» Folyosók Pént. Jan. 09, 2015 1:05 am by Damon Salvatore
» Udvar Pént. Jan. 09, 2015 1:05 am by Damon Salvatore
Word Count
how much did you write?
Credit
we deserve a little more respect.
A kódokat és az oldal külsejét Katherine Pierce-nek köszönhetjük, aki nélkül nem lehetnénk ilyen szépek. Sokat dolgozott a kinézeten, így nem örülnénk, ha a kódokat máshol látnánk! Ha segítségre szorultok, inkább szóljatok, s ha tudunk, segítünk. A gyönyörű képek, gifek Damon Salvatore keze munkáját dicsérik, aki szintén sok időt töltött ezek megszerkesztésével, nem szeretnénk máshol látni őket. Valamint külön köszönettel tartozunk a csodálatos Elena Gilbert-nek a meseszép fejlécünkért, amivel rengeteget dolgozott. A leírások (világleírás, fajleírás, sorozatbeli és canon karakterek leírása) a Staff tollából fakadnak, nem szeretnénk ezeket máshol látni.
Nem válaszolok arra, mikor ismét a biztonságomról aggódik, csupán egy bólintással jelzem, hogy megértettem, vigyázni fogok magamra, ahogyan eddig is. Most talán még jobban, hogy tudom, ennyire szüksége van rám, ennyire fél attól, hogy elveszít. Eddig is tudtam, hogy ettől fél, hogy egyedül marad, de már rég volt, mikor ilyen őszintén beszélgettünk egymással. Most értettem csak meg igazán, hogy én vagyok, aki maradt neki, az egyetlen családtagja, ami még fontosabbá tesz engem számára. – Dehogyis, nem baj és nem történt semmi. Csak… rájöttem, hogy mostanában alig maradt időm másra a vadászat mellett. De majd megoldom. – ezúttal egy őszintébb mosoly hagyja el ajkaimat, remélve, ezzel meggyőzöm Sammy-t, hogy nincs semmi bajom. Végül is tényleg nincs… csak néha ráébredek, hogy tulajdonképpen semmim sincs a vadászaton kívül. Nincsen családom, kivéve a testvéremet, nincsen párom, nincs senki az életemben, akinek én lennék az egyetlen, a legfontosabb. Borzalmas érzés erre rádöbbenni, ilyenkor teljesen a padlóra kerülök, napokig tart összeszednem magamat. Makacs vagyok. Tudom. Ha abbahagynám a vadászatot, hónapokon belül változtathatnék ezen az állapotomon, de a makacsságom tart vissza, hogy minél több vámpírral akarok végezni. Mindig csak ez jár a fejemben, ha úgy tűnik, másra gondolok, akkor is… minden pillanatban ott van az agyam egy kis zugában, emlékeztetve arra, hogy az életem egyáltalán nem könnyű, még ha egy-egy pillanatra úgy tűnik, akkor sem. A vadászat rabszolgája lettem, képtelen vagyok szabadulni tőle, ugyanakkor teljesen megbarátkozni is képtelen vagyok azzal a gondolattal, hogy az egész életemet a munkámnak szenteljem. Meglepetten nézek a testvérem szemébe, mikor óvatosságra int a kávéval szemben. Mi üthetett belé? Talán… ennek köze lehet ahhoz, hogy ő elejtette a poharát épp akkor, mikor ideérkeztem? Már nem fogom tudni visszatartani, hogy fejtse ki bővebben ezt a célzást, de legközelebb mindenképp kifaggatom. - Rendben. Szia. – ahogy utánanézek, csak annyit látok, hogy egy sráccal az oldalon távozik. Még hogy nincs mesélnivalója… tudtam én, hogy van valami, amit nem akar elmondani. Erről is ki kell még kérdeznem majd később. Alaposan megnézem a kávét, majd belekortyolok. Szerintem minden rendben van vele, szóval meg is iszom, a pénzt pedig az asztalon hagyom némi borravalóval kiegészítve. Ideje hazamennem és lepihennem egy kicsit. Talán áthívom vámpírvadász barátomat is. Együtt… khm… mindig hasznosan töltjük el a rendelkezésünkre álló időt.
Nem vagyok benne biztos, hogy ha megfelelő embert találok, ne viselné el a jelenlétét. Igazából nem is olyan fontos, mit válaszol: egy próbát mindenképp megér a dolog, hiába ellenkezik állandóan. Csak egy megbízható, erős vadászt kell találni, aki viszonylag türelmes. Vagy akivel ki tudják használni a türelmetlenségét. Khm. Miért jutnak eszembe ilyen hülyeségek? Korai lenne már most azzal foglalkozni, hogy összeboronáljam a körülöttem lévőket. Elvégre ha nem maradnak szinglik idős korunkra, mivel töltöm majd el az időt? Örökké nem kártyázhatok vagy sakkozhatok, az unalmas. Az is felmerül bennem (ezredjére is), hogy mi lenne, ha én magam gondoskodnék a biztonságáról. Ebben az esetben viszont mindenképp álcáznom kell magam, ráadásul profin. Sok erőre lenne szükségem ahhoz, hogy nap mint nap ezzel szórakozzak. Arról nem is beszélve, hogy mégiscsak ott van a suli, ott vannak a barátaim. Őket se szeretném elhanyagolni. Legalábbis úgy nem, hogy létezik könnyebb megoldás is a problémára. Szóval bekapcsolva hagyom a szerencsémet, arcomon a mosolyomat, nyitva a szemeimet. Ahogy magamat ismerem, nem telik sok időbe, találni fogok valakit Sheila mellé. - Akkor mindegy. Kifogytam az ötletekből. De akkor tényleg, tényleg nagyon vigyázz magadra - kérem ezredjére is, de már ott a lemondás a hangomban. Mondanom sem kell, a gondolataim ezzel szemben továbbra is zakatolnak, eszemben sincs békén hagyni. Annyi kiaknázatlan lehetőség van még, ami beválhat! Csak észre ne vegye hogy továbbra is erőlködök, akkor kb. az egésznek búcsút mondhatok, az általánosnál is gyanakvóbb lesz. Hát még ha összeegyezteti az esetleges felbukkanó személyeket azzal, aki tett valamit a kávémba. Tényleg, ez is megtörtént. Mintha egy év telt volna el, miután összefutottam Sheilával. Pedig ki tudja, mióta folyik csak a vadászos-vámpíros kérdésről a téma. Ha azt vesszük, hogy neki ez az élete, alig beszéltük ki, de ha engem veszünk figyelembe... nem értem, hogy nem unom. - Gondolom - mosolygok vissza rá. - Sheila, ugye nem az a baj, hogy erőltetem a témát? Vagy mégis történt valami? - kérdezem aggódva. Nem volt túl biztató a mosolya, pedig az imént még azt mondta, nincs semmi baja. Bár eleve azt is nehezen tudnám elképzelni, hogy amit művel, boldoggá teszi. Ez máris elég nagy baj. De nyilván nem fogja annyira kifejteni előttem, azzal csak a gyenge pontokat adná meg, amiket könnyen kiaknázhatnék és meggyőzhetném őt az ellenkezőjéről. Szóval könnyen lehetséges, hogy mégsem olyan biztos a dolgában, ezért nem is kockáztatja meg a választ. Mármint gondolom, hogy nem kockáztatja meg. Pár perc erejéig komolyan meggyőz engem, mert igen, ebben igaza van. De ettől ő is ugyanolyan rossz lesz, mint a vámpírok, épp csak egy hajszál választja el tőlük. Aki élvezi a gyilkolást, azt fel kéne gyújtani, igen. Viszont van aki csak azért csapolja meg az embereket, mert ez a természetes táplálkozásuk, mert aligha tehet mást. Van akinek családja van! Kellan. Mi lenne, ha pont vele futna össze és végezné ki? - Értem. - Mást nem tudok kinyögni, már-már dermedten nézem, ahogy pincérért int és a mai nap folyamán a második kávéját is megrendeli. Vagy csak én emlékszem úgy? Nem számít, úgyis későn szólnék rá, úgysem hallgatna rám. Kérdésére gyorsan megrázom a fejem és a táskámért nyúlok. Még megvárom hogy elmenjen a pincér, aztán alig észrevehetően előrébb hajolok. - Majd ellenőrizd, minden rendben van-e a kávéval - súgom oda nyugtalanul. Se most, se később nem fogom elmagyarázni az okát, nem is vagyok benne biztos hogy őt is megpróbálnák megmérgezni, de biztos ami biztos. - Később találkozunk. Hamar az ajtóhoz érek, remegő kézzel csukom be és nézek körbe. Nem látok egy gyanús alakot se, de biztos ami biztos, előrébb sietek és rácsörögök Kellanre. Még Sheila előtt ér ide, szóval maximum hátulról láthatja.
- Mindenképp. Bárkiről is legyen szó. – ismét kiráz a hideg annak a gondolatára, hogy valaki minden egyes lépésemet figyeli. Sosem voltam túlságosan toleráns másokkal szemben, főleg ha az az illető szó szerint a nyomomban volt éjjel-nappal és óvni próbál. Amúgy meg… ha én nem tudok megölni valakit, honnan veszi a húgom, hogy más képes lenne? Mármint… gondolom nem képzett vadászokat akar mellém szervezni. Annak pedig még a gondolata is röhejes, hogy egy ember legyen mellettem, aki „biztonságot” nyújt. Ami azt illeti, tényleg régen lógtunk együtt Sammy-vel. Ennek csupán egy oka van: mostanában próbáltam kerülni a társaságát, ugyanis… eléggé kibírhatatlan volt az, hogy folyamatosan a fekete mágia és a vadászat miatt nyaggatott, hogy hagyjam abba. Egy ideig tűrtem ezt, sőt, még jól is esett, hogy annyira aggódik értem – egyetlen testvéréért -, de azon a bizonyos ponton túl… betelt a pohár. Azon csodálkozok, hogy most nem tett nagyobb erőfeszítéseket, hogy lebeszéljen elsősorban a vadászatról, de a fekete mágiáról is. Talán rájött, hogy már a falra másztam tőle? Oké… lehet, hogy van még egy oka annak, hogy nem sok időt töltöttünk ketten az utóbbi időben. Ez pedig a legeslegegyszerűbb ok: nem volt időm sok másra a vadászat mellett. És habár szeretném, ha ez változna… egyhamar nem fog. Emiatt nincs időm normális kapcsolatra Matthew-el. Bár… nem mintha neki lenne rám ideje. Ő is ugyanúgy vadászik, ahogyan én. Épp ezért nem akarom megkedvelni sem annyira, hiszen ha elveszítem… hát, nem lesz könnyű utána talpra állni. De félek, hogy már késő. Napról napra, minden egyes vele töltött perccel egyre jobban belopózik a szívembe annak ellenére, hogy tudom, nem kellene. – Tényleg rég lógtunk együtt. De… ha gondolod, bepótoljuk. – mosolyt erőltetek az arcomra. - Lehet, hogy jobban hangzik. – elgondolkozok egy pillanatra, hogy mégis milyen lenne normális életet élni. Unalmas? Nem, nem hiszem, hogy az lenne. Akkor… találnék valami mást, amivel elfoglalhatom magam, a vadászat helyett. De… nekem egyelőre így jó, ahogy van. Illetve, nem tökéletes, de… elmegy. – De képtelen vagyok abbahagyni, tudván, hogy anyát vámpírok ölték meg, nemrég pedig, mikor még nem vadásztam rájuk, engem is megtámadtak volna. Ha nem lennék boszorkány, már… nem lennék senki. Úgy értem, már nem is élnék. Nem hagyhatjuk, nem hagyhatom, hogy kedvükre öldököljék az embereket. Lehet, hogy ma is végeznek majd valaki anyukájával. Lehet, hogy holnap is. De minél kevesebben vannak, annál kisebb erre az esély. Ezt akarom csinálni, ameddig úgy nem érzem, hogy már eleget tettem. – kifújom a levegőt, majd intek a pincérnek. Csak most tűnik fel, mennyire kimerít a vadászat, hogy végre üldögélek egy kicsit. – Egy kávét, legyen szíves. – elbűvölő mosollyal nézek rá, majd pillantásom Sam-re siklik. – Te kérsz valamit?
Alig egy perccel ezelőtt szívem szerint fogtam volna a fejem - egyedül az akadályozott meg a véleménynyilvánításban, hogy lekezelőnek gondolom. Most? Úgy tűnik, tökéletesen Sheilába fojtottam a szót. Természetesen nem ez volt a célom, de tény, hogy szerzek magamnak pár elégedett percet a reakciójával. Pontosabban a hosszú reakcióidejével, mert úgy tűnik, ezen sem akadt fenn annyira, hogy ne válaszoljon. Igen, tisztában vagyok vele, mit gondol erről. Bizonyos szempontból meg is értem, de mégiscsak segítségre lenne szüksége, ezt ő is beláthatná. Egyrészt ezért kérdezek rá, mindegy alapon. Másrészt és legfőképp pedig... fogalmazzunk úgy, a válaszából kifolyólag már meg is adtam magamnak az engedélyt, hogy a háta mögött szervezkedjek. Nem mondhatja, hogy nem puhatolóztam. Igaz, már most bűntudatom van emiatt, de nem maradhatok ilyen tehetetlen, egy próbát mindenképp megér az ötletem. Khm, ötleteim. - Mindenképp, bárkiről legyen is szó? Így, kimondva ez a kérdés is bugyután hangzik, de valahogy fel kell vezetni a második lehetőséget. Hirtelen csak kettő olyan merült fel bennem, amit megbeszélhetnék vele. Ha erre is ugyanúgy reagál, szép lassan leszállok a témáról. Csak érjünk haza minél előbb, amint egyedül leszek, kitalálok valamit. Illetve ha már van egy vámpírom, őt is kikérdezem. Ez már csak így megy: hajlamos vagyok figyelmen kívül hagyni bizonyos szempontokat, Kellan pedig hajlamos az agyamra menni azzal, hogy mindenre gondol. Csak hát ő tárgyilagosabb, szóval jobban belegondolva... oké, nem kezdem el fejtegetni a gondolatmeneteinket. Sheiláét végképp, ő egy az egyben más szempontból meg közelít meg mindent. Vagy én beszélek túl követhetetlenül? Fogalmam sincs, a lényeg, hogy nevetek egy jót. - Félreértesz. Nem azt akarom mondani ezzel, hogy elhanyagolsz vagy nem figyelsz rám, fantasztikus nővér vagy. Csak régen lógtunk együtt - vonok vállat. Egyenlőre minden a legnagyobb rendben van, tehát konkrétan nincs rá szükségem. Csak úgy nagy általánosságban. De nem hiszem, hogy pont a testvéri, családi szeretetet kéne ecsetelnem. Csak úgy szükségem van rá, csak úgy vigyázzon magára, miegymás. Ez ilyen. Azt pedig, hogy én nem tudok ugyanígy gondoskodni róla, nagyon sajnálom. Mert abban biztos vagyok, hogy ő sem boldog így, ezzel a felállással. Nem értem, miért érzi ennyire szükségesnek a vadászatot. Lehetetlen célt kerget, az én szememben legalábbis határozottan - hogy mindehhez még a fekete mágiát is használja, csak még rosszabb. Lehet hogy ebben igaza van, a vámpírok hamarabb veszik komolyan az ilyesmit, de akkor sem éri meg. Már nem tudom máshogy megfogalmazni, nem tudom elégszer elmondani neki. Hihetetlenül makacs. Nem akarok újabb veszekedésbe ugrani, de dühít, jobban, mint azt el tudná képzelni. - Legtöbbjüket? - Ezen rendesen megütközök, pedig utólag visszagondolva tényleg egyértelmű. Mindenkit nem ölhet meg, mindig nem lehet százszázalékos vagy szerencsés. Mikor lesz végre egy jó oldala ennek az egésznek? Mert hogy eddig nem származott belőle semmi előnye, az biztos. - Én csak... mostanában... ilyeneken is gondolkozok. Egyébként is, ez egy tök természetes kérdés. - Miért ne lenne az? Mi leszel ha nagy leszel - nem efelől érdeklődnek állandóan? - Pedig sokkal jobban hangzik.
„Sheila... Mit szólnál hozzá, ha tényleg vigyázna rád valaki?” – a kérdésre a válaszom kapásból egy „nem” lenne, de annyira megdöbbent, hogy egyáltalán feltette a kérdést, hogy nagy hirtelen válaszolni sem tudok azonnal. Vigyázna rám valaki… azt hiszem, az idegeimre menne a tény, hogy valaki éjjel-nappal a nyomomban van és azt lesi, hogy biztonságban vagyok-e. Igen… biztos vagyok benne, hogy azonnal megszabadulnék tőle, amit lehet, még akkor is, ha ehhez be kell mocskolnom a kezemet. Én… nem vagyok az a típus, aki eltűri, ha vigyáznak rá. Mindig is független típus voltam, nem tűrtem, ha valaki megmondta mit tegyek és azt sem, ha minden lépésemet figyelték. – Ezt… ugye nem gondoltad komolyan?! Szerintem… nyilvánvaló, hogy nagyjából idegbajt kapnék tőle. Még a gondolatába is beleborzongok… - kiráz a hideg és megforgatom a szemeim. Azt hiszem, ha a szavaim nem győzték meg, ez biztosan egyértelmű válasz volt… - Hééé! Tudod, hogy ha szükséged van rám, csak szólnod kell, és amint tudok, megpróbálok ott lenni melletted. Elmehetünk vásárolni, ha szeretnél. – nem tehetek róla, ha a húgomról van szó – akármennyire is bosszantó és idegesítő tud lenni néha – elgyengülök és… ez jó, mert ez azt jelenti, hogy még mindig van egy részem, ami törődik másokkal, akit érdekel a családja és… aki még normális ember. Nem vesztettem el teljesen azt a lányt, aki anyám halála előtt voltam. Még mindig bennem él egy része. - A szünet önmagában jó ötlet lenne, a mágia gyakorlására, de… muszáj fekete mágiát használnom. Csak így tartanak hozzájuk méltó ellenfélnek és… talán tényleg csak így van elég hatalmam ahhoz, hogy legyőzzem a legtöbbjüket. – az tény, hogy a pihenés rám férne, főleg most, mert mióta itt vagyok, Mystic Falls-ban, sok vámpírral kezdtem már ki, és a fekete mágia, plusz a figyelemelterelés és maga az ölés mind fizikailag, de mind lelkileg nagyon leszívja az energiámat. - Sammy… mik ezek a furábbnál furább kérdések?! – felvont szemmel nézek rá, miközben agyalni kezdek a kérdésén. – Nem tudom… valószínűleg csak egy átlagos tini lennék… tudod, az olyanok, akik lógnak a suliból és alig tanulnak. Talán… én is azon törném magam, hogy megtaláljam az igazit… fogalmam sincs. De nincs normális életem és… még egy jó darabig nem is lehet.
szavak: 357 zene: blurred lines megjegyzés: bocsánat a késésért. <3
Vendég
Take care, cuz' I'm a(n)...
Vendég
Tárgy: Re: Kávéház Kedd Szept. 10, 2013 12:00 pm
To: Sheila
Egyáltalán figyel arra, mit válaszol? Már nem tudom hogy lereagálni ezt a sok ostobaságot amit összehord, inkább csak bólintok egyet, legyen boldog. Megszokhatnám már, hogy hiába próbálok hatni rá, lehetetlen. Magától kéne rájönnie, de amilyen makacs... nem sok esélyt látok rá. Tényleg rá kéne küldenem egy testőrt, csakhogy mindennek ellenére vág az esze, figyelmes. Előbb-utóbb észrevenné, hogy valami nem stimmel, onnantól kezdve pedig bukásra van ítélve a terv. Nem tudnék hazudni neki. - Sheila... Mit szólnál hozzá, ha tényleg vigyázna rád valaki? - kérdezem óvatosan, lesütött szemmel. Hirtelen az is megfordul a fejemben, mi lenne, ha Kellant is bevonnám a védelmébe, de ahhoz el kéne mesélnem, mi is van köztünk. Azt a keveset. Bár, ha Sheila nem tud róla... Ezt meg lehetne oldani a háta mögött is, feltéve, hogy a nyílt kérdésemre nem bólint rá. - Megígérem. Aztán párna csatázunk is? - kuncogok fel. - Igaz is! Már ősidők óta nem vásároltunk együtt, pedig mostanában nem kell annyit tanulnom. Addig is nyugton lenne, tökéletes biztonságban. Lehet hogy még Lucynek is bemutathatnám, ha már ő a legjobb barátnőm. Mindig akkor ugrik át hozzánk, mikor Sheila a "munkájával" van elfoglalva, vagy épp kipiheni. Többet is lóghatnánk együtt, szeretem a társaságát. Feltéve, hogy nem vitázunk. Utálok veszekedni, pláne vele, mégse tudom elkerülni a vadász témát. - Miért nem tartasz szünetet? Addig tanulhatnál több igét, rengeteg gyógyító van. Fekete mágia nélkül is végezhetnél a vámpírokkal. Biztos vagyok benne hogy jobban érezné magát, na meg én is nyugodtabb lennék. Sokkal biztonságosabb erős fehér mágiát végrehajtani, mint ez, hogy ilyen értelemben is bemocskolja a kezét. Végül is jó célt szolgál a vadászat, nem? Nem értem, miért nem kivitelezi ennek megfelelően. - Tudom, kérdeztem már párszor, de ha normális életed lenne mit csinálnál? Maximum azt tudnám elképzelni, hogy vámpír ellenes klubot alapít, vagy foghagyma kertet varázsol az udvarunkba. Jól van, természetesen ötletem sincs, mit kezd majd magával.
Ki vigyáz rám? Nem mondhatom neki, hogy Miles, mert valószínűleg frászt kapna, hogyha arról beszélnék neki, egy olyan srác véd meg engem, aki szintén ugyanazt a veszélyes dolgot űzi, mint én: vámpírokra vadászik. És az igazság az, hogy nem is nagyon van ideje vigyázni rám, mert ő is a vadászatnak szentelte az életét, akárcsak én, bármit megtesz egy-egy kiszemelt áldozata megölésének érdekében. Egyszerűen nincs elég ideje foglalkozni velem, ezért is maradtunk csak a testiségnél. Egyikünk sem szeret bele a másikba – vagy legalábbis megpróbálkozunk vele -, így gondtalanul élhetjük tovább az életünket, ha az egyikünknek… baja esik. – Hát… én tudok vigyázni saját magamra. – bármennyire is határozottnak szántam ezt a mondatot, eléggé határozatlanra sikerült. Remek. Sammy most már azt sem fogja elhinni, hogy legalább minimális biztonságban vagyok. Mi lenne, ha azt is tudná, hogy néhány vámpírral nem tudok végezni és valószínűleg éjt nappallá téve kutatnak, hogy megtaláljanak és végezzenek velem. Igen… ha jót akarok magamnak – és főleg nyugalmat – soha nem kellene elmondanom, hogy vadásznak rám… és valószínűleg nem is csak egy ember. - Rendben. De… ígérd meg, hogy ha készen állsz, azonnal beszámolsz róla. – felelem aggódva. Hiába idegesít fel néha nagyon azzal, hogy állandóan biztonságban akar tudni, vagy épp azzal, hogy le kellene állnom a fekete mágia használatával, ő csak a húgom, akit szeretek, akire mindig vigyázni fogok és akiért aggódok, hogyha látom, hogy van valami baja. Nem kerüli el a figyelmem az, hogy zavarba jön és elpirul, így már kétség sem fér hozzá, pasi van a dologban. Nem tudom, hogy örüljek-e, amiért nincs köze a dolognak a természetfeletti világhoz, vagy aggódjak, hogy a húgom felszedett valakit. Úgy látszik, kénytelen leszek kivárni, még elmondja, ki került a képbe, mert hacsak nem kezdek el utána kémkedni, nem sok esélyt látok rá, hogy megtudjam, ki a srác. - Persze, minden oké, bár… a vadászt mellett egyre inkább vágyok egy normális életre, de… mint mondtam, egyelőre nem hagyhatom abba.
szavak: 310 zene: blurred lines megjegyzés: bocsánat a késésért. <3
Vendég
Take care, cuz' I'm a(n)...
Vendég
Tárgy: Re: Kávéház Pént. Aug. 30, 2013 2:29 pm
To: Sheila
Nem hiszem el, hogy nem érti meg. Önző dolog, igen, de képtelen vagyok kivárni amíg megunja ezt az egészet. Egyébként is, mit gondol, mi az élet? Játék, amit csak úgy szétzúzhat? Nem tudhatja, milyen az, akit gondolkozás nélkül halálra ítél. Tudom hogy rengeteg szívtelen vámpír van, de az a maréknyi aki naivan sétál Sheila ágyába? Bármilyen szempontból nézzük, sehogy sem tetszik. Nagyon félek, hogy későn döbben majd rá, mit művel. Ezért reménykedek álladóan, mást nem tehetek. Gondoltam rá, hogy tényleg vele tartok, de eddig is sejtettem a válaszát - most már kérdeznem se kell. - Na és ki vigyáz rád? Erről még egy szót sem szóltál, pedig nagyon érdekelne. - Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy épp semmiről faggatom. El se tudnám képzelni csapatban, együttműködve. Remélhetőleg csak azért, mert engem is ritkán visel el ilyen szinten. De most komolyan, mi van, ha valaki hozzácsapódott? Vagy ha nem is, de be tudnék szervezni egy kemény pasast, aki mindig mellette áll és segédkezik szükség esetén? Lehet hogy bele is menne, kompromisszumképpen. Hm, ezt még biztos át fogom gondolni. - Ne aggódj, nincs semmi baj. Egyszerűen csak nem... nem olyan, amiről beszélnék - motyogom végül el, egyre vörösödő fejet mellékelve. Ha a pasasom itt lenne, most nem bírná ki nevetés nélkül. Inkább körül is nézek, mert hát azért mégis. Kell valami ok, amiért megfojthatom majd álmában, mert naná, ez persze lehetséges. - De köszönöm. Azt a kérdést persze, hogy ha tudnia kéne valamiről elmondanám -e, messzire kerülöm. De még mindig ott van az a talán, hisz róla van szó, nem akaszkodik rá minden szavamra. Hátha nem tűnik fel neki. Egyébként se mondanám el ha lenne barátom, nem szoktam nagy dobra verni az ilyesmit. Lucy is csak azért tud róla, mert a bátyja. Eszemben sincs még előtte is titkolózni ezt illetően, nem mellesleg tök jó trióban lenni. Legalább is velük. - Egyébként minden rendben? Jól vagy?
Nem hiszem el, hogy Samantha nem unja még, hogy engem próbál lebeszélni a veszélyes dolgokról. Komolyan… mintha az anyám lenne, pedig a legkevésbé hiányzik most, hogy megpróbáljon anyáskodni felettem. Annyi vámpír életét vettem már el. Nem tudok leállni, még nem. Most vagyok életem abban a korszakában, amikor a legerősebb vagyok és… talán a legmakacsabb is most vagyok. Elhatároztam, hogy még többet megölök belőlük. Nem állok le, amíg nem kényszerülök arra, hogy befejezzem a vadászatot. Ez az életem. Ezt szeretem csinálni és ezt is fogom. Ennek az egy dolognak látom értelmét, mióta az anyánk meghalt. A bosszú és a gyűlölet hajt előre. Mindig is ez motivált legjobban az életben. - Tudom. Nem is kérem, hogy lemondj rólam. Csak… várd meg, amíg magamtól állok le. Egyszer úgyis abba kell hagynom. – összeszorult torokkal hallgatom végig Sammy-t. Hangjából csak úgy árad a törődés és a szeretet, ami bár igyekszem nem kimutatni, de elérzékenyít. – De. Valószínűleg megpróbálnálak megállítani, mert... a húgom vagy és vigyáznom kell rád. Mármint… ha anyu nem tud gondoskodni rólad, akkor ki más lehetne az, aki gondodat viseli, mint én? Plusz… nem bírnám ki, ha elveszítenélek. De… - mondanám, hogy az én helyzetem más, hogy én vagyok az idősebb, és ebből kifolyólag nekem kell vigyáznia rám és nem fordítva, azonban mindketten tudjuk, hogy ez nem lenne igaz. Inkább nem mondok semmit, a tekintetem mindent elárul. Hogy nem akarom elveszíteni őt, hogy nem bírnám ki, ha bármi baj történne Sammy-vel. Átérzem a helyzetét, most először, hosszú idő után. De… ez nem változtat semmin. - Még mindig nem mondtad el, mi baj van. Sammy, ha van valami, amiről tudnom kéne, ugye elmondanád? Tudod, hogy számíthatsz rám. Bármi is történjen, én melletted állok. – tovább biztatom, de van egy olyan érzésem, hogy… akármit is titkoljon előttem, nem áll szándékában elmondani nekem, mert eléggé mérgessé tenne. Fogalmam sincs, mit hallgat el előlem, de bevetek mindent, amit csak kell, hogy kiderítsem.
szavak: 310zene: blurred lines megjegyzés: nézd el, ha kicsit nyomi, mostanában nincs ihletem.:$
Vendég
Take care, cuz' I'm a(n)...
Vendég
Tárgy: Re: Kávéház Csüt. Aug. 29, 2013 2:10 pm
To: Sheila
Nem is tudom kire haragszom jobban, talán egyikünkre se. A bűntudat és az aggodalom között választani nem könnyű feladat, de nincs is előírva, szóval egyenlőre az is bőven elég, ha simán, beazonosíthatatlanul mérges vagyok. Sőt, sok is. Tudom hogy Sheila máshogy gondolkozik, az én szememben viszont a gyilkosság mindenhogy gyilkosság. Azt pedig el ne kezdje kimagyarázni, miért kockáztatja az életét, mert süket fülekre talál. Azt hiszem ez az egyetlen dolog, amiben hasonlítunk egymásra - azzal a különbséggel, hogy én a józan észre hallgatok, arra megyek, amerre elindítottak. A vadászat nem az emberek dolga, arra ott van az a sok állat. Meg hát a vámpírok. Beletörődik vagy sem, ez a mi világunk, egyedül pedig nem tud rajta változtatni. Feleslegesen teszi kockára az életét, az életével az én életemet. Nem hagy nekem választási lehetőséget, nem tehetek mást, minthogy tehetetlenül ülök és azon malmozok, vajon aznap hol látom majd viszont. Az - egyenlőre - a legkisebb gondom, hogy mindeközben fekete mágiát is használ, de biztos vagyok benne, hogy már most megvan a következménye. De tessék csak, viccelje el nyugodtan. Inkább nem is reagálok rá hogy kinevet, mindketten jobban járunk. - Jól mondod, miatta. Nem miattuk. Nem kéne olyasmibe avatkoznod, ami... ami egyszerűen nem a mi dolgunk, ami bár szomorú, de így van rendjén. Ezzel nem hozod vissza anyut, ráadásul biztos vagyok benne, hogy ő se örülne ennek. Csak magadat teszed tönkre. Nem hiszem el, hogy nem képes belátni. A bosszú nem vezet sehova, nem támad fel tőle senki! Egyedül meg - sőt, ha összeállna pár másik boszorkánnyal, akkor se tudná megölni a vámpírokat. Így csak még mérgesebbek lesznek, elég egy rossz lépés és feltűnik nekik Sheila "ambíciója". Nyelni kell és félreállni. - Nem mondok le rólad - jelentem ki tömören. - Lehet hogy a húgod vagyok, de most te szorulsz védelemre. Nem tennéd meg ugyanezt a helyemben? Nem próbálnál meg győzködni, ha reggel beállítanék hozzád, mondván, csatlakozom az öldökléshez? Halkan felsóhajtok és elhúzom tőle a kezem. Most jönne az én válaszom, de még mindig képtelen vagyok elmondani. Főleg úgy, hogy most fejtette ki élete értelmét. Az én álmomban, a legnagyobb álmomban ő is benne van, akit ha ismerne, habozás nélkül tűzne karóra. Hogy mondhatnám a szemébe? nkább tagadnám le magam előtt is.
Tudtam, hogy a húgom megint piszkálni fog azért, mert vámpírokra vadászok. Igen, tisztában vagyok vele, hogy veszélyes és hogy bármelyik pillanatban megölhet egy vámpír, aki bosszúra szomjazik, de… annyira utálom őket, amiért megölték az anyámat, aztán pár évvel később engem is megtámadtak. Ha nem lett volna varázserőm, védetlen és tehetetlen lettem volna, mint bármelyik ember ezen a földön. Nem fogom hagyni, hogy az emberek tucat számra hulljanak el, csak azért, hogy a vámpírok élhessenek. Lehet, hogy más nem érti meg, miért olyan fontos nekem, hogy harcoljak ellenük, de… okkal teszem mindezt. Ha pedig meghalok… legalább a nemes célért halok meg. Samantha-t is megértem, hiszen… ha nekem bajom esik, neki már senki nem marad. Egyedül lesz, család nélkül, de megteszek mindent, hogy biztonságban maradjak, és ne essen bántódásom, épp miatta vigyázok ennyire. Mert szeretem őt. - Igen, azt hiszem mondtad. De azért köszönöm a bókot. – nevetek fel ismét, azonban semmi jókedvvel. Látom rajta, hogy van valami baj, amit nem mer, vagy egyszerűen csak nem akar nekem elmondani. És nem fogok addig leállni, még meg nem tudom, hogy miről van szó. Ha megtudom, hogy valaki zsarolja, vagy fenyegeti… akkor megölöm azt az embert, ha addig élek is. – Mindig haza fogok jönni. Nem lesz bajom, hidd el. Ha mégis veszélybe kerülök, te leszel az első, akinek szólok. Együtt megoldjuk, de… tudod, hogy muszáj vámpírokat ölnöm. Miatta veszítettük el anyut és… ki tudja, velem mit tettek volna egy évvel ezelőtt, ha nem vagyok boszorkány. Muszáj megállítanom őket. Bosszút állni. – ökölbe szorulnak a kezeim, ez a téma mindig érzékenyen érint. Egész életemben úgy képzeltem, hogy mellettem lesz a családom, támogatni fognak erre… anyámat meggyilkolták. Ennyit a teljes családról. – Sammy, tudod, hogy érdekel. Tudod, hogy nagyon fontos vagy nekem és megvédelek, bármi áron. Csak… kérlek, hagyj fel a próbálkozással, hogy ne öljek több vámpírt és ne használjak fekete mágiát. A fekete mágiára szükségem van a vámpírok ölésére. A vadászat pedig… az életem. Szóval kérlek… mondd el, mi bánt. – átnyúlok az asztal felett, hogy Sam kezére tegyem a sajátomat, biztatásul.
szavak: 330zene: blurred lines megjegyzés: with love sistah.<3
Vendég
Take care, cuz' I'm a(n)...
Vendég
Tárgy: Re: Kávéház Vas. Aug. 25, 2013 4:14 pm
To: Sheila
Kellan előre figyelmeztetett, hogy ha sűrűn látnak minket együtt, valószínűleg minimális biztonságra számíthatok - épp csak annyira, amit ő tud nekem megadni. Szerencse folytán. Most viszont nincs itt se "őrangyalom", se senki, és egy pillanaton múlt, hogy nem ittam bele a kávémba. Szóval, hacsak nem próbálkoznak be újra, ezt most széépen feldolgozom. Vagy nem. Alig látom napközben, erre csak úgy felbukkan, mikor látszólag megmagyarázhatatlan dolog történik velem. Igaz, itt szimplán az is elég, ha boszorkány vagy, de... tudtommal nem történt semmi, amiből leszűrhették volna. Ezt pedig Sheila is biztos végig fogja gondolni, akkor kezdhetek el magyarázkodni. Hé, hátha arra jut, hogy veszélyes a vadászata! Vajon abbahagyná miattam? Furcsa, de attól is csak még nagyobb bűntudatom lenne. Így is alig bírom megállni, hogy ne kezdjek azonnal csacsogásba, annyit tudnék neki mesélni. Még szerencse, hogy tök más irányba kezdeményez beszélgetést, sőt! Fülig szalad a szám, mikor elkezd beszélni. Kár, hogy amint a mondat végére ér, már nem is tudok elég csúnyán nézni rá. - Mondtam már, hogy édes vagy, mikor viccelődni próbálsz? - kérdezem morcosan, figyelembe se véve a pincért. Úgy is tudom, mire számíthatok a törött csésze miatt. Majd ha szövegelni kezd kifizetem az árát, esetleg veszek egy újat... Nem lenne rossz, tekintve, hogy így képtelen vagyok a hajam végét birizgálni. Hihetetlen, mennyire kellemetlenül érzem magam Sheila jelenlétében. És még megkérdezi, hogy minden rendben van -e? Nem is tudom, mit vártam. - Bajod esik. Előbb vagy utóbb, de nem fogsz hazajönni, ennek ellenére még poénra is veszed. Szerinted ez nekem milyen érzés? - pillantok fel rá. - Ne kérdezgesd, mi bajom van, ha igazából nem is érdekel. Tipikusan éretlen válasz, de ezúttal igazam van. Ha érdekelné egy kicsit is a véleményem, hogy ezzel akár az egész családra - és legfőképp magára - bajt hozhat, leállna ezzel az ostobasággal. Ehelyett csak megy a saját feje után, önzően és makacsul.
Sosem gondoltam volna, hogy egy város lehet ilyen hátborzongató, mint Mystic Falls. Itt tényleg a természetfeletti lények – és most nem csak a vámpírokra célzok, hanem a vérfarkasok, hibridek, boszorkányok… stb. – uralják a helyet. Nem hittem volna, hogy valaha is félni fogok attól, amit csinálok. Vámpírokat ölni veszélyes dolog, persze ezzel mindig is tisztában voltam, azonban… eddig nem találkoztam olyan vámpírokkal, mint amilyenek a Mystic Falls-iak. Ezek… erősebbek és felkészültebbek. Gondolom már hozzászoktak ahhoz, hogy az életük a sok bizarr dolog miatt, ami itt történik, folyamatosan veszélyben van és bármikor készek megvédeni. De most nem ez a fontos, nem a vámpírokkal kell foglalkoznom, a fekete mágiára pedig még csak nem is gondolhatok, hiszen a húgommal van találkozóm, a család mintapéldájával, aki bármit megtenne azért, hogy végre letegyem a karót és inkább éljek biztonságban, plusz a fekete mágiával való varázslatokat is hagyjam abba. Félt. Én elhiszem, hogy aggódik értem és ezt értékelem is, de… egy idő után már nagyon-nagyon unalmasnak találom, hogy megállás nélkül ezekről a veszélyes dolgokról akar lebeszélni. De hát… mi a dolga egy testvérnek, ha nem az, hogy próbál megóvni? A kávéház előtt leparkolok, és rögtön meglátom a húgom, ahogyan az egyik asztalnál ül és… mellette pedig egy törött pohár darabjai vannak a földön. Ez fura. Nem szokása poharakat törni, de… nem kell nagy ügyet csinálni belőle. Biztosan minden rendben van, ha pedig nem, akkor elmondja majd, hogy segíthessek. – Szia Sammy! – huppanok le a mellette lévő székre – Mi újság? – mosolygok rá, majd intek a pincérnek, hogy rendelhessek egy kávét. – Képzeld… jó kislány voltam a héten. Nem használtam fekete mágiát… csak kétszer. – hangomból csak úgy árad a gúny, nevetek a sajátos viccemen, aztán mikor odaér a pincér, azonnal felé fordulok, mintha mi sem történt volna. – Egy kávét kérek. Cukorral és tejszínnel, köszönöm. – udvariasan mosolygok, de amint elmegy aggodalmas arccal fordulok a húgom felé. – Sam, minden rendben van?
szavak: túl kevés.zene: blurred lines megjegyzés: with love sistah.<3
Vendég
Take care, cuz' I'm a(n)...
Vendég
Tárgy: Re: Kávéház Csüt. Aug. 22, 2013 10:48 pm
To: Sheila
Jelen helyzetben még a gondolataim is túl hangosnak tűnnek, pedig valljuk be: ez nekifutásból is hatalmas baromságnak hangzik. Igazából nem is értem, mitől akadtam így ki. Kellannel nem vagyunk együtt, soha nem is leszünk. Egyszer... kézen fogva siettünk ki a boltból, igen, de ennél több nem történt. Minden pletyka alaptalan. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem szántam rá a ma délutánt is. Jane nemegyszer utalt már rá, hogy túl nagylelkű vagyok a szabadidőmmel, különösen mostanság. De hát kinek fáj? Apa hónapok óta abban a hitben él hogy új baráti társaságba kerültem és miattuk vagyok ilyan vidám, így könnyebben elenged akár éjszakára is. Azóta az este óta szigorú kikötéseinek egyike, hogy ne mászkáljak sötétedés után, a bizalma viszont továbbra is feltétel nélküli. Én pedig előszeretettel használom ki. Sosem hittem volna, hogy ilyesmi előfordulhat velem. De ennek is megvan az ára: minél tovább játszom ezt, annál jobban ég a pofámról a bőr. Utálom bevallani, de az egyetlen ok, amiért távol tartom magam Kellantól, Sheila. Akárhányszor csókra nyitnám a szám, mindig az ő dühös, megszállott képe jut eszembe. Egy vámpír barát is épp elég rossz, hát még, ha komolyabbra fordul a dolog. Hihetetlen, mennyire féltem őket. Gondolataimból a kávém zökkent ki, de halál komolyan a kávém. Nem rémlik, hogy kihozta volna bárki is, mert elismerem, elbambultam egy kicsit - és nem a kicsin van a hangsúly -, de ennyire azért nem. Teleportáló kávé. Kezdem úgy érezni, hogy nagyon lefárasztott a mai nap. Khm, szóval vegyük inkább tényként. Zavartan a hajamba túrok, és olyan észrevétlenül veszem szemügyre a környezetemet, ahogy csak tudom. Nem látok semmi újat, leszámítva egy formás, gyanús kis hátsót, ami viszont azonnal beindítja a vészjelzőmet. Nem, nem a pirosat, komolyan elönt a paranoia. Nem is véletlenül. Amint a bögrére csúsztatom az ujjaimat, emlékképek sorozata rohan meg. Tényleg a szexi csávó hagyta itt a kávét, és tényleg mérget tett bele. Mondanom sem kell, kettőt pislogok és a forró ital már a földön is van, szilánkostul. De én sosem ejtenék le semmit.
Valóban nagyon utálok panaszkodni. Az annyira nem az én stílusom, és tényleg nagyon ritkán fordul velem elő. De mégis most annyira jól esik valakinek elmondani ezeket. Az utóbbi hetekben nem sikerült senkivel komolyabb eszmecserét folytatnom, a betegeimen kívül, így hetek óta csak mardos belülről az az égető, kínzó hiányérzet és egyben fájdalom. Tényleg nem kívánom ezt senkinek sem. Még a legnagyobb ellenségemnek sem. Pedig jól tudom, hogy sokan átéltek már ennél sokkal rosszabbat is. Az sokkal, de sokkal szörnyűbb ha egy közeli családtagot veszít el az ember. Elvégre anyából csak egy van... míg szerelemből legtöbb esetben több van. Bár azt nem cáfolom, hogy létezik az "igazi", és őt nem tudja az ember elfelejteni soha. Akármilyen fájó is ezt mondani, vagy inkább gondolni, de remélem, hogy nekem Alarick, nem az igazi volt. Az csak még több és több, végtelenségig tartó szenvedést húzna maga után. - Köszönöm, Bonnie! - Köszönöm meg neki már vagy századszorra, ezt az egészet, és olyan érzésem van, hogy ez nem is az utolsó volt. Egyszerűen nem tudok elégszer köszönetet mondani neki. - Jó... mondjuk azt aláírom, hogy nem mindegyik vámpír OLYAN. - Gondolok most azokra akik törik magukat valamennyire, mint például Caroline. Talán ő az egyetlen aki elejétől fogva elég jól tudta tartani magát. - Rendben. Téma lezárva. - Kacsintok rá egy halvány mosoly kíséretében. Szörnyen jól esnek Bonnie, szavai. Emlékeztet arra, hogy tényleg itt kell lennem és elűzi minden gondolatomat azzal kapcsolatban, hogy hátat fordítsak az egész városnak. Teljes mértékben igaza van neki... itt van rám szükség! Nem pedig a Hawaii szigeteken, vagy Los Angelesben vagy bárhol. Mert hiába leszek ott is jó orvos, ha ott nem lesz rám olyan szükség mint itt. Én itt érzem magam otthon, és különlegesnek is. És ezt szeretem, nem veheti senki el tőlem. - Tudom. Tudom, hogy nem mehetek innen el. De mégis olyan jó lenne, akár csak pár napra elmenekülni. Kivenni pár szabadnapot és szórakozni. Csak attól félek, hogy ez soha nem következik be. Mikor lesz ennek az egésznek vége...? - Teszem fel a költői kérdést neki. - Bonnie, ki kell találnunk valamit! Ez így nem mehet tovább. Gondolom te is látod... - Bukik ki belőlem végül a nagy panasz és legszívesebben elsírnám magam. Egyszerűen nem látom értelmét az életemnek. Ez pedig elég elszomorító érzés.
Bonnie.Bennett
Take care, cuz' I'm a(n)...
Ghost
» lakhely : →Mystic Falls » foglalkozás : →See my friends, on the other side... » avatar : →Kat Graham ♥
Tárgy: Re: Kávéház Csüt. Jún. 13, 2013 9:14 pm
Meredith & Bonnie
Fura helyzetben vagyok... Ugyanis vámpírok közt élek, és mások számára elég lehetetlennek tűnik az, hogy az anyámat vámpírrá változtatták, de én még mindig őket segítem. De tehetek mást? Az összes barátom vámpír, Matten kívül. Nem hagyhatom őket cserben, még akkor sem, ha szeretném. Nem úgy értem, hogy szívesen egyedül hagynám őket a bajban, mert nem. Igazából még egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy mi lenne, ha itt hagynám őket. Elvégre ők a barátaim, ás tudom, hogy fordított esetben ők is hozzám hasonlóan segítenének engem. Egyszerűen nem tehetem meg azt, hogy csak simán kisétálok az életükből. Együtt csöppentünk bele ebbe az egészbe, együtt is fogunk túljutni rajta. Már ha lehet... - Meredith, tudod, hogy szívesen hallgatlak meg. - mosolyodtam el halványan. Nem olyan rég én voltam ilyen helyzetben, és tudom milyen. Valakinek ki kell önteni a lelkünket. - Daniel soha nem bántott. Ő nem olyan. De mindegy is, ne beszéljünk erről.- szökött ki egy kisebb sóhaj a számon, miközben próbáltam nem újra ezen gondolkodni. Elég sokat agyaltam már rajta, és ez az őrületbe fog kergetni. Itt hagyni mindent a hátam mögött? Ó, mennyit gondolkoztam már én ezen! De tudom, hogy nem tehetem. Úgy érzem, hogy nekem itt kell lennem, ez az a hely, ahová tartozom, és nem mellesleg itt vannak a barátaim, akiket képtelen lennék faképnél hagyni. Persze sokkal jobb lenne egy olyan élet, ami vámpír, vérfarkas, hibrid és minden ilyesfajta természetfeletti lény mentes lenne. Élhetnék boszorkányként egy mondhatni átlagos életet. Mindenféle szörnyűség nélkül. Bár én attól még mindig boszorkány lennék, de talán, ha csak minimálisan is, de olyan lenne, mintha minden olyan... normális lenne. Igen, ez az. Erre lenne szükségem. De nem tehetem meg. Hiszen itt szükség van rám, és tulajdonképpen... nem is tudnék hová menni. De nem is akarok. -Nagyon sokszor gondoltam már erre. De nekem itt a helyem. Ahogy neked is. Itt szükség van rád, mert egy remek orvos vagy, és nem mellesleg egy nagyon jó barát. Tudsz segíteni ott, ahol kell. -húztam biztató mosolyra a számat. Gondoltam, hogy ezzel a kérdéssel arra céloz, hogy el szeretne menni. De az csak neki lenne rosszabb, hiszen bekerülni egy új környezetbe... nem olyan könnyű. Ráadásul szinte mindenki ismer mindenkit. Bár... talán ez néha a senkit nem ismerne. Mystic Falls pedig nem egy nagy város, legnagyobb hátránya.
•• words: 449 •• music: --- •• note: Ide egy bocsánat már nem elég. ••
Talán Bonnie az egyetlen személy itt aki egy véleményen van velem valamilyen szinten. Ő az akit még rajtam kívűl igazán zavarnak a vámpírok. Hiszen szinte az összes barátját, sőt még az anyját is átváltoztatták. És ez miatt gondolom azt, hogy csak valamilyen szinten. Elvégre ha el akarja tűntetni a vámpírokat a föld színéről, akkor bizonyára egyedül marad. Azt pedig senki sem tudhatja, hogy lehet "visszaváltoztatni" egy halhatatlant. Viszont ahogy itt a dolgok mennek még azt sem tudom kizárni, hogy sikerülhet egyszer kiderítenie ezt valakinek. Mondjuk Bonnienak van kiért kutatni. De nekem már nincs. Ha jól belegondolok már senkim sincs. Egyáltalán mit keresek ezen a világon még? Lassan tényleg kezdem úgy érezni, hogy szívesebben lennék a szeretteim között, akárhol is legyenek... Az lehet, hogy tudja tartani magát. Talán jobban is mint én. De jól tudom, hogy az nem minden ami látszik. Elvégre hiába mutatom azt, hogy erős vagyok miközben belül szétvet a fájdalom. Így hát nem tudom kizárni, hogy ő is ezt érzi. - Rendben. Csak tényleg nem szeretnék semmi rosszat felkelteni benned. Van neked is valószínűleg elég bajod, nem is kellene az én síránkozásomat hallgatnod. - Hálásan szemeibe pillantok. Nem mindenki tenné ezt meg szívesen. De úgy érzem ő valóban figyel rám és együtt is érez velem. Hátsó szándék nélkül. Amit értékelek, viszont remélem, hogy nem untatom agyonra. Ebben az állapotban amiben most vagyok, fogalmam sincs hol a megállj. Azt hiszem bármire képes lennék. Csak egy rossz szó elég lenne és valóban képes lennék akárkinek a nyakához kapni. Hiába tudom nagyon jól, hogy ez egyáltalán nem jó. - Akkor jó! Gondoltam azért megkérdezem. Hiszen nagyon jól tudom mire hajlandó egy vámpír...főleg ha az a vámpír Kol. Danielt viszont nem tudom. Nem is ismerem. Talán látásból csak. - Mondom elgondolkodva. Daniel nevezetű vámpírról még tényleg nem hallottam. Így nem is akarok ítélkezni felette, nem ismerem és nem tudhatom milyen. Na de Kol! Ő már elég ismert még az én számomra is. Igaz, hogy nekem még nem ártott, viszont másoknak nem keveset. Elég hihetetlen is lenne ha azt mondaná valaki, hogy nem csinált semmi rosszat az elmúlt ezer évben. - Nagyon megköszönném ha elgondolkoznál rajta. Jól jönne bármilyen segítség. Tényleg lassan kezdek kétségbe esni. - Kiiszom a csésze tartalmát majd felteszek egy kérdést Bon-nak. - Te még soha nem gondolkoztál azon, hogy elmenj innen? Hogy hátad mögött hagyd ezt az őrült várost és egy olyan helyre menj ahol nincs ennyi vámpír? - Természetesen még mindig nem áll szándékomban elmenekülni innen, pedig annyiszor szívesen megtenném. De aztán eszembe jut, hogy nekem itt a helyem, hogy segítenem kell, és ettől elszáll minden kétségbeesésem.
Bonnie.Bennett
Take care, cuz' I'm a(n)...
Ghost
» lakhely : →Mystic Falls » foglalkozás : →See my friends, on the other side... » avatar : →Kat Graham ♥
Tárgy: Re: Kávéház Kedd Május 14, 2013 8:25 pm
Meredith & Bonnie
Örülök, hogy segíthetem Meredithen. Elvégre ő is elég sokszor segít nekünk, ezt pedig valamilyen módon vissza kell neki fizetni. Ugyanis megmentette Elena életét. Ezért pedig rettentő hálás vagyok neki. Nem is tudom, mi lenne, ha ez nem így történt volna. Ismerem Elenát, és tudom, hogy nem hagyta volna Mattet meghalni a kocsiban, mert nála minden helyzetben a barátok az elsők. Igazából én is ilyen vagyok, valószínű, hogy fordított esetben ugyanezt tettem volna. Bár engem nem lehetett volna megmenteni, ennyi a különbség. Én sem tudtam volna otthagyni Mattet, annak a tudatában, hogy mi lesz vele. Képtelen lettem volna rá. Egyrészt azért, mert ő az egyik legjobb barátom, és inkább én haljak meg, mint ő. Másrészről pedig... egyre kevesebb Mystic Falls-ban az emberek létszáma, mivel elég sok vámpír tartózkodik itt, akiknek a legjobb elfoglaltságuk az, hogy embereket változtatnak át vérszívókká. Nem akartam volna, hogy Mattnek is ez legyen a sorsa, vagy ami még rosszabb, meghaljon. Nem, azt biztos, hogy nem bírnám ki. De ez az egész nem velem történt, szóval felesleges ezen rágódni. -Semmiség. Nem érzem magam rosszul tőle, nyugodj meg. Már sokszor gondoltam végig ezeket a dolgokat, mára már tudom tartani magamat.- általában. Ezt az utolsó szót csak magamban mondtam ki. Nincs szükségem arra, hogy sajnáljanak. Attól csak gyengébbnek érzem magam, amire pedig semmi szükség nincsen. Kedvesnek tartom, hogy Meredith azért aggódik, hogy nem-e tettek bennem kárt. Persze, hogy nem. Tisztában vagyok azzal, hogy Daniel szeretett engem, és tuti, hogy nem akart bántani. Mert ha akart is volna, akkor megtette volna, még a szakításunk előtt. Plusz láttam rajta, mennyire felzaklatta az, amit megtudott. Hogy én és Kol... Hát igen, Kol. Szemrebbenés nélkül bánthatott volna, de nem tette. Nem tudom, hogy miért, és valószínűleg soha nem is fogom megtudni, mivel nem sűrűn találkozom azóta vele. Igen, kerülöm őt, de szerintem meg van rá az okom. Még magam sem tudom, mi volt velem azon az éjszakán. Egyszerűen megtörtént... erre nincs magyarázat. -Nem, nem bántottak, szerencsére.- válaszoltam, halvány mosollyal az arcomon. Nem fogom én ezt soha megérteni. Meredithből kérdések tömege áradt, de sajnos egyre sem tudtam volna a választ, bármennyire is gondolkoztam rajta. Tényleg, rettentő erősen törtem rajta a fejem, de nem sikerült kicsikarni belőle egy megfelelő dolgot sem. -Fogalmam sincs. Tényleg nem... De fogok gondolkozni rajta, és ha kitaláltam valamit, keresni foglak.- néztem rá újabb halvány mosollyal. Komolyan gondoltam, amit mondtam. Mármint azt, hogy gondolkozni fogok rajta. Már tényleg jól jönne egy alapos magyarázat a sok sérültért, akiknek két kis pont van a nyakán és óriási vérveszteséggel került kórházba. Nem tudom, hogy az emberek rájöttek-e már, de én rögtön a vámpírra asszociálok úgy, hogy képben vagyok a helyzettel. Nem tudom, mit gondolnék, ha nem így lenne, de az biztos, hogy mindenkinek kezd gyanússá válni a helyzet...
Van igazság abban amit mond. Tényleg nem tudnám elfelejteni azt az ember akit jobban szerettem mint saját magamat. Még ha akarnám sem sikerülne. És azt hiszem kezdek belenyugodni ebbe az egész helyzetbe. Nagyon sokat köszönhetek Bon-nak. Pedig jól tudom, hogy neki sem könnyű beszélni erről. Miközben engem próbál nyugtatni, csak a saját sebeit tépi fel. Én ezt nem szeretném! Elég ha nekem fáj. Miért akarnám ha ő is rosszul érezné magát miattam. - Köszönöm, hogy próbálsz segíteni! Nagyra értékelem, és máris jobban érzem magam. De ne érezd magad rosszul miattam. Nem szeretném... - Mondom halványan mosolyogva. Daniel? Kol? Mindkettő vámpír. Ráadásuli mikor lett itt mindenki olyan jóban a Mikaelson-okkal? Én teljesen lemaradtam a történésekről. Nem értek már semmit. Csak én gyűlölöm teljes szívemből a vámpírokat? Jó, persze van kivétel. De a Mikaelson család számomra a legvisszataszítóbb család. Nem szeretnék egyikkel sem összefutni sehol, mert a végén olyat tennék amit csak a síromból bánhatnék meg. Mert hát nekem egyedül esélyem sincs ellenük. Nem igazán tudok neki semmi megnyugtatót mondani, legfőképp a döbbenettől. - De ugye nem tett egyik sem valami kárt benned? - Kérdezek végül rá. A vámpírok bárkiben kárt tudnak tenni, még egy olyan erős boszorkányban is mint amilyen Bonnie. Főleg Kolra gondolok ez alatt. Ő egy igazán idős és egyben erős vámpír. Pontosan tudja hová kell támadni. És talán ezt használta fel Bonnienál. Nem tudom...lehet én vagyok már paranoiás, hogy mindig a rosszra gondolok. De ha vámpír van a témában képtelen vagyok optimista lenni. Hát akkora baj ez? - Nem tudom. Milyen vírus lehetne? Mi okoz harapásnyomot és vérveszteséget? Nagyon nehéz. És hogy fogom ezt bemagyarázni a munkatársaimnak? - Csak úgy folynak belőlem ki a számomra megmagyarázhatatlan kérdések. Mit tudhat ezekben segíteni nekem Bonnie? Teljesen tanácstalan vagyok már. Nem elég, hogy Alaric meghalt, még ilyen ostobaságokkal is foglalkoznom kell. Mennyi minden meg sem történt volna ha nem lennének vámpírok?
Bonnie.Bennett
Take care, cuz' I'm a(n)...
Ghost
» lakhely : →Mystic Falls » foglalkozás : →See my friends, on the other side... » avatar : →Kat Graham ♥
Tárgy: Re: Kávéház Pént. Ápr. 26, 2013 8:38 pm
Meredith & Bonnie
Ahogy erről a témáról beszélgetünk, arról, hogy milyen, amikor elvesztünk valakit, akaratom ellenére is eszembe jutnak azok az érzések, amik a nagymamám elvesztésekor kavarogtak bennem. Leginkább a fájdalom játszott szerepet. Belegondolni abba, hogy soha többé nem láthatod azt, aki egyike volt azoknak, akiket a világon a legjobban szerettél... Rettenetes. Még belegondolni is nehéz, nemhogy átélni. Szóval tisztában vagyok azzal, hogy milyen most Meredith-nek. Olyan, mintha sosem érne véget a fájdalom. Mintha életem végéig kísértene egy érzés, amitől úgy érzed, hogy kettéhasad a szíved, nem bírod tovább. De nem. Idővel minden könnyebb lesz, és most a tapasztalat beszél belőlem. Nem felejtettem el nagyit, de a napok, hetek múlnak, egyre gyorsabban, nekem pedig egyre kisebb a hiányérzet. Persze nem azt mondom, hogy nem hiányzik. Mert bármit megadnék azért, hogy legalább még egyszer lássam őt. De tudom, hogy ez lehetetlen... Vagyis nem az, számomra, de nem akarom, hogy a sors kísértsen. Ha újra látnám, tudom, hogy nem bírnék betelni egy alkalommal. Rájönnék arra, hogy milyen jó őt újra látni, és naponta idézném őt meg, ha csak egy-két perc erejéig is. Ezért nem próbáltam még ezt a dolgot. De ki tudja, lehet, hogy valamikor bekattanok, és mégis megcsinálom. -Tudom... De hidd el, hogy jobb lesz. És ne félj, nem fogod őt elfelejteni. Mindig itt lesz közöttünk, még ha csak a fejünkben is. Elvégre hogy tudnád elfelejteni azt, akit szerettél?- kérdezem egy meggyőző mosollyal az arcomon. Szívből jöttek a szavaim, hiszen velem is ugyanez volt. Tényleg nem lehet elfelejteni egy olyat, akit szerettem. Vagyis... még mindig szeretek. Annak ellenére, hogy meghalt, még mindig él bennem az iránta érzett szeretet. És ezt nem is tudnám megszüntetni. Még mindig ugyan úgy szeretem, a történtek ellenére. Meredith nem tudja ki az a Daniel. Ezért pedig nem is hibáztatom. Nehéz időszakon megy most keresztül, nem kell neki ilyen piti dolgokkal foglalkoznia, mint az én magánéletem. Ami mostanra már nincs, de sebaj. -Daniel egy vámpír. Nem olyan rég jöttem össze vele, de sajnos a kezdetleges szikra megszűnt köztünk, ezért nemrég szakítottunk. És megtudta, hogy... megcsaltam... - hajtottam le a fejem. -...Kollal. - fejeztem be a mondatomat, szégyenteljes hangom a végére elhalkult, majd zavartan hajtottam le a fejem. Nem vagyok büszke arra, amit tettem. De tudom, hogy Meredith nem az a fajta, aki mindent kipletykál. Bízok benne, ezért mondtam el neki rövid tőmondatokban a sztorit. Kezd nekem is elegem lenni a vámpírokból. Mindenhol ott vannak, mindenben és mindenkiben csak kárt tesznek, a városnak egyáltalán nincs szüksége rájuk. Ez alól kivétel a szememben Elena, Stefan és Caroline. Ők nem ártanak senkinek, talán Elena az, aki egy kicsit veszélyesebb, hiszen csak nemrég vált ezzé a szörnyeteggé, meg kell tanulni kontrollálni magát. -Elhiszem...- mondtam együtt érzően. Értem, hogy miről beszél, nagyon elege lehet a vámpírokból, hiszen Alaric is miattuk halt meg. -Igen, ez egy jó ötlet. Hihető, mert egy vírus bármikor beköszönthet, ez pedig megmagyarázná azt a sok beteget.- nézek rá biztatóan. Tévések? Nem hiszem, hogy a tévéseknek egy kórházban van a helyük. Inkább beszéljenek arról, hogy melyik sztár kivel jött össze, kivel szakított, stb. De nem hiszem, hogy a kórházba kéne járkálniuk, válaszok után kutatva.
Nem igazán hiszek ebben az "idővel majd jobb lesz" szövegben. Vagy csak nem akarok hinni. Én tényleg nem szeretném elfelejteni. Emlékezni szeretnék mindenre amire csak lehetséges! Az arcára, a mosolyára, a szokásaira, a hangjára és az illatára is. Majd ha valaki a helyére lép a szívemben akkor talán, de csak talán elkezdek felejteni. Bár azt hiszem egy jó ideig nem fogok tudni senkit közel engedni magamhoz. Félek, hogy ha ez megtörténik csak újabb tragédiában lesz részem. Én pedig most nem tudnék mégegy halálesetet elviselni. Nem is, hogy most! Inkább soha! - Csak az a baj, hogy túl lassan múlik az idő. Mintha soha nem érne véget a szenvedés. De viszont nem akarom elfelejteni...csak azt akarom, hogy könnyebb legyen. - Teljesen össze vagyok zavarodva. Miért pont velem történt ez meg? Jó...persze nem én vagyok az egyetlen. De akkor is! Mit érezhet Elena? Bele sem merek gondolni. Szinte meghalt mindenkije akit szeretett, egyedül a testvérjére számíthat. Na meg a barátaira. Csodálom ezért Elenát. Én már rég összeroppantam volna. Viszont ő segíteni is tud Jeremynek. - Daniel? Ez a név csak nekem nem ismerős? - Pillantok fel Bonnira a kávémról. - Egyébként sajnálom. Mi történt? - Kérdezem együttérzően. Valószínűleg úgy el voltam foglalva magammal az elmúlt időszakban, hogy fogalmam sincs mi történik körülöttem. Például ez is! Nem hallottam még eddig semmilyen Danielről. Azt sem tudom mi van a többiekkel. Teljesen elzárkóztam a külvilágtól. És azt hiszem pont itt az ideje ezen változtatni! Nem temethetem magamat el a munkában. Nekem élnem kell. Talán már mindenkinek az agyára megyek ezzel. Csakhogy így a végén nem marad egy barátom se. Mindenkit elmarok magam mellől aki kedvel. És ez nagyon nem jó. Tennem kell valamit tényleg ez ellen. - Úgy érzem felrobbanok ha meglátok egy vámpirt. A végén még csinálnék valami ostobaságot aminek a levét én innám meg. - Némelyik vámpír bármire képes ha felhergelik, ahogy én is. Itt csak az a gond, hogy nem megfelelőek az erőviszonyok. Ő egy mozdulattal megölhet engem. Én pedig maximum egy kicsit megcsikizném. Mit tud egy átlagos ember tenni egy "halhatatlan" szupererős lénnyel szemben? Semmit! - Szóval szerinted jó ötlet lenne? Tudod, mostár tényleg muszáj valamit kitalálni. Félő, hogy a végén valaki rájön a titkokra...Így is van akinek furcsa az egész. A napokban például bejöttek a tévések. Alig tudtuk elküldeni őket. - Mondog egy szemforgatás közben. Ha Tom nem lett volna ott nem is tudom mi történt volna. Az az idióta riporter nagyon be akart jutni pár beteghez. Mit gondolnak azok az idióták? Keressenek valami érdekesebb sztorit. Foglalkozzanak inkább valamelyik tinisztár kivesézésével. Biztos van új szerelem, film, vagy egy zene. Még szerencse, hogy a rendőrfőnök mellettem áll így legalább egy ideig le tud szerelni pár kíváncsiskodó embert.
Bonnie.Bennett
Take care, cuz' I'm a(n)...
Ghost
» lakhely : →Mystic Falls » foglalkozás : →See my friends, on the other side... » avatar : →Kat Graham ♥
Tárgy: Re: Kávéház Pént. Ápr. 12, 2013 8:14 pm
Meredith & Bonnie
Fogalmam sincs, hogy milyen lehet úgy élni, hogy a szerelme, vagy az, akivel együtt volt, meghalt. Persze tudom, hogy milyen az, ha az ember elveszít valakit, hiszen az egészet átéltem, amikor elvesztettem a nagymamámat. Rettenetes volt, szinte nem tudtam létezni nélküle, annyira hiányzott. Úgy éreztem, hogy hiányzik belőlem egy darabka, amit már sohasem tudok visszahozni. De ez egyáltalán nem olyan, mintha a barátomat veszíteném el, azt akivel együtt vagyok és teljes szívemből szeretek. Mert igenis sok különbség van egy családtag és egy szerelem között. Elmagyarázni nem tudom, de aki átéli ezt, az biztosan tudja. -Elhiszem... De fel a fejjel. Ez a fájdalom csillapodni fog idővel, nekem elhiheted.- mondtam kedvesen mosolyogva, és próbáltam megnyugtató hangnemmel beszélni. Én is utáltam, amikor ezt mondták nekem. Rettenetesen rühelltem, amikor mindenki azt hajtogatta, hogy az idő segít. Mert eleinte nagyon nehéz volt, szinte megőrültem a fájdalomtól és a bűntudattól, ami mardosott belülről. De utána szépen lassan csökkent az összes ilyesfajta érzés, egyre jobban kezdtem elfogadni a tényt, hogy a nagyi nincs többé. Na nem azt mondom, hogy most nem hiányzik... Minden nap gondolok rá, és mindig végigfut az agyamon, hogy miért, de választ sosem kapok, ebbe már beletörődtem. -Nem a legfényesebben... Szakítottunk Daniellel, méghozzá csúnyán összevesztünk.- hajtom le a fejem. Tisztában vagyok vele, hogy az egész az én hibám, hiszen én csaltam meg, méghozzá azzal, akit a legjobban gyűlöl ezen a világon. A legrosszabb dolog, amit valaha elkövettem, amit nagyon megbántam, de már nem tudok mit csinálni. Ahogy mondani szokták, ez van, ezt kell szeretni. A gond csak az, hogy én ezt a helyzetet nem tudom megszeretni... Nem szeretne vámpírokkal találkozni... Hát igen, ezt megértem. Elvégre miattuk történt Alaric-kel az, ami, én sem szeretném őket látni ezután egy ideig. -Igen, elhiszem. Bár ez elég nehéz lehet, ha tele van velük Mystic Falls.- halkítom le a hangom én is, hozzá hasonlóan. Szerintem mindenki észrevette, hogy egyre több az olyan baleset, amire nem találnak ésszerű magyarázatot. Igaza van Meredithnek, a hülye is látja, hogy valami gáz van. Elismerően nézek rá, ez a vírus egy jó ötlet, valószínűleg mindenkinek be lehetne adni, aki nem tud a természetfeletti lényekről. -Ez egy jó ötlet. Így legalább lecsillapodnának a kedélyek a városban. Tényleg már szerintem mindenkinek feltűnt, hogy sok a megmagyarázhatatlan baleset. Nem lenne jó, ha rájönnének a dologra.- húzom el a számat. Túl sok vámpír mászkál a városban úgy, hogy bármikor megtámadhatnak egy-egy embert. Ez pedig nagyon rossz... Ártatlan embereket bántani? A legrettentőbb dolog a világon, de ezek szerint csak néhányak számára...
Pontosan tudom, hogy mire gondol a kérdése alatt. És azt is tudom, hogy neki nyugodtan beszélhetek arról amit érzek valójában. Arról az óriási lyukról ami az elmúlt időkben bennem tátong. Hiszen nem olyan régen veszítette el ő is a nagymamáját. Akit ha jól hallottam mindenkinél jobban szeretett. Nagyon nehéz egy családtagot eltemetni...bár minden közeli ismerőstől szörnyű a búcsúzás.Amikor azt mondják: "idővel jobb lesz", nem szabad elhinni. Nekem eddig nem az segített, hogy múlt az idő. Ebbe bele kell nyugodni, és elhinni, hogy sokkal jobb helye van neki ott ahol van, mint itt. Ez esetben egy vámpír nélküli világ, amire Alaric mindig is vágyott. - Köszönöm, meg vagyok. Még élek. - Elmosolyodok halványan. - Kicsit fáj. Hiányzik... - Nem tudom hangosan kimondani a nevét. Akármennyit is gondolok rá, nem ejtem ki az a nevet. Attól tartok akkor nehezebb lesz. Nem szeretnék depresszióba esni. Nekem dolgoznom kell, élnem, beszélgetnem. Elég ha éjszaka elalvás előtt kisírom magam. Nem engedhetem meg magamnak, hogy elkezdjek itt bömbölni nyilvánosan. Pedig ha kiejtem hangosan a nevét, valószínűleg kitör belőlem minden. - És te hogy vagy? - Kérdezek vissza miután elnyelem könnyeimet, ugyanazzal a mosollyal. - Tudom. Én is azért jöttem ide. Most valahogy túl fáradt vagyok ahhoz, hogy olyan hangzavarban legyek. - Itt legalább beszélgetni lehet. - Meg hát...tudod, nincs kedvem vámpírokkal sem összefutni. - Hajolok közelebb és halkítom le a hangomat. Nem igazán szeretném, hogy bárki meghallaná ezt. - Nincs. De talán jobb is. Legalább nincs túl sok időm a gondolkodásra. Az most azt hiszem nem tenne jót. Viszont egyre több a vámpírtámadás, lassan nem tudok mit mondani a betegeimnek. Már a hülye is látja, hogy valami nincs rendben. Talán jobb lenne valami vírusként kihirdetni... - Halkítom ismét le a hangomat, egy szemforgatás közepette. Tényleg a legjobb ötlet lenne kihirdetni egy fertőző betegségként, ami így terjed. de vajon ki venné ezt be? Azt hiszem senki!