Az események - ahogy mindig - mint kívülállót érintettek, pedig a saját családomról volt szó. A saját, széteső családomról. Nem azt akarom mondani, hogy hidegen hagytak az dolgaink, egyszerűen csak senkit nem érdekelt a véleményem. Persze, foghatjuk arra is, hogy "csak" 13 voltam, de szerintem, a normális családok meghallgatják a gyereküket, még ha azok nem is értenek mindent vagy túl naivak a való élethez. Én tűrtem, mint mindig, próbáltam alkalmazkodni mindenkihez és leginkább csak meghúzni magam, de nem mindenki volt ilyen nyugodt. Apa és anya folyton veszekedtek, Kellan pedig...
Ja igen, van egy bátyám. Mindig jól kijöttünk, talán a családból ő állt hozzám mindig is a legközelebb, bár azért igyekeztem nem túl csimpaszkodó hugica lenni. Nála a pubertás meg minden, amiről az emberek papolnak, megtette hatását, és ebben a zűrös időszakban még ő is zűrös volt - még egy ok apámnak, hogy ne járjon haza, és anyámnak, hogy dühös legyen a világra.
Szóval, a szép nyári napon mindenki kiabált, csak én ültem és néztem őket szótlanul. Azt tudtam, hogy apu alig van otthon, de ettől még szerettem. Nagyon szerettem, hisz az apám, és mindig kedves volt velem, gyakran hozott valami ajándék-félét a külföldi útjairól. Hiányzott, de nem találtam ebben semmi kivetnivalót. Anyával jól kijöttünk, és egyértelműen a bátyám életem apa-figurája, bár semmi apukás nincs benne. Anyu viszont sokat változott az évek alatt. Mindig csak egyre feszültebb lett, mikor apa hazajött, biztosan veszekedtek egy sort, Kellant is folyton szidta és újabban bennem is mindig talált valami kivetnivalót. Persze, a jó Lucy nyel, mindig csak nyel, akkoriban nem is tehettem volna mást - csak így volt helyes.
Minden bizonnyal az volt életem legrosszabb nyara. Másfél évvel később döntöttek úgy anyámék - még nagyon sok veszekedés árán -, hogy végre elválasztják útjaik, többet nem is látják egymást, apám meg fizetheti mindkettőnkre a gyerektartást. Megjegyzem, ez nem jelent neki nehézséget, inkább nekünk jelentett, hogy elhagyott. Anya, mint háztartásbeli, nos igen, egy válás után teljesen padlóra kerül. És ugyanez a nő, mint büszke szingli, nem engedi, hogy az exe bármiben is kisegítse - ennek következtében költöztünk a nagy házból, a kedves városunkból, valahová a világ végére. Meg kell jegyeznem, hogy ezért az ötletért is egyedül anya lelkesedett, de ő valami beteg módon. Én, megint csak a közömbös szerepében, a bátyám pedig a lázadó, de hát a barátai, satöbbi, satöbbi. Nekem sosem volt túl sok barátom, olyan igazi meg egy sem, az új osztálytársakkal sem jöttem ki túl jól, teljesen kiégtem a válásuk (és veszekedéseik) miatt, már az sem érdekelt volna, ha jegesmedvék balettoznak előttem, nem hozott hát lázba a költözés sem. Így persze az sem zavart, hogy nem minden a terv szerint alakult.
Történt ugyanis, hogy egyszerűen bumm-bamm és megálltunk. Csak így, minden előzetes jelzés nélkül, a kocsi megpakolva, de üzemképtelenül egy kisváros közepén. nem mondhatnám, hogy feltartottuk a forgalmat, de egy-két kedves autós egyből dudálni kezdett, anyám pedig robbant. Ideges volt mindenért, szerintem ő sem heverte ki ezt a szakítást, végül is, majdnem élete 20 évébe fájt - élete legszebb 20 évébe. Ne lepődjön meg azon senki, ha egy kicsit ideges, és ha esetleg hirtelen döntéseket hoz...

Megállapítható, hogy az idejutás csupán a sorson múlott. Az itt maradás viszont teljes mellszélességgel csak anyán. Megunta az utazást, megunta a bátyám nyafogását, vagy egyéb, fogalmam sincs. Maradtunk. Itt vagyunk egy csodás kis albérletben és kíváncsian várom új életem első fejezetét. Mert eldöntöttem: nem sírjuk vissza múltat.