„Számomra az a csók, amit mindkét fél viszonoz. Neked mi erről a véleményed?” Egyértelmű táncra kérés. Egy másodperc alatt átfutott az agyamon minden. A Kath-nek tett ígéretem, Nik ahogy szenvedett amikor Caroline kikosarazta és az is, hogy köztünk marad. Egy pillanat alatt döntöttem, hogy mégis jófiú maradok… és a következőben már a szemébe néztem és válaszoltam:
- Megmutatom neked, hogy milyen egy csók. – És ezzel megszegve minden elkötelezettségemet a család és az új kapcsolatom iránt, közelebb hajoltam, beletúrtam a hosszú szőke hajába, ami most hullámokban omlott vállára, épp úgy, mint Cassienek szokott, és úgy húztam magamhoz egy csókra. Élveztem nyelvjátékunkat és egyre jobban belemélyedtem a csókba és óvatosan kezdtem hanyatt dönteni, és fölé hajolni. Egy rövid ideig éreztem, hogy tiltakozni akar, de pillanatokon belül megszűnt a szorítása a karomon és újra csókunkra összpontosított ő is. Élveztem, ahogy a hajamba túr és közelebb von magához és máris csípőjét ragadtam meg a pólójának szegélyénél. Egy jól ismert mozdulattal felhúztam magamra, hogy felüljek, ő pedig az ölemben legyen. Nekifeszült ágyékomnak, ami rögtön kapcsolt is az érintésre. Kezem a csípőjén volt még mindig, de ezúttal már a pólója alatt érintette a felhevült bőrét és lassan felfele kezdett vándorolni. Még mindig csókoltuk egymást egy pillanatra sem veszítve el a másikat. Az ujjam hegye már melltartójának anyagát súrolta, amikor hirtelen kikaptam a kezem a pólója alól és vállánál fogva eltoltam magamtól. – Na, valami ilyesmi egy csók. – Mondtam majdhogynem lihegve. A vágy még mindig fűtött, de tudtam, hogy itt és most mindent el kell fojtanom magamban, ha nem akarom Katherinet megcsalni. Mert nem akarom. Nem, meg sem fordulhat a fejemben. Szeretem Katherinet és Caroline csak a barátom. Kiengedtem egy nagy adag levegőt a tüdőmből és lefejtettem magamról a lányt és felnevettem hangosan.
- A legjobbtól tanulhattál, de az órának vége. – Mondtam vidáman és ismét felkacagtam. Próbáltam nem úgy tekinteni rá, mint akit azonnal ágyba vinnék, de sajnos most nem igazán ment. Már nem éreztem azt a kötetlen beszélgetés és felhőtlen nevetgélés által keltett nyugalmat. Nem volt kellemetlen, vagy kínos, hiszen semmi olyat nem csináltunk, amiért ez kínos lenne. Legalábbis én nem éreztem magam kényelmetlenül mellette. Inkább megnyugodtam. A Grillben jól helybenhagyott, amit nehezen viseltem és én sem csókoltam vissza az előbb, most végre mindketten odatettük magunkat és így tényleg egyensúlyba kerültünk.
Az hogy ezt a mi kis csókváltásunkat nem kell közölnünk Katherine-nel, se Klaussal abban biztos voltam. Nem lenne jó egyikünknek sem, de ezt szerintem Caroline is tudja, ezért nem is mondtam el megint, hogy maradjon kettőnk közt, mert azt gondoltam, hogy ez evidens.
- Szóval… - Kezdtem bele a tématerelő mondatomba és amint kimondtam az agyamon próbáltam átpörgetni a lehetséges kérdéseket. Mit is kellene mondanom? Jó volt veled smárolni, de most beszéljünk valami olyasmiről, ami elvonja a figyelmemet a testi vágyaimról? Ez nem hangzik valami bíztatóan, így kimondtam, ami másodjára az eszembe jutott: - térjünk vissza az eredeti mesélős felálláshoz. Ha szeretnéd, be tudom égetni az egész családomat, annyi kínos történetem van róluk. – Nevettem fel. – Vagy lenne más kérdésed esetleg?

A csók után láttam, hogy viszonozná, csak nem tette. Talán jobb is így, jobb, hogy nem csókolt vissza. Válasza közben folyamatosan engem nézett, és természetesen azt is látta, hogy alaposan szemügyre vettem. Kipirult arccal figyeltem őt, és álltam a tekintetét. El kell ismerni, tényleg jó pasi.
- Valld be nyugodtan, hogy én is tetszem neked, különben már rég magamra hagytál volna! - mondtam neki kacéran, és arra vártam, hogy kimondja. A szemében láttam, hogy egyre jobban szemügyre vesz, de már nem pirultam bele, csupán élveztem az elismerő pillantásokat.
- Ne aggódj, ez köztünk marad. Senkinek sem fogom elmondani. Ez lesz a mi közös titkunk! Vajon hány közös titkunk lesz még? - kérdeztem kacagva. Na tessék, megint témánál vagyunk. Gondoltam, hogy az lesz a vége, hogy szobára vinne. Nem mondta ki, de utalt rá. Tudom, hogy nem tenné meg, és látom rajta, hogy küzd az érzéseivel.
- Egy viszony tényleg nem ér ennyit, a barátság fontosabb. Nik! Hogy mit tervezek vele? Az attól függ! Ha bántja a barátaimat, vagy megöli őket, sosem fogok neki megbocsátani. Ha életben hagyja őket, akkor majd az idő eldönti. Ez a jelenlegi helyzet. A testvére vagy, nem bántana, hidd el! - mondtam neki kissé felemelt hangon, mire ő csak furcsán nézett rám. Miért kell mindig őt felemlegetnie? Miért nem lehetek csak gondtalanul önmagam mellette?
- Kérlek, ne rontsuk el a pillanatot és beszéljünk másról! Nevetni akarok, és nem szomorkodni! Melletted nem lehet unatkozni, és nekem most jókedvre van szükségem! - kértem őt, és reméltem meg tudom őt győzni.
- Ne beszélj csókról, mert egyik sem volt az, egyikőnk sem viszonozta. Számomra az a csók, amit mindkét fél viszonoz. Neked mi erről a véleményed?- kérdeztem tőle, és közben közelebb is hajoltam hozzá. Arcunk nem volt egymástól messze, és hallottam, hogy nemcsak az én szívem kezdett el hevesebben dobogni, hanem az övé is.

Kihátráltam a csókból és magam elé képzeltem Katherine arcát és azt, ahogy ma reggel egymás mellett ébredtünk. Ez a második napunk, amit monogámiában próbálok tölteni, de máris azon jár az eszem, hogy más lányt csókoljak meg? Nem lesz ez így jó. Sürgősen változtatni kell valamin. Mire feleszméltem Caroline magához húzott és megcsókolt. Az első sokk miatt vissza sem csókoltam, de amikor végre rájöttem, hogy nem viszonzom csókját már késő volt. Pont akkor húzódott el. Ez már nagyon nem fair. Akkor most vagy csináljuk, vagy ne, de ne játszadozzon velem, mert az, az én reszortom. Aztán amikor végre belegondoltam, inkább csak hálás voltam neki hogy nem mentünk tovább. Nem tudom, hogy mit mondanék Katherinenek. Bár az is igaz, hogy megfordult a fejemben, hogy rábízom magam az ösztöneimre és hanyatt döntöm és esetleg még szobára is viszem, de a szívem és a józan eszem tiltakozott. És most különben is sokkal inkább volt szükségem egy barátra, mint szeretőre.
- Ugyan, tudom, hogy az elejétől fogva bejövök neked. Kár letagadni. – Kacagtam fel és kacsintottam rá a parfümös megjegyzése miatt. – Nézd, nem akarlak megbántani. – Tértem komolyabb témára. – De ez egy baráti csók volt, ahogy a Grillben is. Talán jobb lenne, ha nem mondanánk el senkinek. Nekem ott van Katherine, akivel nevetségesen rövid ideje vagyok együtt ahhoz, hogy csókolózzak veled, ahhoz főleg, hogy milyen dolgokat Szeretnék még veled tenni. – Szemeimmel majd felfaltam miközben ezt mondtam és máris visszafogtam magam. Talán észre sem vette. Reméltem. Viszont én rajtakaptam, hogy ő is alaposan végigmért engem. – De gondolnunk kell Kathre és Nikre is. Az hagyján hogy féltékennyé akarom tenni a bátyám, azt nem hogy megöljön. – Nevettem fel hangosan. Nem volt kínos. Nem éreztem bűntudatot, csak egyszerűen megtörtént és kész. Egy csók nem jelent semmit, de az már nagyobb baj lett volna, ha továbbmentünk volna. – Mindkettőnknek van mit vesztenie és egy viszony nem ér ennyit. – Mondtam neki és szemében láttam, hogy ő is egyetért.
- Szóval, barátom… - Kezdtem ismét vidáman. – meg kell, hogy kérdeznem, hogy mit tervezel a drága testvéremmel? – Tudom, hogy már egyszer felhoztam, de valamivel témát kellett váltani és erre valóban kíváncsi is voltam, ezért logikusnak tűnt ismét felhozni a dolgot.

Nagyon jól esett, hogy Kol ennyire megbízik bennem. Felmerült bennem az is, hogy talán én vagyok az első akinek ezt elmondja, és Katherine sem tud az egészről. Sejtettem, azt is, hogy Nik nem is tudott semmit öccse szenvedéséről, de akkor sem értem, miért nem hagyta, hogy boldog legyen?! Amikor azt mondta, hogy cuki, már tudtam, hogy jól van. Kimondta azt, amit talán évszázadok alatt egyszer sem, és legalább már a nehezén túl van.
- Nézd, tényleg nem kedvelem Katherinet, de ha jól figyeltél, folyamatosan jobb színben tűntetem fel előtted. Furcsa nem?! Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyen szépeket mondok róla! - mondtam neki őszintén. Cuki mi?! Néha elfelejtem, hogy kivel ülök szemben. Kol a nagy nőcsábász! Ezen egyszerűen csak nevetni tudtam, és ahogy eszembe jutott a Grillbeli találkozásunk, egy picit bele is pirultam. Aj, és észrevette! Muszáj higgadtnak lennem! Hogy oldjam a feszültséget, játékosan elkezdtem a vállába ütni, ami nem igazán tetszett neki, mert megpróbálta lefogni a kezem. Én nem hagytam magam, de mégis ő volt az erősebb, így pillanatokon belül már a kezem a hátam mögött volt, amit ő gyengéden, mégis szorosan tartott. Nem tudtam szabadulni, és mikor ez tudatosult bennem, felnéztem. Az arcunk nagyon közel volt egymáshoz, de egyikőnk sem húzódott el a másiktól. Hallottuk egymás szívverését, és megbabonázva ültünk egymással szemben. Kol, miért viszel kísértésbe?!
A csók említésekor azt hittem tényleg megcsókol, mint a Grillben, de elhúzódott. Tudtam, hogy Katherine miatt volt. Tudtam, hogy legszívesebben megtenné, de valami visszatartja. Átszeltem a köztünk lévő távolságot, és arcát a két kezem közé vettem. Lágyan megcsókoltam, majd kiválva a csókból nem engedtem el, és homlokomat az övéhez szorítottam.
- Ne haragudj. A pillanat miatt történhetett. Igen, mi barátok vagyunk, és ezzel kvittek is. A Grillben te csókoltál meg, most pedig én. Azt hiszem innen illendő lenne barátként viselkednünk
egymással - ajánlottam neki, és vártam a reakcióját.
- Ezt pedig ne a személyes varázsodnak köszönd, hanem az Axe-parfümnek! - mondtam neki játékosan, de még mindig nem néztem rá, csak elkezdtem nevetni.

- Örömmel hallom, hogy megfelelek a tanárnő elvárásainak. – Mondtam kacagva. Vettem egy nagy levegőt és máris éreztem, hogy ez így jó. Az hogy csak barátok vagyunk, sok dolgot megkönnyít. Nem kell üres fecsegéssel kitölteni az időt, nem kell az illemre figyelni, nem kell tettetni, hogy, érdekel, amit mond, nem kellenek villantások és nem kell azon gondolkoznom, hogy vajon hozzám vagy hozzá, vagy esetleg motelszoba? Ugyan nem kell sokat erőlködnöm egy nőért, de mindig azon kapom magam, hogy hallgatok egy teljesen érdektelen és unalmas sztorit és azon gondolkozom, hogy melyik testrészén harapjam meg először. Sokkal izgalmasabb helyeken is vékony a bőr az ütőérnél, így akad választék. De köztünk minden mosoly, minden pillantás, ölelés és puszi valóságos volt és baráti.
- Most már tudod az én… gyengepontomat… - Próbáltam finoman fogalmazni, de erre találóbb szót nem találtam. Akárhányszor felhozzák a témát, vagy bármi olyasmi történik, ami már megesett velem és Cassie-vel, akkor rögtön elborul az agyam és ilyen ostobán reagálok. De ezt el akarom engedni és végre valóban túllépni rajta. Most itt az alkalom, hogy ezt a lépést megtegyem. Itt van Kath, aki gyönyörű, elég ravasz ahhoz, hogy túljárjon bárki agyán és nagyon izgalmas. Mellette nem fogok unatkozni abban biztos vagyok.
- Katherine valóban remek esély arra, hogy elfelejtsem Cassie-t. Tudom, hogy gonosznak tartjátok, de én sem vagyok kevésbé kegyetlen, ha olyan napom van. De az tény, hogy most nagyon cuki vagyok. – Teátrálisan felé néztem és mosolyogtam rá, de nem tudtam sokáig magamban tartani a nevetést. Úgy tört ki belőlem, amikor megláttam Caroline vöröslő arcát. De amint elnevettem magam ő is hangosan kacagott és elkezdett játékosan ütögetni, mire én megpróbáltam lefogni a kezeit. Bohóckodás közben, amikor a kezeit próbáltam háta mögé rejteni arcunk hirtelen nagyon közel került, olyannyira, hogy csak egy vékony légréteg választott minket szét. Amikor erre ráeszméltünk csak döbbenten ültünk mozdulatlanul. Egyikünk sem húzódott el a másiktól, csak bűvöletben ültünk és egymás szemébe néztünk. Nagyon közel kerültünk egymáshoz, mind lelkileg, mind fizikailag. Szívverésünk egyszerre gyorsult fel és mintha még közelebb hajoltunk volna egymáshoz. A levegő mintha felizzott volna köztünk és tudtam, hogy ő is érzi a kísértést.
- Azt hiszem ilyenkor szokott jönni a csók… - Suttogtam olyan halkan, hogy szinte a nyári szellő is elnyomta hangomat. Még mindig közel voltunk egymáshoz és még mindig nem moccantunk. Még mindig megbabonázva ültünk egymás mellett, szapora szívveréssel. – De ugye mi barátok vagyunk. – Húzódtam el elsőként. NEKED OTT VAN KATH! AKIBE BELEHABARODTÁL EGY ÉJSZAKA UTÁN! Üvöltöttem magamnak a gondolatban. KATH! KATH! KATH!

Igazat adott nekem és leült a helyére. Örültem, mert attól féltem, hogy haragjának szerencsétlen áldozata lesz a híd még épen megmaradt fa szerkezete. Én is leültem mellé, mert tudtam, hogy nem hagyhatom magára. Megjegyezte, hogy nem mentem el, és adott a kézfejemre egy puszit.
- Semmiség! Erre valók a barátok! - mondtam neki. Tudtam, hogy így hálálja meg, ezért bíztatólag rá mosolyogtam, és összefontam és a combjára tettem a kezünket. Lesütötte a szemét mondandója közben és én nagyon jól tudtam, hogy élete legnagyobb csalódását éli át újra, miközben felidézi ezt az emléket. A hangjában éreztem a csalódottságot, és a reménytelenséget. Nemcsak kihasználta az a Cassandra, hanem darabokra törte a szívét. Sajnáltam, hogy bezárta más nők előtt a szívét, nehogy újra kelljen csalódnia. Nem ismertem Cassandrát, de nem is lett szimpatikus számomra, hisz nem tudja milyen nagy kincset vesztett. Kezdtem magam igazán szerencsésnek érezni a társaságában, és azzal, hogy kiöntötte nekem a lelkét, csak még jobban elnyerte a bizalmamat. A barátok szónál rám sandított, és hangjában kiérződött a bizonytalanság. Ha azt hitte, tudja leplezni egy mosollyal, hát téved.
- A múltat le kell zárni, a jelenben élni, a jövőért tenni kell! Sajnálom, hogy így alakult, az a nő nem tudja, hogy mit veszített veled. Ne félj érezni, mert szerintem ennél természetesebb dolog nincs is a világon! Az érzelmeid megmutatkoznak minden tettedben és cselekedetedben! Nem baj, ha mérges vagy, vagy félsz, az is ugyanolyan érzelem, mint a többi! Ne félj kimutatni, hisz az, aki ismer segít átvészelni minden problémán. Egy apró mozdulatból már tudja, hogy mit kell mondania, vagy mikor elég pusztán a jelenléte ahhoz, hogy a másikon segítsen. Amiről te beszélsz az az élet. Kommunikálni kell, hogy működjön minden, és olyan legyen amilyennek elképzelted. Leszámítva azt a mérges reakciót az előbb, nálam 5ösre állsz barátság vizsgán! - mondtam neki, és vártam, hogy szavaimmal megnyugtassam őt.

- Igazad van abban, hogy el kell engednem a múltat. – Sóhajtottam egy nagyot, majd visszaültem az eredeti helyemre és vártam, hogy Caroline is mellém telepedjen. Nem élhettem a régi emlékek árnyékában és ezt én is nagyon jól tudtam. Ránéztem Carolinera és megkönnyebbültem.
- Nem mentél el. – Jegyeztem meg és mosolyogtam rá újra, de sajnos bármennyire is szerettem volna, hogy szívből jöjjön, mégsem tudott. – Köszönöm. – Mondtam nagyon halkan és a számhoz emeltem a kezét, hogy egy puszit nyomhassak a kézfejére. Összefonta ujjainkat és a combomon nyugtatta tovább őket. Rám nézett és egy bíztató mosolyt küldött felém, amitől teljesen átjárt a nyugalom. Annyira örültem, hogy nem hagyott el, hogy azt nem tudnám elmondani. Pedig igazán megérdemeltem volna, mert már megint iszonyatosan tapintatlan voltam vele, amit már meg is bántam. Nem tudtam és nem is akartam neki azt ecsetelni, hogy milyen fontos hogy nem hagyott magamra és hogy milyen hálás vagyok neki ezért, de azt tudtam, hogy valamiképp meg akarom neki köszönni. Vagy ha más nem, akkor legalább elmagyarázni neki, hogy miért lettem olyan indulatos hirtelen.
- Egyébként igazad volt. – Kezdtem bele már megint a mesélésbe. Nem szokásom beszélni az én bizonyos nagy csalódásomról, de az érzelmeim visszatértével a fájó emlékek is újra szívembe költöztek és úgy beásták magukat, hogy bármennyire is igyekszek elfelejteni, továbblépni és végre tisztalappal kezdeni, de az az alávaló mindig visszakúszik és elhomályosít mindent. – Valóban Klaust választotta helyettem. – Folytattam lesütött szemmel. – Egyszer együtt voltak és Cassandra azóta is csak utána futott. Persze hiába, hiszen Niknek egyáltalán nem kellett. Én tudtam, hogy Niklaus figyelmére vágyik, de ettől függetlenül abban reménykedtem, hogy talán egyszer azt mondja egy szex után, hogy öleljem át és aludjunk, és nem azt kérdezi, hogy hol a mosdó és a hátsó kijárat. Nik nem tudhatta meg, hogy mi szexelünk – legalábbis ő azt hitte, hogy nem tud róla. Velem bújt ágyba és az mindig csodálatos volt és minden alakalommal arra vágytam, hogy ne menjen és hagyja már végre Niklaust és engem akarjon, de ez soha nem történt meg. Egyszer, amikor végre meg mertem kérni, hogy maradjon velem reggel és ne rohanjon el azonnal, akkor is inkább a reménytelen Klaust választotta. Akkor porrá zúzta a szívem és azon az éjszakán kapcsoltam ki végleg minden érzésemet és a bosszúnak, egyéjszakás kalandoknak, élvezetnek éltem… egészen mostanáig. Egészen mostanáig nem kellett törődnöm senki mással magam vagy esetleg Bekah kivételével. És most, ez a helyzet, hogy hirtelen itt van minden egy rakáson… „kapcsolat”, barátok, - Sandítottam felé röviden. – felelősség, család… egy kicsit sok azt hiszem. – Vallottam be neki, teljesen kiadva magam. Egyszerre könnyebbültem meg és ragadott magával a pánik. Nem mutattam Caroline felé sok érzelmet, mert nem tudtam, hogy mi ülne ki az arcomra, ha elengedném a jól megszokott pókerarcot, de egy rövid félmosolyt még megengedtem magamnak.

Mondandóm közben felállt, nem vágott közbe, hagyta, hogy kiadjam magamból mindazt, ami a szívemet nyomta. Mérgesen válaszolt, ami egyáltalán nem volt ínyemre. A bátyjához való nézet eltéréséhez nincs közöm, és ne avatkozzam bele. Egyre csak ezek jártak az agyamba. Ilyenkor nagyon Nikre tud hasonlítani. Nem volt más, mint egy büszke férfi, akinek ép bátyja sebezte meg a szívét. Hogy volt képes erre?! Aztán eszembe jutott Tatia, aki Elijahval és Nikkel is csak játszott, majd jött Katherine. Mikor láttam, hogy ökölbe szorítja a kezét, kezdtem megijedni, mert féltem, hogy nekem támad. Esélyem sem lenne ellene, hiába védekeznék. Hirtelen megfordult és a folyót kezdte el nézni. Mikor azt mondta mehetek, hirtelen a középkorban éreztem magam. Olyan érzésem volt, mintha a cselédje volnék, és dolgom végeztével már mehettem is. Nem szerettem őt ilyennek látni. Azon gondolkodtam, hogy mit kéne tennem, elmenjek, vagy maradjak. Az utóbbi mellett döntöttem, és odasétáltam hozzá. Még mindig a korlátnak támaszkodott, és én gyengéden megfogtam a vállát. Tudtam, hogy megbántottam, pedig ha tudná, hogy én egyáltalán nem erre gondoltam. Közelebb mentem hozzá, és háttal álltam meg a korlátnak.
- Kol - kezdtem bele nyugodtan, majd folytattam -teljesen félreértettél. Tudod, én arra gondoltam, hogy Nik mesterien ért ahhoz, hogy manipulálja az embereket. Sajnálom, hogy nem lehettél miatta boldog, de most kaptál egy másik lehetőséget, kérlek ezt ne szúrd el! Itt Katherinevel való kialakuló kapcsolatára utaltam, és szerintem ő is rájött erre.
- Tudod, csak hallani akartam, hogy nem eszköznek tekintesz rám. Akartam, hogy kimond, mert így legalább tudom, hogy komolyan is gondoltad.
- Ne légy ilyen morcos! Most pedig kérném vissza azt a mindig vidám és mosolygós pasit, akivel nemrég még önfeledten nevetgéltünk, különben itt hagylak! - mondtam neki játékosan és nevetve, remélte, hogy mosolyt csalhatok az arcára.

Kibontakozott ölelésemből, elengedte a kezem és felállt. Egyre inkább távolinak éreztem magamtól. Rossz érzés volt, hogy megbántottam, mert Istenre mondom, hogy nem ez volt a szándékom, én csupán őszinte akartam lenni. Egy ideig hagytam, hagy nyugodjon le, nem álltam fel, még csak a szemébe sem néztem. Csak akkor engedtem meg egy lopott pillantást, amikor tekintete másfelé járt. Tett egy lépést felém, amikor már én is felálltam és nagyjából leporoltam magamról a koszt, ami földön ücsörgésben ragadt rá a ruháimra. Éreztem hangtónusán, hogy valahol a düh és csalódottság mezsgyéjén állhat éppen. Leszögezte, hogy senkinek sem a játékszere és én magamban már rég megfogadtam, hogy nem fogom kihasználni őt. Ahogy ketten eltöltöttük ezt a kis időt, messze felülírt minden tervet. Mintha a saját kis buborékvilágunkban lettünk volna és a színes szappanfoltok kizártak volna minden zavaros tényezőt és csak nevetés és kellemes emlékek áradata ért volna el minket. De mint minden buborék ez is kidurrant, és éppen előttem hullott földre a színekben pompázó buborékfalunk.
- A bátyámmal való nézeteltéréseinkhez nincsen semmi közöd és ne is avatkozz bele! – Nem akartam, de ez a téma mindig kényesen érintett, ezért felemeltem a hangerőmet. Nem akartam bántani Carolinet, de kezdte elfelejteni, hogy kivel is beszél éppen. Éreztem egy kis késztetést arra, hogy megmutassam, hogy velem nem érdemes így beszélni. „Fogadjunk Nik miatt hagyott el.” Hangoztak fel bennem újra és újra a szavai. Ekkor már ökölbeszorítottam a kezem és még mielőtt bármi olyat tettem volna, amit később megbánnék elfordultam tőle és a korlátnak támaszkodva a vizet kémleltem. Tényleg sikerült a gyengepontomra tapintania.
Egy ideig némán hallgattam, hogy mit mond tovább. Időközben a kérdésemre is válaszolt, de nem is figyeltem oda. Csak az a bizonyos mondat keringett a fejemben újra és újra. „Fogadjunk, hogy Nik miatt hagyott el.” Mintha ez olyan evidens lenne, hogy mindenkinek a bátyám kell és nem én. Szerettem őt, de, de ezt soha nem fogom tudni megbocsátani neki. Bár ostoba dolog rá haragudni, mégis valakire kell. Haragom sem az a fajta, ami felemészti az embert, hiszen nem is éri meg. Egy nő nem ér fel a családhoz, de mégis fájó sebet hagyott rajtam a vereség tudata és örömmel vezettem le ezt olykor Niklauson.
- Rendben van Caroline, megértettem. Már nem szándékozom a saját céljaimra fordítani téged. – Vettem fel a gépies Mikaelson stílust. Nem tudtam kedvesebben szólni, mert minden erőmmel arra koncentráltam, hogy ne tegyek kárt semmiben és senkiben. – A kérdésemre válaszoltál, ha szeretnél, elmehetsz. – Mondtam teljesen neutrális hangon, miközben felé sem fordultam. Nem akartam ennyire bunkó lenni, de már nehezen bírtam az érzéseimmel. Nem akartam, hogy elmenjen, egyetlen porcikám sem akarta, hogy eltávolodjon tőlem és magával vigye a mi kis buborékerődünk utolsó építőkövét is. Nem néztem rá, csak a folyót szuggeráltam, hogy hátha történik valami izgalmas, illetve hallgatóztam. Ütemes szívdobbanás, ami időközönként felgyorsult, majd vissza; egyenletes levegővétel; sóhaj; lépés; lépés; lépés. A következő pillanatban már egyik keze a vállamon nyugodott. Én is vettem egy nagy levegőt és vissza akartam térni, ahhoz a ponthoz, amikor csak üldögéltünk nevettünk a semmin, minden. De ahogy megéreztem gyengéd, gondoskodó érintését, tudtam, hogy elkezdhetjük újraépíteni saját kis buborékbirodalmunkat.
- Te következel a kérdéssel. – Jelentettem ki még mindig szigorúan egyszínű hangon.

Az arca komoly lett és megköszörülte a torkát. Vajon miért érzem azt, hogy megtöri a pillanat varázsát? Őszinte, és ezt értékelem. Homlok ráncolva néztem rá, és nem estek jól a szavai. Nik miatt barátkozik velem. Már a nevének említésekor is elönt a harag. Szavai rosszul estek, ezt nem is tagadom. Miért tekint engem mindenki játékszernek, vagy eszköznek? Először Damon, majd Katherine, most meg ő? Mégis mit forralhat Nik ellen? Kivettem a kezéből a kezem és felálltam. Egy kicsit előre sétáltam, és megfordultam. Kezeimet a mellkasom előtt keresztbe tettem és kezdtem egyre ingerültebb lenni. Ezt ő is észrevette. Bevetette a Mi stella-t is, de én elengedtem a fülem mellett. Hiába mosolygott nem viszonoztam, csak vártam a végkifejletet. Kiváncsi voltam mire akar kilyukadni. Amikor a mostani találkozót emlegette, lesütöttem a szemem. Nem tudtam neki eléggé meghálálni, hogy nem hagyott magamra, és támaszt nyújtott nekem. Szóval újra érez, és ahogy sejtem nehezen kezeli ezt. Hirtelen kínos csönd támadt, és nekem egyre szimpatikusabb lett az aszfalt kéksége. Nem tudtam mit kezdeni a vallomásával. Az első fele rosszul esett, a második felével viszont kezdett kiengesztelni, de ezt nem akartam a tudomására hozni. Ha tényleg a barátom akar lenni, tegyen érte, és becsüljön meg jobban. Azt hitte le akarom koptatni, de még magam sem tudtam eldönteni mit szeretnék. Ismét cselhez folyamodott, mert tudta, hogy érdekeltek a régi történeket. Egy lépést tettem felé.
- Jobb, ha rögtön tisztázunk valamit. Nem vagyok senkinek a játékszere! Ha Klauson akarsz bosszút állni, keress más valakit! Biztos vagyok benne, hogy egy nő miatt akarsz revansot venni. Fogadjunk Nik miatt hagyott el. Tudod, én végig tisztán játszottam. Nekem nem voltak hátsó szándékaim mikor felajánlottam a barátságomat. Lehettek volna, de nem voltak. Ott a Grillben nem láttam mást, csak egy vigasztalásra szoruló embert. Miért gondolja azt rólam mindenki, hogy kihasználhat engem? - tettem fel sorra a kérdéseimet. Tudtam, hogy kerülni akarja a témát, de ezt akkor sem úszhatta meg.
- Válaszolva a kérdésedre, az összes korban éltem volna, hogy saját szememmel lássam hogyan éltek az emberek. Részese szerettem volna lenni ahogy alakítják a történelmet és a jelenlegi gondolkodásmódot.- válaszoltam kissé nyugodtabb hangom, mint az előbb.

Meglepődtem a kérdésén, hiszen bármit kérdezhetett volna, de ő mégis ezt választotta. Megköszörültem a torkom és egy nehéz döntésre szántam el magam: az igazat és csakis az igazat fogja tőlem hallani, nem pedig egy elferdített csinos kis hazugságot, ami ugyan megszépíti és megkönnyíti a dolgokat olykor, de valahogy most kedvet kaptam az egyenes beszédre.
- Rendben Caroline, de lehet, hogy nem fog tetszeni a válasz, de hazudni sem fogok. Őszinteséget kértél és tőlem meg is fogod kapni. – Ígértem neki kissé baljóslóan, aztán nem várattam soká a válasszal sem. – Amikor a Grillben felajánlottad a barátságodat… rájöttem, hogy ez egy kitűnő alkalom felidegesíteni a testvéremet. – Mondtam neki, mire ő homlokráncolva nézett rám. Féltem ettől a pillantástól, de mégis megérdemeltem. – Ugyanis, ha Nik látja, hogy szoros barátság alakult ki köztünk, akkor olyan féltékeny lesz, mint még soha. – Értetlenül nézett rám és nyilvánvaló volt számomra a kérdés, amit csak elméjében lebegtetett. Miért akarok ennyire kiszúrni a testvéremmel? –Ennek is megvan a maga története, hidd el. - Válaszoltam neki, kimondatlan kérdésére. – Ott, a Grillben csak két dolgot akartam tőled: az első lefeküdni veled, a második féltékennyé tenni a bátyámat. De akkor, amikor nem csókoltál vissza… hirtelen olyan hálás voltam neked. – Magyaráztam el, hogy mi a helyzet. – Utána, amikor mondtad, hogy szép barátság lehet a miénk, még akkor sem hittem volna el. Még akkor is eszköznek tűntél a szememben. De most, Caroline, mi stella… - Próbáltam felé mosolyogni, de ő még mindig szigorúan pillantott rám. – amikor megláttalak itt, a hídon magányosan, szomorúan, tényleg törődni kezdtem veled. Ami ma történt, az mind valóság. Semmi játék, színlelés, ármány. Csak élvezettel ülök a közeledben, ha még megengeded. Mert ez nekem tényleg… Valóban sokat jelent. Nem szokásom megnyílni az emberek előtt. De most hirtelen újra vannak érzéseim és ez annyira szokatlan Caroline. Jól esne valaki, aki el tudná velem feledtetni a körülöttem ólálkodó kósza gondolatokat, érzéseket…. – Próbáltam leolvasni az arcáról, hogy mit is gondolhat most valójában és megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy nem utált meg egy életre. Csak reménykedni tudtam abban, hogy értékeli legalább az őszinteségemet, ha mást nem is. – Szóval… - Törtem meg a pár percig köztünk honoló némaságot. – Ha nem akarsz lekoptatni, amit egyébként meg is értenék, akkor én jövök a kérdéssel… - Próbáltam lazábbra venni a dolgokat és könnyedebb mederbe terelni a beszélgetést és reméltem, hogy ő is hanyagolni fogja a mélyreható témákat. – Ha választhatnál…milyen korban éltél volna szívesen? Talán tudok róla mesélni…

Láttam, hogy elgondolkodott, miközben meséltem neki. Szóval érdekbarátai voltak csak. Hangjában éreztem a szomorúságot, ezért megszorítottam a kezét, hogy biztosítsam róla, hogy nincs egyedül. Hiába zárta le a témát egy vállrándítással, mégis tudtam, hogy igenis sajnálja, hogy ez kimaradt az életéből. Nem is értem, hogyan lehet barátok nélkül élni?!
Elmondta miért kaptam a becenevem, és kicsit bele is pirultam. Sokra tart, ez nagyon kedves volt tőle. Szívből jött, amit mondott, és egy mosolyt is kaptam tőle. Nagyon kedves volt tőle, hiába állítja, hogy nem tud az érzelmeiről beszélni, mégis teljesen megnyílt előttem. Megmutatta egy olyan oldalát, melyet kevesen ismerhetnek, és én ezt értékeltem. Azt is elárulta, hogy egyedül engem becéz így, majd újra átkarolt és magához húzott. Én visszaöleltem, mert tudtam, hogy nem egy újabb trófeának akar megszerezni, hanem így mutatja ki az érzéseit. Neki talán új volt ez, én pedig élveztem, hogy engem tüntet ki figyelmével.
Kérdezni akart valamit, de meggondolta magát, és elkezdte magát fényezni. Nem tudtam mit csinálni, ismét elnevettem magam, majd kiválva az ölelő karjai között török ülésbe ültem és játékosan bele bokszoltam a vállába.
- Drága Kol, hát tény, hogy elragadó jelenség vagy! Ennyit nem nevettem mostanában az biztos! Köszönöm a becenevet, nagyon tetszik! Tudom, hogy nem ezt akartad megkérdezni. Ha jól sejtem, arra vagy kíváncsi, miért ajánlottam fel a barátságomat, igaz? - kérdeztem tőle, és mivel nem válaszolt, tudtam, hogy igazam van.
- Nem is tudom, igazából a helyzet adta magát. A barátság két emberen múlik, és te nem utasítottad vissza. Szóval akarva, akaratlanul, de lett egy barátod, szerény személyemben. Én is élvezem a társaságodat! - mondtam neki. Közelebb mentem hozzá, és adtam az arcára egy-egy puszit.
- Köszönöm, hogy itt vagy velem, és nekem! Be kell, hogy valljak valamit. Nyugtatólag hatsz rám. - mondtam őszintén, és vállára hajtottam a fejem, majd kezeinket összekulcsolva tartottam az ölemben.
- Ismét rajtam a sor. Ha már a bimbózó barátságunknál tartunk, te miért fogadtad el? - kérdeztem és kivácsian vártam válaszát.

Figyelmesen végighallgattam a kedves kis meséjét a születésnapjáról. Tényleg kedves volt ez a barátaitól és jó volt kihallani a mosolyt a hangjában. Rögtön eszembe is jutott Bonnie és a közös kis utazásunk. Akkor is nagyon kedves volt és megértő és jó barát akart lenni, amit értékeltem is és ismét figyelmeztettem magam, hogy mihamarabb meg kell hálálnom neki… nos, lényegében mindent.
- Jó, ha az embernek vannak igaz barátai. – Mondtam mosolyogva, hangomon mégis lehetett érezni, hogy kissé szomorkás lettem. A barátság nem az én területem… Természetesen sok jó ismerősöm volt, hiszen nagyon sokáig éltem ahhoz, hogy jó kapcsolatokat alakítsak ki. És az sem vált hátrányomra, hogy meglehetősen gyorsan és jól ki tudok jönni az emberekkel. Bekah is mindig azt mondja, hogy elragadó személyiség tudok lenni… ha akarok, ha nem… akkor meg az egyik legelviselhetetlenebb. De szerintem ez ugyanígy van vele is és a többi testvérünkkel is. Kíváncsian nézett rám, amikor látta, hogy eltűnődök, ezért mielőtt rákérdezett volna meg is magyaráztam. – Tudod, a legtöbb „barátom” inkább csak érdekbarátság volt, nem pedig az, az őszinte, „mindent-elmondunk-egymásnak-és-nincsenek-titkaink-barátok” voltak. De jó is volt ez így. – Zártam le a témát egy vállrándítással.
- Hogy feleljek a kérdésedre… - Sandítottam rá, hogy visszatérjek az eredeti kérdéshez. – Azért nevezlek csillagomnak, mert egyszerűen… egyszerűen rád illik. Nem akarok azzal a hülye szöveggel jönni, hogy mert úgy ragyogsz akár a csillagok, - Forgattam meg színpadiasam szemeimet. – mert annál én sokkal többre tartalak, hogy ilyen ostoba csajozós dumákkal dobálózzak, amik már amúgy is kimentek a divatból. – Ismét rámosolyogtam. Olyan jó volt szívből nevetni és őszintén mosolyogni valakire. Egyszerűen olyan mérhetetlen nyugalom lett úrrá rajtam az alatt az idő alatt, ami Caroline társaságában volt szerencsém eltölteni, hogy magam sem hittem el. Az, ami körülöttünk az utóbbi időben folyt, most egyszerűen semmissé vált, nem számított. – És a másik kérdésre a válasz: Nem. Nem, még senkit sem becéztem így. – Szemébe néztem és megint átkaroltam a vállát és magamhoz húztam. Habár könnyen vehette romantikus gesztusnak, egyszerűen csak baráti ölelésnek szántam. Valahogy kezdek belejönni ebbe a „bújunk-össze-és-szeressük-egymást-de-ne-feküdjünk-le-egymással” dologba. Még mindig furcsa volt, hogy nem a szobámba viszem, de azt sem mondhatom, hogy nem élvezem.
- Ha jól sejtem, most megint én jövök egy kérdéssel… - Megint gondolkodóba estem, aztán egyik pillanatról a másikba beugrott. – Nagyon jó veled lenni Caroline. Őszintén élvezem ezt az egész beszélgetést, sőt még azt is élvezem, amikor nem beszélünk, csak ülünk egymás mellett. – Magam is meglepődtem, hogy tényleg kimondtam az iménti szavakat, hát még Caroline. – De mégis az lenne a kérdésem... hogy… hogy... - Ekkor meggondoltam magam. Nem, nem fogom feltenni neki a kérdést, amit először akartam. – Teljesen oda vagy értem igaz? – A pókerarcom feloldódott és harsány nevetésben törtünk ki mind a ketten. – Nem, nem tudom, hogy így van kár tagadnod! – Mondtam kicsit hangosabban a megszokott beszédhangomnál és nevetgéltem, miközben próbáltam kivédeni játékos ütéseit.

Ki is röhögött. Nem csodálom, tényleg vicces lehetett. Nem is tudom miért mondtam el neki, de nem bántam meg. Jól éreztem magam a társaságában, mellette tényleg nem lehet unatkozni. Stefan barátsága is fontos volt, de Kol más volt. Sokkal felszabadultabb és ha mondhatok ilyet belevalóbb is. Mellette tényleg nem lehet unatkozni. Mielőtt belekezdett volna a mesedélutánba, felnézett az égre. Csak mosolyogtam ezen a tettén. Egy picit meg is löktem utalván arra, hogy ideje válaszolnia. Szerettem amikor a régi időkről mesél és ez most sem volt másként. Sejthettem volna, hogy egy bordélyházba ment. Annyira nevettem, hogy már a kezemet is a szám elé tettem. Sajnos elég vizuális típus vagyok, ezért szinte magam előtt láttam az egész jelenetet. Még mindig figyelmesen hallgattam őt, mert tényleg érdekelt amit mondott. a mondandója végén, megállt és szünetet tartott. Nem akartam megzavarni, ezért csendben vártam. Kérdezz- feleleket játszottunk és most ő volt a soron. Szóval legboldogabb pillanat! Nos, ezen először töprengtem egy ideig, aztán rájöttem, hogy mi az. Elmosolyodtam és magam elé néztem. Nagyon sóhajtottam és felnéztem rá.
- Az idei szülinapomat említeném. Nagyon kivételesre és meredekre sikeredett. - kiváncsian nézett rám. - Légy türelemmel! Mindjárt elmondom miért is volt az. - mondtam és elkezdtem mesélni.
- Vámpír voltam már és nem akartam megünnepelni. Minek? Örökre 17 éves maradok. Suli volt, de úgy döntöttem nem megyek be. Elmentem sétálni. Mire hazaértem Elenáék megleptek a házban. Nem akartam ünnepelni, és ezt nekik is megmondtam. Elmentek, és én belenyugodtam, hogy ez is egy átlagos nap lesz. Akkor még nem tudtam, hogy a barátaim nem így gondolják. Letusoltam és a nappaliban voltam mikor csengettek. Matt jött értem és egy kendővel bekötötte a szemem. Elvitt valahová, de bekötött szemmel nem láttam semmit. Mikor levehettem a kendőt, a temetőben voltam egy kriptában. Elenáék ezt azzal magyarázták, hogy emberként meghaltam, de vámpírként új életet kezdtem. Igazuk volt és van, a régi Caroline meghalt, és született egy másik. Nagyon megható és kedves volt tőlük. Sokat beszélgettünk, és akkor rájöttem, hogy nélkülük nem lennék az aki most. Kölcsönösen számíthatunk egymásra, így az unalmasnak induló szülinapomból, egy tökéletes este sikeredett. Náluk jobb barátokat nem is kívánhatnék magamnak, nagyon hálás vagyok az életnek, hogy kölcsönösen részesei lehetünk egymás életének. - mondtam könnyedén. Kol annyira aranyos volt, csak ült, és figyelmesen hallgatott.
- Minek köszönhetem a mi stella nevet? Mondtad ezt eddig másnak is? - kérdeztem és vártam a válaszát. Végignéztem magunkon, még mindig egy helyben ültünk, élvezve a másik társaságát. Egy embernek talán kényelmetlen lenne sokáig egy helyben ülni, de mivel mi vámpírok vagyunk, nekünk nem számított.

Elmesélte nekem a legkínosabb pillanatát és őszintén nevettem vele együtt.
- Hát az én történetem sem kevésbé kínos, mint a tiéd… - Olyan jó volt vele önfeledten nevetgélni. Senki nem zavart minket és a gondjaink is olyan messze szálltak, hogy már nem is hallottam, hogy a fülembe duruzsolják, hogy még véletlenül sem szabad jól éreznem magam. Csak két barát, egy híd, felhőtlen jókedv és borzasztóan kínos pillanatok emlékei. Ez már hiányzott. Csak egy emberrel tudtam megosztani az ilyen pillanatokat, de őt már régen láttam és nem is akarok vele találkozni a következő jó pár száz évben. Mondjuk Cassie más eset volt. Rá másként tekintettem. De Caroline-nal sokkal egyszerűbb volt. Nem voltak bonyolult szerelmi vonalak, csak barátok voltunk. Az első igazi női barátom. Nem gondoltam volna, hogy lehetséges barátság férfi és nő közt, de ez egy sokkal modernebb kor, mint amiben én éltem. Ugye kedves bátyámnak köszönhetően száz évig tengtem elszigetelve a világtól, így sok lényeges változásról lemaradtam. A nők erősebbek, függetlenebbek és bátrabbak, mint akkor. Caroline az egyik nagyon jó példa erre, hiszen ő még nagyon fiatal –főleg a mi fajtánknak – ebben nőtt fel.
- Ám legyen… elmesélem… - Teátrálisan az ég felé pillantottam, mintha onnan olvasnám le az emlékemet, de amikor vállamnál egy finom lökést éreztem elnevettem magam és Caroline-ra néztem, egyenesen a szemébe. – Amikor átváltoztam, még elég fiatal voltam. 22 évesen egy férfinak nem sok minden jár a fejében a szexen kívül… - Kezdtem bele… - És hát, amikor megtudtam, hogy örökifjú maradhatok, elutaztam Európába, ahol megtapasztalhatom, hogy milyen a kulturált társadalom, ugyanis az újvilágban még nem alakult ki mindez, hiszen amikor mi költöztünk ide az Európa szerte pusztító fekete halál elől még hivatalosan fel sem fedezték Amerikát. Szóval, épp Velencében jártam és eltökélt célom volt, hogy hódítani fogok. – Elmosolyodtam, mert már nem bírtam visszafojtani. – Beléptem egy Angyal-ház nevezetű helyre, amiről annyit tudtam, hogy nagyon előkelő hely volt. Beléptem és szinte azonnal egy csapat hölgy… ajánlotta fel magát nekem, én pedig… nem utasítottam vissza őket. Sőt nagyon büszke is voltam magamra, hogy milyen nagy sikerem van a nőknél. Pár kellemes órát töltöttem el négy nagyon… figyelmes lány társaságában, de amikor végeztünk a közös tevékenységgel, különös dolog történt. Pénzt követeltek tőlem. Akkor futott át az agyamon, hogy egy bordélyházban kötöttem ki. – Nevettem el magam hangosan. Néztem Caroline-ra és már ő sem bírta tartani az eddig udvariasan magára erőltetett mosolyt és kezét szája elé emelve nevetett. – Viszont nálam egy árva vas sem volt. Így félig meztelenül tessékeltek ki a szobából és csak kapkodtam a ruháimat, amikor észrevettem, hogy mindenki engem néz az épületben. – Azt már nem akartam hozzátenni, hogy utána visszamentem és a lányok jórészét üresre szívtam, de az egy másik történet. – Egész Velence rólam beszélt és még az egóm is sérült, hogy nem magamtól szereztem nőket… De úgy hétszáz évvel később visszatértem és én adtam pár tanácsot az akkor éppen ott tartózkodó Giacomo Casanovának. – Nevettem fel újra. – Úgy van, tényleg ismertem őt, bár szerintem közel sem rendelkezett annyi sármmal mint ahogy emlékeztek rá később. Inkább csak jól tudta előadni magát, de ez nem is nagy csoda hamiskártyás létére. – Magyaráztam neki. – Nem egyszer csíptem nyakon a kaszinóban, hogy csal a pókerben, de nem bírtam bántani, mert egyébként kiváló humorérzékével minden bajból kihúzta magát. Roppant jópofa figura volt. Még arra is emlékszem, amikor szökni kellett, ugyanis amikor elszerette a patrícius feleségét egy csomó ostoba vádat varrtak a nyakába… - Fecsegtem. Caroline pedig figyelmesen hallgatta a mesémet és nevetett olykor. Szemeiben azt láttam, hogy valóban érdekli, amit mondok neki és ezt értékeltem. – Sok dolgot láttam már mi stella, hidd el nekem… - Mondtam könnyedén. – Most megint én jövök! Következő kérdésem pedig… - Egy rövid időre gondolkozóba estem… Mi lehet az a kérdés, amivel még jobban megismerhetem? – Mi volt életed legboldogabb pillanata? – Azt hiszem ez egy jó kérdés. Büszke voltam magamra, hogy eszembe jutott, hiszen ez sokat elárul az emberről…

Magam elé bámultam, és csak néztem a fákat, ahogy leveleivel játszik a szél. Hallottam, hogy Kol elindul felém, de nem néztem rá. Leült mellém úgy, hogy összeért a vállunk. Kedvesen meg is lökött. Nevetését igyekeztem mosollyal jutalmazni, de ez még nem ment, és ezt ő is észrevette.
Szóval nézzem Klaus szemszögéből a dolgokat. Ésszerűnek tűnt amit mond, és tudtam, hogy így a bátyját akarja mentegetni előttem. Szociopata, na ez tényleg illik rá, de azért Kol kegyetlenségeiről is hallottam már. Hát igen, az alma nem esik messze a fájától, jelen esetben Kol a bátyjától. Témát váltva azt mondta, hogy ő a purgatóriumba fog kerülni, erről nekem más a véleményem és ezt vele meg is fogok osztani. Lesütötte a szemét a vallomása közben, talán furcsa volt neki, hogy ennyire megnyílt előttem. Bennem bízhat, és nem kell szégyenkeznie emiatt. Attól, hogy vámpírok vagyunk, még érző lények is egyben. Miattam lenne szeszélyes? Na nem már. Amikor az első találkozásunkat említette, vele együtt nevettem, mert számomra is kedves emlék volt. Látom a testvéri szeretet megmutatkozik, hiszen arra kér, hogy kosarazzam még ki. Erre már vele együtt nevettem, és a fejemet a vállára hajtottam. A következő pillanatban már éreztem, hogy átnyúl a vállam felett és átkarol. Még mindig nevettünk, és számomra jó volt, hogy vele lehetek, olyan meghitt és idilli. Az élet fintora, ezt sosem gondoltam volna! Olyan békésnek tűnt minden. Percekig ülhettünk így, mikor megtörte a csendet. Arra kért, h meséljek el, egy kínos emléket. Szándékát komolyan gondolta és bevetette a mi stella szócskát, és megbökte a vállamat. Rendben Kol, te akartad!
- Rendben, de csak egy feltétellel! - mondtam felemelve az egyik mutatóujjamat. Előtte had mondjak valamit. Ígérem rövid lesz!- most a kezemet a szívemre tettem, hogy meggyőzzem. Majd visszatettem a földre.
- Én más véleménnyel vagyok erről. A saját sorsunkat magunk alakítjuk, és hiába vagyunk vámpírok, még jár nekünk a megváltás. Hisz mélyen legbelül, érző emberek maradtunk. Először magadnak kell megbocsátanod, és azoknak akik vétkeztek ellened, mert hogyan várhatod a megváltást, ha harag lakozik a szívedben?! – kérdeztem tőle, és láttam, hogy megleptem ezzel.
- Mi az? Néha nekem is vannak jó pillanataim! A bátyádat nem véletlenül kosaraztam ki! Már a Grillben felfigyeltél rám? Nem tudom, mit kéne tennem! A szívem és az eszem más véleményen vannak! – nem akartam, hogy tovább beszéljünk erről és most én váltottam témát. Reméltem, hogy nem faggat tovább. Fejemet a térdemre hajtottam, és onnan néztem fel rá. Az egyik kezemmel eltűrtem a hajam és folytattam amit elkezdtem.
- Kol csillagom, – kezdtem bele – talán életem legkínosabb pillanata az volt, amikor először berúgtam! Kissé kellemetlen, de elmondom a rövidebb változatát. Elenával és Bonnieval voltunk a Grillben és igencsak a pohár fenekére néztünk. A pillanat annyira magával ragadott, hogy elkezdtem táncolni a pulton. Természetesen nem sokáig, mert Elenáék nem hagyták. Persze, másnap mindenki erről beszélt, és anyukám is megtudta. Két nap szobafogságot kaptam. Mit mondhattam volna erre?! Fiatalság, bolondság. – elkezdtem nevetni és felemeltem a fejemet. A hajamat eltűrtem, és ismét csillogó szemeibe néztem. Most te jössz. Neked mi volt a legkínosabb pillanatod?

A korlátnak támaszkodva leült és karjait felhúzott lábai köré fonta. Követtem tettében és mellé ültem én is. Úgy helyezkedtem el, hogy vállunk összeérjen, így egy kicsit meg is löktem és felnevettem, ami belőle is kifacsart egy kis mosolyt, aminek őszintén örültem.
- A bátyám nem könnyű eset, de nem lehetetlen kiismerni. Csak kicsit az ő szemszögéből is látni kell a dolgokat, ami néha nagyon nem egyszerű, tekintve, hogy egy szociopata. – Hangosan felnevettem, mert elég viccesen hangzott ez pont az én számból. Caroline is velem nevetett, de volt valami zavaró a nevetésében, nem volt teljesen őszinte és szívből jövő kacaj. – Ha belegondolsz, neki sem volt könnyű. Meg akarták ölni… megint. Azt hitte, hogy elveszíti a családját és mindent… és tudod, van egy elméletünk, elméletem, hogy hova kerül a magunkfajta és azt senkinek sem kívánnám. Én abban hiszek, hogy az olyanok, mint mi, halálunk után nem kerülnek se mennybe, se pokolba… egyenesen a purgatóriumba, amihez képest a pokol legmélyebb bugyra is ötcsillagos szállodának számít. – Lesütöttem a szemem, miközben mindezt elmeséltem neki. Nagyon vallásosak voltunk és az, hogy az átokkal elvették a lelkünket a legnagyobb büntetés volt számunkra. Így hogy tudjuk, hogy semmi esélyünk a „nyugodjék békébenre”, így nem is törjük magunkat, hogy jobban „éljük” a mindennapokat. Persze legbelül én is rettegek a végtől és főleg a purgatóriumtól. A testvéreim közül talán nem hisz már benne mindenki, de én egy percre sem feledtem el. – Meg lehet érteni őt is, hogy bosszút akar. És azt is meg lehet érteni, hogy miért olyan… szeszélyes a közeledben. Annyiszor kikosaraztad már, hogy a drága jó egója már nehezen viseli. Lépni akar, de közben hűvös is akar lenni. Megőrjíted ezzel… - Magyaráztam neki. – De kérlek, ne hagyd abba, olyan jó nézni ilyenkor! – Ismét felnevettem, visszagondolva a napra, amikor először láttam Carolinet. Nikkel ültünk a Grillben és akkor vette észre a szőkeséget, akitől akkora kosarat kapott, hogy csak néztem és röhögni tudtam mást nem. Amilyen arcot akkor Nik vágott… soha nem fogom elfelejteni.
Ő is velem együtt nevetett és fejét ismét a vállamon éreztem. Átnyúltam a válla felett és úgy karoltam át. Ott ültünk sötétedés után, átkarolva őt, egymás mellett és röhögtünk a semmin is. Nem tudom eldönteni, hogy szánalmas vagy aranyos jelenség lehetünk éppen, de nem is érdekelt, mert olyan jól esett. Jó vele lenni, olyan egyszerű.
– Na, jó… játszunk kérdezz-feleleket! – Vetettem fel egy pár perces csönd után…. – Meséld el nekem életed legkínosabb pillanatát. Legyen egy jó okom, hogy nevessek… - Kezdtem a gyerekes játékot, de hirtelen kedvet kaptam a sztorizgatásra és Caroline erre nagyszerű társnak bizonyult… - Mi stella… kérlek… - Próbáltam rávenni és ismét megböktem a vállammal.

Mikor rájött, hogy mit művelt szegény híd korláttal, csak zavartan nevetett. Hangja nagyon csilingelő volt, és nagyon tetszett. Határozottan jól áll neki, ha nevet!
Hirtelen témát váltott, de így is elszólta magát. Csak egy nő érdekelte, és biztos csalódott, hisz láttam rajta.
- Gondolom rá gondoltál tegnap is a Grillben. - mondtam őt leleplezve, de csak annyit tudtam, hogy Kol nagyon szerette. Vártam, hogy elmondja mi történt, de ehelyett egy rövidebb választ kaptam. Csalódott benne. Megrándította a vállát, de én tudtam, hogy még nem tette túl magát az ügyön. Nem akartam többet kérdezni, ezért megértően a vállára hajtottam a fejem és egy sóhaj keretében ezt mondtam.
- Sajnálom. Nem kell róla beszélned, ha nem akarsz. Ha hagyod, most van valaki, aki begyógyítaná a sebet a szíveden! - mondtam felé fordulva, és a szívére tettem a kezem. Biztos nem számított ilyen reakcióra, mert nem válaszolt semmit. Mikor Nikre terelte a témát, tudtam, hogy nem úszom meg a választ. Elvettem a kezem a mellkasáról és odébb sétáltam és a még ép korlátnak dőltem. A hajamba túrtam és kezeimmel a korlátnak támaszkodtam. Nem néztem rá, ismét a vizet kezdtem el bámulni. Mély levegőt vettem, hogy válaszolni tudjak, bár még magam sem tudtam, hogy mit.
- Kol, a Klaus és köztem lévő dolgot nem nevezném se egyszerűnek se könnyűnek. A bonyolult szó, is kevés ide szerintem. Fogalmam sincs hányadán állunk! Akárhányszor azt hiszem tudom mit akar, folyton megtéveszt! Szerintem ő maga sem tudja, hogy mit akar! Ki lehet őt egyáltalán ismerni? - kérdeztem most már felé fordulva és karjaimat is széttártam magam előtt.
- Tudod mit? Ne is válaszolj, mert nem biztos, hogy hallani szeretném! - majd visszamentem a hídhoz háttal álltam neki. Úgy döntöttem leülök. A térdeimet felhúztam magam mellé és a kezemmel átkaroltam őket. Nem néztem Kolra, csak az erdőt néztem üveges tekintettel.

Lefejtette a kezemet a hídkorlátról és az övébe fonta ujjaimat. Zavartan felnevettem, amikor rájöttem, hogy azon a szerencsétlen fahídon vezetem le minden bajomat. Kedvesen mosolygott rám és elmondta, hogy szerinte mi is a helyzet valójában. Nem tudom, hogy mit kezdjek most ezekkel az új infókkal, egyszerűen csak jobbnak látom magamba temetni ezt is, mint minden túlságosan kellemetlen dolgot. Terelni akartam a témát rólam. Tudom, hogy én kértem a tanácsát, de valahogy mégis zavart, hogy ő segít nekem. Mégiscsak sokkal többet megéltem már, mint ő.
- A nőügyek sohasem voltak a kedvenceim, hacsak nem egy éjszakára volt érdekeltségem. Bár hosszabb távon csak egyvalakivel gondolkoztam, de azt sem mondanám valami nagy sikernek. – Mondtam miközben elhúztam a számat. Elszóltam magam már megint, de úgy tűnik ez egy ilyen este. Reménykedve néztem fel rá, hátha elengedte a füle mellett, de szeme kíváncsian csillant fel. Szinte tudtam, hogy megint beszélnem kell a legnagyobb csalódásomról, de éreztem, hogy ez most nem fog menni. Még mielőtt bármit is mondhatott volna megszólaltam: - Ez egy nagyon hosszú és fájdalmas történet. A lényeg, hogy kihasználtak és nem forrt még a seb. Van ilyen. – Próbáltam lazára venni a helyzetet amennyire csak tudtam, de vállrántásom inkább hisztérikusra, mint könnyedre sikerült. Láttam arcán, hogy rengeteg kérdése lenne hozzám, de talán félt feltenni őket. Már vártam, hogy mikor fog kirobbanni belőle az összes eddig kimondatlan kérdése. Próbáltam némi időt nyerni magamnak, hogy lehűtsem magam egy kicsit, mielőtt újra felhozza a témát, ezért én kezdtem a magánéletébe turkálni.
- De mondd csak, igazán kíváncsi vagyok, hogy mi van közted és a bátyám között? – Valóban érdekelt, hogy mit gondol róla. Ha azt mondja, hogy ő csak barátjaként kezeli akkor már csak az a kérdés, hogy vajon erről Nik is tud-e. Abban biztos voltam, hogy Klaus többet szeretne, mint Caroline barátsága, de talán ezt még ő maga sem tudja. Már egy ideje figyelem, hogy hogy kerülgetik egymást és élvezettel néztem, hogy hogyan kosarazza ki Caroline a bátyámat, de most már kezdem kicsit szánni is Niklaust. Egyszer ő is segített rajtam, bár a végén csak többet ártott, mint használt. Gondolkoztam egy visszavágáson, és bármikor szívesen használnám Carolinet erre a célra, de nem vagyok biztos abban, hogy ezt Katherinenel meg tudnám tenni. Megállapodtunk abban, hogy nincs több megcsalás. – Ugyanis mi stella, kétlem, hogy ez egy egyszerű barátság lenne…

- Kol tudom, és sosem kérnélek, hogy a testvéreid ellen fordulj! - válaszoltam mikor közölte, hogy nem garantálja az épségüket. Tényleg kivirult, Katherine neve hallatára, és én tényleg örültem neki. Mi?! Fél Stefantól?! Pont ő! Na ne, ez kizárt. Azt kérdezte, találkoztam-e Stefannal.
- Nem nem találkoztam vele. Mi történt? - kérdeztem tőle. Kivált az ölelésemből és én nem tudtam mire véljem. Hamar rájöttem mi az igazság. Hangjában haragot véltem felfedezni. Míg ő morogva mondta a magáét én rájöttem az igazságra. Kezd egyre jobban belehabarodni Katherinebe, és már féltékeny is. Közben odasétált a hídhoz, és hallottam, hogy mérgében összetöri a fa korlát azon részét, ami éppen a keze alatt van. Én egy ideig háttal állva hallgattam, de a reccsenés után rájöttem, hogy tombolni tudna, csak miattam nem teszi. Furcsa volt hallani, hogy tőlem kér szerelmi ügyben tanácsot, hiszen annyi nővel volt dolga. Összeszedtem magam, és megelőzvén a további rongálást odamentem hozzá. Még mindig erősen szorította a korlátot, és nézte a folyót.
- Kol, az a korlát nem bántott, kérlek engedd el! - közöltem vele finoman, de láttam már, hogy ez nem fog menni. Tudtam, hogy ő az erősebb, de megpróbáltam lefejteni a kezét a hídról. Hagyta magát, és lesöpörtem a kezéből a fadarabokat. Ujjainkat összekulcsoltam és felnéztem rá. Arcán felváltva láttam rajta a dühöt és a meglepettséget. Biztatóan egy mosolyt küldtem felé, és felkészültem, hogy válaszoljak a kérdésére.
- Katherine nem szeszélyes, csupán fél kimutatni az érzéseit. Mikor megmutatta, kihasználták, és becsapták. Úgy gondolta, akkor ő is játszani fog mindenkivel, de ez nem így lett. A szívnek senki sem tud parancsolni! Mi stella, mikor voltál utoljára szerelmes? Tudod, egy jó kapcsolat alapfeltétele a bizalom. Meg kell bíznod benne! Nem Stefant választotta, hanem Téged!Te sem vagy makulátlan, hiszen Te is kikezdtél velem a Grillben! Itt az ideje, hogy pár szokásotokon, változtassatok, ha már együtt vagytok! -válaszoltam, kicsit megszorítotva a kezét, hogy érezze, komolyan gondolom, amit mondok. Elengedtem a kezét és egyik kezemmel végigsimítottam az arcán.
- Ugye tudod, hogy most egy féltékenységi jelenetet produkáltál? - mondtam neki játékosan, és kicsit meglöktem a csípőmmel.
- Nincs mitől félned, de tényleg! Stefan Elenát szereti és kész! - mondtam még mindig mosolyogva, és reméltem, hogy elhiszi, amit mondok.

Elmesélte nekem, hogy mi nyomja a lelkét. A barátai valóban bűnhődni fognak ez nem is kétséges, de azért sajnáltam őt is egy kicsit, hiszen nagyon fájt neki, hogy elveszíti őket. Bármennyire is szerettem volna vigaszt nyújtani neki, nem tudtam. Én már ígéretet tettem a Salvatore család nem megölésére, de ez a testvéremre nem vonatkozik. És én is akartam, hogy végre ne zavarjanak vizet. Már nagyon untam az örökös –felesleges – próbálkozásaikat a családunk elpusztítására.
- Sajnálom Caroline nem tudom garantálni a barátaid életben tartását. – Mondtam neki színtelen hangon. Nem akartam hamis ígéretekkel hitegetni és nem is fogom. Szerencsére nem feszegette tovább a dolgokat és én ráhagytam. Nem akartam még jobban kedvét szegni.
Figyelemelterelésként rákérdezett, hogy hogy mentek velem és Katherine- nel a dolgok és én azonnal elmosolyodtam amint kiejtette a nevét, a száján. Magam is meglepődtem, hogy milyen gyorsan elérte, hogy ezt a hatást keltse bennem. Mi lesz a következő? Egész nap rá fogok gondolni? Hívogatom? Szerelmes üzeneteket hagyok a párnáján? Vagy esetleg szerelmesen becézgetem ezután? Na, nem! A józan eszemnek meg kell maradnia. Attól, hogy most Katherine-nel együtt vagyok még Kol Mikaelson maradtam. Nem fogok megváltozni. Az lehetetlen.
- Azt hiszem minden jól alakul köztünk. Elég… kellemesen tudjuk együtt tölteni az időt. Bár furcsán fog hangzani, de egy kicsit tartok a te Stefan barátodtól. – Furcsán nézett rám, nyílván nem hallotta, hogy mi is történt. – Szóval ezzel nem dicsekedett el? – Kérdeztem tőle cinikusan és kibontakoztam öleléséből. Nem akartam megbántani, vagy azt éreztetni, hogy eltaszítom magamtól, egyszerűen csak kellett egy kis tér, hogy ne robbanjak fel. – Gondolhattam volna, hogy nem fogja elmondani. Alattomos, kétszínű, gerinctelen… - Folytattam volna még, de láttam Caroline arcán az értetlenkedést, ezért inkább elmagyaráztam neki a helyzetet.
- Tudod, két napja kaptam Katherinetől egy üzenetet, hogy vár rám a házában. El is mentem, pedig a családom nem volt oda az ötlettől… és amikor odaértem és meg akartam lepni… mit látok a szobájában? Katherine és Stefan épp a százötven éves szerelmük beteljesülésének határán hancúrozott nagy vidáman. – Megmarkoltam a fa korlátot, de olyan erősen szorítottam a düh hatására, hogy már hallottam a fa reccsenését a kezem alatt. Megint felidegesítettem magam és ha Caroline helyett Stefan állt volna mellettem, akkor már biztosan nem lenne szíve, de gerince sem nagyon. Próbáltam lehiggadni, de nem nagyon ment.
- Hogy lehet megbízni valakiben, aki ennyire szeszélyes? – Tettem fel neki most én a kérdést, reménykedve, hogy olyat hallok, ami nekem is tetszeni fog. – Tudom, hogy Katherine nem a legmegbízhatóbb ember, de nekem akkor is bíznom kell benne. Csak azt nem tudom, hogy képes leszek-e rá.

Hallottam amit mond, csak nehezemre esett felfogni. Mi stella, szóval ez lett a becenevem. Vajon ezt hány nőnek mondhatta eddig? Azt mondta, a problémákat, csak áldozatok árán lehet megoldani. Tudtam, hogy vigasztalni akar, de nem ez volt az, amit hallani akartam. Tudtam, hogy a bosszújuk kegyelten lesz és véres, ezért szavai ólomként nehezedtek a szívemre. Megöleltem, mert azt hittem, ha nem teszem menten összeestem volna. Azt hiszem egy viszonzott ölelés, többet mondott minden szónál. Benne volt minden amit akkor éreztem: biztonságot, hálát és köszönetet. Volt már vámpír barátom, hisz Stefan az volt a kezdetektől fogva. Damon játszott velem, de miután vámpír lettem, megbocsájtottam neki. A tegnapi is ékes bizonyítéka ennek. Tudtam, hogy Elenát választotta, és nem ítéltem el érte. Csak sejtettem, de bíztam a megérzéseimben. A valóságba Kol húzott vissza. Átölelt és a hátamat kezdte el cirógatni, majd ringatózni kezdtünk. Nem akartam kibontakozni az öleléséből, és mivel szorosan tartott tudtam, hogy ő sem akar elengedni. Ha valaki azt mondja reggel, hogy estére baráti kapcsolatba kerülök Kollal, kiröhögtem volna. Képtelenségnek tartottam, és mégis itt vagyunk a hídnál. Nik nevének említésekor kinyitottam a szemét, és felé fordultam. A szemébe néztem és egy röpke mosolyra húztam a szám. Azt mondta számíthatok rájuk, mégis rajtam kívül mindenkit bántanának. Még mindig nem akartuk elengedni egymást, és csak néztük egymást. A csendet végül én törtem meg.
- Mi stella. Ez tetszik! Köszönöm! - mondtam és adtam az arcára két puszit.
- Sírtam már eleget, és nem fogok sírni, mert képtelen vagyok már rá. A bátyád bosszút forral, és igaz, nem ellenem, de bántani akarja a barátaimat. Tudom, hogy esélyem sincs ellene, de mégsem nézhetem ölbe tett kézzel! A kérdés sokkal inkább az, ki teszi meg az első lépést? Ő vagy a Tanács? A Grillben is említettem, hogy Ric lebuktatott minket, de természetesen az Ősöket ez nem érinti, ahogy Katherinet sem! - válaszoltam, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélnénk. Majd a fejemet ismét a vállára hajtottam.
- Olyan igazságtalanság ez az egész! - mondtam és még szorosabban bújtam hozzá. Talán percekig állhattunk így, miközben arra gondoltam, hogy nem szabad csak az én gondjaimmal traktálnom őt. Biztos van jobb dolga is, minthogy engem pesztráljon. Mély levegőt vettem, és úgy döntöttem másfele irányítom a beszélgetést. Ismét felnéztem rá, de sajnos sikerült őt is elszomorítanom.
- Ha már így összehozott minket a sors, Katherinevel sikerült kibékülnöd? - kérdeztem tőle. A név hallatán elvigyorodott, és láttam a szemében megcsillanni egy kis fényt. Ki sem mondta még, de a szeme elárulta. Igazuk van azoknak, akik azt állítják a szem a lélek tükre. Sikerrel járt, és most boldog. Ennek tényleg örülök. Sosem kedveltem Katherinet, de úgy gondoltam, mindenkinek jár egy második esély, még neki is.

Olyan szomorúnak tűnt, hogy nem volt kedvem élcelődni, vagy játszadozni vele. Egyszerűen utáltam, ha egy nő sírt. Ez volt az egyik gyengém. Nem tudtam vele mit kezdeni. Caroline még nem sírt, de tudtam, hogy ha nem vígasztalom meg, eltörhet a mécses nagyon hamar. Meglepetésemre megkérdezte, hogy mit jelent a beceneve.
- Annyit tesz csillagom. Akkor szokás használni ha az illető mosolya szebb mint maga az esthajnalcsillag. - Próbáltam jobb kedvre deríteni. - Reméltem, hogy láthatom azt az elkápráztató mosolyt az arcodon. – Mondtam neki kedvesen. Ekkor egy nagyon szomorú kérdést tett fel nekem, de már el is fordult tőlem. A könyökére hajtotta a fejét és a vizet kémlelte bánatosan. Szomorú látvány volt és tényleg tenni akartam érte valamit. – Caroline. – Suttogtam gyöngéden. Nem kellett hangosabban, hiszen így is meghallotta, mert körülöttünk minden más zaj elült így az este beköszöntével, csak a folyó neszel, miközben csordogál. – Caroline… – Mögé álltam és egyik kezemet a derekára tettem, míg a másikat a vállára helyeztem és magam felé fordítottam. Meg akartam ölelni, de előtte még el kellett mondanom neki az igazat. – A dolgok nem oldódnak meg maguktól. A súlyos gondok megoldása, viszont áldozatokat szülhet. Ez az egy tapasztalatom van 1000 évről, amióta élek. Bármennyire is kegyetlen dolog, de áldozatokat kell hozni, hogy minden helyre kerüljön, ha az élet kisiklott a jól megszokott medréből. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom. – Mondtam neki őszinte részvéttel. A lány meg sem moccant, csak némán állt előttem és mintha figyelt volna szavaimra, de tekintete olykor-olykor teljesen üressé vált, mintha teljesen elködösült volna elméje. Aztán végre megszólalt. Kétségbeejtő szavai őszintén rám hozták a frászt. Elhagyja az ereje? Sokkot kap? Nem tudtam hirtelen felelni minderre, de nem is kellett. Kezét a derekam köré fonta és fejét a vállamra hajtotta. Kellemes érzés volt. Közel került hozzám, anélkül, hogy azonnal az ágyba akarnám vinni. Hát ilyen, ha valaki egy nővel barátkozik… Még nem fordult velem elő hasonló, de egészen kellemes volt. Talán hozzá tudnék szokni. Lassan elkezdtem ringatni magunkat és a hátát simogatni körkörösen, ezzel némi vigaszt nyújtani neki, hogy tudja, hogy itt vagyok neki.
- Nézd kedves… én itt vagyok neked, és van egy olyan érzésem, hogy Nik is így érez. – Féltem egy kicsit felemlegetni a bátyámat, hiszen nem tudom, hogy mi van éppen köztük. Abban biztos voltam, hogy Niklaus kötődik a lányhoz és magához képest nagyon is keményen hajt, hogy Caroline viszonozza érzéseit, viszont arról nem lehet elképzelésem se, hogy a lány mit érez a testvérem iránt. Nem akartam újabb sebet feltépni, de tudnia kellett, hogy mellette állunk. – Ha bármi… Bármi fenyeget téged, hozzánk feltétel nélkül fordulhatsz. Melletted leszünk. – Mondtam neki gyengéden és a szemébe néztem. Láttam egy mosolyt végigfutni az arcán, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is. De szemében letagadhatatlanul felcsillant valami.
Érdekes, hogy nem is akartam vele barátkozni, mégis törődök vele. Érdekelt a sorsa, pedig nekem nincs benne sok hasznom. Kezdek kifordulni önmagamból és ez nem jó. Nem tehetem meg, hogy minden jöttment lelkét pátyolgassam. És nem is fogom ezen túl senkiét. De Caroline-nal kivételt teszek. Ő is adott egy jó tanácsot, amiért adósa maradtam és most le is róttam. De még sincs kedvem őt elengedni. Nem akarom magára hagyni az éjszakában. Nem akarom, hogy egyedül kelljen megbirkóznia a gondjaival.

Hallottam, ahogy közelebb jön, és felveszi azt a pózt, amit én. Kol Mikaelson a playboyfiú. Olaszul gigolo, ha már olaszul mondott nekem valamit. Nem is lehetne őt máshogy nevezni, hisz folyton a tökéletességével jön. Ezt nem kötöm az orrára, mert így is az egója az egeket verdesi. Vállával megbökte az enyémet és várta a válaszomat.
- Először is, mi jelent a mi stella? A Grillben is kérdeztem, de nem árultad el! - kérdeztem tőle, már felé fordulva. Láttam, hogy furcsán néz rám, hisz elég ködös lehet most a tekintetem.
- A szívemet sok gond nyomja, és most hanyagolni jöttem ki ide.- mondtam és elfordultam tőle, és tekintetemmel a folyót pásztáztam.
- Mond, létezik, hogy minden megoldódik, csak úgy, egy csapásra? Úgy, hogy senki sem hal meg? - kérdeztem tőle, még mindig a vizet kémlelve. - Ne is mondj semmit, tudom, hogy lehetetlent kérek! - mondtam és a könyökömre hajtottam a fejem egy mély sóhaj keretében. Nem felé fordulva tettem ezt a mozdulatot, és a szemem is lehunytam. Nem néztem rá, mert tudtam, hogy ő sem tudna segíteni, hisz a gondjaimat nekem kell megoldani és nem neki. Természetes, hogy Klaus szavai nem nyugtattak meg, mert tudtam hogy bosszút forral, talán veszélyesebbet is, mint a Tanács. Nem tudtam mit kellene tennem. Éreztem, hogy kissé elhagy az erőm, de nem foglalkoztam vele.
Arra lettem figyelmes, hogy a nevemet mondja, de képtelen voltam felé fordulni. Hirtelen arra eszméltem, hogy egy erős férfikar a derekamat fogja a másik kéz pedig a vállamnál felhúz és maga felé fordít. A derekamat nem engedte el, de a másik kezével az állam alá nyúlt finomat, hogy a szemébe nézzek. Álltam a tekintetét, de nem reagáltam semmit. Még mindig a cselekedete hatása alatt álltam és nem mozdultam. Beszélni kezdett hozzám, de nem reagáltam. Át akartam őt ölelni, de nem tudtam, nem ment. Szemében láttam az aggódást, és a félelmet. Nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Magam sem tudom mi történt, hogyan várhatnám el tőle, hogy tudja?!
- Ne haragudj rám, nem akartalak megijeszteni! Azt hiszem kezd elhagyni az erőm! Kaphat egy vámpír sokkot? - kérdeztem és közben átkaroltam a derekát. Nem válaszolt, ezért a vállára hajtottam a fejem és újra becsuktam a szemem. Most már ölelkezve álltunk a hídon.

Katherinetől haza indulva, rájöttem, hogy még mindig nincs rajtam póló így kénytelen voltam elkerülni a várost. Mégis hogyan mutatkozhatnék így a városlakók előtt, bár nem volt mit szégyellnem egy percig sem. De mégis inkább a várost körülölelő utat választottam, így legalább nem kellett az emberi tempóra szorítkozni. Önfeledten és villámsebesen suhantam az út szélén, amikor meghallottam, hogy jön egy autó. Lelassítottam, gondolván, hátha akad valami harapnivaló és így is lett. Valószínűleg turista lehetett a srác, mert egyáltalán nem volt ismerős. Gondoltam nem veszíthetek sokat, így stoppolni kezdtem és szerencsémre meg is állt és lehúzta az ablakot, hogy megkérdezze merre is megyek.
- Csak a város végébe haver. – Próbáltam megragadni a „szerepet”. – Megköszönném, ha elvinnél egy darabig. – Már ki is nyitotta nekem az ajtót és én amint egy karnyújtásnyira volt tőlem, megrántottam és közelebb húzódva hozzá a karjánál keresztül táplálkoztam belőle. – Bocs haver, rosszkor rossz helyen. Nem a te hibád. – Mondtam neki vigaszul, amikor már teljesen eszméletlen volt. – Na, ennyit a diétáról. – Mormoltam csak magamnak, amikor megtöröltem a számat. – Nos, cimbi, remélem, van valami hordható, tiszta cuccod itt hátul… - Eresztettem rá egy mosolyt. Lehet, hogy bekattanok, ha már halottakhoz beszélek? Elkezdtem hátul a cuccok közt turkálni, és amint kinyitottam a sporttáskáját, kellemes mosópor illat töltötte el a levegőt. – Legalább tiszta vagy ez dicséretes. – Mormogtam megint csak az újonnan szerzett barátomnak. Meg is van! Egy fekete felső „V” kivágású nyakkal. – Tökéletes! Na, akkor ezt kölcsön is venném… Nem gond? Köszönöm! – Tényleg megőrültem… Itt is volt az ideje, hogy eltűntessem a nyomokat. Egy egyszerű mozdulattal beindítottam a motort és már csak egy kis szikra kellett, amit a kocsiban talált gyufásdoboz szolgáltatott és már hol volt, hol nem volt autó. Gyorsan elrohantam, nem akartam ott lenni, amikor egy másik autó, vagy esetleg a rendőrök, tűzoltók odaérnek.
Mivel már akadt ruhám, így nem volt kedvem hazamenni. Tettem egy kisebb kerülőt a híd felé, de amint odaértem, megláttam, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki egy kis szellőzésre vágyott. Tudtam, hogy felfigyelt rám, így nem is erőltettem, hogy meglepjem. Lassan odalépkedtem a fahídon hozzá és mellételepedtem a korlátnak dőlve.
- Micsoda meglepetés, Mi stella. Ilyen későn? Egyedül? Csak nem valami gond nyomja a kis szíved? – Böktem meg a vállammal a vállát, bíztatásképp. Sok mindenkit vártam volna itt, akinek oka is lehet az agyalásra, de vajon mi hozhatta ide az én csillagomat? Caroline valahogy olyan gondterheltnek tűnt, még a tegnapi Grillben lévő összefutásunknál is sokkal rosszabb lehetett a helyzet.