Caroline の の Jeremy

Mintha egy rémálmom vált volna valóra. Nem csak most, hogy Elena bántott - nem akartam most már gondolatban sem kiejteni, hogy megölt, hiszen fájdalmas volt erre gondolnom - ez már jóval előbb elkezdődött. Mikor a szüleim meghaltak, és folytatódott tovább Jenna, John bácsi, Alaric halálával, mintha valaki a túlvilágon pikkelne rám. Mintha büntetve lennék egy olyan tettemért, amit valójában el sem követtem. Most pedig úgy érzem, egy hatalmas szikla gurult le a hegyről, és maga alá temetett, elzárva a menekülési útvonalat, és a fényt is előlem. Teljesen reménytelenül fekszem a törmelék, és az óriási kődarab alatt. Caroline egy kis vigaszt nyújt, de teljes mértékben nem értheti meg, mi zajlik le bennem, csak részben, és egy kicsit ez is bánt. De nem hibáztatom, minden tőle telhetőt megtesz, és sikerült enyhítenie a kínokat, ez pedig már eleve egy nagy lépés előre. - Nem. Nem akarom ráuszítani a fél csapatot Elenára, bármennyire is... rosszul esik, ami nemrég történt. - Ez nem egy pontos leírása annak, amit érzek, nyilvánvalóan egy lekicsinyített mása. De a könnyeim így is árulkodó jeleket küldtek a szőke lány felé, a zaklatottságom sem rejthetem véka alá, így az egyetlen, amit megtehetek, hogy legalább az érzéseimnek csak a felét nyilvánítom ki. Ebben a helyzetben ugyanis még én se tudok mit tenni, az egyetlen, amihez újabban egy kicsit konyítok - és amit még bőven kell gyakorolnom -, az a fegyverekkel való ügyködés, de most még az sem segíthet. Mit tehetnék? A nővéremhez szegezek egy karót, és ráparancsolok, hogy viselkedjen úgy, ahogy régen? Aha, persze... mert az működne! Tanácstalanságom most nem is lehetne hatalmasabb, és ez majdnem olyan rémisztő, mint az, amiket Caroline ajánl nekem. Persze, szeretem őt érte, és becsülöm is a hatalmas szívét, de a gondolat, hogy védelemre szorulok, egy kicsit bizarr. Bár jobban belegondolva, manapság ez a szó egyáltalán képes helytállni? Minden, amit egykor el se hittem volna, vagy ostobaságnak tartottam és különösnek, most létezik. A bizarr szó erejét vesztette. - Csak hogy én nem szorulok megmentésre. Elena az, akinek segíteni kell, hogy találjon vissza önmagához. Én boldogulok! - azzal megragadom a kezét, és magamra kényszerítek egy erőtlen, ámde annál határozottabb mosolyt. Néhány pillanatig még nem eresztem a kezét, aztán a sajátom elhúzom, az ölembe ejtem, és komoly arckifejezést öltök magamra. Hiába vagyok biztos a dolgomban, hiába érzem úgy, hogy nem szorulok védelemre, a mosolygás most nem megy. Meglepetten pislogok Care-re, aki hirtelen felpattan, és hátat fordít nekem, azonban még előtte észreveszem, hogy a táskám felé vet egy pillantást. - Ne aggódj! Nem foglak bántani, és a nővérem sem fogom. De egy természetfeletti lényekkel teli világban a halandó embernek valahogy meg kell védenie magát. - Csak vállat vonok, és ücsörgök tovább, várom, hogy visszaforduljon, és mondjon valamit. Ugyanis a legkevésbé hiányzik, hogy most ő is elpártoljon mellőlem. Akkor már tényleg nem maradna senkim. Egészen addig nem nyugszom meg, míg vissza nem fordul, akkor is csak félig megkönnyebbülve sóhajtok fel. - Sajnálom, a költözés részét kihagyom. Nem akarom, hogy afféle vámpír-barlang váljon a házunkból. Viszont a vadász dolog... - Ezen egy pilanatra elgondolkodom, Ric jut eszembe, aki már nem tud segíteni, és ez megint csak nehezít az eleve nem könnyű helyzetemen. Alaric viszont eljuttat egy másik emberhez. - Tudok valakit, aki segíthet! Köszönöm az ötletet, és minden mást, Caroline! - egy nagy lépéssel előtte termek, felkapom, megpörgetem a levegőben, és sürgető mosollyal teszem le a földre. A táskámhoz lépek, felkapom a vállamra, menet közben egy gyors puszit nyomok Care arcára, és ellépek mellette, csak az ajtón kívül fordulok már vissza, hogy a lány meglepett arcába nézzek. - Most rohannom kell, de megígérem, hogy hívni foglak, amint jutottam valamire. Kérlek, ne aggódj miattam, minden rendben lesz. Még egyszer köszönök mindent! - Azzal lerohanok a lépcsőn, meg sem állok, akkor sem, ha esetleg utánam kiállt, vagy megpróbál megállítani. Csak megyek a saját fejem után, becsapom magam mögött izgatottan az ajtót, és a kocsimba pattanok. Feltétlen találkoznom kell Benjaminnal.

Caroline の の Jeremy

A történtek teljesen maguk alá temettek. S hiába van itt Caroline, úgy érzem, mintha teljes mértékben magamra maradtam volna. Mintha nem lenne ebből kiút, holott pár perccel ezelőtt még teljesen másképp gondolkodtam ezekről. A hirtelen hangulatingadozásaim az őrületbe kergetnek, és úgy érzem Elena kiszakított belőlem egy darabot, és magával cipelte. A becsületem egy darabját, az iránta érzett szeretetem darabját... A lelkem egy darabját. Hosszú percekig meg sem tudok szólalni, csak meredek valahová a távolba, és próbálok erőt gyűjteni, hogy egyáltalán a szőke lányra fordítsam a tekintetem. Tudom, hogy szemeimből keserűséget, és mélységes bánatot olvashat csak ki, és a történtek után - habár úgy érzem, a büszkeségem is darabjaira hullott - szégyellem, hogy kicsit sem tudom tartani magam, hogy nem vagyok erős, és egy kész érzelmi roncs vált belőlem. Túl kellene tennem magam rajta, mint azon, mikor Damon ölt meg, de az... mégis egészen más volt. Tudjuk jól, hogy dühkezelési problémái vannak, és ha valaki megbántja, erőszakkal felel rá. Ettől még nem lesz elfogadhatóbb, de azóta sokat fejlődött, mondhat bármit is. Elena viszont sosem volt ilyen, önmagát előbb feláldozta volna, mintsem a szeretteinek essen baja. Ám most, a vámpírság tönkretette őt, a tisztaságával együtt, ami az érzéseiben lakozott. És most először gyűlölöm igazán a gondolatot, hogy vérszívó vált belőle. Szívem szerint megragadnám a számszeríjat, vagy kikapnék egy karót a táskámból, és keresnék egy vámpírt, akit bűntudat nélkül ölhetek meg. De újra és újra visszakozok, meghátrálok, és képtelen vagyok még egy szörny életét is elvenni. Véget kell vetnem a jóságomnak, a nagylelkűségemnek, hogy megkegyelmezek a mocskos dögöknek, de nem megy könnyen. Bonyolult lenne olyan vámpírt keresnem, aki tényleg velejéig romlott, akiben már nincs semmi jóság, és akit már nem lehet megmenteni, mert már nincs számára remény. Az, hogy Caroline itt van, még inkább ezt a magot ülteti el a fejemben. Még nem állok készen, hogy vadásznak álljak, legalábbis nem egyedül, és nem most rögtön. Kicsit észhez térek, mikor Care közelebb ül hozzám, és kezei közé veszi az enyémet. Az érintése jól esik, mert tudom, hogy rá számíthatok, és nem fog magamra hagyni. Talán túlzásba is fogja vinni a gondoskodást, de lehet, hogy erre van szükségem. És amúgy sem panaszkodhatok. Caroline már csak ilyen, túlzásba viszi a dolgokat, de ez egy szerethető tulajdonsága. Már nem az a lány, aki furcsán viselkedik, és tapintatlan. Régen nem is értettem, Elena miért barátkozik vele, volt, hogy megkérdőjeleztem, de ő a rossz tulajdonságai ellenére is szerette, és nem lökte el magától, mert esetleg egy túlzott őszinte mondatával megsértette. És most Elena miatt vagyok feldúlt és szomorú, és az a lány vigasztal, akiről ezt pár éve még el sem mertem volna hinni. Óvatosan rámosolygok, és hosszú percek óta először a szemeibe nézek. - Az érzelmei nélkül? Úristen, Caroline! Mi van, ha... Elena kikapcsol, mert megölt? Vagy szerinted már korábban megtörtént, és csak megjátszotta volna magát? - hitetlenkedve pislogok rá, és szeretném azt mondani, hogy nem fogom hagyni, és átsegítem őt ezen az egészen, de... képtelen vagyok rá. Nem bírnék meglenni a közelében, és ettől olyan erőteljes fájdalom mar belém, hogy az már csaknem fizikálisan fáj. Szívem összeszorul, és a levegőt is nehezebben szedem. - Segítened kell neki, Caroline. Nem veszítheti el az emberségét! De én most nem... nem tudok a közelében lenni. Nagyon fáj. - lehajtom a fejem, és nagyot nyelek, hiszen mindezt nehéz volt szavakba öntenem. Nemrég még azt ígértem a nővéremnek, nem számít semmi sem, az sem, hogy vámpírrá változott, mert tőlem akármilyen szörnyszülött lehet, szeretni fogom, és kiállok majd mellette. El sem hiszem, hogy azóta ilyen nagy fordulatot vett a világ, és vele együtt a véleményem is. Az érzéseim persze nem, de a fejemben túl nagy a zűrzavar ahhoz, hogy tisztán lássam a dolgokat. Időre van szükségem. A gyűrűmet nézem, és közben bólogatok. Igen. Igen, tényleg nagy szerencse, hogy rajtam volt. Kíváncsian, homlok ráncolva pislogok Care után, és nem értem, hova megy. A fürdőbe siet, és hallom, ahogy a gyógyszerek között kutat. Egy pillanatra azt hiszem, hogy valamiféle nyugtatót akar belém erőltetni, de meghallom bőre szakadását, és a halk szisszenést. Ugyan nem látom, és a hangok alapján is nehéz kiismernem magam, hiszen nincs olyan jó hallásom, mint neki, de riadtan képzelem magam elé Elena elváltozott arcát. Megrázkódok, de mielőtt még a lány visszatérne a szobába, összeszedem magam, és megint csak kíváncsian nézek rá. Egyik szemöldököm megemelkedik, mikor a kezembe nyomja a vérrel teli, barna üvegcsét. Undorodva veszem el tőle, és felső ajkam harciasan hátrahúzódik fogaimról. Mintha képes lennék ártani bárkinek is ilyen összetörten... Elrántom a kezem, és halkan, szinte vicsorogva ejtem ki a szavakat a számon. - Nem fogok vámpírvért inni! - Idegesen fordítom rá a pillantásom, majd mikor a szemeibe nézek, ellágyulnak az arcvonásaim is, a hangom is. - Sajnálom, Care! Veled nincs semmi problémám, de nem vagyok hajlandó vámpírvért inni. Inkább meghalnék, mint hogy én is ilyenné változzak. Nem fogok ártani a szeretteimnek, csak mert félek a haláltól. Nem... nem tehetem, sajnálom! - szomorú pillantással illetem, és egy grimaszt is vágok hozzá, hogy jelezzem, nekem ehhez tényleg semmi kedvem, és szükségét sem érzem ilyesmire vetemedni. - Nem kell tovább aggódnod értem. Most már meg tudom magam védeni. Tudom, hogyan tegyem ártalmatlanná a nővérem anélkül, hogy maradandó sérülést okoznék neki. Talán még nem vagyok vadász, de hidd el, sok mindent tanultam Alarictól! - biztosítom határozottan, és a táska irányába meredek, amiben több fegyver lapul, mint azt Caroline akár el tudná képzelni.

Caroline の の Jeremy

Caroline szavai visszhangzanak a fejemben. "...Esküszöm, hogy nem akarlak bántani!" Igaza van. Ő nem akar bántani. Az egyetlen, akit most okolhatok, az a nővérem. Tudom, hogy Elena nehéz dolgokon megy át, de ez nem magyarázat arra, amit tett. Valamiért úgy gondolom, akit szeretsz, nem tudod bántani. Különösen nem azután, miután közli veled, hogy nem számít neki, hogy vámpír, vagy ember vagy. Nem azután, hogy mellette állsz. Mégis mindig én húzom a rövidebbet. Vicky az életemre tört, miután átváltozott. Elena ténylegesen megölt. Ha nincs rajtam ez az átkozott gyűrű, már nem élnék. Örülök, hogy nem így történt. Egyedül a túlvilágon, szenvedve, anélkül, hogy bárkinek is elmondhatnám, mi történt velem... Nem lett volna gyógyír a kínra, amit éreztem volna magányomban. Most sem gondolom, hogy lenne. Nem könnyen lesz kiút ebből a nyomorult helyzetből. Benne fogok ragadni rengeteg ideig. De máris feloldozásként ér, hogy Care itt van. - Nem tőled félek! - jelentem ki zihálva, és nem tudok többé megálljt parancsolni a könnyeimnek. Az átkozottak végigszántják az arcom, és sötét pólómra csöppennek. Utálom, hogy gyenge vagyok, és főleg, hogy Őmiatta. De a kontrollt elveszítettem magam felett abban a pillanatban, hogy a puskát visszadobtam a táskába. Sokáig nem tudok megszólalni. Még azután sem, hogy Caroline szavai eljutottak az agyamig. Azután sem, hogy a fürdőbe megy, és fél perc múlva visszatér egy vizes törülközővel. Akkor sem mondok semmit, mikor letörli az odaszáradt vért. Az én vérem. Ami Elena miatt szennyezte össze a nyakam. A törülközőt hirtelen az ágyra dobja, és magához húz. Olyan erősen ölelem magamhoz a testét, hogy ha halandó lenne, már levegő után kapkodna, és könyörögne, hogy engedjem el. Ám így nyilvánvalóan meg se kottyan neki a szorításom. Néhány könnycsepp még kihull a szememből, aztán a lány háta mögött megtörlöm a szemeim, szipogok egyet, és eltolom magamtól. Nyelek egy hatalmasat, akkorát, hogy még ő is hallhatja, vámpírhallása ide, vagy oda. Ingatom a fejem, elkeseredett kifejezés ül az arcomra, ezt anélkül is tudom, hogy látnám magam külső szemlélőként. Lehetetlen könnyen elmondani, mi történt, de erőt veszek magamon, és kissé remegő hangon közlöm vele. - Elena itt járt. Beszélgettünk, közöltem vele, hogy nem számít, ember vagy vámpír, ő a nővérem, és szeretem. Aztán... azt mondta, menjek el innen. A következő pillanatban pedig... rám vetette magát, és végzett velem. A saját nővérem kitörte a nyakam, Caroline! - a szavak túl gyorsan, túl zaklatottan követik egymást, s a hangom is úgy emelkedik egyre feljebb, az utolsó mondat szinte kiabálva hagyja el a szám. Idegesen a hajamhoz kapok, ujjaim végigszántják a tincseket, másik kezem pedig a halántékomra nyomom, így próbálván elmulasztani a lüktetést, ami csaknem szétfeszíti a koponyám.

Caroline の の Jeremy

Küzdök a sötétség ellen, ami fogva tart, próbálom kinyitni a szemem, vagy megmozdítani bármely végtagom, de nem járok sikerrel. Nem tudok szabadulni. Zajt hallok valahol messze, tompa, halk lépteket a talajon, madárcsicsergést, és elhaladó autók zaját, de mindez csupán egy visszhang a fejemben, a sötétben, ahol egyedül vagyok. A szorongás is elönt, nem tudom mitől, vagy kitől, de félek, és a tudatlanság az őrületbe kerget. Érzem magam alatt a kemény, hűvös parkettát, ahol testem nem érinti a puha szőnyeget, és tudom, hogy a szobámban vagyok, a földön fekszem, csak azt nem értem, miért. Újból próbálkozom, és ezúttal sikerül az ujjaim mozgatni, de a szemeim továbbra is csukva maradnak, bár a sötétség mintha kezdene megszűnni körülöttem. Apró, fényes foltokat látok, mint mikor csukott szemmel a lámpa felé fordítod az arcod. Az ablakon beszűrődő fény szemhéjaimra vetül, valószínűleg ezt érzékelhetem. Tenyereim sikerül lefelé fordítanom, és ezzel beigazolódik a korábbi sejtésem. Érzem a szőnyeget alkotó anyag szálait, és mellette a padlót, amire mozdulatlanul simul fejem, és hátam egy része. Összegyűjtöm minden erőm, és nagy meglepetésemre és megkönnyebbülésemre kinyílnak a szemeim, és az első, amit megpillantok, az ágyam. Fejem jobb oldalra dől, és szükségét érzem, hogy kinyújtóztassam a nyakam, és a végtagjaim. Vállamhoz kapok, és masszírozni kezdem. Mi történt velem? Mély levegőt veszek, és végszóra, mintha bekapcsoltak volna egy filmet, látom magam előtt a jelenetet, Elenát, és engem, ahogy az ágyon ülve beszélgetünk. Aztán... arra kér, hogy tűnjek el, s rögtön azután, szemfogai előbújnak, a sötét, kidudorodó erek megjelennek a szemei alatt, és rám veti magát. Tisztán érzem, ahogy a nyakamba mélyeszti tűhegyes fogait, aztán egy mozdulattal töri ki azt. Rémülten ugrok fel a földről, és ezúttal a nyakamra csúsztatom a kezem. Érzem rajta a rászáradt vért, de a seb eltűnt, nem fáj már, csupán a testem többi része a több órányi mozdulatlanságtól. Végtére is, meghaltam... Elveszem a kezem a nyakamról, és magam elé tartom, a gyűrűmet forgatom rajta, és nem veszem le róla a szemem. Ha nincs rajtam a gyűrű, most halott lennék. A nővérem megölt. Elena... megölt engem. Újra hallom a lépteket, de most sokkal közelebbről, nem egy ház előtt elhaladó ember az. Valaki ide tart. Nyílik az ajtó, aztán tompán becsapódik, és a léptek megint felhangzanak. Az első lépcsőfokra lép valaki, és a rémület ismét belém férkőzik. Az ágy túloldalára sietek, kihalászom alóla a hatalmas sporttáskát, s kirántok belőle egy számszeríjat. A léptek egyre hangosabban, egyre közelebbről jönnek, és tudom, nincs több időm, meg kell védenem magam, nem hagyhatom, hogy még egyszer végezzen velem. A nővérem, vagy sem, nem árthat nekem megint, többé nem bízom benne. Ijedten meredek a nyitott ajtó felé, kapkodom a levegőt, a szívem csaknem kiugrik a helyéről. És ekkor... megpillantom a látogatóm. - Caroline? Mit keresel itt? - leengedem az íjat, és visszadobom a táskába óvatosan. - Sajnálom, én... Ne haragudj! - próbálom menteni a menthetőt, elvégre tőle nem félek, benne megbízok, és tudom, hogy soha nem bántana. Elkeserítő, és fáj, hogy a saját testvéremről ezt nem mondhatom el. Alsó ajkam akaratlanul is lefelé biggyesztem, és érzem, amint az első könnycsepp kibuggyan, de nem tudok megálljt parancsolni neki. Fáj, borzasztóan fáj, ami nemrég történt, érzem, hogy a teher lassacskán rám nehezedik, nyomja a mellkasom, és nehezebben veszem a levegőt, mint pár perccel ezelőtt. Félek, hogy most veszítettem el az utolsó családtagom is, aki még maradt nekem.