Még hallottam a lépteit, de már messze járt.
Most tényleg nem számítottam rá, hogy visszajöjjön, de megint visszajött. Felvettem a ragadozópózt, most már csak és kizárólag az ösztöneim vezéreltek. Rávicsorítottam kinőtt szemfogaimmal. Ekkor vettem észre, hogy egy faággal a kezében közeledik. A szemembe akarta szúrni, ami még a harapásnál is jobban fájt volna.
De az utolsó pillanatnál megállt. Semmi hiba többé. - a szavai visszhangoztak a fejemben. Gondolkodás nélkül lehajoltam a faágért és utána hajítottam. Sajnos nem találta el, de remélem legalább a hangját meghallotta. Reméltem, mert akkor megértette az üzenetet: bosszút állok.

Játék vége!
Játéktér szabad!

Nem tudom mit is akarok. Megölni, megkínozni, elengedni. Igazából nem Katherine-re haragudtam, hanem a cselekedeteire. Általában az emberek nem a személyre hanem a cselekedeteire. Igaz történet. Belegondolva fél évezredig Katherine-t üldöztük, és fél évezredig menekültünk. Ha nem lett volna ez az egész hasonmás dolog, valószínűleg nem itt lennék... De nem mert a hasonmás a legfontosabb, hogy megtörjük azt a rohadt átkot... Persze nem csak mi sérültünk Katherine is elvesztette a családját, valamely szinten én is, de visszakaptam, habár foghíjasan. Valamit valamiért. Van amiben hasonlóak vagyunk. Nem Ő választotta hogy hasonmás legyen és hogy az élete menekülésből álljon, ahogy nem is én választottam az örökkévalóságig tartó kárhozatot... Imádom a vámpírlétet. De minden vámpírnak, mélyen legbelül hiányzik egy dolog. Ami pótolhatatlan, és sose lehet a miénk. Az emberség. A naívaság, a normális élet. Jó lenne megszületni, élni majd meghalni. Az emberek ezt sose fogják megérteni. Nekik az élet természetes, de a haláltól mindig is rettegnek. Kapaszkodnak foggal-körömmel az élethez. A vámpírok pedig úgy játszanak az élettel, mintha csak egy játék lenne, ahol ők az irányítók. De ez az életünk, ez a sorsunk. Lehet hogy ideje lenne átgondolni hogy mit teszünk mielőtt cselekedünk. 1000 év után ideje lenne. Igazából ha megkínzom, vagy bármit is teszek vele, nem fog semmi változtatni. Lehet, hogy utána is mindenkivel összejön ami mozog. Lehet, hogy ugyanúgy együtt lesz Kollal, sőt biztos. Akkor marad az utolsó lehetőség. Visszatérve a valóságba. Láttam ahogy legszívesebben megölne,belém döfne valamit.
-Kislány, még a végén megölsz a szemeddel!-játszottam, mint aki fél, miközben nevettem. A sarkára állt, végre. Nem mintha nagy esélyei lennének velem szemben. De legalább nem fog térden állva könyörögni, mint az áldozataim nagy része. Még mindig szorítottam. Elengednél? Hát legyen, te akartad. Elengedtem, vagy mondhatni ledobtam a földre. Ő kérte.
-Szívesen. További szép estét.- mondtam. Zsebre dugott kézzel elsétáltam. Majd egy pár száz méter után megálltam. Ez nem volt hozzám méltó távozás. Elmosolyodtam. Meg tanítok neki valamit, amit már rég meg kellet volna tanulnia. Fogtam egy vastag faágat, visszaszáguldoztam, neki szorítottam egy fának, hogy fájjon neki, és a kezem elindult hogy a faág az arcában végezze, de egy milliméterrel a szeme előtt megállt.
-Semmi. Hiba. Többé.- mondtam szaggatottan, ellöktem, ledobtam a faágat, és már ott se voltam...

JÁTÉK VÉGE!

Csodálkoztam volna, ha nem tűnt volna fel neki semmi. Épp fellélegeztem volna, miután lazított a szorításomon, de hirtelen még szorosabban, még nagyobb erővel szorított a fához. Fájt, de egyenlőre meg sem szólaltam. Bírom a fájdalmat, ha vasfűvel akar megkínozni, nem fog használni, mert minden nap magamhoz vettem egy keveset. Ha le akar szúrni, úgyis megteszi, ez ellen a vámpírok sosem lesznek képesek védekezni. De az utolsó pillanatig kitartok majd, megőrzöm a méltóságomat.
Térj észhez Katherine! Nem fog bántani! Kol miatt nem fog, nem tudná megtenni.
Már éppen vissza akartam kérdezni, hogy vadászni, együtt?! Lehet, hogy nem utáljuk egymást - vagy csak nem utáltuk... - de azért semmiképpen nem vadásztam volna vele. Nem sok idő kellett azonban és kiderült, hogyan értette a vadászatot.
Megharapott, épp ott, ahol Kol is, nem is olyan rég. Mi a francért szeretik ezek az én véremet szívni? Ez a mániájuk...? Észre sem vettem, hogy ilyen keményen ellenállok, az ösztöneim súgták, én pedig hallgattam rájuk. De amint a fájdalom észhez térített, ellazítottam a nyakam, és nem álltam ellen, azt mondogattam magamban, úgyis mindjárt elenged, el fog engedni.
Elengedett, a vérem a harapásának nyomából lecsorgott a pólómra. Dühös voltam, iszonyatosan dühös. Legszívesebben most azonnal megtámadtam volna, de akkor elveszítettem volna Kolt. Vagy az életemet.
Nem játszhattam tovább a lányt, aki fél, aki nem mer csinálni semmit, csak tűri, hogy fájdalmat okozzanak neki. A sarkamra kellett állnom. Tudtam, hogy Rebekah ellen nincs más esélyem, csak így. Ha megmutatom neki, hogy nem félek tőle, nem fogom magam könnyen adni. Ha bosszút akar, meg kell érte harcolnia, hogy kínozhasson.
- Ennek örülök... De elengednél?! - nem kiabáltam, a hangom sem emeltem feljebb, de határozottan szóltam hozzá. Tekintetemet az övébe fúrtam, elképzeltem, ahogy belé döfök egy kést. Egyszer azt hallottam, úgy ölj, hogy közben végig az áldozatod szemébe nézel. Ne húzd ki belőle a kést, amíg le nem látsz egészen a lelkéig.
De miközben ezt elképzeltem, csak álltam ott, tekintetemet az övébe fúrva. Vártam, mit fog csinálni. Szinte biztos voltam benne, hogy nem fog elengedni, de egy próbát megér.
Egyben biztos voltam: nem fogom könnyen megadni magam, a végsőkig harcolni fogok. Ezt csinálom már 500 éve... menni fog.

Félelem. Imádom ezt látni és ezt teremteni az emberek szemében. De még
mennyire... De most kivételesen Katherine-ről volt szó, ezért nem
terveztem megölni. Még hogy éljetek boldogan... Gondolom azért Ő sem
hitte hogy ezt komolyan gondolom... Azért kicsit élveztem a helyzetet,
erősebb vagyok nála, bármit tehetnék. De fejemben felhangzott Kol: "Ne
tedd Bekah!",és én mint egy gyerek,kitől elvették a nyalókáját, magamban
elmormogtam egy "Rendben"-t. Pedig szívesen bosszút álltam volna, lenne
miért...Nagyon is jól esett volna, de akkor szembe kellet volna néznem
Kol haragjával. De most, ez nemigen érdekelt... Továbbra is a fához
szorítottam, a menekülés egyetlen kibúvójától megfosztva. Megbeszéltünk mindent, nincs több megcsalás.
Remélte...mi? Nincs több? Szóval Katherine az első adandó alkalommal valaki más karjába szaladt. Mily meglepő, ezt sose gondoltam volna. Nem is értem! Katherine Pierce, a nő ki magas szintű eleganciával és teljesen tiszta szívvel rendelkezik. Ez teljességgel megbotránkoztató...Hangzottak fejemben szarkasztikus mondataim. Nem voltam meglepve... Viszont, tudom, hogy reagálhatott Kol, ha megtudja... És ezek után képes összeállni újra ezzel a nővel? De, mielőtt megfeledkeznék, jöjjön a legkedvesebb rész (számomra), a nagybetűs megtorlás..
-Akkor rendben, úgy legyen...-mondtam mosolyogva, mintha mit sem értenék, és engedtem egy kicsit a szorításból, hogy azt higgye, elengedem. De mire fellélegezhetett volna, már ott volt a nyakán a kezem, és sokkal erősebben szorítottam a fához, hogy fájjon neki.
-Tudod, kicsit éhes lettem,- néztem le a hasamra, majd vissza a szemébe- vadászhatnánk egy kicsit, nem gondolod? Vagy, van egy jobb ötletem!-mondtam és szemfogaim máris a nyaki artériájában voltak, szívva a friss vámpírvért. Nem volt rossz. Mintha alkoholmentes sört innék. Nem az igazi, de nem rossz. Nem ittam sokat, épp annyit hogy fájjon neki a hiány. A torkomon lecsordogált a táplálék, majd szemfogaim és ereim visszahúzódtak. Egyik kezemmel letöröltem a vért a számról, és meghallgattam, mit mond.
-Megegyeztetek? Oda ne rohanjak!-nevettem cinikusan. Nem tudtam hinni neki. Majd felhasználta az adu ászát, illetve az utolsó lehetőségét. Kolt.
-Nem terveztelek megölni, az túl egyszerű.-mondtam. Itt főként Kolról és a kettőnk közötti viszályról volt szó. Még mindig szorítottam. De az este nem ér itt véget...

Legyünk boldogak? Ennyi? Rebekahtól mást vártam, minimum azt, hogy nekiesik a torkomnak, megfenyeget, vagy valami. Mikor elment, káröröm lett úrrá rajtam, hogy végre egyedül lehetek, nélküle. Már épp indultam volna, mikor váratlanul visszajött és nekinyomott az egyik fának. Nem fájt, de kellemes sem volt. Nehezebben kaptam levegőt, de épp eleget ahhoz, hogy ne fuldokoljak.
Tudtam, most jön a fenyegető rész, az, amire vártam. Tudtam, hogy nem ismertem félre. Ennyire nem, tudtam, hogy nem fogja elszalasztani az alkalmat, hogy megfenyegessen. Vagy, hogy bántson. Megverjen. Utál, bosszút akar állni. Stefanért, ugyanis ő szerette... vagy szereti. Klausért. Mert elmenekültem előle, nem hagytam, hogy feláldozzon. És, mert - le sem tagadhatná - utálja a Petrovákat.
- Megbeszéltünk mindent. Nincs több megcsalás. - csak miután kimondtam, akkor esett le, pontosan mit is jelentenek a szavak. Nincs több megcsalás. Rebekah pedig nem hülye. Azonnal rá fog jönni, hogy valami már történt, még ha nem is feküdtem le Stefannal, akkor is. De neki hiába mondanám, hogy végül nem történt semmi, hiába bizonygatnék bármit is, nem hinne nekem. Talán, de csak talán könnyít a helyzeten, ha elmondom, hogy nem csak én csaltam meg Kolt.
- Egyikünk részéről sem. Megegyeztünk. - kezemet a karjára tettem és megpróbáltam magamról lefejteni azokat. De nem engedte, amitől rám jött a frász. Nem szoktam félni, hacsak nem egy Ősi vámpírról van szó. Főleg, hogy ilyen közel van. Nem tudok elmenekülni, mert erősebb nálam. Ha esetleg mégis sikerülne, utolérne. Nem becsülöm le magam, de az ellenséget sem szabad. Már ha Rebekah ellenség. Tisztában vagyok az erőviszonyokkal.
Egyetlen esélyem, ha elengedem a kezeit - mivel szabadulni úgysem tudok, legalábbis ezzel a módszerrel nem - és megpróbálok egy karót szerezni. vagy legalább egy kis fadarabot, ágat, valamit, amivel árthatok neki. De ez csak olaj lenne a tűzre, csak még jobban utálna. Inkább nem csináltam semmit. Megpróbáltam az egyetlen dologgal hatni rá, ami neki és és nekem is számít: Kol.
- Ha bántasz vagy végzel velem, Kol nem fog örülni, ugye tudod?

Katherine volt az, mily meglepő. Két kezemet zsebre dugtam, és határozottan álltam, úgy figyeltem. Az, hogy mindenkire felsőbbrendűként tekintünk le, családi vonás. Hisz mi lennénk az Ősök, ennyi bónusz kijár nekünk is. Igazából nem tudtam mit mondani vagy tenni. Nem mehettem oda (természetesen nem is akartam) hogy "Szia,hogy vagy?" meg ölelések, és egyebek, de nem is akartam karót döfni belé. Maradtam a konzervatív út mellet. Egy pillanatra találkozott az én tengerkék szemem, az ő csokoládébarna tekintetével, de egyikünk szeme se tükrözött megvetést. Bár az övében enyhe boldogság bujkált, ami az arcán is látszott, de nem tudom miért. Szia Rebekah. Vadászni jöttem. Na nem mondod. Azt hittem piknikezni és festegetni. Manapság a vámpíroknak az erdő már csak táplálkozásra van. Pedig ha tudnák mennyi rejtélyes hely van itt... Odament a fekete hajú sráchoz, és megölte. Idegesen felé fordultam.
-Ha kérhetem máskor keress magadnak áldozatot...- más esetben nem lett volna bajom, de nagyon is hasonlított valakire, a múltból. De láttam a kórházban is, úgyhogy lehet, sőt biztos van vámpírvér a fiú szervezetében. Köszi, nagyfiú.-mondtam magamban és felnéztem a csillagokkal tarkított égre. Ha már így itt vagyunk... nem ártana beszélnünk. Megforgattam szemeim.
-Hallgatlak...- mondtam egy sóhajtással, hisz tudtam mi lesz a téma. Kol és Ő. Ebben a nőben sose fogok megbízni. Szerintem senki se, mellesleg. Főként a család nem. De szerintem Kol se bízik meg benne, de megadja neki az esélyt, és ezzel együtt a kapcsolatukra az esélyt. Családról jut eszembe. Nik jól fogadta, de Elijah... Elijah-val a "megbeszélés"-ből verekedés fajult... Nézzünk pro és kontrát, azaz érveket és ellenérveket: szeretem Kolt,ezért a boldogságát szeretném. Kol megérdemli hogy legyen valaki Cassie után, aki megdobogtatja a szívét. (már ha átvitt értelembe, nekünk vámpíroknak van) de: Katherine-ben nem könnyű bízni, ráadásul Kol is félreléphet. Aztán ott van a család és a Petrovák közti ellentét. De...Meghoztam a döntésemet.
-Megadom az esélyt. Legyetek boldogak.- mondtam egy angyali mosoly keretében, majd hátat fordítottam neki, és elindultam ki az erdőből, mintha máshova mennék. De mikor azt hitte már kiértem az erdőből, egy pillanat alatt visszatértem és az egyik tölgyfának szorítottam. Nem úgy hogy fájdalmat okozzak, de egy kis szorítással, hogy tudja, nem viccből beszélek.
- De, ha fájdalmat okozol neki, vagy akár megfordul a fejedben hogy megcsalod, addig élsz.-sziszegtem neki, de nem amolyan haragosan, csakhogy értse, halálosan komolyan beszélek..Azért szerintem még mindig jó ötlet az "Utálom
a Petrovákat" feliratú póló helyett, egy "Nem szeretem annyira a
Petrovákat, de elviselem" feliratú...

Miután megbeszéltük a dolgokat Kollal, nagyon jó kedvem lett. Úgy döntöttem, elmegyek az erdőbe vadászni. Mikor az erdőbe értem, hallgatóztam, áldozatok után kutattam, miközben élveztem a friss levegőt és az erdő csendjét.
Meghallottam, ahogyan két fiú beszélget. Viccelődnek, nevetnek. Az erdő közepés sátoroznak és még azt sem tudják, mekkora veszélyben vannak.
Tőlük pár lépésre egy gyilkos áll, erről pedig még fogalmuk sincs. Már éppen ki akartam lépni a fák takarásából, mikor valaki vagy valami megelőzött. Lábamat gyorsan visszahúztam, remélve, hogy senkinek nem tűnt fel, hogy itt vagyok. Megismertem a nőt, aki odament a fiatalokhoz. Na persze, ki más lenne? Rebekah. Nem tudtam, csatlakozzak-e hozzá, de végül egy határozott nem mellett maradtam. Ostoba lépés lenne odamenni hozzá, hogy "hé, te is itt vagy? Micsoda meglepetés, csináljuk együtt! Végezzünk velük együtt."
Megvártam, még megöli az egyik srácot, a másikat pedig elengedi, majd kiléptem a fák közül.
- Szia Rebekah. Vadászni jöttem. - nekiesek az életben maradt fiúnak, szemfogaim lassan megnyúlnak, az arcomon kidudorodnak az ereim. Elnyújtom a pillanatot, hogy minél tovább érezhessem a vér okozta örömöt. Pár másodpercig várok, mielőtt beleharapnék, érzem, ahogyan a fiú egyre gyorsabban veszi a levegőt, fél.
Miután érzem, hogy a srác pulzusa gyengül, már nem sokáig tartanak a szenvedései, pár másodpercbe telik az utolsó csepp vért is kiszívni a testéből, máris holtan esik össze.
- Ha már így itt vagyunk... nem ártana beszélnünk. - a vért törölgetem a számról, a szemfogaim visszahúzódnak és az arcom is felveszi emberi formáját, ahogy beszélni kezdek.
- Mikor utoljára találkoztunk... nos... nem a legszerencsésebb helyzet volt. mondhatni a legszörnyűbb, mivel alapból nem igazán kedveljük egymást. De beszéltem Klaussal és Kollal is. Klaus nem fog az utunkba állni, megígérte. Te... hogyan állsz ehhez?
Reméltem, hogy a vadászat után kicsit lenyugodott, mert elég nagy baj lehetne belőle, ha ideges lenne, én pedig csak tovább idegesíteném a mondandómmal. Most nem tudnék elszökni előle, ahhoz túl közel állunk egymáshoz. Csak egy valamiben reménykedhettem: Kol. Reméltem, hogy Rebekah szereti Kolt és legalább miatta nem fog csinálni semmit.
- Kollal is megbeszéltünk mindent.
Tisztes távolságban álltam tőle, ügyelve minden mozdulatára, készen álltam a menekülésre, ha arra kerül sor. Figyelmem nem hagyott alább egy cseppet sem.

To; Katherine

Miután beszéltem Nikkel, úgy éreztem muszáj lesz innom. Az erdő felé vettem az irányt. Ilyenkor friss vér kell, nem a zacskós. A vámpír nem csak azért vadászik, mert éhes, és pont. Maga az mikor látod áldozatod szemében a fájdalom és félelem ötvözetét. Mámoros érzés, ez. A vadászt egy élvezet, amit a legtöbb vámpír szívesen csinál. Legtöbb, mivel van néhány olyan a fajunkban, akik lealacsonyodnak Bambihoz és Barátaihoz. Szánalmasak. A vámpír lételeme a vér, a vér mely száguldozik az ember ereiben, hogy aztán eljusson a szívéhez, hogy az doboghasson, ezzel életet nyújtva. A vörös, édes, íncsiklandozó táplálék. Van akinek az a végzete, hogy riporter legyen, és van akinek az örökkévalóság. A sors és végzet nem mindig ugyanaz. De utóbbiakból csak egy juthat az embernek. Sosem értettem, miért harcolnak maguk ellen az olyanok, mint Stefan. Ez olyan mintha az emberek csak vizet innának, elgyengítené őket, végül szép lassan elhullanak... Merengésemből a cipőm talpa alatti falevelek rezgése ébresztett. Egy pillanatra hagytam hogy az esti szellő végigszánkázzon arcomon, majd letértem az ösvényről, és fülelni kezdtem. Nem olyan messze két 18 év körüli srác lehetett, kiváló vacsora. Fiatalok, egészségesek. Elindultam az erdő másik végéhez, nem akartam elsietni, ezért embertempóban tettem meg az utat. Miközben sétáltam, körülnéztem. Ez az egyetlen hely amelyik megmaradt régről,még a születésük idejéből. A fák ugyanolyan szelíden hajoltak meg a szélnek, a hold ugyanolyan nyugodtan adta magából a fényt, a bokrok ugyanúgy rezegtek, a falevelek ugyanúgy zizegtek cipőm sarka alatt és a bogarak ugyanolyan hangon ciripeltek. De egy valami nem volt a régi. Én. Már ott is voltam. A tűz nagyban ropogott a fa felett, elszórtan mindenféle üvegek, Jack Daniel's-ről kezdve a Jim Beam-ig, a fiúk pedig egy pléden ültek. Végigmértek, majd elmosolyodtak. Tipikus tinik.
-Sziasztok! Leülhetek közétek?- kérdeztem egy mosoly keretében és elővettem a kis szeleburdi tinilány énemet. Intettek és helyet szorítottak maguk között, és én leültem. Az egyik egy fekete hajú, magas,zöld szemű, a másik sötétbarna hajú, kék szemű. Előbbi igencsak jól nézet ki. Szerettem néha játszani az áldozatommal, jelen esetben áldozatokkal. Megkínáltak valami itallal, én pedig lehúztam, így ment ez egy darabig, mire már túl éhes voltam. Felálltam, magamhoz intettem a szőkét, és a füléhez hajoltam. Szemem alatt kipattogtak ereim, megnőttek szemfogaim. De ahelyett hogy bármit mondtam volna, a nyaki artériájába mélyesztem szemfogaimat, és már éreztem is ahogy a vörös nedű lecsordogál torkomon. Fogtam a tarkóját, hogy egy cseppet se veszítsek el. Eleinte kiélveztem az ízét, majd egy erősebb tempóban szívtam, és mikor agyamat elborította a vér iránti vágy, a fiú holtan rogyott össze alattam. Éreztem ahogy a testem megtelik erővel, és még így maradtam kiélvezve a pillanatot. Letöröltem számról a vért, és nyeltem egyet. Majd a fekete hajú fiúhoz sétáltam. Felhúztam magamhoz, két kezembe fogtam az arcát, majd a szemébe néztem.
- Semmi nem történt, a barátod rosszul lett, eltemeted és élsz tovább.- igéztem meg. A fiú gépiesen bólintott és összeszedte az eldobált cuccokat, és persze a halott fiút. Megfordultam, mert éreztem hogy a közelben van valaki, méghozzá nem is más, mint...
-Katherine, minek köszönhetem társaságod?-kérdeztem rideg hangon. Érdekes estének bizonyul a mai...

Egy ideig még a fák alatt álltunk ölelkezve és vártam, hogy mit reagál a kérdésemre. Majd válaszolt, hogy menjünk arra amerről jött és a kocsiját is ott parkolta le. Még pár másodpercig ölelkezve álltunk majd félbeszakította és mellém állt. Láttam rajta, hogy elgondolkozott valamin, de nem zavart gondolkozni kezdtem. Beszélnem kell Kollal és Rebekahval is majd valamikor. Talán ezek után nyugodtnak látszódva elmegyek a "családi házunkba" és beszélek velük. Sikeresen türtőztettem magamat, hogy ne látszódjon rajtam semmiféle érzelem. Nyugodt voltam talán túlságosan is. Ha nyugodtan eltudnám intézni a dolgokat, akkor az nagyon jó lenne, de nem tudom, hogy fog-e ez sikerülni nekem. Belül az érzelmeim uralkodtak, az agyam a nyugodtságra összpontosított. Az akaratomnál erősebbek voltak az érzelmeim, így küzdenem kellett belül. Hirtelen eszembe jutott, hogy mi lenne, ha úgy tennék, mintha nem tudnék semmit és így meglátom, hogy elmondják-e majd nekem vagy sem. Tippem az, hogy nem fogják nekem elmondani, de hátha csak tévedek. Igazság már az, hogy mindent tudok az egészről, de mégis eljátszom ennek ellenére. Gondolataimból Caroline zökkentett ki vett egy mély levegőt és így most már ráfigyeltem majd vámpírsebességgel elindult a mutatott irány felé itt hagyva engem. Remek. Elindultam emberi tempóban az egyik irányba, de kicsit túl messzire ment és találgathattam, hogy most merre is lehet. Mikor megtaláltam a helyes utat és megláttam őt messziről felé mentem, éppen egy őz vérét szívta majd miután végzet ellökte a testet és elővett egy zsebkendőt, megtörölte a száját. A hátához értem és megálltam ott. Az őzet nézte vagy nem tudom mit, de nem rám figyelt. Majd hozzám beszélt, hogy ne haragudjak, hogy csak úgy ott hagyott, mert ilyenkor nem tud uralkodni magán meg most már jól van, mert ivott vért. Vigyorogtam rá miközben egy fának támaszkodtam és ő rám nézett. Azt mondta köszöni, hogy eddig vele voltam, de most már indulnia kéne és hogy emberi tempóban elkísérem-e az autóig. Felém közeledett és én bólogattam. Nem volt kedvem beszélni. Azt mondta arra megyünk és a kocsija nem messze van eközben a kezével jobbra mutatott majd elindultunk. Csendben mentünk egymás mellett. Hallgattam nem tudtam mit mondani és nem is akartam, de ő megtörte a csendet. Végig mondta, hogy reméli most már jobban vagyok, hogy haza menjek. Meg, hogy nem akar befolyásolni, sem helyettem döntést hozni és ne ítélkezzek elhamarkodottan. Mert egy egy rossz döntésnek beláthatatlan következményei lehetnek. Azt kérte, hogy higgadtan gondoljam végig mielőtt butaságot tennék. Meg nem akarja, hogy nekem vagy bárki másnak baja essen. Hallgattam ezeket csendben végig. Nem akartam beszélni, de mégis meg kellett szólalnom.
-Hazamegyek most már az biztos, de hogy mit fogok csinálni vagy mit nem azt nem tudom. Majd alakul valahogy és nem kell aggódnod, amit meg teszek azt megteszem!-Mondtam neki és közben a kocsijához értünk. Azt mondta nekem, hogy vigyázzak magamra és még egyszer köszöni majd megölelt, amit viszonoztam.
-Meg lesz és nincs mit köszöni!-Mondtam neki majd elővette a kulcsát beszállt a kocsiba és mielőtt elindult volna integetett nekem. Vissza intettem neki majd elindultam valamerre. Végre meg van a nyakláncom. Gondolkozni kezdtem hova is menjek. Végül a "családi házunk" nyert! Még hozzá az erkély és oda indultam el.

Játék vége!
Játéktér szabad!

Nem tudom meddig állhattunk ölelkezve a fák oltalmában. Talán másodpercekig talán percekig. A karjai közt biztonságban éreztem magam, főleg miután átölelt. Nem tudtam eldönteni, hogy mit is kellene tennem. Úgy döntöttem, sodródom az árral. Eszembe jutott egy régi mondás: tartsd közel a barátaidat, de az ellenségeidet még közelebb. Vajon ő most a barátom vagy az ellenségem? A barátom, mert megmentette az életemet, és a beszélgetéseinkkor egy másik, egy jobb Klaust ismerhettem meg. Az ellenségem, mert bosszút forral a barátaim ellen.
Válasza zökkentett ki ebből. Szóval velem tart.
- Rendben, Mr. Mikealson. Menjünk arra amerről jöttem, a kocsit is arra parkoltam le. - biccentettem a hátam mögé. Nem akartam kibontakozni az ölelésből, de éreztem, hogy a szomjúság egyre jobban égeti a torkomat. Muszáj volt megtennem, mert éreztem, hogy nem bírom már sokáig. Kibújtam a karjai közül és mellé léptem. Eszembe jutott mikor Stefannal voltunk itt, és vadászni tanított. Te jó ég, én Klaus előtt fogok vadászni!? Bizonyára jobb vadász, mint én hisz több, mint ezer év tapasztalata van. Remélem se Stefanra, se magamra nem hozok majd szégyent. Muszáj lesz arra koncentrálnom, hogy vadásszak, nem pedig Klausra. Vettem egy mély levegőt és kifújtam. Jól esett, és közben próbáltam az erdő és az állatok zajaira összpontosítani. A mutatott irány felől zajra lettem figyelmes. Vámpírsebességgel iramodtam neki. A gyanútlan áldozat ezúttal egy őz volt. Éreztem, hogy elváltozik az arcom és fogaim megnyúlnak. A vámpír énem előtört, és már mélyeztettem is fogaimat az áldozatom nyaki ütőerébe. Éreztem, hogy mindegy egyes korttyal csökken a szomjúságom, és egyre jobban leszek tőle. Miután végeztem, ellöktem magamtól a testét. A farzsebemből elővettem a zsebkendőmet és megtöröltem a számat, majd ugyanoda vissza is csúsztattam, immár véresen. Ekkor jutott eszembe, hogy szó nélkül otthagytam Klaust. Tudtam, hogy ott állhat már mögöttem, de még nem mertem megfordulni. Lassan indulnom is kéne, ki tudja mióta lehettünk már itt. Remélem nem fogadja rosszul a hírt.
- Ne haragudj, hogy ott hagytalak, de ilyenkor nem tudok uralkodni magamon. Most már jól vagyok, mert ittam. - mondtam, miközben a hajamat hátra tűrtem és az őz felé néztem. Lesütöttem a szemem, de felnéztem rá. Még mindig vigyorogva nézett rám egy fának támaszkodva.
- Köszönöm, hogy eddig velem maradtál, de lassan indulnom is kéne. Megkérhetnélek arra, hogy emberi tempóban elkísérsz az autómig? - mondtam, most már én is mosolyogva. Közben felé sétáltam. Bólogatott.
- Arra megyünk, a kocsim nem messze áll innen. Kezemmel jobbra mutattam és elindultunk. Lépteink zajt vertek az avarban. Féltem őt, itt hagyni, de muszáj lesz megtennem és muszáj lesz megtörnöm ezt a csendet.
- Klaus, remélem most már jobban vagy, hogy hazamenj. Nem akarlak befolyásolni, vagy helyetted döntést hozni, de ne ítélkezz elhamarkodottan! Egy rossz döntésnek beláthatatlan következményei lehetnek. Kérlek higgadtan gondold végig, mielőtt butaságot tettén! Nem akarom, hogy neked vagy bárki másnak baja essen! - na tessék, kimondtam, amit akartam. Tényleg így is gondoltam. Hallgattam a válaszát, és közben megérkeztünk az autómhoz.
- Vigyázz magadra, és mégegyszer köszönöm! - mondtam és megölletem őt. A zsebemből kihalásztam a kulcsot és kinyitottam az ajtót. Beszálltam a kocsiba és elindítottam. Indulás előtt még integetem neki.
Lehúztam az ablakot, és bekapcsoltam a rádiót: U2: Beautiful Day c. száma szólt. Ez volt az egyik kedvencem így felhangosítottam, de közben a történteken járt az agyam. Sosem gondoltam volna, hogy ez történik velem. Klaus él, beszélgettünk, ölelkeztünk, látott vadászni is. Tisztára, mint valami romantikus történetben. Csakhogy ez valóság volt, és fel kell dolgoznom az egészet. Innom kell! Szóval irány a Grill, majd jobban rátapostam a gázra.

JÁTÉK VÉGE!

Tekintettemet végig rajta tartottam, de egy idő után Caroline nem nézett a szemembe. Biztos elgondolkozott vagy már nem bírta a jelenlétemet. Ki bírná egyáltalán azt? Túlságosan is gonosz vagyok és eléggé élvezem eztet. Hiába néztem Carolinera és figyeltem őt, ő nem nézett rám. Valami baja lehet velem vagy.. Na jó ezt hagyom. Miközben Calorinera figyeltem a gondolataim máshol jártak teljesen. Újra és újra eszembe jutott, hogy Kol és Katherine között van valami, hogy Elijah és Kol verekedtek és az hogy Rebekah megölte Elenát. Minden érzelmet félre téve, érzéstelenül álltam Caroline előtt. Nyugodtnak látszódtam, de koránt sem voltam az. Hiába akartam felejteni csak a történtek jutottak eszembe. Miért nem tudok már végre nyugodt lenni? Annak kéne már lennem, hisz nem idegeskedhettek. Hiába minden újabb és újabb belső harc saját magammal, nem tudtam legyőzni a belső érzelmeimet. Elegem van már belülről. Teljesen elegem!
Kol és Katherine között van valami. Katherine valamire készül, de vajon mire? Minket akar szétszedni? Vagy az egyik Salvatorét akarja ezzel bezsákmányolni magának? Hagyom ezt az ügyet majd megoldja Kol és Katherine, próbáltam magamban nyugodtan rendezni a gondolatokat. Kol és Elijah verekedtek. Lényeg, hogy jól vannak és egyben, próbáltam erre összpontosítani. Két dolog kipipálva. Rebekah megölte Elenát, az utolsó hasonmást. Minek? Mégis minek? Nincs többé hasonmás, nincs többé hibrid gyártás. Kész. Vége! Lerendeztem magamban ezeket végre és Carolinera koncentráltam, de ő még mindig nem nézett rám. Mi a baja? Mit csináltam? Tettem fel magamnak a kérdéseket, de nem emlékszem arra, hogy valami rosszat tettem volna. Majd rám nézett. Én még mindig a szemébe néztem, mint ahogy eddig is. Majd a nevemet mondta és még húzta az időt egy kicsit. Talán nem tud mit mondani?! Vagy mi van most?
Majd hozzám beszélt, végig hallgattam a mondani valóját és a végen azt mondta, hogy ne kérjem tőle, hogy maradjon, mert nem teheti meg. Nem teheti meg, hogy maradjon? Mégis miért ne maradhatna?! Újra és újra a mondatán járt asz eszem. Kissé kiakadtam és belül dühösebbé váltam, de ha ezt akarta legyen. Elmehet majd csinálok valami mást, ami lefoglal vagy keresek valakit, akin levezethetem a dühömet és végre mindezt az egészet. Hirtelen megölelt engem és ezzel teljesen zavarba hozott. Megölelt engem? Hisz még az előbb menni akart nagyon és most megölelt. Egy jó ideig lefagyva álltam. Nem tudtam mit reagálni, mert zavarban voltam és meglepett engem ezzel teljesen. Mert ezt nem gondoltam volna. Nem gondoltam volna, hogy ilyet tesz majd. Meg se fordult ilyen a fejemben, de ő mégis ilyet tett. Átöleltem Carolinet és ő elmondta nekem közbe, hogy igazság szerint ő vadászni jött ide és kezd nagyon éhes lenni. Mosolyogtam a megjegyezésén. Majd hozzátette, hogy ne mosolyogjak így, mert kezd egyre jobban zavarban lenni. De én mosolyogtam továbbra is.
Ha éhes, akkor vadásznia kéne igazság szerint és én most feltartom őt ebben. De mielőtt még megszólaltam volna, kérdést tett fel, hogy vagy megvárom itt vagy vele tartok vadászni. Elgondolkoztam, hogy menjek-e vele vagy sem miközben átkarolva álltunk a fák alatt. Végül eldöntöttem, hogy mit választok!
-Miss Forbes!-Kezdtem bele.-A döntésemet meghoztam.-Egy kis szünetet tartottam és levegőt vettem. Végül folytattam.-Még szép, hogy magával tartok egy vadászatra. Na merre menjünk?-Tettem fel neki a kérdést és teljesen nyugodt voltam legalábbis csak kívülről.-De ha nem bánja én csak néző leszek.-Mosolyogtam rá és vártam a reakcióját.

Hagy elmenni. Hát legyen! Azon tűnődtem, milyen vadra kéne vadásznom mikor arra jutottam, hogy mindegy, az győz, amit először megpillantok. A hátam mögül zajt hallottam és mire magamhoz tértem volna, már ott áll előttem Klaus teljes életnagyságban. A nevemet mondta, de láttam rajta, hogy nem tud mit mondani. Visszatérve az előbbi gondolatomra, hát őt pont nem kéne levadásznom. Erősebb és idősebb nálam, de ami a döntő ok: nem akarok gyilkos lenni!!! Annyira utálom, ha nem tudom a szomjamat irányítani.
A hangjára kizökkentem ebből a gondolatból és hallgattam amit mond. Végig a szemembe nézett, és én igyekeztem állni a tekintetét. Végig egy helyben álltunk, egyikőnk sem mozdult meg. Nem is kellett, hiszen a szemei és a szavai árulkodóbbak voltak. Azt kérte, hogy ne hagyjam egyedül, mert nem akar gondolkodni és hülyeséget csinálni. Rám nem haragszik, ez jól esett. Miközben ezeket mondta elkezdett közeledni felém, megszüntetve a köztünk lévő távolságot. Én még mindig mozdulatlanul álltam előtte. A végén arra kért maradjak, de kissé követelőzőre sikeredett a kérlelése. Tudtam, hogy nem annak szánja, csak tényleg nyomatékosítani akarja, hogy maradjak. Őszinte és nyílt volt, ilyennek még sosem láttam őt. Lesütöttem a szemem, nem bírtam már tartani a szemkontaktust, és nem akartam, hogy lássa a zavaromat, amit a közelsége jelentett. Most mit csináljak!? Kezdtem magam úgy érezni, mintha egy bugyuta brazil szappanopera egyik főszereplője lennék! Lassan tényleg ahhoz kezd hasonlítani a valós életem: barátokkal és ellenségekkel, tele fordulatokkal, jókkal és rosszakkal, örömmel és bánattal, élettel és halállal. Klaus ezzel a váratlan találkozással teljesen felforgatta a lelki világomat. Eddig azt hittem egyensúlyban van, de tévedtem. Miért van rám ilyen hatással!? Nem bírtam még felnézni, pedig bőrömön éreztem Klaus tekintetét és a leheletét. Mély levegőt vettem és kifújtam. Élveztem, ahogy megtelik a tüdőm levegővel. Mikor lélekben elég erősnek éreztem magam felnéztem rá. Nem tudom meddig várathattam, remélem nem túl sokáig.
- Klaus..-kezdtem bele mondandómba, és beletúrtam a hajamba, ezzel nyerve egy kis időt magamnak.
- Sajnálom, nem tudtam, hogy nem akarsz egyedül lenni. Azt hittem gondolkodni szeretnél. Nem akarlak ilyen lelkiállapotban itt hagyni, mert félek, hogy bántanál, vagy megölnél valakit. Ne kérd tőlem, hogy maradjak, mert nem tehetem meg.
Tudtam, hogy ezzel megbántom, de akkor is ez volt az igazság. Hirtelen ötlettől vezérelve, átöleltem őt. Még lépnem sem kellett, hisz nagyon közel álltunk egymáshoz. Éreztem, hogy zavarban van, de azt hiszem, leginkább erre van szüksége. Egy önzetlen ölelésre. Egy ideig lefagyva állt, majd éreztem, hogy átölel. Hogy oldjam a zavarát gyorsan hozzátettem:
- Az az igazság, hogy vadászni jöttem ki, és kezdek nagyon éhes lenni. Erre lesütöttem a szemem, mert tudtam, hogy ő bárkit képes megölni, míg én maradok az állati vérnél, vagy a tasakoson. Na tessék, nevetségessé teszem magam előtte. Éreztem, hogy elvörösödöm, de felnéztem. Tudtam! Mosolyog.
- Jaj, ne mosolyogj így! Kezdek egyre jobban zavarban lenni! - mondtam, de közben én is mosolyogtam.
- Mr. Mikealson két választása van: vagy megvár, vagy csatlakozik hozzám egy vadászatra! - tettem fel neki a kérdést, miközben még mindig átkarolva álltunk a fák között.....

Caroline szemébe néztem végig és mozdulatlan voltam mind-e közben. Gondolatban máshol jártam teljesen. Alig hiszem el, hogy mindez megtörtént még nem voltam itt. A lehető legnyugodtabbnak látszottam, de belülről már rég felemésztett a sok rossz érzelem! Kezdett eluralkodni rajtam kissé, de visszafogtam magam, így nem látszott rajtam semmi sem. Legbelül küzdöttem magammal, hogy ne csináljak hülyeséget. Legalább még most ne. Nincs itt az idő. Ki kell bírnom ezt az egészet. Muszáj kibírnom! Nyugtattam magamat, de hiába. A belső érzelmeim erősebbek voltak, mint ahogy gondoltam. De nagy nyugodtsággal álltam Caroline előtt és néztem a szemébe miközben a gondolataim újra és újra a történteken jártak. Kol és Katherine között van valami. Rájuk hagyom. Kol és Elijah verekedtek. Elfelejtve. Rebekah megölte Elenát. Nyugodtan elmondom neki, amit akarok és vége. Így álltam hozzá és remélem ez menni is fog nekem ez.
Figyelmesen hallgattam végig Caroline szavait. Tudja, hogy milyen állapotban vagyok és hogy sok mindenkire haragszom. Kissé igaz, de hamar túl leszek rajta majd. Túl teszem magamat a haragomon és legyőzöm önmagamat is, ha kell. Azt is mondta még az elején, hogy a szíve hiába halott, így is darabokba hever. És hogy bosszút állok a barátain azzal meg jobban darabokra töröm a roncsszívét. Nem tehettek mást ilyen vagyok. Bosszút fogok állni rajtuk! Bocsánatot kért és láttam rajta, hogy őszintén is tette, amit értékeltem tőle. Tartott egy kis szünetet, ami nem zavart majd folytatta beszédét. Azt mondta, hogy nem csak a nyakláncomért jöttem. Igazság szerint csak azért jöttem vissza nem másért. Gondolkozzak? Minek? Hogy még jobban ideges legyek?! Na azt már nem! Így is ha az eseményekre gondolok ideges leszek és nem akarok még jobban az lenni! Tisztán látok már most is. Nyugodtan lerendezek és kész. Azt mondta egyedül hagy, mert erre van a legnagyobb szükségem. Ez nem igaz! Ha egyedül hagy, akkor én nem tudom, hogy mit teszek, de nem jó dolgot az tuti! Dermedten néztem Carolinera. Nem mozdultam, csak hallgattam őt. Azt mondta ezek után, hogy jó éjt és elindult valamerre emberi tempóban. Menjek-e utána? Hagyjam-e elmenni? Mit csináljak? Ezek kavarogtak a fejemben hirtelen egy kis ideig. Végül döntésre jutottam, de álltam még egy kis ideig. Utána kell mennem. Nem hagyhatom, hogy csak úgy elmenjen és elé suhantam.
-Caroline..-Kezdtem bele, de hirtelen nem tudtam, hogy mit mondjak kis töprengés után mégis folytattam.-Nem mehetsz el! Ne hagyj itt engem kérlek! Nem jó nekem az egyedül lét és a gondolkozás! Ha magamra hagysz, akkor nem tudom, hogy mit csinálok. Talán olyat, amit megbánok.-Mondtam komolyan a szemébe nézve végig és őszintén.-Értékelem, hogy bocsánatot kértél! De nem te vagy a problémám. Nem jó nekem a gondolkodás, mert egyre rosszabb állapotban leszek! Kérlek maradj itt! Ne menj el, nem mehetsz el!-A lehető legőszintébb voltam most és végig a szemébe néztem. Belülről már feladtam a harcot.. Nyugodt voltam vagyis annak látszódtam. Egyre közelebb mentem Carolinehoz és végül megálltam, amikor elég közel álltam hozzá és vártam mit reagál.

Zavart, hogy bármit mondtam, még mindig nem fordult meg. Továbbra is a hátát bámultam. Túl jó emberismerő vagyok ahhoz, hogy tudjam...több dolgon is tépelődik. Hiába vámpír, ez annyira emberi reakció, hogy előlem titkolni nem is tudja. Lehet mást megtévesztené a viselkedésével, de engem nem tud. Gondolatmenetemből ő rántott vissza.
Végig kimért volt és nyugodt. A szemembe nézett és közben hozzám beszélt. Én csak hallgattam. Tessék, ki is mondta, hogy én is feldühítettem, és azt is mondta, megölne. Vegyes érzelmekkel fogadtam a hírt. Mikor kivette a kezemből a láncát, kellemes bizsergés járta át a testem és a lelkem egyaránt. Most pedig félek tőle, és megrémiszt. Már nem érzem magam biztonságban a jelenlétében. Mielőtt felfoghattam volna jobban a dolgokat, tovább beszélt hozzám. Nem tudna megölni. Nem lenne rá képes. Kezdtem zavarba jönni, és lesütöttem a szemem. Kezdtem úgy érezni magam, mintha fontos lennék neki. Nem az képtelenség. Neki csak a családja fontos és senki más. Vagy tévedek? Nem tudom, hihetek-e neki, és hogy mit mondjak, mert amit gondolok arra megint idegesen reagálna. Tudtam, hogy mondanom kell valamit, de úgy kell megfogalmaznom, hogy ne bántsam meg őt ennél is jobban. Vettem egy mély levegőt, felnéztem és belekezdtem.
- Klaus..lehet, hogy nem ölnél meg, de a szívem hiába halott, így is darabokban hever. Bosszút tervezel a szeretteim ellen, és azzal további darabokra töröd roncs szívemet. Milyen élet az, ahol tudom, hogy vadásznak rám? Ne aggódj, rólad és a testvéreidről nem tud a Tanács, csak rólunk. Nem tudom a halál, vagy az élet lenne a jobb megoldás számomra. Tudom, hogy mérges vagy sok mindenkire, előttem kár is lenne tagadnod. Túl jól ismerem az embereket, hogy tudjam mikor milyen a lelkiállapotuk. Szeretnélek megkérni, hogy ne haragudj rám. Sajnálom, hogy még jobban feldühítettelek. - A bocsánatkérésem tényleg szívből jött, és őszinte volt. Bízom benne, hogy értékeli. Nem zavarta a szünetem, így folytatom:
- Ha jól sejtem, nemcsak a nyakláncodért jöttél. Az erdő az egyik legtökéletesebb hely, a gondolkodáshoz. Rendezd a gondolataidat, és ha tisztán látsz menj haza! Van mit tisztáznod a testvéreiddel. Én egyedül hagylak, ahogy látom erre van most a legnagyobb szükséged. - mondtam, és ezt komolyan is gondoltam. Klaust figyeltem aki még dermedten nézett rám. Vártam, hogy mondjon valamit, de hála a híres türelmetlenségemnek, pár másodpercnyi szünet után úgy döntöttem nem várok és elmegyek. Ahhoz képest, hogy enni jötten ki, most mehetek haza éhesen. Nem, muszáj ennem! Elterveztem, hogy őt hátha hagyva megállok még az erdőben és vadászni fogok.
- Jó éjt, Klaus! - mondtam és közben megfordultam, hogy elinduljak abba az irányba, amelyről jöttem. Erdei állatkák készüljetek, mert jövök! Direkt emberi léptekkel indultam el, mert titkon reméltem, hogy nem hagy elsétálni...