Fájdalom.
Borzalmas ez az érzés, főleg amikor rengeteg hasonló érzelmekkel keveredik, és forog benned össze-vissza. A fájdalom, az olyan mintha valaki belemarna a testedbe, megszorongatná a szívedet, s kitépné. Elveszítesz valamit, és ez az érzés felemészt, és nem tudsz semmit se tenni. Mert sosem múlik el.. Én is így érzek jelenleg. Egy téves tudatban éltem egészen idáig, s vak voltam. Nem voltam képes belátni az igazat, hogy mi történik igazából magam körül. Nem figyeltem eléggé a jelekre, mással foglalkoztam, és most iszom meg ennek az árnak a levét.
Csak egy bábu voltam, egy játék Stefan dobozából, melyet elhajít, miután megunja. Összetört engem, a lelkembe tiport, semlegessé tett. Nélküle nem tudok élni, hisz Ő volt az az ember, akiért mindennap érdemes kikelni az ágyból. Aki bármi áron fog szeretni engem, akire számíthatok, s megbízhatok. Ő a napsugár az én sötét életembe. Ő tartja azt a fonalat, mely az élet felé húz.. De mit fogok tenni? Konfrontáljam az igazsággal? Nem szeretnék egy újabb vitába belekeveredni, de ezt nem is tudom elengedni a fülem mellett. Meg kell ezt beszélnünk, mert lehet, hogy Katherine csak túlozza a dolgokat, és a fele sem igaz annak, amit itt össze-vissza mond.
Amikor megszólalt lehunytam a szemeimet. Stefan nem éppen volt önmaga, ismét rászokott a vérre, és én pedig próbáltam kideríteni, hogy mégis mit érzek Damon iránt. Be is vallottam neki, hogy megcsókoltam a bátyát, és borzalmas látvány volt úgy látni őt. Meggyötörve, összetörve. Lehet, hogy csak hirtelen felindultságból tette ezt.. Nem gondolkozott, csak a haragja vezette őt, és Katherine-nél kötött ki. Erről nem ő tehet, hanem.. Én. Minden szál hozzám vezet vissza.
- Nem vettem el őket, te taszítottad el magadtól! Nem tudtál választani, és csak kihasználtad őket. Mert te nem vagy képes a szeretetre, ezért vagy egyedül. Nincs senkid, csak magadra számíthatsz, és ez a bajod velem. - vágtam közbe, kifejtve a saját magán véleményemet. Talán ez volt az eddigi legdurvább "beszólásom", de nem érdekelt. Az adrenalin csak úgy termelődött bennem. Kérdőn felvontam a szemöldökömet, és már időm se akadt rá, hogy megkérdőjelezzem mégis mit akar érteni ezen. Hirtelen kikerült szorításom alól, megragadta a nyakamat, és minden elsötétült. Testem lebegett, olyan könnyű voltam, akárcsak egy ártatlan pihe. Nem tudtam használni az érzékszerveimet, mert megszűntem létezni.

Nem feleltem neki semmit, mert ez a színtiszta igazság. Sosem leszek olyan erős, mint ő bármennyire is próbálkozok. Ő friss emberi véren él, míg én próbálok még a tasakosról is leszokni, mely nem sikerül. Állat véren kéne élnem, de képtelen vagyok rá. Borzalmas, visszataszító, undorító, és még ragozhatnám. De nem fogom, mert már most rosszul vagyok, csupán a puszta gondolatától. A látvány, amikor a kis állat küszköd az utolsó lélegzetvételért, hogy mindezek felelőse Te vagy, Te vetted el az életét, holott biztos várják otthon a kölykei..
Igen, megsiratom őket, legbelül. Mar a bűntudat, mely teljesen ellepett engem, hisz ez az érzés fokozódott bennem fel a legjobban. Bármit próbálok tenni, nem hagy engem békén. Mindenhol ott leselkedik, várja a megfelelő alkalmat, hogy lecsaphasson rám. El kell valahogy taposnom, hogy felül kerekedjek rajta, és ne engedjek a kísértésnek. De hogyan tegyem, mikor olyan gyenge vagyok legbelül, mint egy törékeny virág? Erre keresem elszántam a válaszomat.
Mikor elkezdett szolgálni a válasszal, hátráltam egy lépést. Szó szerint az arcomba nevetett. Kérdőn vontam fel a szemöldökömet, majd a gyomrom felfordult. Nem akartam hallani, nem akartam tudni. Tekintetemmel fürkésztem az övét, hátha észreveszem, hogy az igazat mondja-e vagy sem. De nem mutatkozott rajta semmilyen árulkodó jel. A színtiszta igazság az, hogy Stefan-nal több volt. De vajon mennyivel több? Mit nem árult el? És miért nem tette meg? Tönkretette a kapcsolatunkat, legalább a veszekedésünknél a fejemhez vághatta volna. Meddig mentek el? Istenem.. mégis csak érdeklődök a válasz iránt. Kíváncsi vagyok, de egy hang mégis ellenkezik bennem. Aki fél a választól..
- Nem.. - feleltem megrázva a fejemet, mikor a csóknál tartott. - Fejezd be, nem akarom tovább hallani! - ellenkeztem, de úgy tett, mintha észre se vett volna, és megállás nélkül folytatta tovább. Átnézett rajtam, és semmit se tudtam ez ellen tenni..
Mikor idézett lehunytam a szemeimet, arcomra a meggyötörtség érzelme ülepedett ki. A füleim nem akarják elhinni, amit hallanak, de legbelül tudom, hogy minden egyes szava igaz. Még az idézet is tökéletesen hangzik Stefan szájából, biztos nem most találta itt ki helyben. Hanem átélte, amint ezt mondják neki.
Én mi voltam számára? Egy tárgy, akivel addig elszórakozgatott, míg nem akadt jobb dolga? Kihasznált, mert azt hitte, hogy Katherine a sír alatt fekszik. Egyáltalán jelentettem valamit neki, vagy csak egy lány voltam a sok közül?
A harag és egyszerre a fájdalom növekedett bennem fokozatosan. Rendkívülien mérges voltam Stefan-ra, mégis hogy tehette ezt velem? A bátya és köztem két-három csók csattant el, és nem feküdtünk le majdnem egymással. Vagyis.. Az első csók, amikor haldoklott, de az inkább egy apró lehelés volt az ajkaira. Tehát nem számít. A másodikat ő kezdeményezte, mikor Stefan nem volt a városban. A harmadik.. Stefan nem volt önmagánál, és ott az első lépést én tettem meg. Egy hosszabb csók volt, pár tapogatózással, de semmi több. A ruháink nem kerültek le rólunk, és Jeremy időben leállított minket, mielőtt bármi meggondolatlan dolgot tettünk volna.
Könnyek szökdöstek a szemembe, miután tovább idézett. Le merem fogadni, hogy élvezi a helyzetet. Kihasználja, hogy most olyan információi van, amivel egy örök életre tönkre tud tenni. A legszörnyebb az, hogy sikerült. Egy örök életre belém fog vésődni az a kép, amint ők együtt.. Nagyot nyeltem, és összepréseltem a szemeimet, próbálva kiverni a fejemből. De nem sikerült, sőt.. csak ezt látom magam előtt, semmi mást.
- Remélem, élvezed a helyzetet.. - feszült meg az állkapcsom. - És miután egy szépen felvázoltad az estét megtudhatnám, hogy ez mikor volt? - vontam meg a vállamat, és gyorsan letöröltem egy kósza könnycseppet. Mielőtt meghaltam? Miután meghaltam? Miközben változtam?
Hirtelen a düh ismét átvette az uralmat a testem felett, és nagy erővel a közeli fához löktem, melynek következményében majdnem kidőlt a fa.
- Ő volt számomra az igazi! Csak ő kellett nekem, de mégis elvetted tőlem. Mond mit ártottam neked? Miért érdemlem mindezt ki, miért nem tudsz végre felszívódni, és más után sóvárogni? - nem érdekelt jelenleg, hogy evvel magamra bosszantottam. Hajrá. Öljön meg, ha akar, nekem már úgyis mindegy. Stefan megcsalt, átvert, megalázott. Miért éljek tévhitben? Nincs kiért élnem? És nem vagyok hajlandó egy örökkévalóságig szenvedni a magányban.

Az érzelmeim cseppet se nyugodtak le, sőt csak súlyosabbá vált a helyzet. Dühöngtem legbelül, mart ez a negatív érzés, és bármire próbáltam gondolni, nem szűnt meg eme érzés. Szinte felrobbantam belülről, és különböző érzések ide-oda szálldogáltak. Idegesített az is, hogy ugyanúgy néz ki, mint én, egyedül a hajunk formája, és a stílusunk más. De ezen tud változtatni, hogy ha épp engem akar kijátszani. És mi ebben a legrosszabb? Mostantól bárkit át tud majd verni, mivel mindketten vámpírok vagyunk, s emiatt nehezebbé varázsoljuk mások dolgait. Kihasználhatja a helyzetet Stefan-nal, esetleg Damon-nel, vagy akár mással. Tönkretehet engem, ha akar.
- Lehet, hogy gyenge vagyok, de engem most a bosszú táplál, mely rengeteg erővel ruházott fel. - vicsorítottam, és nem bírtam tovább türtőztetni magamat. A "gonosz" ellepte az elmémet, átvéve a testem fölött az irányítást. Túl gyenge vagyok ahhoz, hogy ellenálljak neki, így harc nélkül átadtam neki. A fogaim széttépték az ínyemet, kicsit még mindig sajgott, majd idővel hozzá szokok az érzéshez. Szemem alatti erek megduzzadtak, és tekintetem vérben izzott. Végig futottam nyelvemet a már megnőtt fogaimon, és hirtelen dühből vezérelve beleütöttem a fa törzsébe, majdnem eltalálva őt. Talán pár centit arrébb kellett volna céloznom, rá. Talán pár monokli le tudná hervasztani azt az idegesítő vigyort az arcán.
Hátráltam, elengedve őt. Mi van? Nem.. most csak az elmémmel játszadozik, Stefan nem szeretheti őt, ez kizárt! Ismét "visszaváltoztam", az emberi alakomba, erek és hosszú tépőfogak nélkül.
- Hazudsz, mint mindig. Stefan engem szeret, elmondta, hogy köztetek elcsattant egy csók, de semmi több. Ne akarj engem átverni. - csóváltam meg a fejemet. "Úgysem fog sikerülni." ~ tettem még hozzá magamba.
- Stefan utál téged. - súgtam magam elé, de inkább magamnak, hogy meggyőződjek róla, hogy engem nem használt ki az idők alatt. Szeret engem.. csakis engem, Elena Gilbert-et. Katherine már a múlté, és a szerelmük sosem volt valódi, igazi, mint a miénk. Mert Katherine megigézte őt, hogy ne féljen, ne tartson tőle.
Hirtelen rám támadott, és egy közeli fának csapott. Automatikusan előbújt belőlem ismét az állat, már készültem a védekezésre, de elkapta a nyakamat, felemelt, úgy, hogy a talajt nem éreztem a lábam alatt.
- Ne mond, hogy ennyire tájékozatlan vagy. - mondtam nyögdécselve, és kezeimet az övére helyeztem, s próbáltam magamról lefejteni. Sikertelenül.
- Vámpír vagyok, tehát élek. A másik kérdés.. Klaus miért nem ölt már meg téged? - martam körmeimet a kezébe. Húztam az agyát, makacs voltam, de nem hagyom, hogy valami kis piti Petrova végezzen velem. Nem.. nem fogom ezt az örömöt megadni neki. Ahhoz képest, hogy távoli "rokonok" vagyunk, a másikat a pokolba kívánjuk.